Szösszenetek

Ha az én Ildibarátnőm tavaly tavasszal két menteskóla között nem számolta volna ki és magyarázta volna el a rá jellemző érzékletességgel abban a szörnyen béna lipótvárosi kávézóban, hogy mit jelent: a kínai asztrológia szerint az emberek Jin Tűz jegyet látnak bennem, akkor az tegnap valószínűleg kiderült volna számomra csak úgy spontán is, ha összeadok kettőt meg kettőt.  Feltéve, de meg nem engedve, hogy helyesen. Azért jobb, hogy Ildi megvilágította.

Hogy dicsekszem-e vagy panaszkodom, nem kérdés, elég az hozzá, hogy szombaton 13 óra 30 perckor ráléptem a parkettára, és pár óra ájult alvást leszámítva vasárnap 18 órakor takarodtam le róla. Az ott töltött idő most sem telt el anélkül, hogy a szívem ilyen-olyan rekeszei már-már a feldolgozhatatlanságig meg ne teltek volna élménnyel.

Az októberben összetoborzott kezdőkéimet időközben úgy megfertőztem, hogy immáron ügybuzgó, eminens középhaladók lettek, akikkel szombat délutánonként 4 óra tájban amolyan úri passzióból szétcincálunk egy-egy figurát, ontsa csak a belét, lássuk, mi mozgatja, mitől olyan szép. Ők ezt roppant mód élvezik, és erre áldozzák jobb sorsra érdemes idejüket. Én meg magas sarkaimon ehhez asszisztálok. Ezen a hétvégén rögtön óriási kihívás elé állított a főbérlő, amikor közölte, hogy mi csak táncizzunk nyugodtan az udvaron a kisteremben, de akkor ő most bezárja a főépületet, és ha a hastáncosok is befejezik fél 5-kor, akkor egyedül maradunk a telepen, amíg este 6 körül Béla meg nem érkezik. Egyedül. Kizárva. Nem én voltam az egyetlen nő, akit erre az információra rögtön elkezdett csiklandozni a bugyogója, mert VÉCÉ a főépületen kívül máshol nincs.

- Öööö…- kezdtem kampányolni a közérdek védelmében.

- Igen?

- Akkor hogy fogunk pisilni?

A pasas a problémát még hírből sem, így sóhajt, kigombolja a kabátját, és közli, hogy oké, még 10 percet marad, leszünk szívesek kipisilni magunkat, utána bírjuk ki, oldjuk meg, dugaszoljuk el. Az empátia lángpallosát fejem fölé tartva a helyzet magaslatára hágok, és minden egyes tanítványomat a következőképp üdvözlöm:

- Kell pisilni?

- ???

- Most menjél, mert 6-ig nem tudsz!

 -Öö. Oké. Szia.

- Szia.

Ez a lányoknál viszonylag szemrebbenés nélkül átmegy, a fiúk viszont gyanakodva méregetik a tancsit, aki valószínűleg megint túlvállalta magát, és nem pihente ki a munkahetet. Miközben felteszem neki a welcome kérdést, Szabi lezserül hanyatt vágja magát a kanapén.

- Pisilni? Nem. Tegnap pisiltem, majd holnap fogok.

Miután így felmértem a húgyúti körképet, ki-ki kisebb-nagyobb szorongással átmasírozik velem a VÉCÉTLEN kisterembe, és megkezdjük az órát. Na de beesnek a késők. Ezen aggódtam idáig. Krisztiék megígérik, hogy nem kell nekik, de a közvetlen utánuk érkező Nikiék arcán páni félelem.

- Kell pisilni? – kérdem, mire elképednek ezoterikus képességeimen.

- Ennyire látszik? Vagy honnan tudod?

Itt már röhögünk. Átküldöm őket a még tekergő hastáncolókon keresztül a klotyóra, ahonnan idült mosollyal térnek vissza. Ezek után rendkívüli esemény már nem történt, írnám, ha igaz lenne. Háromnegyed hatkor mindenkit kitoloncolok a teremből, mikor egy újabb akadály tornyosul elénk. Béla sehol. Ajtók zárva. Következő csoport beözönlik a kapun. Ott állok kábé 40 emberrel a VÉCÉTLEN udvaron, miközben jégszuronnyal a s*ggünkben a fagyhalál rémképe fenyeget. Így aztán eltekintve az ilyenkor ildomos „meleg tea és pokróc” szolgáltatástól, hevenyészett menekültszállót rendezek be az imént evakuált kisteremben, hogy odabent ácsorogva várjuk ki a Messiás eljövetelét. Persze Béla pont ma gondolta úgy, hogy egy kicsit később érkezik, így aláfestő jive számokkal emelem az eddigre már intim, családias hangulatot. Pálmáék szokás szerint űzött vadként esnek be, és amikor a potenciális probléma meglebbenti a kolléganőm fülcimpáját, azonnal elrikkantja magát:

- Nem baj, ha elmarad!

Már fordulna is ki, de útját állom, nem mentek ti sehova, tudom, hogy 3 gyerek, meg 75 elintéznivaló, de ti ide kikapcsolódni jártok, emlékeztek, ugye? Közben kiderül, hogy ennek nincs párja, ellenben jött egy tökúj valaki Németországból, remek, akkor majd ti lesztek ma egy pár, neked mi bajod van, nem hoztál cipőt, szokásos…6 után kicsivel begurul Bélánk, nyitja az épületet, és újra üdvözölhetjük barátunkat, a Toalettet. Ali baba és a negyven rabló megszállja a közepes termet, és már indul is a jive, szerencsére mindenki megússza ép végtagokkal a marhábbnál marhább kis gyakorlataimat.

Fél 8. Még csak 6 órája állok a vártán. Ideje egy kis ákosozásnak, mert annak mindig van ideje. Bízva abban, hogy senkinek nem tűnik fel, a tanárnő lélekmelengetés céljából küld magának egy dalt, de azonnal lebukik, felkérik, és egy kicsit hagyják vernyákolni is. De sajnos vége lesz hamar a bálnak, ideje összepakolni magam után a rumlit.

Juditom közben nagy szeretettel a kezembe nyom egy pár előre leegyeztetett csizmát, hordjam én inkább, nála csak a szekrényben áll. És jaj. A leggyönyörűbb csizma, amit valaha láttam: (nekem) combközépig ér, puha, mint egy fekete párduc (amennyiben a fekete párduc puha), szexi, elegáns, imádnivaló.

- Próbáld fel, Ildusom – biztat, közben szóba elegyedik Lehellel, aki táncóráim elmaradhatatlan tagja, amolyan kabalafigura. Mindig megmutatja, hogy mit nem szabad, és néha hozzá kell vágnom különböző tárgyakat, hogy viselkedésével ne zavarja az órát.

Lehel nyújtja a karját, hogy fél lábon marabuzva ne most taknyoljak el, én meg nézem-nézem a gyönyörű csizmát, de valamit nagyon nem értek.

- Ezt hogy kell?

Judit mondat közepén lepillant rám.

- Ott egy zipzár, húzd le, Ildusom – majd folytatja a csevejt Lehellel.

Jó, hát látom én, de ez csak a boka résznél van, hogy az ördögbe segít ez rajtam? Próbálom felülről belepasszírozni a vádlimat, de megreked. Ezek ketten ott diskurálnak felettem, én már csaknem térdelek, úgy birkózom a kis döggel. Lehel kitartóan fog, akárhogy tépem a karját fene nagy csimpaszkodásomban. Oké, lehúzom a mini zipzárat, de akkor most mi van? Bedugom a lábfejem az alsó lukba, és tanácstalanul megrángatom Lehel ingujját. Rám se ránt. Megint megráncigálom. Apa, figyelj rám!

- Nem értem, hogy hogy lesz ez így a lábamon – motyogok, mire végre a fölnőttek letekintenek rám, a kis oktondira, és összeröhögnek.

- Nem ott kell bedugni, Teee! Ez csak meglazítja…felülről bújj bele.

Akkora hülye vagyok, hogy Lehel átölel, Judit meg összepuszil:

- Ildusom! Pont olyan vagy, mint én! Egy rocket scientist!

Vinnyogunk a röhögéstől, mikor Béla zaklatottan becsörtet, és szigorú hangon megkérdezi, jövök-e jövő héten. Hogy a búbánatba ne jönnék, hát szinte ide szól a lakcímkártyám. Jó, akkor leszel zsűri? Leszek, leszek, hogyne lennék, mi lesz? Jack and Jill. Ó, azt tudom. Jó, akkor bemondom. Mondjad, Bélám, mondjad.

Ott állunk, bal lábamon tánccipő, jobb lábamon szadomazocsizma, mikor a nagyteremből beszűrődik az egyik kedvenc cha chám. Hát a Lehelt én így ebben a szerkóban bizony elkapom, és szaladgálunk négy teremkört, mikor megérzem, hogy valaki, aki az ajtófélfát támasztja már egy ideje, hatalmas szeretettel mosolyog rám. Az aurája szinte simogat. Nem látom még, de abban biztos vagyok, hogy nagyon szeretem. És tényleg. Drága barátnőm, körmeim egykori piktora, Niki az, aki úgy 1000 éve nem járt köztünk, és végre ma újra lejött táncolni. Rohanok fél lábon, már amennyire tudok, hogy megfujtogassam a szeretettemmel, mikor látom, hogy szinte könnyes a szeme:

- Ildici! Ha nem tudtam volna, hogy te vagy, ebből (mutat a lábaimra) akkor is rájöttem volna.

Ölelkezés közben hatalmas öröm ér, három tanítványom is úgy dönt, hogy életében először itt marad velem partizni. Az én holmim még a terem négy sarkában szanaszét, menjetek előre, jövök!

- Dehogy megyünk, nem merünk bemenni.

- A jó ég megáldjon benneteket, bementek, jobbra kanyarodtok, tükör mellett a jobb első szék az enyém, oda csoportosuljatok.

- Ááááá, nélküled nem megyünk be.

Jó. Lehelt feldíszítem, mint a karácsonyfát, még a fülén is a bugyijaim lógnak, és előre küldöm, mutass példát, én meg átvedlek. Tanárból Lázascsajjá. Mire átöltözöm, Szabi már hatalmas önbizalommal egészen az ajtófélfáig eljutott, Gábor és Heni még a lépcső alatti Harry Potter lakban töpreng.

- Gyerünk utánam - mondom, és betaszigálom őket a parkettára. Szabit sikerül a helyemig navigálni, Heniék viszont lecsatlakoznak az első sötét sarokban, ahol gondosan elrendezik a csomagjaikat, kabátjaikat. Csóválom a fejem, de úgy döntök, adok nekik időt. 5 percet. Lehellel megkezdjük a bemelegítésemet buli üzemmódra. Judit és Bendi már rég otthon érzi magát, táncol, beszélget, teszi, amit mi mindannyian minden szombaton. Először Szabit kapom el, aki jujjjujjjajjjjajjjgatva, de állja a sarat. A szám felénél megkérdi, hogy mit is táncolunk most, aztán, mikor megkapja a választ, lebénítja a para, hogy ebből a táncból már egy csomó figurát tanultunk, és tudni kéne. Lelazítom, hogy itt nincs semmiféle kéne, csak fogjon már rendesen, mert pikkpakk átveszem a férfi szerepet. Szemem sarkából látom, hogy Gáborék összes cuccukkal most átlopakodnak a kanapés sarokba. Kiszámolom. 3 percnél járunk, még belefér. Mire letelik az öt perc, csomagjaik társaságában ott sorakoznak szépen mellettünk, én meg gratulálok a bátorságukhoz. Kár, hogy három sarkot be kellett kirándulni, mire megérkeztek végre. Lehellel szépen kivesszük a részünket az újak szűztelenítéséből, akiknek fülig ér a szájuk, egyszerűen nem hiszik el, hogy táncolnak. Rég nem érzett öröm jár át engem is. Úgy keveredünk, hogy a három pár egymás mellett sorosan kapcsolva cha cházik, és hallom, ahogy ezek keresztbe kasul ordítoznak egymással, de velem pláne, hogy:

- Ildiiii! Táncoluuunk!

Virágos jókedvem kerekedik. Tényleg táncolnak. Nem csak egymással, hanem idegenekkel is. Egyszer csak elrabol egy partnerem, és tánc közben közli velem:

- Ezek az emberek szeretnek téged.

Mosolygok.

- Igen, tudom.

- Nem érted. Ezek az emberek SZERETnek téged.

De, nyugi, értem.

Minden buliban elérkezik az idő, hogy a tanítványokat be kell vágni a mélyvízbe. Rögtönzött salsa oktatást tartok a sarokban, ahova felsorakozik mögém Judit, Bendi, Szabi, Heni és Gábor. Állok a tánctérrel szemben, mögöttem feltehetőleg buzgón másolnak a nebulók. Egyszer csak Judit megkocogtatja a vállam:

- Ildusom, nézz már hátra egy pillanatra a vállad fölött.

Úgy teszek. Kábé Béláig ér a sorfal. Mosolygós nemtomkik táncolnak mögöttem, és láthatóan nagyon élvezik a magamutogatásomat. Béla sem rest a mikrofon végéről új diákokat toborozni, így hamarosan már egy kisebb harmadik bét terelgetek. Innen a bachata elsajátítása már ujjgyakorlat. Cuki szakköröseim csak úgy sugároznak mellettem, köröttem. A lelkesedésüket látva megint azt érzem: otthon vagyok.

Aztán fellázad a törzsgárda, és el-ellopnak a diákok köréből. Geradani nem csinál titkot abból, hogy azért kér fel most gyorsan, mert ha elszalaszt, éjfélkor megint puffogni fogok, és ha én egyszer puffogni kezdek, akkor másnap úgyis megírom facebookon. Még azzal is megvádol, hogy bizony kiszíneztem, átcsűrcsavartam egy-egy mondatot, hogy az véletlen se hasonlítson az eredetire. Na, ezen tényleg bepuffogok, és megfenyegetem, hogy ezt színezetlenül, csűrcsavarozatlanul meg is írom facebookon.

Szabi meglepő fordulattal áll elő: felkér egy angolkeringőre.

- Erre szeretnél velem táncolni?

Huszárosan bólogat.

- Mi ez?

- Angolkeringő.

- Pompás.

- Tudsz?

- Várjál, mindjárt megmondom – ezzel körbenéz, és lelesi az alaplépést Esztiékről.

- Na? Most már tudsz?

Igaz, hogy egy helyben, de ragyogó angolkeringő alapot táncolunk, és jót derülök, amikor meglátom rajta a tudni vágyók nyughatatlanságát, ahogy nézi a táncosokat:

- Hogy kell haladni? Hogy kell forogni? Hogy kell ilyetmegolyat….?!?!

Mielőtt az elfogódottságtól szemfestékesre maszatolnám az ingét, feltűnik kardostomi. Megint szemtelenül frissen, ropogósan, illatosan, és ami ránk nézve maga az armageddon: kipihenten. A tanítványok búcsút vesznek, nagy ölelés, nagy puszi, látom, hogy viszik haza a csodát, kicsit irigykedem is. 10 éve én se hittem, hogy ilyen van. Elérhető, itt Budapesten. Látom, mondják, kérni sem kell: legközelebb is jönnek.

Bélát úgy fél éjfél tájékán valami fura ihletettség szállja meg, és szoros egymásutánban leadja a kedvenc samba és jive dalaimat, így ha egy másodpercig is megfordulna a fejemben, hogy így 10 óra tánc után lepihenjek, az első taktus azonnal berúgja a motort. Lehel és a meggyötörtek ülnek, mint a verebek, és felénk pillognak. Béla is jó apámként csóválja a fejét, nyughassak már, nem kell mindent végignyomni, és a sors tényleg közbeszól. A vörös cseppek először a kezemre hullva adnak hírt a bajról, aztán megindul az áram. Az intő jel. Dől az orrom vére. A mindig, minden körülményben úriember Tomi kikísér a mosdóba, ahol betamponáljuk a nózimat, és visszabotorkálva kimagyarázom a partneremet, nem a könyöke, nem az ökle, csak az én vérnyomásom. Az ütött ki. Béla rám parancsol: leül, és nyugszik, így az utolsó értékes öt percet szégyenszemre és Tomi vállára lassan kivérezve agonizálom végig.

Szóval Jin Tűz. A Jin Tűz odaadó, meleg és szeretetteljes. Lángjának fénye utat mutat azoknak, akik beállnak mögé.

- Szóval. Ilyennek látnak az emberek. És ami furi, hogy ilyen leszel öregkorodra is – fejezte be Ildi a kávézóban.

- Gyertyaláng?

- Tűz.

tragikomédia öt napban

Prológus

A december elsejére virradó hajnal egy békéslila pillanatában hirtelen kipattant a szemem, és zsigerből tudtam, hogy eljött értem a Halál. Gavellér módon elkutyagolt ide értem Káposztásmegyerre, az ágyamba, hogy pihepuha párnáim között lehelhessem ki a lelkem. Woody Allen óta tudjuk, hogy „a halállal márpedig foglalkozni kell”, és jó anyám a megmondhatója, hogy én hány Bóbitát és Füles mackót bőgtem végig ovis koromban, olyannyira megérintett az elmúlás gondolata, de bevallom, nem így képzeltem. Még elmorfondíroztam volna ezen egy darabig ott az ágyban, ha nem épp hétrét görnyedtem volna a fájdalomtól. A szörnyű kínt, ami az alhasamat markolta, nem részletezem, lényeg, hogy jókora vérveszteséggel, lépten-nyomon elájulva, de valahogy túléltem az éjszakát. Másnap arra jutottam, hogy el kell fogadnom: a korral egyre jobban fáj a menstruáció, így vállat vontam, bekaptam két görcsoldót, tánccipőt húztam, és úgy kb 6 órát végigtoltam a parkettán. Mit sem sejtvén arról, hogy én előző éjjel bő vérrel s tisztességesen megszenvedve tulajdonképpen elvetéltem. Egy olyan terhességet, amiről tudomásom sem volt.

Gondoltam, elmúlt. Picit még görcsölgettem, de hála a vegyipar vívmányainak, a fájdalom kordában tartható, ugyanakkor aggasztó volt. Amikor állsz a katedrán a nagy eszeddel, de a szervezeted a hátsó padban jelentkezik. Először csak feltartja két ujját, majd kapálózni kezd. Vegyél már észre, te nyomorult. Pár nap múlva vajákos anyám kitartó s vészjósló károgására megvettem azt a kis eszközt, amitől felelőtlen tini koromban az ágyam alatt lakozó mumusnál is jobban féltem: beszereztem egy pisilős terhességi tesztet.  Ahogy a két vérvörös csík szépen párhuzamba rendeződött, hónaljból, térdhajlatból vékony, de szapora csíkokban megeredt rajtam a pánik. Azonnal hívtam az ezredest, hátha nincs még belőlem elege: itt valami nagy baj van, doktor úr. Egy nő ezt megérzi. Ha hihetünk a dupla vonalkáknak, és van is terhesség, az nem ott van, ahová rendeltetett. Pénteken még megszültünk egy véreredményt iziben: a hormon, amiről később szót ejtek bőséggel, semmi jóval nem biztat. Így virradt rám a szombat, amikor is reggel sürgős vizsgálatra hívtak a ciszták okán már jól megismert Péterfy Sándor utcai kórház negyedik emeleti nőgyógyászatára, ahol végül egy felejthetetlen 5 napot üdültem, melynek megéneklésével most megpróbálkozom. Intim lesz és kitárulkozó. De mindez mi ahhoz képest, hogy a vizsgálat miatt ugrott a kéthetente szombaton esedékes hajfestésem, és az elkövetkező napokat abban a szörnyű állapotban duzzogtam végig, amit csak egy lenőtt hajú nő érthet. Hogy még a hajam is ronda! Na, de viccelek, persze. Akadt itt nagyobb gond, nem is kevés.

December 8. szombat

Intenzív plafonbámulással töltött előző éjszakám okán reggel álltam neki a bepakolásnak. Nem éppen úgy, mint aki egy kórházba befeküdni készül, inkább úgy, mint aki a szombat esti fellépésére szedegeti össze a tánc cuccait. Mivel számoltam azzal, hogy a nőgyógyászati ügyeletben beígért vizsgálat elhúzódik, és ezért esélyes, hogy onnan egyenesen kell majd a táncterembe mennem, a következőket rámoltam be a sporttáskámba: két db tánccipő (hátha szakad), három váltás szexuálisan stimuláló táncruci (mert nagy eséllyel páran nézni fognak), mikulásjelmez (mégiscsak), krampuszszarvacskák (amíg Lehel le nem dönt és el nem hagyom), 1 kg szaloncukor (jutalomfalat gyanánt a cukker tanítványaimnak).  Szülésileg rutinos Blansi barátnőm előző napi figyelmeztetése azért még motoszkált a kisagyamban, így betuszkoltam még egy pár papucsot és egy pizsit is, de úgy okoskodtam, hogy szombat lévén biztosan nem nyúlnak hozzám úgy hosszasabban. A liftből visszaszaladva még írtam egy sort a délutáni csoportomnak: nem akarom a frászt rátok hozni, de lehet, hogy ma nem lesz óra, mert kórházba kerülök. Hát, rájuk hoztam, mint kiderült.

Anyának nem volt kérdés, hogy aznap nem kormánykritizálással kombinált szörnylövészettel tölti a szombatját. A nőgyógyászatra érve az üresen ásító folyosót jó jelnek vettem: nem lesz itt semmi baj, pikkpakk megvizsgálnak, még Láz előtt hazaugrom zuhanyozni, francnak hoztam magammal ennyi cuccot. Az én jó ezredesem még pénteken kérte, hogy ha odaérek, hívjam fel, és megmondja, kit keressek, mert az aznap esti orvos bálon lebeszéli a sorsomat a szombati ügyeletessel. Próbálom nem elképzelni, hogy az irgalmatlan italozás után másnap mennyire lesz megbízható a reám mért doktor doktorovics ítélőképessége. A név, ami az ezredes úr macskajajtól zsibbadt szájából elhangzik, úgy hagyja el a két fülem közti átjárót, hogy a hallóidegeim abból semmibe nem tudnak belekapaszkodni.

- Tudja, már ismeri – mormogja a dokim minden bizonnyal sajgó homlokkal. – A füstös képű.

- Áááááááááááá! Hasznan…igen, emlékszem. Akivel nyáron nézegettük a cisztámat.

- Ő. De nem Hasznan, hanem Meshkat. A keresztnevét nem mondom, úgyse tudja megjegyezni.

A telefon csücskére ráharapva anyura hunyorítok, de szegény nem érti, min derülök szorult helyzetemben. De én igen, s páran, kik velem voltatok az előző részben, ti is. Meshkat doktor volt az az amúgy nagyon kedves, nagy tudású orvos, akivel nyáron heti rendszerességgel randiztam, mert ezek ketten türelmesen végig drukkolták, hogy egy négy centis petefészek ciszta szépen felszívódjon bennem, és mivel a folyamat eltartott egy darabig, összemelegedtünk így hármasban. Én rettegve terpesztettem, ők poénkodtak, hogy ne legyek zavarban. Én pontosan tudtam, hogy felesleges engem vigasztalni, de beszálltam a játékba, és adtam alájuk a lovat rendesen.  Meshkat doktort csak úgy "egyszerűen" s nem kevésbé pimaszul Hasznan Basznan Krasznan-ként zártam a szívembe, képtelen lévén megjegyezni ezt a kis egyszerű nevet, amit otthon a szülei nagy gonddal kiválasztottak neki.

Snitt. Vissza a jelenetbe. Itt egy gomb, becsengetek a szülőszobára, istenem, mintha csak a szomszéd nénihez tejfölért. Kileng az ajtó, Hasznan nagy mosollyal üdvözöl, és bevezet a nyárról már alaposan megismert ultrahang szobába. Megbeszéljük, hogy emlékszünk egymásra, leterít egy kis papírt, ide tessek leheveredni, és előveszi barátomat, az ultrahang botot. Biztos van neki szép latin neve, de hát erről van szó: egy marha nagy bot, ami átvilágít. Mikor ilyesféle eszközökkel közelednek felém, meglehetős kételyekkel figyelem, hogy mi lesz itt a végkifejlet. Hátamon fekve gyorsan végigveszem valahavolt szeretőim sorát, és hálatelt szívvel gondolok vissza arra az egyre, akire méretileg ez a kicsinek nem nevezhető kütyü élénken emlékeztet. Mert ha azt túléltem, tán nem ma fogok karóba húzatni itt a gumilepedőn. Hasznan jó egy percet kotorászik bennem az ultrán hangos karddal, és időnként megkérdezi: ez fáj? Hm. Nem. És ez? Á, ez se. Mondtam én, hogy tök jól vagyok! És e…ááááááá! Jó. Fájdalom lokalizálva. Bólogat, mert számított rá. Kapcsolatunk e pontján kissé sértődötten elvesztem a bizalmamat, és kényszerítenem kell magam, hogy ellazítsam a négyfejes combizmom. Nem rúgsz. Kushadsz. Lazán. Hasznan a monitort bámulva, szabad kezével a hasamat nyomkodva rossz hírt közöl. Valamit lát. De hogy mit, azt nem tudja pontosan. Mire felocsúdnék, már le is vettek egy fiola vért, és megkezdődik a heteken át tartó HCG hormon megfigyelés.

(félre)

Kis glosszárium. Férfiaknak és a kérdésben nem érintett hölgytársaknak mondom, hogy a HCG hormon, ki a keresztségben a Humán Chorialis Gonadotropin nevet kapta, a fogamzást követő 10-12. napon mutatható ki olyan mennyiségben, hogy terhességet jelez. Ez az érték 20 milliliter, mely két, vagy két és félnaponta megduplázódik. Esetemben azt kellett a vérvétellel megállapítani, hogy mekkora bennem ez a hormon, mert az árulja el, hogy terhes vagyok-e, avagy már nem. Ha magas és felfelé törekszik, az nagy baj, mert akkor méhen kívüli terhes vagyok, és következésképp: életveszélyben.

Na, de vissza a megultradugványozott, lecsapolt kis testemhez. Amivel én ma este fellépek, ugye. Hasznan visszatessékel véreresre aggódott anyámhoz, akkor tessenek szívesek leülni a folyosón, a sürgősségi labor egy óra alatt kész – kecsegtet, és gyorsan hozzáteszi: ha nem jó az eredmény, be kell feküdni.

Beeeefeeeeeküdni!!! Hát a feküdni szóval életem során csupán annyiban gyűlt meg a bajom, hogy angolul kicsit nehezebben jegyeztem meg a múlt idejét, mint más rendhagyó igéknek, de azt is csak azért, mert ezt a tevékenységet folyamatos jelenben preferálom inkább. De várjunk: miről beszél ez a drága jó ember?! Nem elég, hogy le van nőve a hajam, a gondolat, hogy én az estémet a Szombat esti láz helyett egy kórteremben töltsem, az elképzelhetetlennel volt határos. Ilyenkor az anyák – mivel mindig jót akarnak, csak nem mindig jól - megkezdik a tutujgatást. Nem kérsz inni? NEM! Nem fázol? NEM! Nem vagy éhes? ÉHES?! EGY MORZSA NEM MEGY LE A TORKOMON! ANNNNNYUKÁM! Szegényem. Csendben elzarándokol nekem egy Balaton szeletért, és hűségesen leül tőlem biztonságos távolban a padon. Én csak állni vagyok képes. Meredten bámulok ki a koszos nyóckerbe. Anyu azt hiszi, hogy unatkozom, ezért keresztrejtvényt dugdos felém. Dehogy unatkozom. Intenzíven imádkozom. Nem fekhetek be, Istenem, kérlek, ne engedd. És mit akarnak ezek velem? Csak nem felvágni??? Eltelik fél óra. Megfagyunk. A folyosón akkora a huzat, hogy a terhesvitamin reklám zászlóként lobog a faliújságon. Egy óra múlva felbukkan Hasznan, és kéri, hogy együnk már valamit, majd szól, ha megvan az eredmény. Együnk…ez is. Másfél óra múlva nyakam köré kanyarítom a sálam, mert még a végén tüdőgyulladás miatt fogok visszaélni a vendégszeretettel. Két óra után felkerül a sapka és a kabát is. Hasznan ismét elviharzik, még nincs eredmény, de könyörgöm, igyanak legalább egy kávét a büfében. Nem, mi sehova, igaz anyu, itt várunk szépen, nehogy közben meglógjon a HCG. Anyám azzal próbál vigasztalni, hogy ha meg is műtenek, altatásban csinálják majd az egészet, de valami tragikus elszólás következtében így vigasztal:

- Nyugi, élve úgysem fognak megműteni. Öööö. Ébren. Mondom: ébren.

Három óra múlva pulóverekbe, kardigánokba takarózva kapom a hírt: sajnos nemhogy nem ment le, de tegnap óta nőtt, 4500. A kis dög. Befekszünk.

Hasznan rutinosan nem hagy időt a sokkra, jöjjenek velem, ezzel elvezet a nőgyógyászati felvételi irodába, ahol - amíg a nővérrel szemben beigazítom magam alá az ingatag hokedlit - elmorzsolok két könnycseppet. Anya meg ne lássa. Hasznan egyszerre magyaráz a hölgynek és nekem. Hamar átlátom a haditervet. Ma megszűnök szabad ember lenni. Önveszélyes vagyok. Hétvégén itt maradok megfigyelésre, hétfő reggel HCG-t nézünk, és ha nőtt, egy kis icurkapicurka jelentéktelen diagnosztikai laparoszkópiás műtéttel kikapják, ami oda tévedt a bal petevezetékbe. Igazán semmiség. Rutineljárás. Nincs kockázat. Közben aláírom, hogy beleegyezem, hogy megműtsenek. Beleegyezem, hogy megkatéterezzenek. Aú! Beleegyezem, hogy a katéter átszúrhatja a húgyhólyagot. Beleegyezem, hogy történhet tízezer előre nem látott malőr. A kilencedik papírt már el sem olvasom, megadóan firkálom a nevem, mintha valaki mást küldenék a vágóhídra. Lopva nézem anyámat, mikor omlik össze. De nem. Ő az a fajta, aki mindig olyankor erős, ha baj van. A széteséssel megvárja a békeidőt.

Hasznan azzal a romantikus ígérettel búcsúzik, hogy még vacsora előtt megultrahangoz, és elviharzik. Megkapom a fényűző négyágyas 431-es lakosztályt. A műtő mellett. Csuhajj. Az egyetlen szobatársam pár óra múlva saját lábán távozik, így semmi nem zavarhatja meg a jól megérdemelt szorongásomat. Most áldom Blansi eszét, hogy hoztam egy pizsit legalább. Anyu átveszi a hadvezér szerepét, én meg intenzíven sajnálom magam. Délután egy óra van. Átöltözöm pizsibe, és bebújok az ágyba. Jobb, ha begyakorlom, hiszen ezt fogom csinálni most pár napig. Amíg a többiek repedtre táncolják a parkettát…gondolom, de gyorsan ellapozok innen agyban. Anya birtokba veszi az összes ágyat, és elkezdi logikus kupacokba rendezni a hozott holmit. Tánccipők haza, mikuláscucc haza, szaloncukrot végül is ehetsz, az maradjon, szexibugyik haza…szomorúan nézem, ahogy az esti tánc hozzávalói eltűnnek a táska mélyén. Hevenyészve összeírjuk, hogy mire lesz szükségem a lakásomból, majd anya még hozzáteszi az evőeszközöket (nehogymár, szerinted nem fognak adni kanalat? és tényleg nem). Szegény neki indul a málhákkal, én meg ott maradok az ágy közepén a pizsimben, a sokat látott fehér csempék közt. Tévé nincs, a fürdő a szomszéd szobával közös. Felhívom anyát, hajszárítót is hozzál, tudod, hogy én minden nap hajat mosok! Jó barátom, a telefontöltő várakozón néz rám. Tudjam csak, hogy most ő lesz a leghűségesebb társam. Eszembe jut, hogy ezen a hétvégén úgy kábé a fél világ számított rám: két fellépés, a közönség, egy 30 fős tánccsoport, számos barát. Mi legyen a sorrend? Először írok a szívemnek kedveseknek, én sajnos kórházban, de nem ijedj meg, elég ha én meg vagyok, persze, gyere be, ha tényleg nincs jobb dolgod, amúgy is jól jönne egy meleg ölelés. Utána időrendi sorrendben megyek, attól függően, hogy hol számítanak jöttömre kelet felől. Kac. A tanítványaim egy emberként halmoznak el szeretetükkel, amin végre kibőgöm magam. Itt csak a csempe bámul, az meg úgyse hatódik ezen meg. Utána sorra lemondom a fellépéseket, a találkozókat, a hétfői munkahelyi megjelenést. Úgy döntök, hogy bár minden bizonnyal illetlenség belügyeimet kiteregetni, de én ugyan nem titkolom el senki elől, több energia azt takargatni, mint színt vallani. Pláne egy ilyen extrovertáltnak.

Amikor Hasznan a sötétedő délutánban értem küldet, már nem is olyan süppedős a papucsom. A dokim ezúttal nem egyedül támad, egy joviális, kerek képű orvos is a csodálatomra vár. Félpucéran heverek a lepedőn, amikor udvariasan kezet nyújt, doktor valaki, persze nem jegyzem meg így a mezítelen szeméremdombom felett tíz centivel mélázó nevet. A figyelem a monitorra irányul. Immáron ketten néznek először ráncolatlan, később ráncolt homlokkal, valamit mormognak maguk között, de látom már, ma sem leszünk okosabbak. Sajnos semmi változás, az azonosítatlan kis 6 millis bigyó még mindig ott üldögél a számára nem kijelölt helyen, de azért aludjak jól, ha fáj bármi, csengessek.

Anyu kétszer akkora málhával tér vissza a beszerző körútról, mint amivel pár órája elpingvinkedett. Úgy felszerel, mintha két hetet jöttem volna táborozni a Velencei tó partjára. Miután magamra hagy, és még csak 7 óra van, szórakozási lehetőség után nézek az intézményben. Úgy döntök, hogy ha már enyém a kecó, akkor fodrászkodom, és wellnesselek egyet itt a tagadás fázisában. A hétvége áldásaként senki sem lakott rajtam kívül az emeleti kórtermekben, így ráérősen és halkan dúdolgatva hosszasan zuhanyoztam, aztán a kipacsált vízmennyiséget fél óráig törölgethettem, és hangoskodhattam a hajszárítómmal kedvemre. Bejött az élet. Drága barátaimnak köszönhetően este 9-re majdnem ínhüvely gyulladást kapok a sok jó kívánság megválaszolása közben, és jót nevetek tesóm első kérdésén:

- Töltőd van?

Lehet utálni napjaink internetfüggését, de ha nincs nálam telefon, és azon nincs net, a lelkem már vacsi után visszavonult volna sajnálgatni magát a sarokba. Így viszont este 8 fele szellőtomi jóvoltából fotót kapok, ahol táncos barátaim jobbulást kívánva tömegesen integetnek nekem a Szombat esti láz parkettájáról egyenesen a kórházi ágyamba. A DJ mikisapkában, mások csuriba tett ujjal, puszit dobálva. Még jó, hogy százas zsepit hozott anya, annyira patakzik a lelkem.

Az első éjszakán semmit nem aludtam. Az hagyján, hogy az ágy kényelmetlen, a szoba jéghideg volt, és a kispárnám pótolhatatlanul hiányzott, Hasznan Basznan Krasznan búcsúzóul olyat mondott, amitől minden sejtem haptákba állt, és éberen őrködött, nehogy álom jöjjön a szememre. Imígyen szólt:

- Reggel műtéti előkészítés: leveszünk hat fiola vért.

December 9. vasárnap

Biztos ismeritek az érzést, amikor az éjszaka közepén rápillantotok a telefonotokra, és kiszámoljátok, még hány órát alhattok. Na, hát én egész éjszaka elvoltam ezzel a játékkal. 1 óra 42. Jesszusom, de nem bírom a vérvételt. 2 óra 10. Nem fog jönni a vérem, úristen, nem fog jönni a vérem. 3 óra 47. Ha elkezdi nekem masszírozni a vénámat, elájulok. 4 óra 25. Fogadjunk, hogy nem fog jönni a vérem, és még a végén kézfejből vesznek. Jó, akkor hányok. Így beszélgettem magammal egy darabon. Aztán egy pillanatra elnehezültek a szemhéjaim, és máris éktelen zajra riadtam. 5 óra 37-kor egy szürreális világba cseppentem. Mindig mesélték, hogy a kórházakban irreálisan korán ébresztenek, de erre nem számítottam. A folyosó járólapjain lábbal végig rugdosott alumínium felmosó vödrök vicsorgó csikorgására. A párbeszéd alapján kiszámolt legalább két takarítónő panaszos ordibálva-beszélgetésére.   

Öt perc múlva nyikorog az ajtó, felkelepel a neoncső, és Ursula nővér lép az ágyam lábához. Kapok egy üres pohárkát, reggeli első vizelet, és közli, hogy öt perc múlva vár a nővérszobában, levesszük a vért. Amit ő nem tud, hogy én egész éjjel pisiltem, mert érfalrugalmasítás céljából tegnap annyi vizet pumpáltam magamba, amennyit máskor két nap alatt. Azért csak megtöltöm a kis poharat és a felmosófákat kábán kerülgetve elbóklászok a szobájába. Az úton megint megfagyok. Beülök a kis helyiségbe, és láss csodát: az ablakai sarkig tárva. Mert Ursula nővér szellőztet. Leveszem a mackófelsőmet, és amikor megadóan odanyújtom a karomat, kedvesen figyelmeztet. Hogy neki hideg a keze. Én ekkor már jégtömbre fagytam, de a testem nem csak a hidegtől reszket. Jön a spray, a vénatapogatás, a gumiszalag, újra tapogatás, végül a tű. A kupakok cuppogásából arra következtetek, hogy rendben ömlik a vérem, így egy picit megnyugszom. Rég tudom már, hogy vészhelyzetben legjobb taktika a szocializálás, így kikérdezem, hogy milyen itt egy éjszakai műszak, sokan vagyunk-e betegek és amúgy hogy van, mennyire fáradt szegénykém. Mire testem vérmennyiségének tizedét lecsapolja, már barátnők vagyunk. Még ragtapaszt is kapok, spurizom vissza az ágyba. Itt éberen elgyengélkedem további két órát, mikor üzennek értem, hogy jelenésem van az ultrahangban. Hasznan ugyanolyan udvarias, de már hulla fáradt, amikor beinvitál. Ezúttal a tegnapi doki mellett egy hölgy is rám mosolyog, amikor belém tolják a rudat. Nem mondom, hogy jól esik a hajnali szerelem ebben a vérszegény állapotomban, de legalább megtudom, hogy ugyanolyan rejtély vagyok számukra, mint előző nap. Úgy okoskodom, hogy ha minden nap n+1 doktor lesz jelen, a hetedik napra bizony szűkös lesz számunkra a hely a vizsgálóban.

Az Úr napja szakadatlan telefonnyomogatással telik. Záporoznak a kérdések, vigaszok, aggodalmak. Anya végig asszisztálja, ahogy megpróbálom leszurkolni nagy haveromat, Spenótot a torkomon. Egyél kislányom, mert ma már nem ehetsz többet. Tudom én. A holnapi műtéthez olyan üresnek kell lennem, mint a matematika szorgalmi füzetem volt anno. Tesó mosolya se őszinte, amikor délután lehuppan az ágyamra.

- Már megint kóház, vazze – összegzi, és megállapítjuk, hogy apunak is pont ilyen szekrénykéje volt az otthonban. Az is így nyekergett, és tépni kellett a fiókját. Próbáljuk terelni a figyelmem, de egy-egy görcsöcske azért időnként nekirohan a petefészkemnek, hogy tudjam, miért is nyaralok itt.

Délután egytől már nem ehetek, estétől nem ihatok. Érdekes dolog az éhség. Ha meg is rohamoz, simán megértetem vele, hogy nem szabad, és ebben megnyugodva el is kotródik. Mit edzettem annyit nyáron, atyaég? Csak az kellett volna, hogy jöjjön valaki, aki rám szól: nem ehetsz.

Délután nyílik az ajtó, és egy hatalmas szőke mosoly tolul be rajta. Zsuzsa nővér.

- Mondták, hogy van egy Extra Gyanú a 431-esben, és én rögtön tudtam, hogy maga az, Ildikó!

Illik, nem illik, én bizony magamhoz ölelem a nővérkét, akit már jó párszor abba a nem túl hálás helyzetbe hoztam, hogy ő lehetett a „Próbáljunk meg vért venni Ildikétől” című kortárs darabban a legdrámaibb mellékszereplő. Mint második anyukám, úgy óv, úgy izgul velem, és megnyugtat: holnap is ő lesz szolgálatban, így ha műtenek, le nem veszi rólam a szemét. Aztán felhívja a figyelmemet, hogy este 8-ig zongorázzam le a tisztálkodást, mert elzárják a meleg vizet. A hajmosásról úgy fél 7-re végleg leteszek, amikor negyed órája csurgatom a jéghideg vizet luxusfürdőmben. Este 8-ra körbeturnézom a folyosó összes zuhanyzóját, de olyannyira nem járok sikerrel, hogy visszakotródom a szobámba és bevállalom a hideg zuhanyt. Most nem dudorászom, rövid sikkantgatásokkal két perc alatt végzek. Szellőtomi újra kezébe veszi a lelkem üdvét. Fél percenként kapom az Ötórai teában nekem szelfiző táncos barátaim szívfájdító, s egyben szívmelengető fotóit. Telefonnal a kezemben nyugovóra térek. Annak ellenére, hogy nyugtalan éjszakát jósolok magamnak, az egész napos stressz és a több napja tartó kialvatlanság végül elhozza az álmot a szememre. Legyen, aminek lennie kell, gondolom, és csak egyszer ébredek fel az éjszaka közepén: oké, hogy megműtenek, de ugye attól még elmehetek a pénteki Ákos koncertre?!

December 10. hétfő

A ma reggeli vödörtaszigáló ébresztést követő menetrend szerinti ledöfést humánusan, ágyban kapom. Már annyira bele vagyok fásulva a sztorimba, hogy nem is drukkolok. Legyen csak az a HCG akár 8000, ha úgy tartja úri kedve, úgyis mindjárt visznek és trancsíroznak. Egy picit hagynak alukálni még (értsd: üveges szemmel szomszéd ágylábat bámulni), aztán szép sorjában érkezik mellém három riadt tekintetű nő. Két fiatal, és egy idősebb. Mindenki hozza a saját kis pizsamáját, pohárkáját, történetét. Felcsigáz a feladat, hogy én vagyok itt a rezidens, nekem kell őket rendezni. Rögtön összehaverkodom velük, szia, veled mi lesz, te mi járatban, a hölgynek mi baja? Borzadva hallgatom, hogy mi ügyben járnak itt. Két centis méhkimetszés. Petevezeték átjárhatósági vizsgálat altatás és érzéstelenítés nélkül. Rosszindulatú áttét a szeméremajkon, kimetszés.  Rögtön vágom, hogy az én reszortom, hogy kimozdítsam őket a félelmükből, ezért épp praktikus tanácsokat és információkat osztogatok nekik, amikor olyan váratlan vendéget kapunk, akivel még én sem számolok. Egy kötött pulcsis, vadászsapkás bácsi rövid kopogtatás után belép és látszik, hogy nem ma kérdezi először:

- Hölgyeim: újság, magazin? Dióbél?

A négy műtétre váró közül ki-ki hirtelen abbahagyja a tevékenységét. Egy emberként bámulunk rá, és nem hisszük el.

- Olcsón adom!

A bácsinak valami nem esik le. Dióbél vs műtét. Műtét vs dióbél. Ki a francot érdekel?!

- A piacon 4000. Nálam kilója 3000. Na?

Én, mint rangidős, rácsukom az ajtót, de kilincs csikordultával máris mindkét szárnya kitárul, jön a zsúrkocsi az első műtétesért. A petevezeték-átjárhatóságis. Szegény totál felkészületlen, sietve letépi ruháját, és felmászik a zöld lepedőre. A műtősfiú próbál úgy viselkedni, mintha ez a világ leghétköznapibb dolga lenne. Mert neki az is. Épp, hogy búcsút intek új barátnőmnek, mikor maga az ezredes is bekukkant: jelenésem van az ultrahangon. Összekapom magam, és csatlakozom hozzá, közben begyűjtjük Hasznant, és ezek ketten valamit nagyon tárgyalnak mögöttem, miközben masírozunk az unalomig megismert folyosón.

Hasznan egyszer csak megtorpan:
- Hova lett Ildikó?
Az ezredes kuncog mellette, és az előttük vonuló hátsómra mutathat, gondolom, mert nem nézek hátra.
- Ó, hát nem vettem észre! Nem úgy néz ki, mint egy beteg!
- Nem úgy szokott. Táncosnő.
- Ááá! Már értem! Milyen jól jött volna az orvosbálban!

A vizsgáló várója túl van zsúfolva izgatott kismamákkal, és azok teljesen felesleges férjeivel. Bocsánat, hogy ezt mondom. Már pár napja itt dekkolok, de úgy látom, a férfiaknak itt annyi hasznuk van, hogy falfehérre sápadva foglalják azt a kevés széket, ami a váróban elsősorban a nők rendelkezésére áll(na). Némelyik, amelyik ácsorog, annyira kivan, hogy azon gondolkodom, átadom a helyem.

Hasznan beül a monitor elé. Úgy nézem, aludhatott egyet, mert eltűntek a vérerek a szemfehérjéből. Persze nem csak hármasban vagyunk. Biccentek az ismerős arcú, harmadik dokinak, és felmászom a helyemre. Megadóan terpesztek a gumilepedőn, amikor életem legbizarrabb beszélgetésének leszek fültanúja:

- Főorvos úr, hoztál gumit?

- Nincs koton?

- Elfogyott.

- Hozok.

Innen tudom meg, hogy miként tisztogatják a Rettenetes Botot. Most, hogy már nem félek annyira, mert 2 perc múlva úgyis felkaszabolnak, megfigyelem a műveletet. Barackmagnyi zselé a tetejére. Gumi óvszer a testecskéjére. Behatolás. Hümmögés. Hárman vizslatják a monitort, az ezredes fogja a térdemet, mert ő olyan, mint én: szentül hiszi, hogy a testi kontaktus megnyugtat. Repkednek a latin kifejezések, de velem nem babrálnak ki, pár tíz cikken túl vagyok, mindent értek. Azt is, hogy lövésük sincs. Hasznan előrántja telefonját.

- Főorvos úr, itt vagyunk az Extra Gyanúval, gyere már át, nézd meg te is, kérlek.

Már megint ez az Extra Gyanú. Mit akarnak ezzel? Miközben folyik a lézerkardozás (hadd játszanak a fiúk), nekem leesik a tantusz. Én vagyok az Extra Gyanú. Extra, mint kívül. Méhen kívül. Ó, hát nem hiába vagyok nyelvészbölcsész, végre megtudom indián nevem. Szakkörünkhöz csatlakozik egy újabb főorvos, már alig bírja becsukni az ajtót, akkora a tömeg. Hasznan hóna alatt rám vigyorog, az ezredes vállán áthajolva nézi a képet, szemüvegszárát rágicsálva bólogat, és kikommunikálja a diagnózist, amit már mind a négyen tudunk:

- Hát, nem egyértelmű.

Itt kisebb vita kerekedik a teendőkről. Próbálom a jelenetből nem kihallani a diagnosztikai, meg a laparoszkópia szavakat, de ott vannak azok, még ha el is morzsolva a fogak között.

- Emlékezz rá, mi volt a múltkor, főorvos úr. Hazaengedtük, aztán három nap múlva…

- Visszahozta a mentő – fejezi be az ezredes felhős homlokkal, és felsegít. Odasúgja, hogy menjek vissza, mindjárt beugrik mellém az ágyba. Ezt így. Mert ő ilyen, és mert tudja, hogy velem nem kell a píszí.

Műtétembe beletörődve visszaslattyogok a szobámba, ahol egyre fehérebb arcszínnel várakoznak a szobatársak. Rám ugranak. Mit mondtak, mi lesz velem? A para bizony nagy kovács. Megható, hogy vadidegenekből mit ki nem hoz egy kis közös szenvedés. Az ezredes utánam jön, leül az ágyam szélére, és megfogja a kezem. A nők ösztönösen elhallgatnak, visszahúzódnak, saját dolgukkal foglalatoskodnak, egyik pizsamát hajtogat, másik wc papírt pakolászik, de tudom, minden idegszálukkal figyelnek.

A dokim elmondja, hogy nem műtenek meg. Mégsem. Elindult lefelé a HCG, és bár még az ultrahang kép nem megnyugtató, mert nem tisztultam egy millilitert sem, Hasznan és ő bíznak a szervezetemben, időt szeretnének nekem adni, hadd küzdjek meg vele. Váltunk még pár mondatot, elmagyaráz ezt-azt, mosolyog, beszúr egy-két poént, udvarol, mint mindig. Elmondja, hogy ha kérheti a türelmem, maradjak még két napot, és ha ugyanilyen szépen csökken a HCG, nem lesz műtét. De mivel még holnap is a szemembe akar tudni nézni, ő mindent meg szeretne tenni azért, hogy ne vegyenek ki semmit belőlem, aminek ott a helye. Mármint a petevezetékemet. Mert manapság ez a tendencia, mondja: a team inkább kiszedi, ami nem tetszik neki, nem hagy bent semmit. Megegyezünk, elköszön. A középső ágyon fekvő nő felül:

- Ki volt ez a csodálatos férfi?

Mintha feljebb csavarták volna a fűtést, kicsit átmelegszem. Mesélek nekik a dokimról. Olyan áhítattal figyelnek, hogy a hetes busz fékcsikorgását is hallom. A tekintetükben látom, amit mindig tudtam. Mi, nők, bizony azonnal képesek vagyunk beleszerelmesedni abba, akinek ennyire ki vagyunk szolgáltatva. Ebben a házban példának okáért az orvosainkba. Megjön a reggeli, Zsuzsa nővér velem örül, mégsem lesz műtét, egyek, csak egyek. Bűntudattal majszolom a vajkrémes-mackósajtos kiflimet. Egyre másra jönnek a műtősfiúk, hozzák-viszik a nőket, nagyüzemben folynak a műtétek. Más dolgom nem lévén, beállok nővérkének. Itatok, zsepit hozok, kéz a kézben ágy szélén ülök. Zsuzsa nővér fél óránként benéz, és jelentést kér. Összemosolygunk. Aznap megkapom a szobaparancsnoki rangot. Estére úgy elfáradok, hogy a látogatóimra már alig van erőm. Furcsa nem egyedül lenni a kórteremben. Felvet bizonyos kérdéseket, ami eddigi nagy magányomban nem volt releváns. Mikor oltsunk lámpát? Hogyan osszuk be a wc-t? Diszkréten kilenckor leoltom a lámpám, és még éjfélig chatelek. A holnapi nap eseménytelen lesz, legalábbis azt mondták.

December 11. kedd

Még jóval a vödörrugdosás előtt furcsa zajra ébredek. 5.14. A fürdőszobából vízcsobogást hallok, és nem túl elfojtott beszélgetést. Hinnye, de korán támadt valakinek kedve a tisztálkodásra. Azért is meglepődöm, mert nem érzékeltem előző nap, hogy ott valakik egyáltalán laknak. Laknak ám. A zajokból és szavakból azt hallom ki, hogy nagy műtétes betegek első talpra állítása és mosdatása történik épp. Itt tessék átlépni a katétert, a vérrel ne tessék törődni, ha kijön, visszadugjuk, tessék belém kapaszkodni….Ismét elszorul a szívem, mert rájövök, miért is kosztolok itt napok óta. A gondolat, hogy a szövetemet felhasítják, hogy vér és váladék fröccsen, és műszert műszer után taszigálnak majd belém, elborzaszt. Megkezdem a napindító ágyláb-bámulást. Szomszédaim még alszanak. Jó nekik, ők ma már hazamehetnek. Átsuhan az agyamon, mennyivel jobb lett volna hétfőn túlesni az egészen, már én is készülnék haza. Pénteken meg Ákos koncert. Hát én oda márpedig négykézláb is.

Érkezik a reggeli, de engem elszólítanak. Újabb ultrahang. Átverekszem magam az izgatott kismamák és felesleges férjeik között, lássuk, mit akarnak már megint tőlem. Érdeklődve nyitok be a szobába, ahol nem kevesebb, mint öt orvos tolong. A két enyimé megvan, a többi már nem érdekel. Csak az nem hagy nyugodni, mi ez a zsibvásár, ha minden a holnapi HCG-től függ. Hamar kiderül. Parázs vita alakul ki, az ezredes most sokkal gondterheltebb, Hasznan is lehajtott fejjel pöckölgeti az egeret, valami a fejük fölött látszik épp eldőlni.

- Kukkantsunk be holnap – indítványozza az ötödik elem, és mire kimondja, már érzem az ismerős tenyeret a térdemen. Azt súgja: nem eszik olyan forrón.

De nekem is eljött a birkatürelmem vége: most már igazi kísérleti nyúlnak érzem magam. Sok mindent nem veszek zokon ezen az ágyon. Nem érdekel, hogy meztelen vagyok, nem zavar, ha kitárulkozom, nem bánom, ha minden nap megnéznek a Nagy Bottal. De most már ne hegedüljenek az idegszálaimon. Az ezredes kicsit csendesebben kéri, hogy menjek vissza, és pislant, hogy jön utánam. Nem tetszik, határozottan nem tetszik, hogy nem tetszik neki valami.

A reggeli után haza készülődő nők boldog mosollyal üdvözlik a csodálatos férfit, aki ma épp oly kedves és csodálatos, mint tegnap. Most nem ül az ágyamra, mert meg van fázva. Így is szép kerek mondatokban magyarázza el, hogy mi történt odabent: hét orvos foglalkozik az ügyemmel, és ebből az osztályvezető műteni akar. A többi nem. Most rajtam megy a farokméregetés. Nyilván szakmai szempontok alapján. Az ezredes azzal hagyja el a szobát, hogy előfordulhat a műtét, de a holnapi HCG lesz a perdöntő.

Valahogy nem akar lemenni a torkomon a kiflivég. Amikor rám nyit a tegnapi magazint, dióbelet árusító bácsi, mogorván lerázom. Délutánra kiürül a szobám, és újabb vendégek érkeznek. Mint megtudom, másnapi nagy műtétesek mind. Két méh- és egy mióma eltávolítás. Két velem korú, és egy idős néni. Összepajtizunk hamar, szokás szerint elmondom a házirendet, átbeszéljük, ki mitől fél. Megint meghat a közös sors közösségépítő ereje. Kell-e ennél hatékonyabb csapatépítés?

Ekkor benyit az Első Bunkó Nővér. Hangosan, lekezelően, félvállról beszél hozzájuk. Érdeklődve figyelem, hogy milyen instrukciókat kapnak. Bélkezelés címen hashajtó italt isznak, estefelé pedig elhangzik a következő kérdés:

- Punciborotválás mindenkinek volt?

Öh. Csak kapkodom a fejem. Már eddig egyszer nekem akartak ugrani, de se bélkezelést, se borotválást nem kért rajtam számon senki. Az éjszakás nővér szöges ellentéte a délutáninak. Tündércuki. Kiderítem, hogy ez utóbbi rám is vonatkozik. Nem mintha nem tartanám karban, de egy gyors pillantás után a nővér rám kacsint: teljesen simára. Aranyos, mert ajánlgatja, hogy majd ő megcsinálja, de hát nem ma kezdtem az ipart, elvonulok a borotvámmal. Jéghideg csapvízben persze nem leányálom a művelet, de a nénire gondolok, és rögtön semmi bajom. A beretválás után megtudom: van ám meleg víz, csak épp fél órát kell folyatni a csapot hozzá. Takarékos.

Az ágyban aztán megkezdődnek a rémtörténet mesélések. Kivel mit fognak csinálni. Az ablak alatt lakó duci lány még férfit sem ölelt életében. Hatalmas miómája kidülleszti a hasát. Az orvosa azt javasolta, a miómával együtt kapják ki a méhet, petefészkeket, az egész hóbelebancot. Ő legjobban mégis attól fél, hogy meztelen lesz a lepel alatt, és meglátja egy férfi. A mellette fekvő szőke bombázó rögtön felháborodik. Ki ne vetesse a méhét. Beszéljen a dokival.

A mosolygós, bőbeszédű néni semmitől nem tart. Lesz, ami lesz. Elmeséli az egész fiatalságát, közben rutinosan apró szakaszokra tépi a wc papírt, mert ha jön a fosás, akkor nem lesz rá idő. Akkor szaladni kell. És így is lett. Felváltva 3 percenként valamelyikük biztos ott hagyott mondat közepén.

Én bevallom nekik, hogy a kanül és katéter szavaktól rettegek, de a néni megnyugtat. Az én műtétem a legkisebb, hajam szála sem görbül. Ezen bizony elszégyellem magam, és csendben maradok.

A bombanő pedig egyszerűen rákos. Kész. Passz. Ő közülünk a legnyugodtabb. Úgy van vele, hogy a baj már megtörtént, a döntés megszületett, már csak a megoldásra vár. Irigylem a higgadtságát.

Nekem csak most esik le, hogy ők holnap reggel pont olyanok lesznek, mint akik előző hajnalban a túloldalon katéterben botladozva zuhiztak. Hirtelen elapad a közlékenységem. Jobb, ha ezt nem tudják. Persze a többiek részletesen tárgyalják az intubálást, műtéti kockázatokat, én meg bedugom Ákost, ne is halljam a rémségeket. Vacsora nincs. Visszajön a Tündércuki nővér és betolja a holnapi kellékeket. Két zsúrkocsi tele infúzióval, kanül, branül, géz, ragtapasz, tűk dögivel. A nővér az est fénypontja. Tízezer kérdést fel lehet neki tenni, annyira türelmes. Mint megtudom, a holnapi nap akár itt forgathatnák a Vészhelyzet következő évadát. Annyi a műtéti előjegyzés, hogy este nyolcig robotolnak majd az orvosok. A bezuhanó esetekről nem is szólva. A holnap érkezőknek már nincs elég ágy. Nem tudja, mi lesz. Mivel elárulja, hogy előbb a nagy műtéteket veszik előre, utána a kisebbeket, úgy este 7-re saccolom a debütálásomat. Úgy alszunk el, hogy a néni megnyugtat minket: nem kell félni. Isten vigyáz ránk. Meglepő módon újra olyan könnyeden alszom el, mintha valaki a szomszéd ágyról őrizné az álmom.

December 12. szerda

Vödörrugdosást meg sem várva, fél óra víz-zubogtatás után hajnalban mindannyian lezuhanyzunk. Kikészítem a százegykiskutyás ultragáz hálóingemet. Pongó és Perdita a fél testemen elterpeszkedve lógatják egymásra rózsaszín nyelvüket. Büszkén belebújok. Amennyiben komoly dolgokra kerül ma sor, legalább valaki röhögjön, ha már én nem.

Ebben a hacukában kapják le a fiolácska vért. Megkezdődik a három órás várakozás. Közben érkeznek a nővérek, és megtudjuk: a miómás lányzó lesz az első. A tegnapi bélkezelés miatt még kicsit aggódik, úgy érzi, mintha maradt volna még bent valami, de nincs már idő, csak egy gyors pisire, és megkapja a kábszert.

- Ettől mindjárt ellazul – nyugtatja a nővérke, és kicsit magunkra hagy. Öt percenként érdeklődünk, hogy hat-e a cucc.

- Jaj, lányok, tök éber vagyok – nyafogja. – Mi van, ha nem fog használni?!

- Nyugi, ez még nem az altató, ez csak azért van, hogy ne parázz túl sokat.

- Hát én parázok.

Mire visszacsoszogok a pisilésből, a lány már két kezét a tarkója alatt összefűzve azt hallucinálja, hogy ő egy lovacska, aki egy illatos tavaszi réten nyargal.

- Hú, ez jóóó cuccc – integet felém. Bánja is ő, hogy pucér, és mindjárt idegen pasik fogják nézegetni.

Visszatér a nővérke, és egy-két bizarr tárgyat odahord az ágyához. Mi, a betojtak, szemünk sarkából figyeljük a műveletet.

- Ilyet kaphatok otthonra? – kérdezi alig forgó nyelvvel. A nővérke pont úgy beszél vele, mint egy kétévessel: mosolyogva, megértően, türelmesen. Nem kaphat. Vényköteles.

- Óaz nem baj! Van egy haverom. Ő mindent felír!

Közben észre sem veszi, hogy mi történik vele.

- Na…figyu…jaj, bocsánat, nem akartam tegezni…

- Csak nyugodtan – babrál rajta a nővér.

- Mosmicsinász?

- Bekötöm az infúziót.

- Óhhhahahhaa!

A néni szeméből könny csordul, úgy hahótázik.

- Mégaztakartam kééédezni, hogy húha, vájjjávájjjáá..

Vinnyogunk, pedig mindjárt ránk is jön az úthenger.

- Hogy én mosmá' akkor nem fogok bekakilni?

A bombanő eddig csak a maga visszafogott módján mosolygott, most már ő is felnevet. Odajön hozzám, és bejelöljük egymást facebookon.

A nővér megnyugtatja a drogost, hogy már mindjárt aludni fog, ne aggódjon, nem fog bekakilni. A lány felemeli a mutatóujját, és koncentrál.

- Háááá…hát azt én nem ígérem!

Kész. Eddig bírtuk. Kacag a 431-es kórterem. Érkezik a műtősfiú, és megkéri a meztelen lányt, hogy másszon fel a zsúrkocsira. Szinte elpirulok, ahogy frivolan, a srácot stírölve ellavíroz az műtőasztalig, és hatalmas popóját kerekre pucsítva feltornázza magát az lepedőre. A srác nem mer ránk nézni, elegyengeti rajta a leplet, és kifelé indul vele. A csajszi puszikat dobál felénk, mi pedig sok szerencsét kívánunk. Mikor bezárul mögötte az ajtó, lelohad a mosolyunk, magunkra maradunk a félelmünkkel. Jön a menetrend szerinti magazinos-diós bácsi is, de ma is kitessékelem. Anya üzen, végzett a vízórás, indul be, és ha kell, itt ül éjfélig. Tudok-e valamit. Még semmit, gyere.

A bombanőt készítik éppen elő, amikor Hasznan besiet, és megáll az ágyamnál. Én már ülök is fel, menjünk.

- A HCG 3000. Hazaengedjük.

Hirtelen nem tudok mit kezdeni az információval. Már annyira beleéltem magam, hogy a mai nappal pont kerül az ügy végére, és kis tortúra árán holnap távozhatok. Szinte csalódást érzek. Hasznan elmagyarázza, hogy haza ugyan engednek, de el nem, megfigyelés alatt tartanak, amíg teljesen le nem csökken a hormon. Természetesen az ezredes úr is tud róla, de sajnos szegényt leverte a betegség. Nemsokára jön valaki a zárójelentéssel. (Hasznan el)

A bombanő közben rászól a nővérre, hogy őt ne kábítsa el, mert beszélni akar az orvosával, akit nem is ismer. Kanüllel a karjában bágyadtan rám mosolyog.

- De jó neked.

Isten tudja, miért, de én nem így gondolom. Egy árnyék ül rám. A zsigereimben érzem, hogy ez a döntés nem egyöntetű. Valami nem kerek. Értesítem anyut, akik nem hisz a fülének. Írok pár üzenetet az értem aggódóknak a kis asztalnál ülve, miközben úgy falom a vajas zsömlét, mint egy kiéhezett oroszlán. Gépiesen pakolok össze. Most ez komoly? 5 napig itt szorongtam, és ez a megoldás? Csak nagyon lassan szivárog vissza a jókedvem. Amíg a zárójelentésre várok, odafészkelem magam a bombanő oldalába, és szorongatom a kezét. Megbeszéljük, hogy minden rendben lesz, ne féljen. Adok neki egy puszit, és kicuccolok. A néni szundikál, őt nem háborgatom.

Anya sem nyugodt. Lassan, de praktikusan csomagolunk be. A szekrény előtt guggolva derül ki, hogy jé, volt még két pólóm, meg három bugyim, már el is felejtettem a farmerom…hú, de vártam, hogy újra felvehessem. Hazafelé összerakom a képet. Nem volt elég ágy. Csökkent a HCG. Várakozni otthon is tudok. Hazafelé anya megesket, hogy a nappalokat tölthetem otthon, de éjszakára nála a helyem, amíg egyedül vagyok. Kétfelől tömött táskákkal kipányvázva megy előre, mint a tank. Semmit nem enged hoznom.

- A lényeg, hogy az Ákos koncerten ott lehetek.

- Viszel sámlit. Végig ülsz. Mikor kell kontrollra jönni?

- Hétfőn.

Anyám totyog, totyog, egyszer csak megáll, és kifulladva rám néz:

- Na, arra már jössz egyedül, édes lányom. 65 évesen öreg vagyok már ahhoz, hogy heti kétszer a szülészeten üljek.

(remélem) VÉGE

Epilógus

Ezután még három kontrollra visszarángattak, a kis bigyó távozott, a HCG pedig úgy lecsökkent, hogy elvitatták tőlem indián nevem. Nem voltam többé Extra Gyanú. Csak egy komplett vetélés.

Valahol ott kezdődtek a gondok, amikor rájöttem, hogy nemhogy a bauxit lelőhelyeket, én bizony még a Csehszlovákiának nevezett pacát sem látom sehol az egész vaktérképen. A tanárnő monoton hangja már álomba ringatta a fásult látókat, de mi hárman-négyen, akik a nagy igyekezetben vesztünkre kigúvadtunk a szunyókáló gyerekfejek erdejéből, szörnyű tettre sarkalltuk Zsuzsa nénit: merő jó szándékból előre ültetett bennünket. Elsőként egy paddal előrébb, aztán kettővel, végül kínjában már a vászon tövébe.

- Innen látod, Ildikó?

- Már látom, köszönöm! - hazudtam.

Ebben az évben orvosi vizsgálatra küldték az egész hatodik dé-t. Örültünk persze, mert a nagyszünet utáni matekórát – ha jól helyezkedett az ember - jó eséllyel el lehetett lógni, én viszont magamban rettegtem is, mert volt nekem egy sötét titkom. Amit már évek óta sejtettem. Nevezetesen, hogy én bizony a jelek szerint nemsokára szemüveges leszek! Szemüvegesnek lenni általánosban - ezt tudtuk mind - nem csak kicsit nyomi, hanem egyenesen egy sorscsapás, egy valóságos önbizalomcsúszda, amiből a harmincas éveid derekán csak méregdrága pszichoterápiás szeánszok eredményeként kászálódsz ki. Jó esetben. A gondolat, hogy anyám fodrászkodása jóvoltából a bilifrizurás fejemet még egy szemüveg is csúfíthatja, fényévekre repített célomtól, melyért hosszú, csillagfényes éjjeleken Breki béka barátomat két tenyerem közé passzírozva szorgosan imádkoztam: tudniillik, hogy menthetetlenül és végérvényesen belém szeressen Sandokan, a maláj tigris. De legalább a Gyimesi Ábel. Így aztán eltökélten érkeztem a vizsgálatra: itt kérem, bármi derüljön is ki, én szemüveges nem leszek. Isten engem úgy segéljen. Ijesztően hamar kerültem sorra. Az osztálytársaim egytől egyig végig darálták a táblát, és mint akik jól végezték dolgukat, mosolyogva adták a kezembe a kilincset. A doktor bácsi rám se nézett, csak intett a kis sámli felé és a naplóba hümmögve arra kért, olvassam fel, amit a narancssárga szekrényről lelógó táblán látni vélek. Dobpergés, halálfélelem, de hatalmas megkönnyebbülésemre két ismerős alak pöffeszkedett a fehér háttér előtt. Ezt tudom - gondoltam, és fennhangon közöltem:

- 32!

A bácsi kezében egy pillanatra megtorpant a toll.

- Ezen a táblán csak betűk vannak - lehelte ízlésemhez képest kicsit túl ridegen és már nyomta is a pecsétet a vényre. Hiába sírtam el magam, a verdiktről szóló papíros megírattatott.

- Na, mi volt, na mi volt?! – tudakolták a pajtásaim, de én szégyenemben csak zokogtam, és képzeletben örökre szóló búcsút intettem a sarokban verekedő szerelmemnek, legalábbis annak, akiről úgy sejtettem, hogy a három közül ő lehet.

Egy telezokogott párnahuzat és két korabeli szerelmes számokat tartalmazó magnókazetta végigvinnyogása után másnap az irreverzibilis vénnyel és hasonlóan meggyőzhetetlen édesanyámmal felszerelkezve megjelentem hát annak rendje és módja szerint az SZTK-ban.  A szemész az orrnyergemre helyezett egy üres szemüvegkeretet, majd sorra pakolta bele a lencséket úgy, hogy amikor az egyikkel túrót sem láttam, rápattintotta a következőt, arra rá az újabbat, arra rá azt, amivel már a táblát legalább láttam és még 8-10 ilyet, amíg meg nem világosodtam. Amikor végre megállapításra került a mínusz 4, kába bánatomban leokéztam egy kék-fehér csíkos keretet a készülő lencsémhez. Hiba volt. Azonban a várt iskolai kiközösítés elmaradt, de nem csak az. Végül se Sandokan, se a Gyimesi Ábel nem lett az enyém; ezekről a szerelmi bánatokról bővebben összegyűjtött verseimből lehet informálódni.

Ugyanebben az évben aztán „sportoljon a gyerek valamit!” felkiáltással édesanyám nagy ötlettől vezérelve beíratott karatézni, ahol a sérülésveszély miatt megint úgy találtam ott magam a tatami közepén: szemüveg nélkül, homályban tapogatózva. Heti kétszer jártunk edzésre nővéremmel, aki nagyjából ugyanannyit látott a wado ryu-ból, mint én: fiú- vagy éppenséggel lányhangon kiabáló, irányunkba nagy sebességgel közlekedő vitorlavásznakat. Rajongó alaptermészetem ebben a korszakban sem kímélt meg a csalódásoktól: szerelmes lettem a sportegyesület legjobb képű és legelérhetetlenebb pasijába, a Surján Jocóba. A Jocó-korszak jó pár évet felölelt, az erre vonatkozó költeményeim Csokonait megszégyenítő eltökéltséggel szólnak a Reményhez. De hiába vallottam neki szerelmet, szegény tini fiú pont azt tette, amit bármelyik tini fiú helyében én is tettem volna magammal: körberöhögött.

Édesanyám egy falat nasiért indulhatott a konyhába azon az emlékezetes éjjelen, amikor a szobám előtt elhaladva nem tudta nem észrevenni, hogy párnámba ordítva bömbölök.

 - Miért sírsz, kislányom?

- Éhhhnnn…cshhakk áhhhlokk itth ahz abhlakhbahh..és shhírok..mert én ooo-oolyahhn cshúúúúnya vagyoook…ehhhnnngeeem sheeenki sheee fog sooo-ooha szheretniiii..víííí!!!

Mai eszemmel nem irigylem szegény anyukámat, aki végtelen szeretettel, de engem reálisan látván elmondta az egyetlen vigaszt, ami őszintén a szájára jött aznap este: „az idő neked dolgozik”. Azaz: most csúnya vagyok, de eljön majd a nap, amikor szép leszek. Addig meg én vagyok a kisildi, akit mindenki szeret. Akár szemüveges, akár nem. Pont.

Miközben még utoljára lejátszottam egy Kim Wilde számot, hogy dramaturgiailag indokoltan zokogva aludjak el, ünnepélyes fogadalmat tettem. Megígértem a Jóistennek, hogy én aztán senki szívét össze nem töröm. Ha csak egy férfi is jön, aki valami rejtélyes okból majd belém szeret, és pechemre én meg őbele pont nem, én őt is meghallgatom, és kedves szavakkal megvigasztalom majd. Ebben meg is állapodtunk és végre elalhattam.

A dolgok akkor kezdtek jóra fordulni, amikor Gyimesi Ábel szemüveget kapott és megértettem, hogy ez nem a világ vége. Hogy anyunak igaza lett-e? Az anyukáknak mindig igaza van, nem tudtátok?  Szép lassan 40 éves lettem. Nem mondhatom, hogy térdközépig gázolok az általam valaha összetört szívekben, de megesett, hogy hókon nyomott a fogadalmam. Mert ha valaki, én tudom, mit érzett a rút kiskacsa ott Lengyelországban. Vagy várjunk…az mégiscsak Csehszlovákia volt?

Huszonkevés éves voltam és még csak pár hónapja szőke, amikor a párommal eldöntöttük: abban az évben a nyári vakációt a szénhidrát fővárosában, Rómában fogjuk tölteni. A történelemtől roskadozó műemlékeken, a tiramisun és a pizzán kívül – bevallom - az érdekelt a leginkább, vajon igazak-e a mendemondák, amiket az olasz férfiakról addig hallottam. Hogy fáradhatatlanul és mindig, minden körülményben udvarolnak, hogy folyton ápoltak, divatosak, és hogy beléjük kell szerelmesedni, de halálosan. Összecsomagoltam hát a legminibb, legfodrosabb és legpasszentosabb ruhadarabjaimat, és a felhők felett lehunyt szemmel végig azon álmodoztam, hogy miként hever majd a lábaim előtt a teljes olasz válogatott. Ha egyáltalán.

Még csak pár napja szürcsöltük a mindenféle ízű jégkásákat a roppant romok árnyékában, amikor kísérleteimet illetően máris számtalan tapasztalatra szert tettem. A rekkenő hőségben arra számítottam, hogy ha az ivarérett és kozmetikumokat vásárolni szokó férfiak nem is, de az idős bácsik azért csak hozzák a papírformát, és bűzleni fognak kicsikét. Csak amennyire júliusban a mediterrán éghajlaton dukál. De nem. Senkitől sem kellett a villamoson, buszon, múzeumban odébb laposkúszni a szaga miatt. Az első pipát az ápoltság kérdéskör kapta hát.

A non-stop udvarlás bizonyítása azért haladt nehézkesen, mert bár szerelmetes fajták, az olasz pasik sem síkhülyék. Felmérik a versenytársakat. Az ő konkurenciájuk esetemben egy szögletes arcú, ránézésre sem túlzottan szociábilis, a hímek közti rivalizálásban pedig egyenesen zéró toleranciát hirdető, zordképű pasas volt. Aki nem mindig értette a tréfát. Így kutatásaimat azon három perc leforgása alatt kellett kiterjesztenem a társadalom különböző rétegeire, amikor ő mondjuk pisilni ment, vagy megbámult egy autót oly részletességgel, ahogy csak a magyar pasik tudnak, és ennek okán átmenetileg magamra maradtam. Ekkor aztán – mintha vezényszóra - megindult a raj, és az egyes hímegyedek a „ciao, találkoztunk-e már valahol?”-tól kezdve a bellissima ragazzá-ig mindent bevetettek, hogy tekintetemet egy fél percre rabul ejtsék. Ezt jól, s eredményesen csinálták, meg kell hagyni. Ugyanakkor mégsem éreztem magam veszélyben, mert legtöbben a Mosolyra utaztak. Nálam meg az mindig van bőven.

A Fázis II klinikai vizsgálatok azonban mégiscsak egy szupermarketben értek el olyan értéket, hogy végre kézzelfogható eredményt produkáltak. Egy kb SPAR méretű és jellegű boltban jártunk, ahol szokásunkhoz híven minden helyinek vélt marhaságot összevásároltunk: fagyit, üdítőt, kekszeket, táblás csokit, kerek csokit, lyukas csokit, és tucatnyi haszontalan és egészségtelen kacatot. Az első döbbenet akkor ért, amikor ráfordultunk a kasszákhoz vezető folyosóra, és olyat láttam, amit itthon soha. Visszagondolva megkockáztatom: az egész annak köszönhető, hogy az olasz munkaügyesek körültekintőbbek, és jobban kielemzik a célpiacot, mint mi. Ugyanis a pénztárakban egytől egyig férfiak mosolyogtak, és vagy a nyárra való tekintettel, vagy, mert ezt diktálta a dress code, nem tudni, de mindegyik kigombolt, és lezseren kétfelé kihajtott inggel végezte a munkáját, miközben az egyik rágózott, a másik a rádióból bömbölő slágert énekelte túl, a harmadik épp a törzsvásárló nénivel flörtölt. Egy másodperc alatt hatalmas zavarba hoztam magam.  A mi pénztárasunk egy csokibarnára sült, fekete szemű gyönyörűség volt, aki már akkor kiszúrt, amikor én kis nyári rucimban még nyakig a nyalókák között piruetteztem. Ahogy közeledtem hozzá, elordította magát olasz nyelven, mire a másik kettő horkantva röhögni kezdett, és attól kezdve egymásnak adták-vették a labdát.  Bár nem néztek egyenesen rám, a szőrtüszőimben éreztem, hogy ki vagyok beszélve az utolsó négyzetcentiméteremig. Mialatt leolvasta a különböző vonalkódokat, a fekete szemű pénztáros a pasimra fittyet hányva megállás nélkül futtatta rajtam le s fel a szemét, és olyan provokatívan fürkészte a tekintetemet, hogy lángra kapott a fülcimpám is. Állítom, hogy nem volt az a kis szirom a virágmintás ruhámon, amit ne tudott volna utána csukott szemmel lerajzolni, ha kérem. Én már ezen a ponton rápecsételtem volna a papírosra, hogy oké, bizonyítást nyert, tényleg minden olasz pasi amorózó, amikor egy ennél is meghökkentőbb dolog történt.

Elérkeztünk ahhoz a pár polchoz, ahol más dolgod már nincs, mint a kosaradból a szatyorkádba pakolni a portékáidat. Én itt már gyönyörűségem teljes tudatában vigyorogtam a mákdarálótól kezdve az üvegvisszaváltó masináig mindenre és mindenkire, amikor a semmiből elénk lépett a Keresztapa. Jó, nem volt olyan daliás. Se annyira öltönyös. De valahonnan tudható volt, hogy ő a Főnök. Alacsony termete és jókora pocakja ellenére volt az ipsében valami, amitől még ma is eltátom a szám. Folyékony olaszsággal kikapta a kezemből a kosarat, és olyan természetességgel, mintha őt ezért fizetnék, olyan szépen logikusan elrendezte a cikkeket a szatyorban, hogy anyám se tudta volna jobban. A pasim egykedvűen nézte a csávót, és éreztem, már kezd nagyon elege lenni az olaszokból. Amikor végzett, a Keresztapa felaggatta a szatyrot a párom alkarjára, mintha neki mindössze teherhordó funkciója lenne tökéletességem mellett, elém állt, és megragadta a jobb kacsómat, majd némán, és meghatódva megcsókolta. Ezt követően odalépett a feldíszített és tisztességesen megalázott barátom elé, majd mutatóujját a mellkasába döfve - olyan angolsággal, amit sokat hallott angoltanár-i vájt fülemmel szerencsére csak én értettem - így szólt:

- This woman…NOOOO to SUPERMARKET! This woman…to RISTORANTE!

…és ezzel gyengéden, de véleményét kicsit sem palástolva kétszer lassú egymásutánban arcon csapkodta a pasasomat.

- Mit mondott? – kérdezte amaz felhősödő homlokkal, mialatt kifelé cibáltam a boltból.

- Semmit…hogy van itt egy fasza étterem – mentettem a helyzetet, de amikor összecuppant mögöttünk a tolóajtó, visszanéztem, és még láttam, ahogy a Keresztapa elfogódottan utánam néz, de mire csókot dobott volna, a kasszás csávó már vállára vette, és négy kört rohant vele diadalittasan a narancsládák körül.

Talabor a hátán feküdt a virágillatba bódult mezőn, résnyire nyitott zöld szemében vidáman összeszaladt a szikrázó nap minden fénye, egy jobb sorsra érdemes búzakalászt billegtetett a szájában, és kedvenc időtöltésének hódolt épp: önnön sorsán gyönyörködött. Szerencsés fickónak tartotta magát. Összevont szemöldökkel és megbocsáthatóan hamiskásan egy szerelmes dalt dúdolt, amibe roppant mód beleélte magát – ha nem ismertük volna jól, azt hihettük volna: az imént törték ripityára a szívét. A helyzet azonban most sem ez volt. Valójában az előző éjszaka képeit pörgette át újra emlékezetében, amikor egy bájos ifjú leánnyal szentül elhitette, hogy egy fél mondatával a lelkébe gázolt. Talabor örömét lelte az efféle könnyed mókázásban, nem gonoszságból, nem ártó szándéktól vezérelve, hanem inkább csak a játék miatt. A játék mindig izgalomba hozta, felpiszkálta vadászösztönét, és előcsalogatta belőle a majdnem-hősszerelmest. Hősszerelmeshez hasonlító állapotában egész egyszerűen ellenállhatatlan volt. Ez a leányka is oly szépen engesztelte. Olyan szelíden, olyan naivan. Oly nagy igyekezettel. Hát ki tudott volna neki nem megbocsátani? A férfi sokáig keresgélte a megfelelő szót: édes; igen édes volt, ahogy ennyire törte magát – mélázott Talabor, és félig elmosolyodott. Haját szerelmesen s kissé korholva borzolta a szélasszony, mintha megsejtette volna a feje alá tömködött roppant zsák titkát. Nektek, kik még nem ismeritek Talabort, elmondom, bár talán már rájöttetek: ő volt az a férfi, akire széles e világon minden nő vágyott. Volt bár nála fiatalabb, szebb, erősebb, okosabb is – de vonzóbb senki ember fia. Imádták a nők.

Talabor épp a sorsa felett érzett elégedettség mámorától nyújtóztatta tagjait, amikor a keze egyszer csak belegabalyodott valamibe. A valami vékony volt, hosszúkás, langymeleg és lágy. Talabor lehunyta a szemét, és próbálta kitapintani a részleteket. Gyakorlott mozdulattal finoman végighúzta rajta két ujját, és önkéntelenül is cirógatni kezdte. Csalhatatlan férfiösztönei azt diktálták, hogy ami nem szúr, csíp, vagy harap, azzal gyengéden érdemes bánni, mert előbb vagy utóbb meghálálja, így a vékony szárú idegen testet becézgetve hamarosan beazonosította új ismerősét. Kissé elemelte fejét a zsákról, vigyázva, hogy azt senki könnyűszerrel ki ne ránthassa onnan, résnyire nyitotta a szemét, és szemügyre vette a kezében tartott dolgot. Egy bájos, barátságos, a szokásosnál kicsit nagyobb fejű virág nézett vissza rá, és amikor azt mondom, nézett, azt szó szerint értsétek. A hatalmasra tágult zöld szempár alatt a pici orr és a vékony kis száj egy hús-vér lányra emlékeztette a férfit. Sőt. Megesküdött volna rá, hogy a virág elpirult. Napsárga szirmait is épp úgy lengette a szellő, mint dús hajkoronát: lobogtatta jobbra, balra, befújta a szemébe, majd kisimította onnan. Talabor meg is állapította magában, hogy ha ez a csinos kisvirág leány volna, bizony az ő ízlésének való volna. Fel is ült rögvest, mert izgatott lett, mint minden alkalommal, amikor nők közelségét érezte a tarkóján.

- Szia, kisvirág – hunyorgott a szemébe, és elővette azt a mély orgánumát, amiről tudta: olyan hangszer az, ami minden ajtót kinyit, mert úgy játszott rajta, ahogy csak ő tudott.

Mulattatta a helyzet, hogy egy virággal incselkedik. Fő a változatosság – gondolta, és mutatóujjával megcirógatta hátul azt a helyet, amit a nyakszirtjének gondolt. A virág összerezzent, és sűrűn pislogva tanulmányozta Talabort.

- Hogy hívnak? – folytatta a férfi, és jóízűen felkacagott. – Már hogy is tudnád megmondani…

- Én egy nárcisz vagyok – szólalt meg egyszer csak a virág, mire Talabor meglepettségében abbahagyta a cirógatást. – Megkérhetlek, hogy ezt ne hagyd abba? Még senki nem ért hozzám így, mint te...Talabor.

Talabor őszintén elcsodálkozott, és folytatta a simogatást, mert szívesen tett mások kedvére – bár ezt az önzetlenséget elsősorban a nők irányába gyakorolta. Zsákját sem féltve közelebb ült, és törökülésbe helyezkedett, úgy szemrevételezte a virágot. A tekintetéből áradó kedvesség bizalmat ébresztett a virágban. Talabor nem tudhatta, de a mező legkülönösebb virágszálához volt szerencséje. A kis sárga virág nem egy közönséges virág volt a többi közül, bizony messze földről jöttek megcsodálni nem hétköznapi képességét. Nevezetesen azt, hogy értett az emberek nyelvén, és az emberek őt ezért nagyon szerették. Aki csak leült mellé, mind azon kapta magát, hogy miután legféltettebb titkát, hőn áhított vágyait, legfájóbb bánatát is elmesélte neki, mintha varázsütésre megoldódtak volna a gondok-bajok-óhajok: a szomorú felvidult, a vágyakozó reményt kapott, a kisvirág csodálatos hatást gyakorolt mindenkire, aki csak szóba állt vele. Márpedig vele mindenki szóba állt.

- Honnan tudod a nevem?

- Hmmm – mosolyodott el a kisvirág. – Azt mindenki tudja.

- Igazán?

- Ühhümmm – mosolygott tovább a kisvirág, és lehunyta a szemét, úgy élvezte az érintést.

- Ki mindenki?

A kisvirág felnyitotta a szemét, és - mintha fejben utána számolt volna - az ég felé nézett.

- Itt, akit látsz, mindenki. A virágok, a fák, a mókusok, az őzek és az emberek. Igen, az emberek főleg.

- És beszélnek is rólam?

A virág elkuncogta magát, mert hallomásból már tudta, amivel most szembesült is: Talabort – bár vitathatatlanul tájékozott volt és kifejezetten intelligens - kevés dolog érdekelte jobban e világon, mint önmaga.

- Meghiszem azt – sejtelmeskedett a virág.

- Elárulod, hogy mit?

A virág huncutul beharapta alsó ajkát, és előrukkolt az ajánlattal.

- Elmondom, ha holnap is eljössz.

- Eljövök – vágta rá Talabor, és még pár pillanatig farkasszemet nézett a virággal, majd egy utolsó simítás után felegyenesedett, és vállára vette zsákját. – De most már dolgom van.

- Tudom – szontyolodott el a virág, aztán természetéből adódóan valahonnan ismét reményt gyűjtött, és vidáman a férfi után rikkantott: - Itt várlak holnap!

Talabor vissza se nézett, de bal kezével búcsút intett, és elballagott.

Másnap a virág korán ébredt. Szirmai a szokásosnál is sárgábban tündököltek, lágy szára már akkor melegebb volt a földnél, mielőtt felkelt volna a nap. Csak nem lázas vagyok? – tűnődött, de mivel kicsattanóan jó kedve volt, elhessegette a gondolatot. Délig viszonylag nagy türelemmel várt. Tudta jól, hogy hova tűnik el a férfi éjjelente, és sejtette, hogy a tevékeny éjszakák után nem fog korán kelni. Délután azonban már minden jövevényre felkapta a fejét, izgatottan várta, hogy mi bukkan fel a dombtetőn, de egyre másra csak jó ismerősei jöttek, Talabornak se híre, se hamva nem volt.

- Eljön – bátorította magát hősiesen, és olyan furcsán bizseregni kezdett a nyaka ott hátul.

- Hát téged meg mi lelt? – szállt mellé barátja, a rigó. – Úgy ragyogsz, mint egy drágakő.

- Várok valakit – villantotta rá egy pillanatra aggódó tekintetét a kisvirág, majd elnézett a háta mögött, és tovább fürkészte a távoli tájat.

- Már láttam. Úton van ide – vetette oda a rigó, és rosszallóan méregette a virágot, aki a hírre elpirult. - Nem tudom, miket képzelsz magadról, de felejtsd őt el – kapott a csőrével a szirmai felé. – Nem téged keres. Ő egy férfiember. Te meg csak egy nárcisz vagy. Egy virág.

A kisvirág dühösen nézett barátjára.

- Te azt honnan tudnád, hogy mit keres?

- Látom őt eleget reptemben. Tudom. Tegyél le róla.

- Te nem ismered őt – sértődött halálra a virág, és többet pillantásra se méltatta a rigót.

- Te tudod. Én szóltam.

A rigó tovább repült. A kisvirág szívében aggodalom gomolygott, és elszomorodott a keserű szavak hallatán. Mire Talabor előbukkant a dombtetőn, már fortyogott a méregtől.

- Már azt hittem, nem is jössz el – vetette oda neki, de akármennyire is dühösnek szeretett volna hangzani, a mondat végét már elmosolyogta.

- De hiszen itt vagyok – térdelt mellé Talabor, súlyos zsákját lezserül levetve válláról.

A virág nem volt benne biztos, de az ormótlan tárgy mintha nehezebbnek tűnt volna, mint előző nap.

- Köszönöm, hogy nem felejtettél el – énekelte a kisvirág, és a boldogságtól, mely a férfi közelében úgy áradt szét a szárában, mint a lávafolyam, egészen átmelegedett a teste.

- Megígértem – mondta Talabor, és kedvesen nézegetve a virágot, egyenként végigsimította sárga szirmait. A kisvirág táncra tudott volna perdülni örömében, de csak lehunyt szemmel ringatózott.

- De most rajtad a sor. Te is ígértél nekem valamit – mondta a férfi, miközben egyre csak cirógatta a virág fejét.

A kisvirág egyszerre kinyitotta a szemét. A csalódottságtól egy pillanatra azt sem tudta, mit szóljon, és még jobban utálta a rigót, aki majd biztos kárörvendően kineveti, ha megtudja: igaza volt. Talabort egyáltalán nem érdekelte a kisvirág. Ugyan kíváncsian méregette, de a kisvirág szíve mélyén tudta: csak arra kellett neki, hogy önnön tükörképének egy újabb üvegszilánkjában megnézegethesse magát - általa. Mert éppenséggel ő tudott beszélni.

- Igen, valóban – mondta a virág. – Sokat beszélnek rólad. Férfiak, nők, gyerekek…nők, leginkább.

- Ühümmm – mélyített a hangján Talabor. – És mondd csak: a nők miket beszélnek?

A kisvirág torkában megakadt a hang.

- Hogy…milyen vonzó férfi vagy.

- Nocsak - hümmögte melegen Talabor, és odahemperedett a kisvirág mellé a fűbe. A virág szíve nagyot rúgott, ahogy megérezte a férfi mellkasából felszálló illatot. – És még miket mondanak rólam, kedves kisvirágom?

- Azt is…hogy te…- a virág elbizonytalanodott. Nehogy túl sokat mondjon. Hiszen még a végén eltereli magáról a figyelmet. Konokul elhallgatott, de Talabor pontosan tudta, mivel lehet megoldani a virágszálak nyelvét. Oldalt gördült, felkönyökölt, miközben a másik keze mutatóujjával finoman cirógatni kezdte a kisvirág szirmait, nyakát, testét. Semmit sem hagyott ki.

- Jaj, te kisvirág..szinte izzasz – súgta neki, mire a virág megremegett. – Ugye nem vagy beteg?

Talabor odaérintette ajkát a virág szirmához, mire az ájultan lehanyatlott. Talabor ügyesen kinyitotta tenyerét, és elkapta a virágot, mielőtt a földre pottyant volna. A kisvirág hálásan nézett fel rá, és úgy érezte, biztonságban van. Ebben a pillanatban annyira magától értetődőnek tűnt, hogy itt van helye, el sem tudta képzelni, hogy ő ebből a tenyérből valaha kihullhat még.

- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem – mosolygott fel a szemével.

- Igazán nincsen mit – válaszolta a férfi, és csak bűvölte tovább a tekintetével.

- Nos, igen, mit is…a nők kivétel nélkül a szerelmedre áhítoznak – mondta a virág. Úgy érezte, hogy ebben a testhelyzetben bátran lehet őszinte. – Akárki jár erre, folyton arról csacsog, hogy hogyan lehetne a kedvedben járni. Talabor így, Talabor úgy, az egyik kacéran nevet, a másik sugdolózik, de van, aki pityereg.

- Igen?

- Igen...Talabor…

- Tessék.

- Miért pityereg, aki pityereg?

Talabor egyszerre kihúzta a tenyerét alóla, és a virág majdnem hanyatt szédült a fűcsomóba. Gyorsan összeszedte magát, és feltornázta a fejét Talabor térdmagasságáig, és igyekezett nem túl szomorúnak látszani.

- A nők már csak ilyenek – porolta le a nadrágját a férfi. A kisvirág látta, hogy menni készül, és elszorult a szíve. Még olyan melegen érezte magán a finom tenyerét, egyáltalán nem volt ínyére, hogy elváljanak.

- Milyenek, Talabor?

- Mindig többet látnak bele mindenbe, mint ami van.

A férfi feltápászkodott, és vállára vette zsákját. Indulni készült.

- És te mit keresel, Talabor?

A férfi felnevetett.

- Az igazit, kisvirág – ezzel hátat fordított neki.

- És…és az milyen?

- Tökéletes – vetette oda, mint aki pontosan tudja: a tökéletes nem létezik.

- De mégis milyen?

Talabor visszafordult, és leguggolt a virághoz.

- Miért érdekel az téged?

Olyan hosszan nézett a szemébe, hogy a kisvirág elszégyellte magát. Tényleg, miért is érdekli? Lesütötte a szemét, és visszatartotta könnyeit. Ugyanis pontosan tudta, miért érdekli.

Talabor fújtatott egyet, és újra útnak indult.

- Amúgy, csak, hogy tudd: barna hajú.

Aztán két ruganyos lépéssel eltűnt a távolban.

A kisvirág megmagyarázhatatlan dolgokat érzett egyszerre. Reményt és kétségbeesést, boldogságot és fájdalmat. Végül a remény kerekedett felül mindenen. Alig bírta kivárni, hogy napnyugtakor meglátogassa barátja, a rigó.

- Kisvirág, már megint nem tetszel nekem. Túlzottan fickándozol virág létedre.

- Drága barátom, kedves-édes rigóm, láttad-e reptedben a Biri nénét mostanában?

- Láttam, biza, a szomszéd faluban túrja a földjét naphosszat, és még rusnyább, mint valaha.

- Drága kedves rigóm, kérlek, menj el hozzá, és kérj nekem tőle egy főzetet azokból a varázsszerekből, amiket a kamrában rejteget!

- Bolond vagy te, kisvirág, már milyen főzet kellene neked?

- Azt szeretném, hogy barna legyen az összes szirmom.

A rigó megütközve nézte barátját.

- Barna? Ki látott már barna nárciszt? Mindenki tudja, hogy a nárcisz sárga. Néha fehér. De nem barna! Mi a csudának akarsz te barna lenni, mikor sárgább vagy a sárgánál?

A kisvirág annyira kérlelte barátját, hogy a rigó még aznap este elrepült a nénéhez, és előadta a különös kérést. Biri néne medvebőr foteljében hanyagul elterpeszkedve, hosszasan elmélkedve hallgatta az elbeszélést, és csak ennyit kérdezett:

- Van ennek bármi köze Talaborhoz, a zsákoshoz?

- Úgy hiszem, van, néne.

- Akkor nem segíthetek. Ne kérjetek tőlem effélét többet.

A rigó tudta, hogy a kisvirág mennyire szomorú lesz, ha főzet nélkül tér vissza, ezért felajánlotta a nénének, hogy ha megesik rajta a szíve, ő cserébe egész évben gondját viseli a veteményének, úgyis elszaporodtak benne a giliszták. A néne legyintett egyet, jelezve, hogy nem tart igényt effajta baráti áldozatra. Kelletlen-kedvetlen elcsoszogott a spájzig, kinyitotta titkos tölgyfa ládikóját, és kiemelt belőle egy mélyvörös üvegcsét. Egy zsineggel rákötözte a rigó lábára, és útnak eresztette. A rigó egész éjjel repült, mert gyakran meg kellett állnia súlyos terhe miatt. Azonban hajtotta a lelkiismeret, mivel sejtette, hogy a kisvirág szemhunyásnyit sem alszik, amíg vissza nem ér.

A nap éppen kikukucskált a hegyek lába közül, mire a rigó visszatért. A kisvirág ujjongott, amikor meglátta az lombkoronák közt bizonytalanul lavírozó rigót, és a lábain lengedező üvegcsét.

- Kedves-édes rigócskám, köszönöm, amit értem tettél!

A rigó kifulladva landolt a füvön, és mialatt csőrével kioldotta a finom zsineget, halkan korholta a virágot.

- Biri néne szerint nem jó ötlet. Nem bízik Talaborban.

- Biri néne egy megkeseredett ronda vénasszony. Nem ismeri Talabort. De kérlek, siess, repülj fölém, és öntsd a nyakamba az egész főzetet, mind az utolsó cseppig!

A rigó így tett. Csőrével kipiszkálta a dugót, két lába közé vette az üvegcsét, és felrepült a virág feje fölé. Megbillentette az üveget, vigyázva, nehogy egy csepp is mellé menjen. Amint a főzet elérte a virág ragyogó sárga szirmait, azok nagy barna foltokban terjedve át is színeződtek, és ez egészen  addig tartott, amíg már semmi sárgát nem lehetett rajtuk felfedezni. A kisvirág kedvtelve nézegette magát a válla fölött.

- Szerinted tetszik majd neki?

A rigó nem rejtette véka alá a véleményét.

- Szerintem tökmindegy. Barna vagy sárga: te csak egy virág vagy. Viszont nekem így már nem tetszel annyira. Ne haragudj – tette hozzá, és otthagyta barátját, aki hol újdonsült szirmait, hol a dombtetőt figyelte, miközben szívében hangosan dobolt a remény.

Talabor aznap későn és fáradtan jött. A nap már nyugat felé vette útját, de még melegen festette meg a mezőt, s annak virágait, melyek közt a férfi hosszasan bolyongott, mire ráakadt a kisvirágra.

- Nahát – emelte fel szemöldökét. – Te nem sárga voltál még tegnap?

- Tetszik? – ragyogott fel a kisvirág, és szélesre tárta összes szirmát. – Barna! Ahogy szereted!

Talabor halkan felnevetett, levetette zsákját, és feje alá tömte. Bal oldalára gördült, karjait összefonta mellkasa előtt, és a virág szemébe nézett. Mindig örömmel töltötte el az igyekezet. Mások igyekezete, hogy a kedvében járjanak.

- Hallgatlak – mondta most szinte közönyösen.

A kisvirág pontosan tudta, hogy Talabor miért jött vissza. Tudta, hogy mit akar - és ez végtelen csalódottsággal töltötte el. Tudta, hogy a férfi csak addig fogja őt társaságával megörvendeztetni, amíg olyat tud mondani neki, ami lelken simogatja. A kisvirág látott már ilyesmit: az emberek különös módon szomjazták a dicséretet, mert anélkül túl hamar kiüresedtek. Talán összefüggésben lehetett ez azzal, hogy nem volt szegényeknek gyökerük.  A virág sóhajtott, és belekezdett.

- Ma is járt erre egy lány, aki rólad beszélt nekem – kezdte a virág, de már azon gondolkodott, hogyan lehetne egy mondatban lerombolni a vetélytárs kívánatosságát a férfi előtt, egyúttal saját jelentőségét is megőrizni. Nem kis diplomáciai feladat volt neki, aki nem szenvedhette az efféle játszmákat.

- És mit mondott? – kérdezte a férfi kíváncsian.

- Hogy szerelmes beléd.

Talabor olyan arcot vágott, mint aki egyszerre kapott egy hatalmas kitüntetést, és ez egyben végtelenül bosszantotta is volna.

- Mindig ez van – jegyezte meg egy fűcsomónak, de a kisvirág pontosan látta, hogy ha nem ez lenne mindig, akkor meg az bántaná. – Én ezt nem értem.

- Min csodálkozol? Nálad férfibb férfit még én sem láttam errefele – jegyezte meg pironkodva a kisvirág, és bár Talabor eljátszotta, hogy nem hisz a hízelgésnek, valójában szivacsként szívta magába a bókot.

- Talabor – szólította meg csendesen a kisvirág.

- Hm? – kérdezte amaz, még mindig saját férfiasságán merengve.

- Lehetségesnek tartod, hogy megszeress…engem?

Talabor zöld szeme erre tágra nyílt. A kisvirág nem tudta eldönteni, hogy komolyan elgondolkodik a kérdésen, vagy a döbbenettől kerekedett ekkorára a szeme.

- Téged?

A férfi felhorkant.

- Nem – mondta, és felült.

- Miért nem?

- Hogy jut eszedbe?

A kisvirág lehorgasztotta barna fejét. Tényleg. Hogy jutott eszébe? Talán a férfi érintése. Vagy kedvessége. Vagy, hogy szóba állt vele. Ez butaság. Hiszen vele mindenki szóba áll, mert különleges. De attól még nem kell Talabornak.

Talabor érezte, hogy megbántotta a virágot. Magán is elcsodálkozott, hogy miért rohant ennyire ki ellene. Alapvetően sosem fakadt ki, olyan volt a közelében lenni, mint egy puha, kényelmes hintaágyban elnyúlni, és békén elringani. Természetes és megnyugtató. Megsajnálta a virágot, és két mutatóujjával végigsimogatta a szirmait.

- Nagyon szép vagy ám – búgta neki. – Ha valakit, téged nagyon nem áll szándékomban bántani. Olyan kedves vagy hozzám. De ha ragaszkodsz hozzá, elmondom, hogy miért nem tudlak megszeretni.

A kisvirág már akkor lehunyta a szemét, amikor Talabor ujjának melegét közeledni érezte. Hallotta ugyan a szavait, de már nem volt miattuk szomorú. Amikor a férfi ilyen kedvesen érintette, és minden figyelmét neki szentelte, az egész világ felperzselődhetett, az ő boldogsága akkor is kitartott.

- Miért vagy ilyen forró, kisvirág?

Észre se vette, hogy szirmai, levelei, karcsú szára teljesen átforrósodott.

- A virágoknál normális, hogy ilyen forróak legyenek?

- Nem tudom – mosolyogta a kisvirág, és megint kezdte úgy érezni, hogy különleges lett.

- Várj, megnézem – lelkesült be Talabor, és odébb térdelt, ahol tucatjával csoportosultak más nárciszok, tulipánok és egyéb szépségek.

A kisvirág erre már kinyitotta szemét, és először hitetlenkedve, majd dühösen figyelte az eseményeket. Mintha egy abszurd jelenetbe csöppent volna. Nem értett semmit. Hogy tudta Talabor ugyanolyan szépen becézni a többieket is? Miért érdekli egyáltalán más virág? Hiszen ő az egyetlen barna szirmú közülük, ráadásul vele tud beszélgetni is - miért nem elég ez neki? A férfi szinte gyermeki lelkesedéssel haladt virágról virágra, és mindig hátraszólt a kisvirágnak:

- Nahát, ez is melegszik!

aztán:

- Ki hitte volna?

végül:

- Kisvirág, ez mi nálatok? Mitől lesztek ilyen forróak?

A kisvirág elszomorodott. Úgy tűnt, Talabornak semmi nem elég. Ekkor váratlan segítség érkezett. A rigó visszatért, és egyenesen rászállt Talabor őrizetlenül hagyott zsákjára, majd éles csőrével tépegetni kezdte a vásznat, mire a férfi felpattant, és két kezével hadonászva durván hessegetni kezdte a madarat, aki „ugyehogyénmegmondtam?!” arckifejezéssel odaprüszkölt barátjának, és sietve elrepült.

Talabor boldog mosollyal visszahuppant a virág mellé.

- Erről nem tudtam. Képzeld, minden…

- …megkérhetlek, hogy ne meséld el nekem?! – szólt rá kicsit élesebben a kisvirág, amitől Talabor rögtön tudta, hogy személyesebb (és mindenképp mélyebb) hangot kell megütnie vele, mert akarata ellenére megint megbántotta.

- Csak azt akartam mondani, hogy minden virág melegszik, de ilyen forrót, mint te, kisvirág, nem találtam – húzódott közelebb hozzá, és megcsókolta az egyik szirmát.

A kisvirág Talabor ajkának érintésétől már nem forró volt, hanem egyenesen lángolt. Hirtelen csodálatosan reményteli gondolatai támadtak. Biztosra vette, hogy nem véletlen kap ennyi figyelmet a férfitól. Rendben, más virágokat is megsimogatott, ráadásul pont őelőtte, de biztos nem ÚGY, mint őt, és mégiscsak hozzá tért vissza. Mégis neki búg most a fülébe. Mégis van remény.

- Akkor elmondod, hogy mi kéne ahhoz, hogy megszeress? – kérdezte a kisvirág kedvesen. Eszébe jutott, hogy a rigó gyakran bámulta ezt a tulajdonságát, miszerint a legharagosabb kedvéből is egy pillanat töredéke alatt visszaköltözött belé a kedvessége.

A férfi felkacagott, most már ugyanolyan jóízűen, ahogy eddig mindig, és amiért a kisvirág úgy odavolt.

- Az apró pici probléma, amiért nem lehetünk egymáséi – viccelt a férfi – az az, hogy pöttöm vagy. Én meg nagy.

- Üh-hümmm…Azért holnap is eljössz? – tudakolta a virág.

- Miért, van még mondanivalód?

- Van – hazudta a virág, de tudta, hogy a férfi erre biztosan kíváncsi lesz, így eljön majd.

A kisvirág fejében máris összeállt a terv. Amikor Talabor roppant zsákjával távozott, nem szomorúság, hanem tettrekészség buzgott az ereiben. A rigó sem maradt el soká.

- Na, bejött a csel? – kérdezte szemtelenül, és kikapott egy húsos gilisztát a talajból, majd komótosan nyeldekelni kezdte.

- Azt hiszem – hadarta a kisvirág, és elővette a legkerekebb szemeit, mert tudta, milyen hatással vannak a rigóra. – Drága barátom, tegyél meg nekem még egy szívességet, nagyon kérlek.

A rigó torkán megakadt a giliszta, aztán kettőt-hármat krákogott, és letuszkolta a maradékot.

- Már így is túl sokat tettem – figyelmeztette, és két lépést hátraugrált. – A vesztedbe rohansz.

- Ne félts engem, kérlek. Végre tudom, hogy mire születtem, mindig is tudtam. Nem véletlenül tudok az emberek nyelvén. Kedves drága rigóm, kérlek, menj el ismét a nénéhez, és kérj nekem egy olyan főzetet, amitől hatalmasra növök, mint egy ember. Mint egy nő.

A rigó nem hitt a fülének.

- Mégis mit képzelsz? Miért akarnál ember lenni? Virág vagy!

- Tudom én azt magamtól is! De gondolj bele! Szerinted véletlen, hogy értem az emberek nyelvét? Biztos vagyok benne, hogy ember vagyok, és ez a szörnyű test csak valami kozmikus félreértés következménye! Én nem ide jöttem, nem ezt akartam…

- Ezt már hallottam valakitől – morfondírozott a rigó, de elhessegette a gondolatot. - Te megbolondultál. A szerelem különben sem így működik, hogy neki van egy listája, hogy ilyen legyél, meg olyan legyél, aztán te meg…ehhh… – csóválta fejét a rigó, de azért felreppent, és elszállt Biri nénéhez.

A néne a verandát söprögette, amikor a rigó a korláton billegve előadta neki a virág óhaját. A néne horkantott egyet, és kiköpött a padlóra.

- Talabor ezúttal túl messzire ment – jelentette ki a seprűnyélnek.

- De… - röppent át a rigó a néne vállára – hát, én tényleg ki nem állhatom Talabort, de nem gondolod, hogy ő most ebben tényleg ártatlan? Ezt a virág kéri. Talabor semmire sem buzdította, semmire sem kényszerítette. Ott voltam, tudnék róla. Ez a kisvirág ostoba vágya, nem más.

- Fenéket – vetette oda a néne, és a sarokba vágta a seprűt. Hosszas csörömpölés után egy világos lila üvegcsével a kezében tért vissza, és némán rákötözte a rigó lábára. – Magától egy virág ilyet soha ki nem fundált volna.

- Köszönöm a kisvirág nevében – búcsúzott a rigó. – Mivel tartozunk neked a kedvességedért?

- Pfffháááh – hörgött a néne. – Ez csak egy átokverte szolgálat. De tudjad, hogy ez a te barátod a végén a rövidebbet fogja húzni..na most menj Isten hírével.

A rigó az éjszaka közepén ért vissza a virághoz, aki annyira fel volt dúlva, hogy alig bírtak tőle aludni a többiek. Egyenesen felsikkantott örömében, amikor a csillagfénynél meglátta barátját, és az áhított üvegcsét.

- Maradj már – szólt rá egy rokona, aki halálosan kimerült a kisvirág szüntelen zsezsgésétől.

- Bocsánat, ne haragudjatok, de annyira izgatott vagyok – próbált suttogni a virág, mire még az is megébredt a tízméteres körzetében, aki eddig valami csoda folytán szenderegni tudott.

A rigó most sem tudta türtőztetni magát, amikor leszállt szörnyű terhével.

- Biri néne szerint egyenesen helytelenül cselekszel.

- De odaadta???

- Oda. De…

- Akkor gyere, borítsd rám az egészet, és reggelre ember leszek!

A környező virágok erre a mondatra mind magukhoz tértek. Felváltva kérlelték, hogy ne tegye ezt magával, épp ő, aki virágok közt a legkülönlegesebb virág, de a kisvirág szemében őrült láng gyúlt, és senkire sem hallgatva egyre csak noszogatta a rigót, hogy tegye meg, amit kér. A rigó nehéz szívvel emelkedett az üvegcsével a virág fölé, de mivel a barátja volt, és tisztelte a kérését, ráöntötte annak teljes tartalmát. Hideg levegő söpört végig a mezőn. A hold egy percre elbújt a felhők mögé, a csillagok lesütötték szemüket, és egy üstökös robogott át az égen, visítva, sikoltva. A kisvirág elájult.

Másnap reggel furcsán ébredt. Magasabban. Ahogy feleszmélt, észrevette, hogy az összes barátja aggódva pislog rá valahonnan a mélyből. A virágok, az őzek, a nyulak és a rigó mind ott álltak körülötte, és azt várták, hogy felébredjen.

- Milyen érzés? – kérdezte a rigó, és körberepkedte a virág hatalmas szirmait.

- Húúú, szédülök – vihogott a virág, de közben boldog és felszabadult volt.

- Szép magas vagy – mondta egy fiatal nárcisz valahonnan a fűcsomóból.

- Nézzétek, karjaim is lettek – nézegette kedvtelve magát a kisvirág, akit ez a név már nem is illetett meg. Sudár volt és boldog.

Talabor jöttére az állatok összerezzentek, de úgy döntöttek, nem hagyják magára a barátjukat, és egy lépést sem tántorodtak. Talabor őszintén meglepve ejtette földre a zsákját, és mielőtt ott hagyta volna egy lépésre is, mutatóujját feltartva mindenkit megfenyegetett, hogy eszükbe ne jusson megszaglászni vagy kiharapni. Az állatok pár lépést hátráltak a zsáktól, de a közelben maradtak.

- Hát veled meg mi történt, kisvirág? – kérdezte Talabor, és körbejárta a virágot.

- Tetszem? – kérdezte a virág, és finoman ringatta karcsú testét.

- Mi az, hogy! Már majdnem olyan vagy, mint egy igazi nő – mondta a férfi elismerő mosollyal, és hébe-hóba megtapintotta a virág egy-egy testrészét, amitől az meglepetésszerűen összerezzent. – Még kezed is van, bámulatos! Hogy csináltad?

- Kívántam egyet – füllentette a virág, hogy még rejtélyesebbnek tűnjön.

- Értem – búgta Talabor, és megsimogatta a virág arcát, mire az lehunyta szemét, és átadta magát a pillanat örömének.

Talabor megállt a virággal szemben. Így, hogy megnőtt, még mindig alacsonyabb volt a férfinál, aki egyszer csak kitárta karjait, és átölelte őt. A virág belebújt az ölelésbe. A legmelegebb, legbiztonságosabb, legfinomabb hely volt a világon, amit csak el tudott képzelni. A meghatottságtól kicsordult a könnye.

- Na…naaa…- mondta a férfi. – Miért sírsz, kisvirág? Tudod, mit? Már nem is vagy kisvirág. Majd én adok neked új nevet. Legyen a neved…mondjuk..Zsonkilla. Hallod, milyen szépen zeng a neved?

Zsonkilla, a kisvirág - aki innentől kezdve magára már csak így tudott gondolni, Zsonkillaként, hiszen már el sem tudta képzelni, hogy ő más néven valaha létezhetett a világon, - képtelen volt válaszolni. Csak ingott-ringott könnyes szemmel a férfi előtt, és várta a csodát. Hogy elérkezett a pillanat, és a férfi végre belátja: már nincs akadálya annak, hogy őt válassza. Talabornak azonban nem állt szándékában őt választani.

- Csak azért jöttem, hogy szóljak: elmegyek – tette csípőre a kezét a férfi, és tekintete már a távolban járt.

- Hoo---hogy érted, hogy elmész?

- Tudomást szereztem egy közeli faluról, ahol rengeteg a szép lány – mosolyodott el Talabor. – Ott van dolgom.

Zsonkilla szíve elszorult. Most, amikor már barna lett és ember méretű, nem értette, hogy miért nem veszi észre a férfi azt, ami nyilvánvaló.

- És…nem vinnél magaddal? – próbálkozott Zsonkilla, persze maga is érezte, hogy Talabort a nők közé kísérni olyan fájdalommal járna, amit nem biztos, hogy elbírna, de elválni tőle felfoghatatlan volt.

Talabor felnevetett.

- De hisz nem tudsz járni – simogatta meg Zsonkilla szárát ott, ahol női combokat szokott tapintani. – Nincs lábad.

- És ha lenne? – vágta rá a virág.

- Hát, ha lenne, akkor igen – mókázott a férfi, és vigasztalóan megcirógatta a szirmait.

- Akkor, kérlek, gyere el még utoljára holnap, és ha lábam is lesz, vigyél magaddal – kérlelte Zsonkilla, mire Talabor vidáman ráállt a dologra, felkapta tömött zsákját, és a virág szemébe nézett.

- Holnap erre indulok majd. Ha itt fogsz saját lábadon sétálni, kézen foglak, és magammal viszlek, ígérem – mondta neki, majd finoman és inkább érdeklődve szájon csókolta.

Talabor fürge léptekkel bevette magát a fák közé, és vissza se nézett. Zsonkillán sosem érzett boldogság vett erőt. A rigó a tenyerére szállt és felfújta magát.

- Felejtsd el. Nem.

- Kérlek, kedves kicsi drága rigóm, ezt az egyet még tedd meg nekem!

- Nem tehetem: belehalsz.

Zsonkilla hirtelen nem tudott erre mit mondani, kimondta hát azt, amit maga sem tudott, hogy komolyan gondol-e:

- Hát akkor belehalok. Nem élhetek többé virágként, mióta tudom, hogy létezik ilyen férfi és már csak ennyire icipicire vagyok tőle.

A rigó, az őzek, szarvasok, nyulak, környező fák és még megannyi teremtmény együttesen kérlelték Zsonkillát, hogy tegyen le szörnyű tervéről. Aki virágnak született, az is marad – érveltek. A természetet megerőszakolni nem lehet.

Zsonkilla addig-addig könyörgött a rigónak, míg az könnyeivel küszködve beszállt Biri néne ablakán, és - az öregasszony haragját ismerve - tőle tisztes távolban megült a párkányon. Így adta elő a virág kérését.

- Lábakat?! – harákolt a néne a tűzhely mellől.

- Igen, lábakat – horgasztotta le kis fejét a rigó.

- Akkor búcsúzz el tőle, mert abba belehal – jegyezte meg a néne félig csendesen, félig szomorúan. A rigó nem tudott mit mondani erre, hiszen érvei már mind elfogytak. Zsonkilla döntött.

Biri néne még utoljára eltűnt a kamrában, és ezúttal egy méregzöld üvegcsével tért vissza.

- Senki sem élhet gyökerek nélkül – kötözte rá ismét a rigó lábaira a fiolát, de ez alkalommal volt valami ünnepélyes lassúság a mozdulataiban.

Mielőtt a rigó sietve útra kelt volna, még utána szólt:

- Azt mondod, erre tart?

- Azt mondta.

- Felkészülök hát akkor – bólintott a néne, és búcsút intett a madárnak, de tudta, hogy többé nem látják egymást.

A kis rigó napnyugtakor ért vissza barátjához, amikor az ég alja már vörösen lángolt, és feltámadt a szél. Vonakodva szállt a virág tenyerébe. Zsonkilla ragyogóbb volt, mint valaha. Ahogy ott állt a mező közepén, barna haját tépte a szél, és két kezébe vette a fiolát, legyőzhetetlennek és tündöklőnek hatott, de ki tudja, miért, a rigó elhúzódott tőle, nem osztozott örömében.

Zsonkilla lecsavarta az üvegcse dugóját, és - hogy biztos legyen a hatás - egy csapásra kiitta a tartalmát. Az előbukkanó hold vérvörösen kigömbölyödött, a felhők szilaj bikákként rohantak egymásnak, mennydörgés zengte be a tájat, és zöldes-lila villámok fúródtak mindenütt a talajba. Az állatok menekültek, a virágok még szirmaikat is összecsukták, úgy rettegtek. Valami borzalmas dolog volt születőben.

Zsonkilla a külvilágból semmit nem érzékelt. A főzet marta a száját, csípte a torkát, de ő hősiesen tűrt minden fájdalmat, mert biztos volt benne: Talaborért megéri szenvedni. Ahogy a kellemetlen érzés tova tűnt, gyökerei bizseregni kezdtek a talajban, és addig forgolódtak, tekeregtek, hogy már érezni lehetett: két talp és két lábfej formálódik belőlük. Szára ágyéktájékban kilyukadt, a repedés mentén két formás női comb, térdkalács és finoman ívelt lábszár különült el, melyek boka tájékban eltűntek a föld alatt. Zsonkilla önkívületében felnevetett. Minden álma valóra vált, már csak ki kell szabadítani magát, és reggel ott vár rá Talabor, és vele az örök szerelem. Próbálta kihúzni a bal lábfejét a talajból, de a rögök kapaszkodtak belé, társai önnön gyökereikkel csimpaszkodtak rá, nem eresztették.

- Engedjetek – üvöltött rájuk, de azok csak szorosabbra fonták lába köré a béklyót.

Zsonkilla éktelen haragra gerjedt. Addig tépte-cibálta lábait, míg azok végre kiszakadtak a talajból, és a holdfénynél meglátta végre kecses lábfejét, apró lábujjait, gömbölyű kis sarkát. Az első lépések tétován sikeredtek, de az igyekezet, mellyel a férfit várta, túllendítette a kezdeti nehézségeken. Tudta, legkésőbb reggelig meg kell tanulnia járni, és azt is tudta, hogy nem ám akárhogy. Nem úgy, mint bármely ember. Úgy, mint egy hölgy. Talabor számtalanszor megemlítette, hogy mennyire lelombozta, ha egy hölgy nem hölgymód jár-kel.

Zsonkilla próbálta felidézni nőismerősei mozgását, hogyan teszik egyik után másik lábukat, és mitől hullámzanak úgy, mint egy tábla búzakalász. Keservesen megtett két-három újabb lépést. Tébolyultan felnevetett. Érezte, hogy fogytán az ereje. Térdre rogyott. A rigó kétségbeesve csapkodott a szárnyával körülötte, de már nem értette, mit mond. Talabor csókja még égett az ajkán, ölelése még perzselte a hátát, tekintete még éltette. Összeszedte maradék erejét, és felállt. Az eső közben már eleredt, és hatalmas cseppekben hullott alá. Az eső jó, örült meg neki, az eső mindig segít. Kitárta karjait, barna haja csapzottan örvénylett körülötte, arcát az égnek emelte és felkiáltott:

- Talabor! Látsz engem? Látod, hogy járok?!

A csoda, amit úgy várt, elmaradt. Az eső, most is, mint mindig, tette a dolgát, csak épp hozzá nem talált már utat. Zsonkilla kimerült. A cseppek dolguk végezetlenül pottyantak a lábára, mígnem a valaha volt virág ereje végleg elfogyott. Még sokáig nyöszörgött a sárban, és a férfi nevét suttogta. Mikor holtan összeesett, Biri néne messze a nagy tölgyfa alatt már elmondta érte az imát. Zsonkilla, akit valaha kisvirágnak hívtak, élettelenül hevert a nárciszok karjaiban.

Amikor másnap reggel Talabor pukkadásig teletömött zsákjával a vállán arra járt, egy pillanatra megállt a halott lány felett. Végignézett selymes, barna haján, most már örökre lehunyt szemén, gömbölyded formáin, és őszinte bánat lepte meg szívtájékon. Fehér ingét levetette, és ráhúzta a meztelen testre, mert így érezte illőnek. Aztán karjaiba kapta, és lesétált vele a völgybe, ahol jártában-keltében egy elrejtett barlangra akadt. Ott letette a lány testét, szakított pár ágat, és betakargatta vele. Még utoljára megcsókolta, és valamit suttogott is a fülébe. Azután óvatosan kinyitotta zsákját, mire vakító fényesség töltötte be a roppant teret, előtúrt egy másik hófehér vászoninget, felkapta magára, újra szorosan összekötözte a zsákot, majd - mint aki sosem ismert senkit, akit Zsonkillának hívnak - maga mögött hagyta a barlangot.

A lány hűlt helyén némán gyászoltak a barátok. Talabor érezte, hogy mondania illene valamit, de nem voltak szavak. A rigó szerette volna kérdőre vonni, vajon tényleg magával vitte volna-e a lányt, de tudta, hogy a férfi nem értené őt, és csak hessegetné. Talabor lassan leguggolt, és szemre vételezett egy aranysárga nárciszt.

- Hogy hasonlítasz rá – mondta neki gyengéden, mire a virág érezte, hogy lassan, de fokozatosan átmelegszik az összes szirma. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a férfi hozzáérjen. – Akkor Zsonkilla helyett téged viszlek magammal.

Talabor fogta magát, és egy hirtelen mozdulattal kitépte a virágot a földből, majd betűzte a gomblyukába, a szíve fölé. Útnak eredt. A kis sárga nárcisz azonnal levegő után kapkodott. Páni félelmében elhullajtott két-három szirmot, és fogyó erejéből már csak annyi tellett, hogy Zsonkillára gondolt. Hogy vágyott volna ide, a férfi bőréhez préselődve, az útra, hogy társa legyen a.. hova is? De végiggondolni már nem volt ideje, az élet lassan őt is elhagyta, és bódultan, mégis különös-boldogan ráhanyatlott a férfi ingére, aki lovára pattanva ráfordult a Szépecskenő nevű faluba vezető út (előző éjszakától még jócskán saras) göröngyeire.

Biztos ti is ismeritek azt a típusú háziasszonyt, aki abban a két percben, mialatt leveszed a cipőd az előszobájában, és elmész kezet mosni, valahonnan elővarázsol egy tepsi illatos-omlós narancsos kacsát, és mire megdicséred az illatát, már ki is vasalt három abroszt és áthúzta az ágynemű huzatot – mindezt olyan könnyed lezserséggel, hogy neki elhiszed: nincs ebben semmi fáradozás kérem, ne nézelődjenek. Az én egyik legkedvesebb barátnőm ilyen. Ahogy ő fogalmaz, állandóan „folyamatban van”. Mivel két utcára lakik tőlem, gyakran átinvitál a konyhájába, persze én előre nyekergek, hogy szívesen átmegyek, de csak egy üres teát kérek szépen meg egy nagy ölelést, de tudom, hogy eddigre már rég kifundálta a menüt: s.k. karamellás tejet egy tál aranygaluska kíséretében, sodóval, dióval, comme il faut.

A minap villásreggelire hívott át, hogy kibeszéljük kedvenc témánkat, a pasikat. Miközben beékelem magam a szék két karfáján üldögélő macskatesók közé, és megvizsgálom a trendi szalvétáit, bűnbánó arccal bevallja, hogy ugyan ki bírja azt kivárni, amíg én fel méltóztatom kelni , és ő már bevágott egy tányér sajtos tésztát, így – ha nem bánom – amíg beszélgetünk és én táplálkozom, ő folyamatban lesz. Persze, mondom, érezd magad otthon, és aperitifnek kapok egy bögre mézes teát, tányéromra libben két - kellemesen lágy sárgájú - tükörtojás, három szelet olajon pirított sonka, két karéj - roppanós héjú - francia kenyér, miközben a hűtőből máris sokat ígérően flörtöl velem egy pohár csokis-meggyes krém. Úgy kalkulálok, hogy ez úgy uszkve az egész napi kalória mennyiségem lesz. Bámulom a konyhaművészetét. Mire én tesóval intézett telefonos segítséggel együtt kisilabizálom, hogy a 0,7 dl olaj az kábé hogy viszonyul az egy decihez, a vendégem éhen hal, ezért én jó előre rákészülök minden konyhai tevékenységre. Nem úgy, mint ő.

Most is térül-fordul, nyitogatja a hűtőt, és közben rákérdez X-re, életem egyik epizódszereplőjére, hogy az hogy is volt, meddig tartott a románc, ésatöbbi, közben felüt három tojást.

„Ja, hát, az a fickó csak egyszer volt velem, és…”

„Micsooodaaaaaa?” – csapja le a villát, amivel felverni készül a löttyöt.

„Cshhakhh ehhhsszer..” – mondanám, ha nem lenne tele a szám az isteni reggelivel.

„Ezt most mégis hogy? Hogy van képe!?” – esik neki dühösen a tál tojásnak, mire az megadja magát az ostromnak és engedelmesen habzani kezd.

„Hhhemm huhom…”

„Ildi!” – villát lendítve felém fordul a konyhapultnál. A macskák, kik eddig jobbról-balról reménykedtek, hogy hátha disznómód fogok enni, szétrebbennek. „Te egy okos, bájos, gyönyörű nő vagy! Egy igazi nő! Olyan személyiséged van, hogy más elbújhat melletted!”

„Höhönömmmh” – nyeldeklek. - „Bhhihzthhohh nhem ahh éhdekehhte…”

„Hát, ha én pasiként hozzád jutnék, az életbe' el nem engednélek!”

Végre lenyelem a falatot és felszabadult hangszálaimat rábírom, hogy szóljanak:

„Ez a legszebb bók, amit életemben kaptam.”

„Hát komolyan mondom!” – dohog, és miközben meglocsol három növényt, elém teszi a pohárkrémet. „Kis tejszínhabocskát a tetejére?”

A probléma ott folytatódott, amikor az üresnek vélt edzőterembe belépvén megcsapott a semmivel össze nem téveszthető tesztoszterongőz. A küszöbön toporogva gyanakodva körbeszimatoltam, de mivel senkit se láttam, nekibátorodva elsasszéztam a futópadig. Este hatkor már csak hazamászott minden munkavállaló, okoskodtam, ezért igen kikerekedett a szemem, amikor a fekvenyomó padon egy ezer verejtékcsatornából csillogva izzadó és kellemesen nyögdécselő chippendale fiút találtam. Azonnal a hátam mögé lestem, de Kovi és forgatócsoportja ma sem jött el értem, így már-már megnyugodtam, amikor rájöttem, hogy a probléma nem itt kezdődött. 
Ugyanis nekem mindössze kettő darab bordó színű ruházatom van: az egyik egy edzőpóló, ez, ami meg rajtam van, a másik. A csipkés kombiné. Reggel hatkor nézte a franc, csak bevágtam a táskába, és loholtam, mert törzsidő van. Ennek folyományaként pár perccel ezelőtt még jóízűen röhögtem az öltözőben, majd meggyőztem magam, hogy egyrészt a kutya nem fogja látni, másrészt úgyis ákos koncertre jöttem, ő meg látott már engem még ígyebben is. Legalább zoknit-nacit pakoltam, kólám is van, ilyen apróságon nem akadunk fent, mehetünk. Na most. 
Ott állok a fekvenyögő görög isten lába között, egy bordó kombinéban, copfocskában meg egy sortban. Megrökönyödve bámulom, hogy mit keres ez itt. Most, hogy így összeöltöztünk, it can (akár) be the beginning of a beautiful friendship. Ezt megérezvén a kockák szépen kontrakcióba kezdenek, és a gerincoszlop csigolyáról csigolyára felgördül, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, úgyhogy mire felegyenesedik, pont szemmagasságba kerül neki az én neglizsém legcicomásabb része. A baseball sapka alól bescannel. Bár én a szemét épp nem látom, ő viszont elég tisztán kiveheti a fölé tornyosuló kompozíciót, mert egy fél mosolyt látni vélek az arcán. Hát ez aztán a megaciki. 
"Öööö..." - nyűgözöm le fényes intellektusommal. "Megengeded, hogy használjam a futópadot, vagy szeretnéd Te?"
Nem szól, csak nemet int, én meg átkozom a hülye túlkommunikálásomat, hogy most aztán vajon melyik tagmondatomra kaptam választ. Na de majd úgyis lehajint a padról, ha kell neki, ez ilyen, érvelek, és elindulok. Egyszer csak a hátam közepébe kapom a kérdést.
"Nem zavar a zene?" - bök az üvöltő rádió felé. Visszafordulok és megbámulom az izmait. 
"Á, köszi, de nem. Én úgyis Ákost fogo...k...hall...gatni" - harapom el a mondat végét, mert előveszi azt az arckifejezését, amit csak Ti, hapsik tudtok magatokra ölteni, amikor éreztetni akarjátok, hogy nem volt ilyen kérdés. Szóra se méltat többet, bicepszezni kezd. Feltakarodok a padra, visszafogom magam a koncert közben, szépen nyusziban tolom, nehogy rám morogjon, hogy különben is, nem elég, hogy tánccipőben futok (igen, Gergő, tudom...), de ez a hálóing, vazze..
Gyanúsan hamar, már a 70. méternél szakadni kezd rólam a víz, amit a kombiné - természetéből adódóan - ugye nem jól tolerál. Próbálom takargatni magam, de közben leskelődöm, hogy zajlik a testépítés. Egy drámai pillanatban leteszi a súlyokat, és beáll ide a számba. Mutogat, hogy a süket szőke bige is megértse. Éles elmémmel rájövök, hogy azt kérdezi: bekapcsolja-e a légkondit. Igent vigyorgok. Bár a jéghideg fuvallat nagyon jólesik, hamar tudatosul bennem, hogy egy melltartó azért most számos kellemetlen pillanattól megkímélne. Félre a lírával, keresek egy brutál zúzós részt, és futok, immár mint a zerge, hátha hamarabb szabadulok. De mire leperegnének a kilométerek, a görög isten lenyújt és talán köszön is, mikor lelép. Én is becsülettel és végre nyugodt lélekkel teljesítem a penzumom, de azóta se tudok rájönni, hogy vajon tényleg kolléga, vagy csak az én szórakoztatásomra építették bele a cafeteriába ezt az istenséget, mint tárgyi adómentes esztétikai elemet.

Elérkezett hát az idő, hogy mindössze egyetlen valamire való férfi maradt a világon. Talabornak hívták, akik ismerték. Senki nem tudta bizonyosan, kiféle, miféle, egyszer csak eljött és onnantól minden egészen más lett. Egyesek azt suttogták, hogy a zöldgőzös lápon túlról, a tüskéspárkányú, baljós nemesi kúriából származott, de a városban egyszerűen csak egy roppant gazdag s jó hírű politikusként tartották számon, megint mások tudni vélték, hogy a jó kiállású férfi egy külföldön tanult, ambiciózus tudósember, s ezért látatlanul is tisztelték. Akárhogyan is, Talabor legfőbb tulajdonsága az volt, hogy kifogástalanul értett a nők nyelvén és ebben – higgyétek el – tévedhetetlen volt. Számos kiváló jellemvonása közül valójában nem a műveltsége, nem finom lelke, nem is a borotvaéles esze, hanem csakis ez a csodálatos képessége tette különbbé korának férfiúinál. Nem volt olyan serdülő lány, férjes asszony, de még lassan aggó matróna sem, ki ne kezdett volna el hajfürtjeivel céltalan babrálni, düllesztette volna ki keblét, vagy nevetgélt volna indokolatlanul zavarában, ha Talabor a közelben járt. Lehetetlen volt őt nem észrevenni. Az embernek az volt az érzése vele kapcsolatban, hogy a Jóisten a nők kénye-kedvére teremtette őt e világra. Bitang jóképű volt. Huncut szeme villanása, csendesen bizalmas hangja, könyékig feltűrt, hófehér inge alól kidomborodó, napbarnított karja, valamint éber tekintete, mely azt sugallta, mindig minden pillanatban tökéletesen jelen van, egyaránt elismerést váltott ki férfiból és nőből. Finom megjelenését mindössze egy roppant különös tárgy csúfította el: jobb vállán egy ütött-kopott, ormótlanul nagy barna vászonzsákot cipelt, amit csak kivételes alkalmakkor tett le, és akkor is úgy, hogy fél szemét mindig rajta tarthassa. Lett légyen bármily hozzá nem illő is ez a zsák, mégsem tántorította el az asszonynépet, hogy az Talaborhoz közelebb és mind közelebb somfordálni vágyjon.

Igen. Talabort szerették a nők és Talabor – jaj, de! – szerette a nőket. Bármerre akadt is ügyes-bajos dolga, a férjek joggal félthették asszonyaikat, apák a fruskáikat, forrófejű ifjak jól megérdemelt (vagy éppen, hogy nem megérdemelt) „falu bikája” címüket, mert ahol Talabor megjelent, a nők egytől egyig különösen kezdtek viselkedni. Balambér, a retenyepusztai patkókovács egyszer saját szemével látta, hogy a jóravaló s már tisztességben jócskán megőszült Kapisztránné milyen dühös-féltékenyen zavarja el a kis bögyös cselédlányt az idegen szeme elől, nehogy az sokatmondó pironkodásával felhívja magára a férfi figyelmét. Balambér azon a véleményen volt, hogy az asszonyok Talabor mágikus hatására rég elfeledett hóbortokat szedtek elő. Megváltoztatták hangszínüket, kikerekedett szemük megtelt meleg fénnyel, oktalan és vég nélkül kacarásztak. Bizony. A nők tetszeni akartak. Ez lett első, s legfontosabb dolguk. Ha első látásra véletlen kötényben, kontyban mutatkoztak is, mire Talabor biztonságba helyezte zsákját, térült-fordult, máris kacér hullámokban fodrozódtak a szoknyák, pihegve emelkedtek a bordakosarak, csillogva nevettek a meggypiros ajkak. Talabor a nők minden ilyesféle igyekezetét nagy örömmel fogadta és annak rendje s módja szerint díjazta. El nem kerülte figyelmét az előviruló nőiesség egyetlen rebbenése sem és nem fukarkodott azt kitüntető érdeklődésével jutalmazni. De a férfiak mégsem nehezteltek rá. Talabor tudniillik tetőtől talpig úr volt. Megadta a tisztelet annak, kinek kijárt, de azt sem bántotta, aki nem érdemelte, nemes egyszerűséggel csak nem foglalkozott vele, egykedvűen szemlélte, mint a világ bármely - rá nézve tökéletesen ártalmatlan - teremtményét. Harmóniát sugárzott és, - vagy mert? - sebezhetetlen volt. A férfiember ösztönszerűen lépést akart vele tartani, ami rendre lehetetlennek bizonyult. Talabor kiválóan helyt állt a férfiak dolgában: brillírozott a kártya- és sakkjátszmákban, a politikáról határozott véleménye volt, a gazdaság dolgait éles eszűen, játszi könnyedséggel látta át, és hamarosan azon kapták magukat a falubéliek, hogy az ő tanácsát szomjazzák, és mindenüvé követik, mert így vagy úgy, de részesülni kívánnak jelenlétéből. Ami Talabort illeti, ő maga kerülte a feltűnést és a ricsajt, javarészt csak csendben szemlélődött, de még így is minden társaság előbb vagy utóbb köré szőtte magát. Épp csak senkinek nem mondta, honnan jött, mi dolga, és meddig marad.

Egyszer híre ment, hogy a sebes patak túloldalán, a nagyerdő árnyékában szunnyadó Szépecskenőn igencsak nekiszaporodtak a gyönyörű leányok. Talaborra az újság úgy hatott, mint sorsdöntő ütközetbe hívó harsona sürgető vezényszava. Elköszönt hát újdonsült ismerőseitől, vállára vette nélkülözhetetlen zsákját, lóra pattant, és maga mögött hagyta Retenyepusztát. Háromnapnyi lovaglást követően késő délután egy erdőszéli kalyibához ért. A kidőlt-bedőlt ház előtt takarosan gondozott veteményt látott, kissé távolabb gyümölcsfa liget illatozott, megint messzebb háztáji állatok legelésztek álmosan a lankák tövében. Talabor kereste a ház urát, de megrökönyödésére csak egy világcsúf nénét talált, aki éppen a répát egyelte nagy körültekintően. Biri néne úgy hajlongott, akár egy fiatalasszony, vénségéről csak terhektől barázdált, feltűnően rusnya ábrázata tanúskodott. Ahogy Biri néne felnézett a veteményből, gyanakodva összehúzta szemhéját, és köszöntésképpen mogorván ráhorkant a lovasra. Nevén szólította és kelletlen bár, de beinvitálta a tornácra, ahol élelmet és frissítőt tett elé. A habzó söröskorsó csak úgy toccsant az asztallapon. Egy darabig néma csendben szemlélték egymást. Talabor hasztalan próbálta szóra bírni a nénét, pedig előbb kedvesen, majd érdeklődve, végül még barátkozón is nekiveselkedett. Biri néne összeráncolt, bozontos szemöldöke alól kitartóan az idegen bokájához leeresztett zsákot figyelte. Talabor elővette legszándéktalanabb mosolyát, úgy próbálta megtudakolni, honnan ismeri őt a vénség, de az megmakacsolta magát. A férfi egy idő után megköszönte a kétes vendéglátást és útbaigazítást kért Szépecskenő irányába. A néne ráncos kezével ide-oda hadonászva elirányította nagyjából a falu felé, és miután dohogva betette utána a kaput, egy erős rántással kitépte orra hegyén meredező, s féltve őrzött koromfekete kabalaszőrszálát. A szőrszálat tenyerébe fektetve bevitte a kalyibába és belefőzte a tűzhelyen rotyogó üstbe. A fertelmes szagú kotyvalékból aztán kiporciózott egy keveset egy csorba bögrébe, melynek tartalmát maradéktalanul megitta. Torkához kapva aztán krákogva fintorgott egy jó darabig.

- Talabor, hogy verjen meg az ég haragja – hörögte mintegy magának. – Hát nem visszajöttél…- mondta és koszos körmeivel kidörgölt egy méregzöld könnycseppet szomorú szeméből.

Szépecskenőbe érve Talabornak rögtön fülig ért a szája. Amerre csak nézett, szépségesnél szebb fiatal lányok szaladtak össze a kertkapukban, és kezdtek izgatott sugdolózásba. Róla. Neki. A férfiember tudja ezt. Valahonnan pontosan tudja, amikor eljön az ő ideje. Talabor boldogan és kellemes-ráérősen szemlélte a kínálatot. Nagyon is kedvére valónak találta a leányokat. Volt köztük dúskeblű vörös, szemérmes szőke, áldozatkész barna, sokat ígérő hollófekete, és mind-mind, mint megannyi virág, csak neki illatozott, csak az ő figyelméért szállt vetélkedésbe a többivel. Egyéb férfiak kevesen akadtak a faluban, s az a pár is egy csapásra jelentéktelenné törpült Talabor mellett. A bőrkereskedő Mendel is aztán hiába méregette fitymálóan az idegent, az nem tette őt egy csapásra vonzóbb férfivá. Miska és Tardos, a jegyző fiai is féltékenyen nézték, ahogy Sári, közös szerelmük, egyre csak szórakozottan illegteti-billegteti kerek hátsóját a lovast bámulva, de rájuk bezzeg már egy pillantást sem pazarol, pedig akár egy órával annak jötte előtt még azt sem tudta, melyikkel kacérkodjon hevesebben. „Áh, a leányok bebolondultak!” – jegyezte meg mintegy mellékesen a napszámos Menyhért, aztán markába köpött és folytatta a talajforgatást. Senki sem hitte még akkor, hogy ugyanezek a férfiak másod- majd harmadnapra a kocsmáros nagy megelégedésére egymást túlharsogva fognak egy újabb és újabb rund pálinkát állni Talabornak, hogy neki kedvezzenek, s tőle a nagy tudományából valamit tán elleshessenek. Mindenhol így ment ez. De erről már szóltam.

Talabor egyenesen a főtérre kaptatott, ahol jöttének hírére Tódor, a fogadós, már rég előkészíttette legtágasabb szobáját és teljes háznépét felsorakoztatva most nagy türelemmel rá várt. Talabor mindenkit udvariasan üdvözölt, de amikor Tódor menyecskekorú lányának, a ragyogó szemű, bájakban bőven dúskáló Veronkának tengerzöld tekintetét fürkészte, észrevette benne azt a valamit, azt a lobogót, azt a birizgálót, amiért egészen idáig eljött. Talabor kivételesen jeleskedett abban, hogy szavak nélkül, pusztán a szemével is arcpirító ígéreteket tegyen, s lassan emésztő vágyakat korbácsoljon fel. Veronka nem tehetett semmit. Nyargalt a vére, hevült a tüdeje, kiszáradt a szája. Lángolt a tekintete. Tódor meglehetősen magának való ember volt és jobbára ezt feltételezte másokról is. Illendőnek látta hát az idegen urat magára hagyni. Így esett, hogy azt sem vette észre, ahogy az éj leszálltával egy ütött-kopott vászonzsák és annak gazdája is diszkréten eltűnik Veronka szobájának ajtónyikorgása mögött, ezáltal azt sem hallotta, ahogy lánya és az idegen között fojtott suttogás kezdődik. Mialatt Veronka és Talabor mohón matató némaságba burkolózott a paplan alatt, Tódor jóízűen a vánkosra csurgatta nyálát, ezért azt sem hallhatta, amikor az áhítat csendjét hébe-hóba keresztültörte egy-egy lusta felmordulás a szomszédos szobában. A pislákoló gyertyafény sokáig remegett még az éjjeli szekrényen, mielőtt egy súlyos sóhaj végleg ellobbantotta világát és minden sötétségbe borult.

Pirkadatkor Veronka különös ürességre ébredt. Az ágy hidegen ölelte körbe. Talabor testének hűlt helye és szakadékként tátongó hiánya pimaszul képen kacagta. Megmosdott, majd tétován öltözködni kezdett. Se ez, se az a ruha nem tetszett neki ma igazán. Mintha folyton-folyvást valamit keresne, nyughatatlanság vett rajta erőt. Az öltözéke szorította, bőre viszketett, tagjain évtizednyi fáradtság lett úrrá. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, még utoljára, ellenőrzésképpen belepillantott a fésülködő asztalon álló tükörbe. Tódor épp a konyhalánnyal morgott a vendég odakapott reggelije miatt, amikor a velőtrázó sikoly a szívébe mart. Asszonyával csaknem egyszerre érték be egymást Veronka ajtaja előtt. Tódor egy rántással feltépte az ajtót és bent termett a szobában. Bősz vadkanként kutatott az erőszaktevő után, de minekután látta, hogy Veronka egymaga térdepel a padlón, és testi épségében nem esett kár, értetlenkedve szólongatni kezdte. Az asszony ruhaujja tépkedésén kívül mást nem igen tudott tenni aggodalmában. Együttes nógatásukra Veronka végre kinyitotta a szemét, és szipogva felbámult rájuk. Ekkor meg az asszony kezdett éktelen jajveszékelésbe. Bár két szemével látszólag minden rendben volt, Veronka tekintete egyszerűen kihunyt. Az éjjel még életteli, lobogó fényű szempár most holtan és meredten bámult a semmibe. Bár selymes, gesztenyebarna haja, porcelán-sima arca, finom bőre mit sem változott, és teljes pompájában tündöklött, ő ebből már semmit se látott. Nem látta magát többé.

Szülei esdeklő kérlelésére sem volt mersze bevallani, ki járt nála az éjjel, így csak átmeneti rosszullétre panaszkodott, és fejét kendő alá rejtve nagy sietve elfutott a doktorhoz. Ám de a doktorig márpedig nem jutott el, egyenesen kebelbarátnője, Fanni karjaiba rohant elébb. A lány a kukoricát hántolta épp a tornácon, mikor Veronka zihálva megállt felette. Fanni két szőke fonata búzakalászként ragyogott a napfényben. Égszínkék szeme eleinte a viszontlátás őszinte örömét, majd rögtön ezután a tekintettelen lány látványától keletkezett borzongó aggodalmat sugározta. Veronka a patakpartra cibálta barátját, és ott töredelmesen beszámolt az éjszaka történtekről. Talaborba beleszeretni olyan természetes és könnyed volt, mint langymeleg tavaszi szellőbe kapaszkodni és papírsárkányként ellebegni a fák lombja felett. A férfiak szerelem terén persze leleményesek bírnak lenni, ezt tudta mindkét leány, de Veronka lesütött szemmel, fülig pirulva, és ezredjére is beleremegve elárulta, hogy Talabor miként tett túl ebben is a többi udvarlóján. Ahogy emlékezett, egyszerre kacagott és sírt. Láthatóan már most kínozta a férfi hiánya. Talabor puszta figyelmétől is minden megváltozott. Ahogy Veronka szemébe nézett, - emlékezett a lány - az ő szeme lett az a szikrázó ékkő, amit a nagy regényekben a hatalmas uralkodók hajszolnak életeken és véres csatákon át. Veronka libabőrös lett a gondolattól, ahogy Talabor ujjai begyével a lába vonalát simogatta, mert ekkor rögvest úgy tetszett, hogy a természet volt olyan kegyes és pont rá rajzolta a legfinomabb vonalat, amit nőre teremthetett. Ha Talabor megkívánt a sok közül egy nőt, ott megnyílt a föld és úgy elnyelte az összes többit, mintha sose léteztek volna. Veronka ezt veszítette el szeme tüzével, nem kevesebbet. De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Talabor végtére is pusztítani jött. Veronka itt elérkezett elbeszélésében ahhoz a részhez, ami a szemét illette. Suttogva rebegte el Fanninak, hogy amikor a mámor már-már elviselhetetlen boldogsága a legkisebb porcikáját is szétfeszítette, Talabor végtelen gyengédséggel és odafigyeléssel kezébe vette Veronka arcát, őszinte csodálattal a szemébe nézett, és ekkor több dolog is történt egyszerre. A lány egy pillanatra hideg szúrást érzett, valami felszikrázott, majd elsötétült minden. Talabor, amikor Veronka a legboldogabb volt, szerelmével kicsalta a tüzet a lány szeméből és nagy gonddal a zsákjába zárta. Ettől a pillanattól azonban nem érdekelte már semmi más, csak a zsákja. Veronka másra nem is emlékezett, csak az ájult álomra. Meg a reggelre. A rettenetes reggelre, amikortól kezdve semmit sem látott önmagán, ami szép. Látta a tárgyakat, látta a szüleit, látta a tükörképét, de önmagát már nem. Se a szemének ékkövét, se lábainak finom vonalát, se önnön kívánatosságának hatalmát. Talabor ellopta tőle a szeme tüzét és vele mindazt, ami önnön becsességét éltette.

Amíg Veronka hüppögve és a semmibe meredve hadart, Fanni többször a szája elé kapta a kezét, mert bár sok furcsaságot hallott már életében, ez mindenen túltett. Veronka megeskette Fannit, hogy még aznap titokban felkeresi Talabort és visszaköveteli tőle a szeme tüzét. Fanni ígéretet tett, hogy visszaszerzi a lánynak, amit ilyen orvul elvettek tőle és rögvest útnak indult. Őszintén úgy érezte, tetterejével hegyeket tudna megmozgatni az ügy érdekében. Gyűlölte Talabort és eljátszott a gondolattal, hogy mily módokon fogja mások előtt majd megszégyeníteni. Veronka addig a patakparton várt rá és sírva-nosztalgiázással múlatta végtelen idejét.

Mire Fanni a fogadóhoz ért, a szép leányok már javában sündörögtek Talabor körül, aki a tornácon egy hintaszékben napozva mi mást tett volna, mint bennük gyönyörködött. Nem szerette elkapkodni a döntést. A lányok is oly nagy buzgalommal kínálták magukat. Egyikük illatos szalaggal átkötött, frissen sült fonott kalácsot hozott neki, és finom kezével jókora darabokat lecsippentve évődve-korholva etette, a másik több oldalon át terjengő, egyszer szemérmes vallomással, másszor követelőző vágyakkal teletűzdelt szerelmes levelet írt, cikornyás, szépen kerekített betűkkel hergelve a férfit, a harmadik egyszerűen a lábához kuporodott és kacéran vizslatta teste ringatózását, mert arra várt, hogy nemsokára eljön az ő ideje is. Mert mindenki sorra került előbb vagy utóbb. A lányok furcsán kezdtek viselkedni, jegyezte meg Alajos, a szépecskenői kocsmáros. Igen. Láttunk már ilyet. A lányok most már igyekeztek. Igyekeztek feltűnni, egymáson túltenni, riválisaikat elhomályosítani. Közben persze úgy tettek, mintha barátok volnának, nehogy Talabor megérezze a hisztéria leghalványabb jelét is.

Talabor boldogan sütkérezett a társaságukban, ügyelve rá, hogy mindenki, de mégis senki se részesüljön osztatlan figyelmében. Amint Talabor észlelte Fanni közeledtét, kissé félrehúzódott a leányoktól, mert a lány járásának dühéről, összeszorított ajkairól, kemény vonásairól messziről felismerte, hogy szándékkal érkezik és tudta jól, hogy számára nem volna szerencsés, ha ezt a szándékot a többi virágszál megneszelné.  Fanni megkeményítette a szívét és halkan, de határozottan félrevonta Talabort, aki elbűvölő mosolyával, fejét lehorgasztva és fülét készségesen odatartva türelmesen végighallgatta a lány kérését, miszerint haladéktalanul adja vissza azt, amit Veronkától az előző este elvett. Ám ahogy formálta ezeket a szavakat, és lassacskán ráeszmélt, hogy már-már kettesben ácsorog a férfival a fa lombjának árnyékában, Fanni egyszerre úgy érezte, hogy a világ legnagyobb butasága most Veronkáról beszélni, mikor Veronka már nem lényeges, most nincs is itt, neki viszont fojtogató szárazság kaparászta a torkát. Hiszen ez a férfi olyan kedvesen hallgatja őt. Nem is az az érzéketlen tuskó, akinek gondolta. Talán épp a szemét fürkészi? Vagy már gondolatban a karját cirógatja? Mi lenne, ha csak egy kicsit…Veronka próbálta elhessegetni az elméjébe toluló képeket, de térde elgyengült és kissé összecsuklott. Talabor oltalmazón elkapta a derekát, és mihelyst Fanni megérezte testén az izmos férfikart, forróság öntötte el a tagjait. Talabor biztosította megértéséről és diszkréciójáról, de javasolta, hogy inkább nyugodt körülmények között beszéljenek a dologról, és félrehívta a lányt. Fanni úgy masírozott utána a szobájába, hogy Veronkának tett hűségesküjébe kétségbeesve kapaszkodva már csak remélni merte, hogy ellen tud állni a férfinak. Hiszen olyan kellemes a közelében lenni, olyan figyelmesen, értően nézi őt, és valahogy most úgy érzi, hogy a legcsodálatosabb az lenne, ha megérintené. Amikor fertály óra múlva tompa tekintettel s kábán kibotorkált a verőfénybe, a többi lány még mindig ott rajongott a fogadó udvarán. Jöttére féltékenyen méregették egy darabig, aztán mintegy mellesleg újra beszélgetni kezdtek, de várakozó s reményteljes szemüket le nem vették az ajtótól, ami mögött Talabor nemrég eltűnt. Senki nem vette észre, hogy Fanni odafent elveszített valamit. Valamit, amit csak ő látott, hogy már nem látott. Fanni ebben az állapotban botorkált vissza a patakpartra. Veronka idegesen pattant fel a nagy tölgy tövéből, és azonnal megértette, mi történt. Fanni üres tekintettel révedt a semmibe. Az árulás nem lehetett volna nyilvánvalóbb. Mielőtt Fanni védekezőn szóra nyithatta volna a száját, Veronka már ott sem volt, egészen a világcsúf vénségig szaladt.

Itt álljunk meg egy szóra. Ne gondoljuk, hogy Talabor a velejéig gonosz volt, mert távolról sem lehetett volna ilyen jelzővel illetni. Talabort saját vágya űzte, az nem hagyott neki békét. A semmihez nem fogható villámcsapás, amitől bizseregni kezd az ujjbegy és szúrósan didereg a hajtő. Az a gyengéd, de nyílegyenes rúgás gyomortájékon, amitől belobban a vér és nyargalni kezd az erekben. A fészkelődő altesti sürgetés, mely kiapadhatatlan energiákat lök a fáradt tagokba. Talabor végtelenül boldog volt, ha azt látta, szavai hatására mosolyra nyílnak az ajkak, udvarlására csak egy gondolattal tovább lesütve maradnak a szemhéjak, érintésére megremegnek a keblek. Minden kiejtett szót komolyan gondolt, és soha gúnyt nem űzött senkiből. Amíg a játék folyt, minden tétet megtett, lázasan gondolkodott a nyertes taktikán, terveket szőtt. Amint viszont nem maradt más, mint a szenvedélyben elégett pernye, Talabor számára a - nemrég még vérre menő - játszmában részt vevő partnere nem volt érdekes többé. Nem tehetett róla, de csak az a nő tüzelte vérét, aki a játék örömét és nem egy viszony fojtogatását ígérte. Ezt fontos tudnunk Talaborról, mielőtt sietve elítélnénk.

Amikor Biri néne a konyhaablakból meglátta a tántorgó Veronka üres tekintetét, dühében eldobta a fakanalat, amit szorongatott. Elé sietett és az egyetlen dolgot cselekedte, aminek még bármi haszna volt: karjaiba zárta a lányt. Kisvártatva Fanni is beszaladt a kertkapun, és a néne ekkorra már tudta: minden elveszett. Talabor megkezdte ámokfutását. Csak kevesen tudták, és akik tudták, se voltak bizonyosak benne, hogy mi igaz a mendemondából, mi szerint a vén banya valójában se vén, se banya nem volt. Biri néne, amikor még Bíborkának hívták, jócskán e történet előtt, egy messzi-messzi városban élt és bár mára ennek nyomát se lehetett látni, egykor világszép leány volt, aki körül folyton-folyvást sündörögtek a férfiak. Rendkívül szenvedélyes természettel áldotta meg az ég. A lány annyira szomjazta a szerelmet, és úgy rajongott a férfiakért, hogy fejébe vette: mindent meg fog tudni róluk, ami tudható. Őszintén érteni kívánta a szándékaikat, kitalálni titkos vágyaikat, teljesíteni soha be nem vallott óhajaikat. Számolatlanul és szenvedéllyel szerette udvarlóit, minden rezzenésükre odafigyelt, az összes kis titkukat végighallgatta és úgy élte végig velük fantáziájukat, mintha az övéi is lennének. Nem, nem volt kurtizán. A férfi természet vonzotta és odaadásában nem ismert se korlátot, se erkölcsi aggályt. De amikor ölelő karjukból kikeveredett és magányos éjjeleken a tőlük hallottakon elgondolkodott, a férfiak gondolatai, szándékai tovább kísértették, és amikor a mélyükre nézett, elborzasztották. Minél inkább értette a férfi természetet, annál inkább kiült arcára a tehetetlen fájdalom. Lassanként megértette, hogy a világ mérlegnyelve szüntelen kettősségek között inog: ahogy a fény és az árnyék, a jó és a rossz, a nő és a férfi sem egyesülhet, csupán kikerekítheti az egészet. Bíborka többször volt fülig szerelmes, de látnia kellett a szerelem halálát, sokszor volt hűséges, de látnia kellett a hűség kudarcát, és hiába ragaszkodott és tett meg mindent: végig kellett néznie a szeretett férfi továbbállását. Elvesztette a talajt a lába alól, csaknem a józan eszét is. Végtelen szomorúságában egy nap szedte a cókmókját, levetette legszebb ruháit, jelentéktelenségbe burkolózott, és végleg maga mögött hagyta, amit egykor a legfontosabbnak tartott. Elcsendesült. Mivel más út nem akadt, befelé fordult, és ott nagy sokára békét lelt. A természetet járta, és méltóságot talált. A széllel beszélgetett, a vízben tisztult, a lángokból merítette erejét. Addig munkálkodott fáradhatatlanul saját alkotóelemei összetapasztásán, hogy végül már senki sem árthatott neki. Ekkor újra emberek közé ment, rút leplekbe burkolózott és Biri nénének kezdte nevezni magát. Természetesen jól ismerte Talabort, hiszen gyűrt szívében minden férfit őrzött, akivel valaha dolga akadt.

Veronka és Fanni erről mit sem sejtve a kert két végében, egymástól távol ültek. Már rég nem kebelbarátok, csupán egymástól idegenkedő riválisok voltak, és azzal a dühös fűtöttséggel méregették egymást, amit csak két nő érezhet egymás jelenlétében akkor, ha valakitől egyszer csak megtudják: van bennük valaki közös. Mégis ugyanazzal a szomjas mohósággal szívtak magukba minden szót, amit Biri néne kiejtett, aki azonban bölcsen megtartotta magának Talaborral közös múltjának súlyos titkát. A néne elmesélte, hogy Talabor lelkén, amikor elérte a fiatal férfikort, olyannyira eluralkodott a nyughatatlanság, hogy sehol sem volt maradása. Folyton-folyvást keresett, űzött valamit, amiről maga sem tudta, hogy mi, csak azt érezte, hogy nem nyugodhat sehol. Felkutatta hát Istent, hogy válaszokat kapjon. Isten látta, hogy Talabor evilági léte az állandósult szerelem-vágyban, és a hódítás utáni kielégíthetetlen hajszában gyökerezett, és mint ilyen, roppant ingatag talajon állt. Ez az életforma azzal büntette, hogy egy asszony sem adhatott neki gyógyírt, senki ölében megpihenni nem tudott, mindenünnen tovább űzte a vágy, a biztonság csalfa ígérete, önnön erejének újra és újra megismételni kívánt diadala. Isten figyelmeztette, hogy az öröklétnek nem ezen a talajon kell megágyazni, de Talabor más kapaszkodót még akkor nem ismert. Azt kérte, hogy legyen kegyes vele az Isten és engedje, hogy annyi lányt, asszonyt hódíthasson, amennyit csak szeretne, és ezért ne kelljen vezekelnie. Isten látta, hogy Talabort nem gonoszság vezérli, hanem a szíve leghőbb vágya, férfiassága együgyű, de legyűrhetetlen parancsa. Így aztán Isten egyezséget kötött vele. Megengedte, hogy Talabor útra keljen, szeressen, amennyit bír, aztán tovább álljon, de egy valamire figyelmeztette. Talabor nem értette, hogy egy napon meg fog kopni, el fog halványulni és akkor értelmét veszti majd minden: a nők mosolya, a hódítás varázsa, a férfiassága. Ezért Isten adott neki egy zsákot, hogy a férfi abba gyűjthesse éltető erejét: a meghódított lányok szemének tüzét. Óva intette, hogy Talabor csak addig marad ifjú és tüzes, amíg a zsákja teli. Egyben arra is kárhoztatta, hogy ha egy asszony már odaadta neki ezt a zálogot, Talabor azonnal veszítse el érdeklődését iránta, ne lássa meg, ne húzza hozzá többé a vágy, mindig csak újabb és újabb tüzeket keressen. Amint a zsák megtelt – szólt Isten – Talabornak fel kell hágnia a legmeredekebb hegycsúcs legfelső szirtjére, és amikor az ég csillagai a legfényesebben ragyognak, ki kell nyitnia zsákját, és szélnek kell eresztenie az összes ellopott tüzet, hogy aztán újra csak meg kelljen töltenie, amíg világ a világ. Beszélték is a népek, hogy időről időre rendhagyó fényár szökellt a magasba, de amilyen babonások azok voltak, az Isten haragjának tulajdonították a dolgot és nem törődtek sokat tovább vele.

Veronka ezen a ponton sírva fakadt. A gondolat, hogy mindössze egyetlen szerelmes éjszaka után örökre láthatatlan lett Talabor szemében, az őrületbe kergette. Felpattant és tennivaló után nézett. Hátha csak egy kis cicoma kell, hátha csak bebodorítani a haját, mint a szomszéd Juliskának, hátha egy kicsit több alázattal..Hiába csitította Biri néne, hiába szajkózta, hogy nincs mit tenni, nincs titkos recept, nincs praktika, nincs bájital, ami Talabort maradásra bírná. Mennie kell.

Erre Fanni állt elő a tervvel, hogy a zsákot el kell lopni, tartalmát a patakba önteni, és Talabor erejét így elvéve le kell őt gyengíteni. Biri néne csak a fejét csóválta: nincs mit tenni, nincs mit tenni – hajtogatta sziklaszilárdan, de a lányok összeszövetkeztek, hogy ők ketten majd elcsábítják a férfit. Két nap múltán tértek vissza Biri nénéhez, csüggedten, féltékenyen, saját jelentéktelenségük biztos tudatában. Biri néne odaterelte őket a kerítéshez és a faluban búgó lányok felé irányította üres tekintetüket. Ezek úgy méregették amazokat, mint a pestiseseket vész idején.

- Mit láttok odaát? - kérdezte.

- Leányokat..- hüppögte Veronka.

- És aztán milyenek azok a leányok?

- Rusnyák!

- Fruskák!

- Idétlenek!

Így ócsárolták együtt a falu szépeit, mintha csak versenyt kiabálnának. Biri néne a hátuk mögé állt és átkarolta a vállukat, egyiket jobbról, másikat balról.

- És ha most Talabor szemével néztek, mit láttok?

Fanni sértődötten felhúzta az orrát, de eddigre elfogytak a keserűség szavai.

- Selymes barna hajzuhatagot…

- Rózsás ajkakat…

- Csábító, tüzes szempárt..

- Karcsú derekat, karolnivalót..

- Forró combokat..

Biri néne itt úgy ítélte, dolgát elvégezte. Látták hát a lányok, hogy a világon nem lenne ember, aki Talabort hibáztatná, amiért ennyi sok szépséget mind magáénak akar. Visszasomfordált hát a házba és magára hagyta a két szívetöröttet. Veronka és Fanni még egy darabig fájdították szívüket a sok, Talabor számára felfedezendő szépséggel, majd amikor már elfogytak gondolataik, teendő után néztek a házban. Biri adott nekik munkát rendesen, seperték a padlót, suvickolták az ajtófélfát, aprították a burgonyát, sütötték a pitét…napnyugtára már annyira eltöltötte őket a munka öröme, hogy egy vagy tán még két kacaj is elhagyta valamelyik ajkát. Nem telt aztán bele sok idő, jöttek szép sorjában többek is a kerítés túloldaláról. A falu szépei mind Biri nénénél keresték a vigaszt, az meg nem győzte lábbal tiporni a reményt, itatni a könnyeket, magyarázni a sok üres tekintetnek, hogy nincs mit tenni. A két első eleinte vonakodva és meglehetősen ellenségesen fogadta az újonnan érkezőket, aztán kisvártatva elővették jobbik eszüket és a kesergést elűzendő munkára fogták a többit. A faluban hamar híre ment Talabor történetének, és - hogy az üres szeműek sorsát elkerülje - a még lángoló tekintetű sok szép lány fondorlattal kezdett élni, hogy Talabort egyedül magáénak tudhassa. Mondanom sem kell, hasztalan.

A buján bögyös Cecília bizony férjes asszony volt, s a szerelmes éjszakát követő fejbekólintó közönyre válaszul azzal próbálkozott, hogy gondosan kifigyelte Talabor napirendjét, és cselesen úgy rendezte a dolgokat, mintha a véletlen úton-útfélen épp arra sodorta volna, amerre a férfi járt. Az asszony kivárta az alkalmas pillanatot és Talabor közeledtére lopva úgy kioldotta blúza szalagjait, hogy a végén már szinte pőre keblekkel mutatkozott az utcán. Mit sem ért. Talabor egy udvarias biccentésen kívül másra nem méltatta. Oda lett az udvarlás, a megkülönböztető figyelem, a lopott pillantások izgalma. Okos Borcsa úgy gondolkodott, hogy a nő, ha bölcs, nem adja magát azonnal, hiszen akkor arra a sorsra jut, mint a többi: meghódíttatása után jelentőségét veszti. Borcsa szentül hitte, hogy az évődést megőrizendő, amíg csak lehet, el kell odázni magát az éjszakát, egészen addig, amíg a férfi már önkívületbe kerül és még arra is hajlandó gyötrő vágyában, hogy fogadalmakat tegyen. Ezért eljátszotta, hogy nem érdekli a férfi, miközben feltűnően gyakran lepte meg a vágy, hogy különféle tárgyakhoz odadörgölőzzön. A vágyott cél sikerének érdekében azonban megacélozta magát és kitartóan adta a jégkirálynőt. De ő is elszámította magát. Talabor háromszor kísérelte meg elvenni tőle a legbecsesebb kincsét, de negyedjére, amikor Borcsa szinte biztos volt győzelmében, már nem jött el érte. Akkor sem, amikor az ajtó tárva-nyitva állt, és akkor sem, amikor Borcsa már végül mellkasán ököllel dörömbölve telesírta az ingét és jajveszékelve könyörgött a szerelméért, még ha az csak egy alkalomra is szól. A férfi érdeklődése eddigre bizony kihunyt. Nem küzdött többet az indokoltnál. Minek is tette volna, hiszen volt még annyi lány, hogy zsákja szép egyenletes ütemben egyre duzzadt.

Közben Biri néne udvara is szépen telt; érkezett a gondos Juliska, aki, hogy újra magához édesgesse Talabort, minden reggel foszlós buktát sütött, és azzal kergette szerelmét mindhiába, így végül a Miskák, Tardosok és Alajosok voltak kénytelenek bebuktázni, hogy kárba ne vesszen a sütemény. Eljött a hisztis Marcsa is, aki a visszautasítás dühében úgy összekarmolta a férfit, hogy annak vére folyt, de kedve ettől persze nem jött meg, itt kötött ki az erkölcsös Liliána is, aki eleinte nagy szemekkel csendben és megértően hallgatta, hogy miért nem kívánják meg többé, majd ő is csak mohón tépte az ingét és követelte a szerelmét, valamint megannyi leány, akiről sose gondolták volna, nem feltételezték volna, hogy szerelmi őrületében mire képes. Nem volt megoldás. A falu lányai sorra odalettek.

Talabor, miután dolgát elvégezte, és több lángot már nem gyűjthetett, csendben tovább állt. Nem kísérte égzengés, nem volt látványos a búcsú, egyszerűen elment. Nem maradt más utána, mint a hiánytól kongó űr, a csalódottság keserve és sok-sok üres tekintet. A tüzeiktől megfosztott nők már nem találták a helyüket többé. Ekkor Biri néne felkaptatott a legmagasabb hegy legkiszögellőbb sziklaszirtjére és beszédre hívta Istent. Istennek kedves volt a néne, mert látta, hogy erős volt a hite.

- Mit kívánsz, gyermekem?

- Békét a lányaimnak. Add vissza a szemük tüzét, hadd lássák újra önnön szépségüket.

- Ó, hiszen bennük megannyi szépség van, de ezt te is tudod. Csak nem így kell észrevenni.

Biri elfintorodott, mert tudta, hogy igaza van.

- Megszakad a szívem ezekért a lányokért – üvöltötte a szikláról.

- Akkor tanítsd meg őket látni.

Biri nagy dohogva legebeszkedett a magaslatról és három napig gondolkodott. A harmadik nap éjjelén aztán rátalált az útra. Az útra, amelyen egykor maga is járt. Hogy is nem jutott ez hamarabb abba a csavaros eszébe!

Közben odafent Isten is magába szállt és belátta, hogy a Talabornak adott korlátlan hatalma nem éppen igazságos, de a remélt népszaporulatot tekintve semmi szín alatt nem praktikus. A nőnek férfi kell. Jó kedvében teremtett hát egy Talaborhoz mindenben hasonló férfit, akinek ezúttal erőt és békét gyúrt a lelkébe. Elnevezte őt Natánielnek, és rögvest Talabor nyomába küldte, hogy helyrehozza azt, amit a nyughatatlan férfi összekuszált. Natániel lova könnyedén átszelte a vidéket, és a tettre kész ifjú hamarabb ért Biri néne kertjébe, mint a híre. Natániel kitűnő férfi volt. Sármjával nem kérkedett, bár tökéletesen tudatában volt, a nőknek örömmel udvarolt, de képes volt a szerelem lángjában izzani, ismerte és becsülte a hűséget, a becsületet és a bajtársiasságot. Maga sem értette teljesen, mivel kell szembe néznie a számára kijelölt úton. Amint Natániel meglátta a ház körül lézengő, önmaguktól megfosztott leányokat, egy cseppet sem tántorodott el, hanem egyenest megfogta a munka végét. Nekiállt kalapálni, javítani, építeni. Közben a lányok meséltek neki. Kedvesen, de távolságtartóan. A férfi ezt megérzi. Veronka elmesélte neki Talabor történetét, beszámolt az egyre dagadó zsákjáról és hirtelen távozásáról. Natániel őszinte érdeklődéssel fogadta a lányok személyes élményeit, figyelmesen végighallgatott minden szégyenlős vallomást, megalázó titkot, és még mindig kínzó vágyálmot, de egy pillanatban úgy döntött, eleget hallott.

- Ezek a lányok nem látnak engem – mondta Biri nénének, aki láthatóan nagy sietséggel érkezett vissza az övéihez. A kertkaput szinte berúgva idegesen kihúzkodta a fejkendőjébe akadt gallyakat és türelmetlenül félretolta a jövevényt.

-  Ehhh, hagyd el – zsémbelődött. – Nem jött még el a te időd. Eredj a dolgodra.

- De nekem itt van dolgom.

- Még nincs, nem látod?  – morogta oda Natánielnek, aki ugyan szánta a lányokat, de mivel egyik sem látta benne a férfit, jobbnak látta, ha a néne sugallatára Talabort veszi inkább üldözőbe és kideríti, mit van még mit tenni. Felszögelt még két polcot, felaprított három halom fát, és amint meggyőződött, hogy már nincs férfimunka a ház körül, Talabor után hajszolta lovát.

Biri néne a nagy körtefa alá hívta össze a falu – gyakorlatilag – összes lányát és feltétel nélküli bizalmukat kérte ahhoz, hogy segíthessen rajtuk. A lányok könnyelműen bólogattak, nem értve, mire ez a nagy rejtélyeskedés. Biri néne nagy levegőt vett és röviden összefoglalta élete legnagyobb tanulságát, amit most meg kívánt osztani velük.

- Élete során minden ember elér egy fordulópontra, – kezdte - ahol elveszíti az utat, amit azelőtt nagy biztonsággal járt. Ti ezt most nem így látjátok, de Talabor valójában segített nektek. Segített, mert elvette tőletek azt, ami számotokra a legértékesebb volt. Ahhoz, hogy megtaláljátok a helyes utat, be kell mennetek az erdőbe, mert csak az erdő mélyének sötétjében mutatkozik meg az a fény, ami elvezethet titeket egy boldogabb ösvényre. Lehet, hogy egy teljesen más világba vezet az út. De lehet, hogy a régi folytatása lesz, ez mindenkinek egyénenként van megírva. Vállalnotok kell a magányt. Három, hét vagy kilenc évre, kinek mennyi kell. Széledjetek szét, járjátok az erdőt, figyeljetek. Illeszkedjetek be más közösségekbe. Dolgozzatok. Építsetek madáretetőt. Itassatok szomjazó őzeket. Hallgassatok madárdalt. Örüljetek a napfénynek. És látni fogjátok, hogy a világon alapvetően minden rendben van.

A lányok hitetlenkedve és bosszúsan néztek hol egymásra, hol a nénére. Ez volna a nagy megoldás? Ez lenne a boldogság? A fele felállt és egyszerűen hazament, ahol már amúgy is aggódtak értük szüleik, vagy éppen hátrahagyott férjeik, gyermekeik. Ők úgy látták, hogy a megoldás az otthonban, a megszokott környezetben vár rájuk. Mi más adhatná vissza szemük fényét, mint a biztonság? A sötét biztosan nem, gondolták, és hazamentek. A másik fele maradt. Kíváncsiságból, vagy azért, mert néhányan úgy érezték, hogy innen már nincs visszaút. Olyan is volt, aki azért maradt, hogy addig se legyen egyedül a félelmes gondolataival, vagy sorsának útvesztőjében. Veronka a ház körül érezte csak biztonságban magát. Hiába kérlelte a néne, hogy merjen távol maradni, a lány mindenre esküdött, hogy neki jót fog tenni a házimunka, így lecövekelt a néne szoknyájánál.

Az erdő sötétjére egyedül Fanni, Borcsa és Liliána vállalkozott csak. Biri néne ellátta őket minden hasznos tudnivalóval, több napi élelemmel, bölcs tanáccsal, aztán elkísérte őket az erdőbe arra a tisztásra, ahonnan három ösvény ágazott háromfelé. Az erdő sötét volt és félelmekkel teli. Senki nem vezette őket az úton, sehonnan nem lehetett tudni, hogy merre lesz egy forrás, egy település, vagy egy kis fény a fák között. Ellenben tele volt tévutakkal. Gyakran a legbarátságosabb ösvény vezetett egy szakadék pereméhez, és a legbogasabb útvesztő a gyümölcsfák ligetébe. A legnehezebb próbatétel azonban az volt, hogy ellenálljanak a hangoknak. A hangoknak, melyek azt súgták: kiürültél. Elhalványultál. Megaszódtál. Nem lehetett eldönteni, bagoly huhogja, vagy a fejben zakatol csak a kísértés, de ott volt, mindig és mindenütt, hogy nem vagy elég jó. Elsőként Borcsa tért vissza tébolyultan, és szaladt egészen hazáig édesanyja karjaiba, hogy aztán hozzámenjen a neki kiszemelt jegyzőhöz és tisztes feleség váljon belőle. Tévedés ne essék. Tisztes, és ráadásul boldog életet élt. Csak a szeme…az valahogy üres maradt. Liliána tovább bolyongott, és rá is talált egy nem messzi gazdálkodó közösségre, ahol szeretettel fogadták, de elméjét addigra annyira megerőltette a sok, kizárólag Talaborról való gondolkodás, hogy a napok, hetek teltével már nem tudta többé, ki volt ő valaha és a gyengélkedőn kezelték, mígnem az őrület végleg elhalványította.

Fanni eleinte nem tudott mást, csak a néne szavaiba kapaszkodni, ha a hangok kísértették. Valahányszor meghallotta elméje gonosz rigmusát, lehasalt a földre és minden figyelmét a patak csörgedezésére fordította. Ha félt, márpedig a sötétben nagyon félt, tágra nyitotta a szemét, és belebámult a homályba. Próbálta kitalálni, mi rejtőzhet a mélyén. Rendre kiderült, hogy nem emberevő szörny, nem is kísértet, csak mókus neszez, őz lépdel. A természet lényei figyelték őt, ahogy ő is felfogta jelenlétüket. Megkönnyebbülésében sokáig kacarászott ezen. Egy délután aztán meglátta a sünt. Egy almát hurcibált a hátán, ami újra és újra lepotyogott. Fanni odatérdelt, próbált segíteni, de a süni makacs volt és morogva Fanni értésére adta, hogy köszöni, de a feladatával egyedül kíván megbirkózni. És látta Fanni, hogy ez így van jól. Egy szomszéd faluban vállalt munkát. Serény volt és alázatos, és senki dolgába be nem avatkozott. Megszerették. Uzsonnáját egy farönkön üldögélve majszolta, mélyen beszívta a szellő illatát, gyönyörködött a lombkoronán átszűrődő fényekben. Amikor kezdte úgy érezni, hogy a dolgok nem is lehetnének egyszerűbbek, már három év eltelt elvándorlása óta.

Egy napon világszép leány sétált elő az erdőből és egyenesen felé tartott. Mályvaszínű, földig leomló ruhája lágyan lengedezett gyönyörű lábai körül. Fénylő haját pajkosan lobogtatta a szél. Szeme, mint két drágakő, úgy szikrázott a napfényben. Bíborka volt az, újra a régi pompájában, de önnön szépsége részegítő tudata nélkül. Fanni ismerősnek találta a jelenlétében érezhető magabiztosságot, de nem volt benne biztos, jól sejti-e az idegen kilétét. Hisz ez túl nagy változás volna. Bíborka aztán leleplezte magát és végre felfedte Fanni előtt saját történetét. Volt nagy meglepetés a lány részéről! Bíborka töviről hegyire elmesélte, hogyan alakult az élete a férfiak iránti tartalmatlan rajongástól kezdve a hit erejének megtalálásán át egészen a mai kivirágzásig bezárólag, és csak mosolygott, mosolygott, és egyre csak mosolygott rá. Fanni nem győzte kérdezni, min mulat ennyire jól, de Bíborka csak a búcsúkor árulta el neki, hogy nézze meg: újra ragyog a szeme. Fanni odaszaladt a patakhoz, vizet mert kikérgesedett tenyerébe és belepillantott a hevenyészett tükörbe. Valóban. Új tüzek lángoltak a tekintetében. Bíborka két utat ajánlott fel neki: indulhat a hegyek felé, amerre Talabor tűnt el, vagy szétnézhet a mezőn túl, amerre Natánielt látták két napja. Fanni búcsúzóul megölelte a gyönyörű nőt és sietve elindult az utóbbi felé.

Hogy mi lett végül Natániellel és Fannival, Talaborral meg a többiekkel? Nem fogtok meglepődni.

Natániel, miután Biri néne kalyibáját elhagyta, kisvártatva rá is talált Talaborra. A két férfi jó pár üveg bor mellett részletesen megvitatta a nők dolgát és a férfiélet kérdéseit. Senki sem várta, de összebarátkoztak, hiszen egy tőről fakadtak. Natániel azonban belátta, hogy ahol Talabor megfordul, neki ott babér nem terem, ezért kettéváltak útjaik és Natániel már többé nem tartotta küldetésének a nők megmentését. Saját útját kívánta járni. Sólymokat kezdett szelídíteni. Éppen ezzel foglalatoskodott, amikor az utána leselkedő, ragyogó kék szemű lányra felfigyelt. Fanni másodszor már felismerte a férfit, és most valahogy sokkal tisztábban is látta. Vajon mindig ilyen erős volt a karja? Ott Biri néne udvarán is így nézett rá? Ezek a kérdések hamar tisztázódtak közöttük. Hogy boldogan élnek-halnak-e azóta, nem tudom. De akárki együtt látta őket, tudni vélte, hogy a lány, akinek egyszer ugyan ellopták a tüzet a szeméből, de végül visszaszerezte azt, még sosem volt ragyogóbb.

Vajon Talabor meddig jutott a saját útján? Mondják, hogy egy ideje túl mohón tömködte a zsákját, és az végül úgy megtelt, hogy már nem ért fel időben a legmagasabb hegy legkiszögellőbb szirtjére és a zsák idő előtt elfoszlott. A benne raboskodó tüzek lángjai itt-ott megégették, fényei egy időre megvakították, így erejét és fiatalságát vesztve egy kis faluban húzta meg magát, ahol a nevét se tudták, de megtűrték, és mert kedves és tisztelettudó volt, gondosan ápolták. Csak a nők, ugye. Ők már nem látták. Szépecskenőn még sokáig és szomorú nosztalgiával emlegették a kivételes férfit, aki kilopkodta a nők szeméből a tüzet, és erre sokan fejcsóválásba kezdtek. Igen. Furcsa népek járnak manapság.

Végezetül ejtsünk szót a többiekről is.  A többi lány, aki hazaszaladt vagy visszafordult, már sosem talált újra magára. Ne aggódjatok, szépen éltek. Házasodtak és sokasodtak. Csak éppen nem látták már többé magukat. Mert aki a sötétbe nézni nem mer, nem érdemli a világosságot, mondta Bíborka mintegy magának, azzal Talabor felkutatására eredt.

Szia Apuci!

Mi, akik nagyon szeretünk Téged, most látod összegyűltünk, hogy utolsó utadra elkísérjünk, és Veled legyünk a végsőkig. Tudod, hogy hova tart velünk a hajó? Az északi összekötő híd felé megyünk, pontosan oda, ahol gyerekkoromban annyit néztük együtt a halakat, azaz, ahogy Te mindig mondtad: a halacsokat. Biztos vagyok benne, hogy életed legszebb időszaka volt az, amikor nyaranta minden reggel összeszedelőzködtünk, és strandlabdával, plédekkel, májkrémes kenyerekkel felszerelkezve elindultunk a Nánási úti strandra. Az északi összekötő hídon gyalog sétáltunk át. Azaz sétáltunk volna, mert Te mindig letetted a szatyrokat, kényelmesen rákönyököltél a híd korlátjára, és örömmel telve szemlélted az alattunk hemzsegő halakat. Közben a Stú engem folyton azzal heccelt, hogy mindjárt jön a vonat, és leszakad a híd, én eljátszottam, hogy rettegek, anyu pedig vezényelt, hogy menjünk, várnak az Icuék és nem lesz nyugágy, ha totojázunk. Boldogok voltunk, és gondtalanok, azt hittük, végtelen az időnk.

Biztos nem lep meg, apuci, hogy én ragaszkodtam hozzá, hogy beszélhessek Rólad. Kezdem a végével, mert azt is el kell mondani valakinek, mi történt Veled. Az elmúlt 5 évben vettük észre, hogy valami megváltozott. Már nem volt nyoma annak a mindig vidám, huncut kis fickónak, aki azelőtt voltál. Gondok, fájdalmak, aggodalmak nyomasztottak, de Te szokásodhoz híven nem a kesztyűt vetted fel, hanem csendben tűrtél, beletörődtél. Nem hibáztatlak. Honnan is lett volna eszköztárad szembenézni a nehézségekkel, honnan tanultad volna meg, hogyan kérj segítséget, és állj ki magadért, ha nem adatott meg Neked, hogy szerető családban nőj fel, ahol az a szokás, hogy a problémákat megbeszélik. Nagy kár. Egyben intő példa nekünk, akik itt maradtunk, és akik még kaptunk időt, hogy szeretetben és odafigyelésben élhessünk egymással. Én személy szerint növekvő aggodalommal tettelek fel mindig a 30-as buszra, amikor elváltunk egy-egy családi összejövetel után, és keserű szájízzel gondoltam arra, hogy nem vagy boldog, de ezen változtatni nincs erőd – még a mi segítségünkkel sem.

2017. január 28-át az életemben soha nem feledem. Szombati nap volt. Jól emlékszem, mert épp a Testnevelési Egyetemen táncórán voltam a tornateremben, amikor szünetben rápillantottam a telefonomra, és olyat láttam, mint még soha: két nem fogadott hívást a nővéremtől. Mivel tudtam, hogy ha ő telefonál, akkor baj van, de ha kétszer is egymás után, akkor minimum világégés, kiszaladtam a folyosóra és rossz előérzettel felhívtam. Persze nem vette fel, mert amikor azonnal választ akarunk, az idő megmakacsolja magát. Hívtam anyut, hogy vajon mit akarhatott a Stú, és akkor tudtam meg. „Apátokat elvitte a mentő, stroke gyanúval, de csillagom, figyelj ide, próbálj meg megnyugodni. Most úgysem tehetünk semmit egyelőre.”

Stroke. Mit is tanultam róla? A tanár mintha azt mondta volna a múlt heti egészségtan órán, hogy szerencsés az, akit elvisz és nem éli túl. Hirtelen kényelmetlen lett a tánccipőm, elfogyott a levegő, a tér úgy szorult rám, mint egy évtizede kinőtt kabát. Most hova kapjak, hova rohanjak? Ezer gondolat kavargott bennem, de mivel még azt sem tudtuk, be lehet-e menni hozzád, nyugton kellett maradnunk. Nyugton. Hát az nem ment. Este jött a telefon a doktornőtől, hogy menjünk be, mert súlyos az állapotod. Ilyenkor minden lelassul. Rohannál, de nem jön a busz. Sietned kéne, de dugó van. Szombat este. Öreg Józsi volt olyan kedves és felszedett autóval, pedig sötétben inkább nem vezet, de így gyorsan bejutottunk hozzád a Kistarcsai Flór Ferenc kórházba, készületlenül, tudatlanul, zöldfülűen. Ott egy fiatal rezidens doktornő – emlékszem, egy törött szárnyú galambra emlékeztetett leginkább, nem a Te megmentődre – nagyon halkan és nagyon vészt jóslóan elmondta, hogy baloldali, koponyaűri vérzés történt az agyadban, lebénultak a jobb oldali végtagjaid és a beszédközpontod. Tudtam is én még akkor, hogy ez gyakorlatban mit jelent, csak kérlek, nyisd ki a szemed, mosolyogj rám, és mondd, hogy szervusz, Ildikém, ahogy mindig szoktad…szubintenzív osztályon tartottak, ahova csak egy pislantást engedtek, és mivel influenzajárvány volt, további pár napig nem is látogathattunk. A hazafelé út teljesen kiesett. Akkor ott megtanultam, hogy szorult helyzetben mindig legyen mellettem valaki, aki képes gondolkodni.

Pár nap múlva azonban már tudtam veled egy mondatot beszélni, egy kedves nővér odatartotta a telefont, és belebeszéltél, nevemen szólítottál, aztán jött a halandzsa, de nekem ez a pár szó maga volt a remény. Emlékszem a napra, amikor először látogathattunk. Arra is emlékszem, hogy őszintén elborzadtam az orrszondán, hogy így kapod a másfél liter ásványvizet, talán kefírt, joghurtot is, porított táplálékot. Aggódva figyeltük a csontketreccé fogyott mellkasod, a réveteg tekinteted, a mozdulatlan lábad, karvalyszerű ujjaid. Ott tudtuk meg, hogy mi az az ápolási osztály, és mit takar a rehabilitáció. Továbbá azt is, hogy a hozzátartozó szokta intézni a beteg elhelyezését. Ezen a napon lett világos számomra, hogy sorsod a kezemben van. Én pedig eldöntöttem, hogy mostantól le nem teszlek egy percre sem.

Elkezdődött a bénázás. A megválaszolandó kérdések hosszú sorban döngették a kaput. Mi lesz veled most, hogy a neurológiáról ki fognak tenni? Hol fognak kezelni? felépülsz-e még? Mit ehetsz? Mit ihatsz? Szabad-e mozgatni, vagy attól felmegy a vérnyomás? Mi az a felfekvés? Hogy kell megelőzni? Mi lesz a nyugdíjaddal? Mi lesz a tartozásaiddal? Kistarcsáról a Bajcsy Zsilinszky kórház Gizella épületébe, a krónikus belgyógyászatára kerültél, ami a legrosszabb rémálmaimban még mindig visszaköszön. Hárman feküdtetek egy hajléktalan szállóra emlékeztető kórteremben. A harmadik ágyon sűrűn váltották egymást a bácsik. Csak Te és Laci bácsi voltatok állandó lakók. Laci bácsi szerette ordíttatni a tévéjét, és mivel mi a Stúval minden egyes nap bejártunk, már nekünk készítette a bevásárló listáját: hol elemért, hol kolbászért szalajtott le a SPARba.

Siralmas állapotban voltál. A remény, hogy a földszinti rehabilitációs osztály átvesz, hamar szertefoszlott. Hetente dugdostam a borítékokat és hízelegtem a dokiknál, de rá kellett jönnünk: magad uram, ha szolgád nincs. Néha már egy-egy szót tudtunk beszélni, a kezedbe visszatért az élet, volt, hogy szkandereztünk is már. Csak valahogy nem voltál jelen. Hoztam két saját gyógytornászt, emlékszel rájuk? Barbi úgy megtornáztatott, hogy másnap majdnem kómába estél. Ekkor értettem meg, hogy a kevesebb, néha több. Hogy nem vagyok isten. Hogy nem a dokik tesznek keresztbe, te nem vagy elég erős még. Mivel látható volt, hogy ápolási osztályon kell maradnod, és hogy nekünk a minden napos beutazás nagyon időigényes volt, úgy döntöttünk, megpróbálunk áthozatni a közelünkbe, hogy többet és többen tehessünk érted.

Áprilisban sikerült helyet találni az újpesti Károlyi Sándor kórházban, és az úgynevezett Lagúna kórteremben töltötted a következő 5 hónapot. Milyen szép név egy milyen szívszorítóan szomorú helyiségnek. Májusban azt hittük, elveszítünk. Nem ettél, nem ittál, csak egyre száradtál, gyengültél, a tekinteted elrévedt. Anyu körbetelefonált mindenkit, hogy ha még életben akarnak látni, most jöjjenek, mert később már talán nem találnak itt. Ekkor jött a drága Irma. Ekkor csoda történt. Olyan őszinte boldogsággal elmosolyodtál, amikor megláttad őt, hogy én is elpityeredtem. Irma jó másfél órát sírdogált az ágyad szélén, felidézte, mekkora csibészek voltatok huszonévesen, hogy szerettétek egymást és elmesélte, kivel mi van. Aznap valami megváltozott. Irmával, tesóval és anyuval összeszövetkeztünk. Anyu minden délelőtt összedobott neked egy főzeléket vagy pürét, és addig ült az ágyad mellett, amíg meg nem etted. Ha másfél óráig, akkor másfél óráig. Csodálkoztam is, hogy hogy sikerült neki ennyit beléd diktálnia, de szépen lassan elkezdtél enni. A nővérkék a csodádra jártak. Szobatársad, Károly is megörült, hogy a csak mekegni képes Laci bácsi és az állandóan szökésben levő, súlyosan demens Tihamér bácsi mellett végre tud valakivel egy szót váltani. Emlékszel, hogy szeretted Mártit, a gyógytornászt? Hogy örült a szívem, amikor már minden ebédre kiültettek az asztalhoz és csoportos gyógytornára is kezdtél járni? Egyre jobban lettél.

Augusztusban pedig felvettek a Pesti útra az idősek otthonába. Emlékszem, milyen nehéz szívvel eresztettelek el Újpestről, mert tudtam, hogy mindig ide vágytál, és mert olyan messzi volt az a Rákoskeresztúr. Viszont lett egy rendesebb szobád, egy tévéd, telefonod, saját kerekes széked, és lassan megszoktuk ott is az életet. Szeretted, ahogy ott főztek, büszkén mesélted, hogy már súlyzóztok is a tornán, csak az az átok katéter ne kínzott volna meg időről időre. Aggódtunk itt is eleget: heti kétszer jártunk, felváltva, mindig feljegyezve, hogy fáj-e valami, kinek kell szólni, mit intézzünk, mit hozzunk. Elcipeltettelek fogászatra, szemészetre, szerettem volna rendbe tenni az egészséged. Nagyon helyes kis szókincsed alakult ki. A szemészt látnoknak nevezted, a kerekes székes gyógytornát pedig úgy hívtad: kibiciklizünk. Kellett hozzá jókora fantázia, hogy rájöjjünk, mikor mi is történt. Visszatekintve azzal nyugtatom magam, hogy békés, nyugodt időszakot köszönhettünk az otthonnak az utolsó időkben.

Május 24-én a Stú látott Téged utoljára Kis Sándor mivoltodban. Jó formában voltál, picit fájlaltad a hasad, és azt mondtad, másnap kórházba mész. Stú körbeérdeklődött, hogy ki tud erről. Senki nem tudott. De igazad lett. Másnap, május 25-én tényleg kórházba mentél, mert jött a gonosz, az alattomos, a második stroke, a végzetes, a kamrába törő és ott mindent szétroncsoló. Az utolsó 3 hétről nem tudok írni, az emésztő aggodalomról, az egyre fogyó reményről és végül a sors iróniája folytán épp apák napján elhangzott ítéletről. Tudtuk, hogy vége. Hálát adok az Istennek, amiért szépen elaludtál, fájdalom és félelem nélkül úgy, hogy mi legalább elbúcsúzhattunk Tőled. Anyu szavait sose feledem, ahogy végtelen szeretettel megkért, hogy már ne küzdj, mert a Nénje vár Rád, ott a helyed mellette. Én csak annyit suttogtam, hogy találkozunk még, és kértelek, hogy sose félj. Így jutottunk el a mai napig. Sokat gondolkodtam az életeden. Lehetett volna boldogabb, hosszabb, bátrabb.  

Kiss Sándor, született két s-sel, Szabadszálláson, egy 8 gyermekes család fiaként láttad meg a napvilágot. Nem sokat tudok a gyerekkorodról. Emlékszem, mesélted, hogy egyszer leestél egy szekérről, és eltört a karod, majd rosszul forrt össze, és el kellett még egyszer törni, hogy másodjára helyesen forrhasson össze. Gyerekként ezt elképzelhetetlen borzalomnak tartottam, de Te csak nevettél. Volt egy ujjad, amin furán befelé nőtt a köröm, arról meg azt mondtad, egyszer leesztergáltad, ettől szintén rosszul lettem. Tudom, rettentően sajnáltalak, amikor megtudtam, hogy mivel édesanyád korán meghalt, és édesapád egyedül maradt a földeken ennyi gyerekkel, a fél társaságot, köztük Téged is, intézetbe kellett adni, hogy valahogy mindenki túlélje. Emlékszem, gyerekfejjel, családban élve, rettentően sajnáltalak, hogy egyik napról a másikra kitettek otthonról. Még Te vigasztaltál, hogy nem volt Neked ott rossz, együtt maradtatok páran testvérek Soponyán, és Te ott kifejezetten szeretted a rendet, a tiszta ruhát, a többieket. Tizenpár éves lehettem, amikor nyílt napot tartottak Soponyán az egykor ott nevelkedettek részére és elvittél minket. Egy falon láttam a kiskori képedet és megállapítottam, hogy azon a fotón mennyire hasonlítok Rád. Megnyugtató, de egyben szomorkás is volt nekem ott a sok volt intézetis most már felnőtt körében, látni szemükben a nyugalmat és érezni a ragaszkodást a családhoz, amit a semmiből teremtettek meg maguknak, épp úgy, mint Te. Ezt a ragaszkodást látom most minden fotón, amit nézegettünk, ahogy átölelsz minket, figyelsz ránk, örülsz nekünk.

Soponya után a fóti gyermekvárosba kerültél, és ott is érettségiztél. Nagyon büszke voltál arra, hogy egy hatalmas tubán játszottál a fóti zenekarban, később meg az Állami Áruház együttesében is. Nénjénél laktál jó pár évet, és mivel Irma és közted nem sok év volt, rengeteg időt töltöttetek együtt, és sokat csibészkedtetek. A pékségben dolgoztatok mind együtt, és így vezetett el az út anyuig. Nem tartott sokáig, mire összeházasodtatok és megérkezett először Zsuzsuka - ahogy hívtad - majd én. Nénjénél laktunk pár évig. Bár kicsi voltam, sok emléket őrzök. A kapunál volt egy homokozó, ahonnan kis játék teherautóval szorgosan hordtuk a homokot a bejárati ajtóhoz, majd mikor megdorgáltatok, visszaszállítmányoztunk mindent. De sokszor lopkodtunk kiskanalat a konyhából! Nénje mesélte, hogy miután elköltöztünk, egyre másra kerültek elő a kiskanalak a homokozóból vagy a sóderkupacból. Betyár kutyánkat nagyon szerettük, a csirkéktől féltem, a hagymát a földből kihúzva, kukacostul megettem. Építettetek egy medencét, kék színe volt, itt is pancsoltunk néha mind együtt, Szilvus és Ica is sűrűn jöttek. A disznóól közelébe nem nagyon mertem menni, a disznóvágásokon pedig bent sírtam a szobában. Egyszer szánkózni vitted a Zsuzsukát, és csak pár sarokkal arrébb tűnt fel Neked, hogy milyen könnyű a szánkó..a gyerek meg sehol. Mennyit nevettünk ezen mindig. Én az óvodai beszoktatásnál keserítettem az életeteket, mert krokodilkönnyekkel fogadtam meg hogy soha többé nem eszem csokoládét, csak ne menjetek a dolgozótokba. A nehézkes fürdési lehetőségekről, a kinti wc-ről, az egyéb gondokról-bajokról később anyu mesélt csak, én ott kisgyerek voltam, és csak azt tudtam, hogy mind nagyon szerettetek minket.

Anyu közbenjárására, és mert én fulladtam a kisszobában, 1983-ban Újpestre, az Árpád útra költöztünk. Mekkora luxus lehetett az Nektek akkoriban! Benti vécé, meleg víz, később telefon, színes tévé, videó magnó, erkély, gáztűzhely. Az első emlékem a lakásról az, hogy becsíptem az ujjam a fürdőszoba ajtónyílásába, meg az is rémlik, hogy sokat fúrtál és én sírtam, mert féltem a hangjától. Emlékszem, az óvodába be kellett hoznod a Zoknit, mert az ovistársaim nem hitték el, hogy a macskát szőr borítja, nem toll. Büszkén meséltem mindenkinek később az iskolában, hogy az apukám tűzoltó, egy igazi hős. Azt gondolom, hogy életed legszebb időszaka volt az ott az Árpád úton. 24 órás szolgálatban tűzoltó voltál, a 48 órás pihenőnapodon pedig maszekoltál, egy kis telepen sofőrködtél, és mindig mesélted, hogy hogy füttyögtetek a nők után. Bizony. Szeretted a nőket és ők is szerettek Téged. Jóképű voltál és mindig frissen borotvált, jó illatú, vicces-kedves, jó kedélyű. Nyáron kis fehér sortban és pólóban, hónod alatt az akkor nagyon divatos autóstáskával szaladgáltál, mindenhol szívesen láttak.

Amikor éjszakára bent voltál a tűzoltóságon, mindig az ágyadban aludtam, és anyu elég sokáig mondott nekünk esti mesét: a suszter manóit, öreg néne őzikéjét, meg a cowboyos dalt. Mesélted, hogy egyszer lélekszakadva vezetted a nagy létrás kocsit, amikor a diszpécser pont a mi címünket mondta be. Szerencsére téves riasztás volt, de jó sztori volt évekig, hogy sose téptél úgy az autóval, mint akkor. Emlékszem, nagyon sokat jártunk össze az Icuékkal, Anikáékkal, a Nyusziékkal, voltunk a Kálmánéknál, Kecskéséknél, meg számtalan házibuliban, esküvőn, ahol mindig szépen betakargattál és ágyba cipeltél minket, ha mi már kidőltünk estére. És a nénje..a drága, drága nénje! Nagymamánk helyett nagymamánk, szorgos, melegséges angyal, aki most már a kezedet fogja, és együtt figyeltek minket, tudom. Irma nemrég sírva vallotta meg, hogy még mindig őriz egy kis rajzot tőlem, amit Nénjének készítettem anyák napjára, és amiben megköszöntem, hogy felnevelt Téged nekünk. Duplán tragikus ma már ez a rajz.

Az Árpád úton remek kis közösség alakult ki a szemben levő szomszédainkkal: Ilike nénivel, Gyula bácsival, és Renátával. Olyan szimbiózisban éltünk, mintha dupla családom lett volna. Máig sokat nevetünk azon a képen, amikor Gyula bácsival még a lábatokat is egyszerre törtétek el, és egyikőtöknek a bal, másikotoknak a jobb lába volt hetekig gipszben. Volt is akkor mankódobogás a kilencediken! Meglátogattuk őket most, apuci, hogy ők is emlékezzenek rád, és hogy újra élhessem a gyerekkori történeteket. Már ők sem fiatalok, ez fáj, az fáj, ezer betegség…de nagy szeretettel gondolnak Rád, Ilike néni pedig üzeni, hogy csumi, a többit meg úgyis tudod. Egyszer még a Zoknit és a Fickót is összeeresztettük, és emlékszel? Zokni hazáig pofozta Fickót, mert az mindig megette a macskakaját. Sokat voltunk Veled, amíg anyu dolgozott a Chinoinban. Mennyit kirándultunk Anikával és Gabival, nagyon szerettük azokat a napokat, a vendégségeket, még akkor is, ha előtte nagytakarítani kellett, meg lesuvickolni az üvegasztalt.

Ahogy cseperedtünk, tesóval egyre inkább megértettük a házasságotokat, hogy voltak szép, boldog, könnyű, de ugyanakkor nehéz oldalai is. Mire gimnazista lettem, pontosan láttam, hogy miért nem működhet, de hadd mondjam el most nektek, anyu és apu, hogy végtelenül hálás vagyok azért, hogy a gyerek- és kamaszkoromat családban tölthettem. Imádtam Veled tévézni. Csütörtökönként egy jó téliszalámis zsemlével bekucorodtam a fotelbe, Te a tipikus oldaltkönyöklős pózodban elnyúltál a heverőn, kakaót ittam és együtt néztük a Szomszédokat, péntekenként pedig a Dallast. Milyen büszke voltam rá, hogy így hasonlítottál a Jockeyra! Mennyit nevettünk ezen.

Aztán sajnos eljött az idő, hogy már nem működtünk együtt családként és elköltöztél. Utólag pontosan látom, mi történt. A társfüggőség és az egyedülléttől való félelem újabb és újabb nők karjaiba taszított, de a talajt már sosem találtad meg többé. Ott voltunk neked, sűrűn találkoztunk, de az éden elveszett. A felnőttkor következett, szétsodort az élet és még nem figyeltem rátok annyira, mint most tenném. Bár kaptál volna otthonról elég erőt gyerekkorodban, hogy a gyökereidet saját magadban, ne máshol vesd meg. Bár ne féltél, ne tévelyegtél volna annyira. Bár mertél volna változatni, amíg nem késő. Ezer óhajtó mondat. Bár hamarabb felismertem volna, bár tudtunk volna többet tenni. Persze a józan ész bennem is megszólal, hogy segíteni csak azon lehet, aki hagyja. Te nem hagytad. Mindig csak azt mondogattad, jó ez így már, csak nekünk legyen jó, csak ez a lényeg. Te megleszel – állítottad. Ez a Te történeted, hiábavaló minden utólagos önmarcangolás. Most kapaszkodjon mindegyikünk abba, ami kedves neki Belőled. A jó, a boldog pillanatokba, a nevetésedbe, egy tál finom ételbe, egy ölelésbe, egy nadrágtartó húzingálásba, egy szófordulatba, ami Te voltál nekünk.

Az vigasztal, hogy amikor bajba kerültél, ott voltunk. Mindannyian ott álltunk, akik szeretnek, és azzal hízelgek magamnak, hogy mindent megtettünk. És volt is értelme. Amikor az első stroke után jobban lettél, tavaly ilyenkor, úgy érzem, visszaköltözött szívedbe a nyugalom. Minden egyes nap ott voltunk Veled, Te pedig megerősödtél. Visszakaptad a családodat, a nyugalmadat, és bár a járásodat nem, de a jó kedved, a humorod, az életszereteted visszatért. Köszönjük a sorsnak azt az egy évet, amit újra együtt töltöttünk.

Most búcsúzunk Tőled.

Kedves anyukám, köszönjük Neked mindannyian, hogy annak ellenére, hogy se Neked, se apunak nem adatott meg, hogy jól működő családban, vagy egyáltalán családban nőhessetek fel, mi mégis itt vagyunk, épen, egészségesen, erősen. Köszönöm, anya, hogy mindig megtaláltad az erőt, hogy talpra állj, és hogy rendet teremts magad körül. Köszönöm, hogy amikor apu bajba került, segítettél. Miattad kezdett el újra enni, Te tuszkoltad le másfél óra alatt azt a befőttesüvegnyi krumplifőzeléket hetente többször, és addig beszéltél neki az ágya szélén, hogy csak megitta az első 7 deci narancslevét. Nélküled nem erősödött volna meg. Külön köszönöm, hogy olyan szépen, békével és szeretetben búcsúztál tőle azon az utolsó szerdai napon, és ő, – látod - szót fogadott Neked. Nincs mit megbánnod, ne legyen bűntudatod, mindketten azt az életet éltétek, amit a legjobb tudásotok szerint élni tudtatok és hiszem, hogy szeretettel gondol Rád és az együtt töltött évekre és végtelenül hálás, hogy családot alapíthatott Veled.

Most Hozzád szólok, drága Nővérem, akit talán látszólag gyerekkoromban nem értékeltelek, de ma igazán tudom, hogy egy pótolhatatlan kincs vagy ebben a családban. Nem voltunk mindig közel egymáshoz, hiszen Te apu természetét örökölted, én meg anyuét: tűz és víz, ha egyezni próbál. A gondjaidat, örömeidet szereted magad átélni, nem kívánod a nyilvánosságot, de belül hatalmas és mélységeiben gyönyörű birodalom virágzik. Amikor apu bajba került, olyan oldaladat mutattad meg, amit eddig nem volt alkalmam látni. Teljes mellszélességgel ott voltál, előre gondolkodtál, hittél, bíztál és egy percig nem mondtál le róla. Nagyon jólesett látnom, hogy erőn felül vállalod a feladatot, hogy akkor is mentél apuhoz, amikor szakadt az eső, a bankban millió dolgod volt és a két gyerek körüli feladatmennyiség az egekbe szökött. Biztos vagyok benne, hogy apu nagyra értékelte, amikor megnyírtad a haját, vagy a körmét vágtad, bekented a hátát, enyhítettél panaszain vagy csak beszélgettél vele. Rettentő büszke volt Rád és a lányokra. Örülök, hogy megadtad neki a nagypapaság gyönyörű érzését és általad annyi örömhöz, vidám élményhez jutott. Dédelgesd az emléket, hogy még utoljára jó passzban láthattad és puszit nyomhattál a vigyorgó arcára. Emlékezz Te is a legendás öhömökre és palacsintákra, a pingpong mérkőzéseitekre, a strandolós, lazulós nyarakra, és arra a nyugalomra, csendességre, amit ő nekünk mindig képviselt. Mindig úgy fogalmaztunk, hogy apu a légynek nem ártott – valóban, jó szándékú, békés, megfigyelő típus volt, és ezt Neked adta tovább magából, ez már örökre a Tied.

Kedves Lányok, Dóri és Laura! Sanyi papa a legbüszkébb nagypapa volt, amiért Ti a világon vagytok, és sose hagyott ki egyetlen Mikulást, Húsvétot, Karácsonyt vagy ünnepet, hogy ne jöjjön el Hozzátok. Dórikám, én még emlékszem, hogy együtt tanítottuk Neked a színeket, és mennyit nevettünk azon, hogy nem hitted el, hogy a zöld az zöld, és szabályszerűen veszekedtél velünk. Lara drágaságom, talán nem fogsz rá emlékezni, de Sanyi papa nagyon jóízűen nevetett a bőbeszédűségeden és elevenségeden! Emlékezzetek, hogy hogy elvertétek mindig a malacos játékban, vagy a hernyótáncoltatásban, és kérlek, őrizzétek meg őt a szívetekben, mert amíg Ti emlékeztek, ő élni fog.

Kedves barátok, rokonok, gyászolók! Mindannyian őriztek apuval kapcsolatban valamit, ami csak a tiétek. Jót is, rosszat is, talán. Kérlek Benneteket, idézzétek fel néha, hogy milyen jóízűen tudott nevetni, mennyire örült akár egy tál finom ételnek, hogy igényelte a jó kis beszélgetéseket, összejöveteleket, és hogy milyen jó szándékú, becsületes, békés ember volt.

Végezetül mit is mondhatnék magamnak? Meg kell békélnem a gondolattal, hogy a sors ekkor és ennyit tervelt ki számodra, apucim. Nehéz elfogadni, hogy nem volt elég, amit tehettünk. Nehéz elfogadni, hogy nem volt annyira boldog az élet Neked, mint ahogyan érdemelted volna. Igen, ezt a legnehezebb elfogadni. Sajnos nem dönthettem, nem élhettem helyetted, hiába láttam, hol lett volna okosabb más útra térni. De amikor kellett, ott voltam és mindvégig nagyon szerettelek. Azt megígérem most Neked, hogy amíg van oxigén a tüdőmben és vér az ereimben, Te is élni fogsz. Ahogy a Nénjét minden egyes nap, úgy Téged is őrizlek, hordozlak, soha múlni nem hagylak.  Látod, én a búcsúztatásra szöveggel, Zsuzsuka zenével és fotóválogatással készült. Mi is összetartunk, kitartunk a bajban, remélem, ez Neked is megnyugvás. Mi, a két lányod, mindketten viszünk tovább valamit Belőled. Zsuzsukád a béketűrő személyiségedet, a megbízható nyugalmadat, a fanyar humorodat, én pedig a szemed tüzét, a szíved nyughatatlanságát és a vidám zsiványságod. Hiszem, hogy így jön létre az öröklét, így van rendben minden.

Most pedig elviszünk a halacsaidhoz, én pedig ígérem, valahányszor átsétálok az összekötő hídon, vagy csak leülök a Dunaparton, mindig elmesélem a halaknak, hogy Te voltál az én kedves, biztonságot adó, melegszívű apucikám. Kívánok Neked békét és fényt..és tudod, ahogy megígértem: találkozunk mi még.