HTML

Szösszenetek

Friss topikok

  • huKKK: Kár azért a pasiért aki nem elég motoros. (2014.12.24. 10:58) Motorosan
  • D-mon: Imádtam azt a délutánt...és most imádtam újra átélni azt a harsogó izgalmat, ragyogást, amit vissz... (2014.02.28. 20:51) Vulkánkitörés az Ezüst tó mélyén
  • D-mon: Szuper!!!!! A Télapó, Klári és Te is. Szerintem még reménykedsz is,hogy mégiscsak van Télapóóóóóó,... (2013.12.04. 20:19) Hófútta vendég
  • Kismarcsi: Végre! Most legalább elhiszik, hogy teljesen jogosan vagyok ennyire büszke rád! 100 éves korodig t... (2013.09.24. 20:27) Interjú a Démonnal
  • Kismarcsi: Szétszakadt a szívem ezerfelé, miközben olvastam...Elősétáltak emlékeimből az elbúcsúztatott cicái... (2013.09.11. 19:49) Dr. Bubó megszán

Címkék

Rútul

2018.11.13. 16:22 D-mon

ext.jpgValahol ott kezdődtek a gondok, amikor rájöttem, hogy nemhogy a bauxit lelőhelyeket, én bizony még a Csehszlovákiának nevezett pacát sem látom sehol az egész vaktérképen. A tanárnő monoton hangja már álomba ringatta a fásult látókat, de mi hárman-négyen, akik a nagy igyekezetben vesztünkre kigúvadtunk a szunyókáló gyerekfejek erdejéből, szörnyű tettre sarkalltuk Zsuzsa nénit: merő jó szándékból előre ültetett bennünket. Elsőként egy paddal előrébb, aztán kettővel, végül kínjában már a vászon tövébe.

- Innen látod, Ildikó?

- Már látom, köszönöm! - hazudtam.

Ebben az évben orvosi vizsgálatra küldték az egész hatodik dé-t. Örültünk persze, mert a nagyszünet utáni matekórát – ha jól helyezkedett az ember - jó eséllyel el lehetett lógni, én viszont magamban rettegtem is, mert volt nekem egy sötét titkom. Amit már évek óta sejtettem. Nevezetesen, hogy én bizony a jelek szerint nemsokára szemüveges leszek! Szemüvegesnek lenni általánosban - ezt tudtuk mind - nem csak kicsit nyomi, hanem egyenesen egy sorscsapás, egy valóságos önbizalomcsúszda, amiből a harmincas éveid derekán csak méregdrága pszichoterápiás szeánszok eredményeként kászálódsz ki. Jó esetben. A gondolat, hogy anyám fodrászkodása jóvoltából a bilifrizurás fejemet még egy szemüveg is csúfíthatja, fényévekre repített célomtól, melyért hosszú, csillagfényes éjjeleken Breki béka barátomat két tenyerem közé passzírozva szorgosan imádkoztam: tudniillik, hogy menthetetlenül és végérvényesen belém szeressen Sandokan, a maláj tigris. De legalább a Gyimesi Ábel. Így aztán eltökélten érkeztem a vizsgálatra: itt kérem, bármi derüljön is ki, én szemüveges nem leszek. Isten engem úgy segéljen. Ijesztően hamar kerültem sorra. Az osztálytársaim egytől egyig végig darálták a táblát, és mint akik jól végezték dolgukat, mosolyogva adták a kezembe a kilincset. A doktor bácsi rám se nézett, csak intett a kis sámli felé és a naplóba hümmögve arra kért, olvassam fel, amit a narancssárga szekrényről lelógó táblán látni vélek. Dobpergés, halálfélelem, de hatalmas megkönnyebbülésemre két ismerős alak pöffeszkedett a fehér háttér előtt. Ezt tudom - gondoltam, és fennhangon közöltem:

- 32!

A bácsi kezében egy pillanatra megtorpant a toll.

- Ezen a táblán csak betűk vannak - lehelte ízlésemhez képest kicsit túl ridegen és már nyomta is a pecsétet a vényre. Hiába sírtam el magam, a verdiktről szóló papíros megírattatott.

 

- Na, mi volt, na mi volt?! – tudakolták a pajtásaim, de én szégyenemben csak zokogtam, és képzeletben örökre szóló búcsút intettem a sarokban verekedő szerelmemnek, legalábbis annak, akiről úgy sejtettem, hogy a három közül ő lehet.

Egy telezokogott párnahuzat és két korabeli szerelmes számokat tartalmazó magnókazetta végigvinnyogása után másnap az irreverzibilis vénnyel és hasonlóan meggyőzhetetlen édesanyámmal felszerelkezve megjelentem hát annak rendje és módja szerint az SZTK-ban.  A szemész az orrnyergemre helyezett egy üres szemüvegkeretet, majd sorra pakolta bele a lencséket úgy, hogy amikor az egyikkel túrót sem láttam, rápattintotta a következőt, arra rá az újabbat, arra rá azt, amivel már a táblát legalább láttam és még 8-10 ilyet, amíg meg nem világosodtam. Amikor végre megállapításra került a mínusz 4, kába bánatomban leokéztam egy kék-fehér csíkos keretet a készülő lencsémhez. Hiba volt. Azonban a várt iskolai kiközösítés elmaradt, de nem csak az. Végül se Sandokan, se a Gyimesi Ábel nem lett az enyém; ezekről a szerelmi bánatokról bővebben összegyűjtött verseimből lehet informálódni.

Ugyanebben az évben aztán „sportoljon a gyerek valamit!” felkiáltással édesanyám nagy ötlettől vezérelve beíratott karatézni, ahol a sérülésveszély miatt megint úgy találtam ott magam a tatami közepén: szemüveg nélkül, homályban tapogatózva. Heti kétszer jártunk edzésre nővéremmel, aki nagyjából ugyanannyit látott a wado ryu-ból, mint én: fiú- vagy éppenséggel lányhangon kiabáló, irányunkba nagy sebességgel közlekedő vitorlavásznakat. Rajongó alaptermészetem ebben a korszakban sem kímélt meg a csalódásoktól: szerelmes lettem a sportegyesület legjobb képű és legelérhetetlenebb pasijába, a Surján Jocóba. A Jocó-korszak jó pár évet felölelt, az erre vonatkozó költeményeim Csokonait megszégyenítő eltökéltséggel szólnak a Reményhez. De hiába vallottam neki szerelmet, szegény tini fiú pont azt tette, amit bármelyik tini fiú helyében én is tettem volna magammal: körberöhögött.

Édesanyám egy falat nasiért indulhatott a konyhába azon az emlékezetes éjjelen, amikor a szobám előtt elhaladva nem tudta nem észrevenni, hogy párnámba ordítva bömbölök.

 - Miért sírsz, kislányom?

- Éhhhnnn…cshhakk áhhhlokk itth ahz abhlakhbahh..és shhírok..mert én ooo-oolyahhn cshúúúúnya vagyoook…ehhhnnngeeem sheeenki sheee fog sooo-ooha szheretniiii..víííí!!!

Mai eszemmel nem irigylem szegény anyukámat, aki végtelen szeretettel, de engem reálisan látván elmondta az egyetlen vigaszt, ami őszintén a szájára jött aznap este: „az idő neked dolgozik”. Azaz: most csúnya vagyok, de eljön majd a nap, amikor szép leszek. Addig meg én vagyok a kisildi, akit mindenki szeret. Akár szemüveges, akár nem. Pont.

Miközben még utoljára lejátszottam egy Kim Wilde számot, hogy dramaturgiailag indokoltan zokogva aludjak el, ünnepélyes fogadalmat tettem. Megígértem a Jóistennek, hogy én aztán senki szívét össze nem töröm. Ha csak egy férfi is jön, aki valami rejtélyes okból majd belém szeret, és pechemre én meg őbele pont nem, én őt is meghallgatom, és kedves szavakkal megvigasztalom majd. Ebben meg is állapodtunk és végre elalhattam.

A dolgok akkor kezdtek jóra fordulni, amikor Gyimesi Ábel szemüveget kapott és megértettem, hogy ez nem a világ vége. Hogy anyunak igaza lett-e? Az anyukáknak mindig igaza van, nem tudtátok?  Szép lassan 40 éves lettem. Nem mondhatom, hogy térdközépig gázolok az általam valaha összetört szívekben, de megesett, hogy hókon nyomott a fogadalmam. Mert ha valaki, én tudom, mit érzett a rút kiskacsa ott Lengyelországban. Vagy várjunk…az mégiscsak Csehszlovákia volt?

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://d-mon.blog.hu/api/trackback/id/tr7414370323

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása