Ha az én Ildibarátnőm tavaly tavasszal két menteskóla között nem számolta volna ki és magyarázta volna el a rá jellemző érzékletességgel abban a szörnyen béna lipótvárosi kávézóban, hogy mit jelent: a kínai asztrológia szerint az emberek Jin Tűz jegyet látnak bennem, akkor az tegnap valószínűleg kiderült volna számomra csak úgy spontán is, ha összeadok kettőt meg kettőt. Feltéve, de meg nem engedve, hogy helyesen. Azért jobb, hogy Ildi megvilágította.
Hogy dicsekszem-e vagy panaszkodom, nem kérdés, elég az hozzá, hogy szombaton 13 óra 30 perckor ráléptem a parkettára, és pár óra ájult alvást leszámítva vasárnap 18 órakor takarodtam le róla. Az ott töltött idő most sem telt el anélkül, hogy a szívem ilyen-olyan rekeszei már-már a feldolgozhatatlanságig meg ne teltek volna élménnyel.
Az októberben összetoborzott kezdőkéimet időközben úgy megfertőztem, hogy immáron ügybuzgó, eminens középhaladók lettek, akikkel szombat délutánonként 4 óra tájban amolyan úri passzióból szétcincálunk egy-egy figurát, ontsa csak a belét, lássuk, mi mozgatja, mitől olyan szép. Ők ezt roppant mód élvezik, és erre áldozzák jobb sorsra érdemes idejüket. Én meg magas sarkaimon ehhez asszisztálok. Ezen a hétvégén rögtön óriási kihívás elé állított a főbérlő, amikor közölte, hogy mi csak táncizzunk nyugodtan az udvaron a kisteremben, de akkor ő most bezárja a főépületet, és ha a hastáncosok is befejezik fél 5-kor, akkor egyedül maradunk a telepen, amíg este 6 körül Béla meg nem érkezik. Egyedül. Kizárva. Nem én voltam az egyetlen nő, akit erre az információra rögtön elkezdett csiklandozni a bugyogója, mert VÉCÉ a főépületen kívül máshol nincs.
- Öööö…- kezdtem kampányolni a közérdek védelmében.
- Igen?
- Akkor hogy fogunk pisilni?
A pasas a problémát még hírből sem, így sóhajt, kigombolja a kabátját, és közli, hogy oké, még 10 percet marad, leszünk szívesek kipisilni magunkat, utána bírjuk ki, oldjuk meg, dugaszoljuk el. Az empátia lángpallosát fejem fölé tartva a helyzet magaslatára hágok, és minden egyes tanítványomat a következőképp üdvözlöm:
- Kell pisilni?
- ???
- Most menjél, mert 6-ig nem tudsz!
-Öö. Oké. Szia.
- Szia.
Ez a lányoknál viszonylag szemrebbenés nélkül átmegy, a fiúk viszont gyanakodva méregetik a tancsit, aki valószínűleg megint túlvállalta magát, és nem pihente ki a munkahetet. Miközben felteszem neki a welcome kérdést, Szabi lezserül hanyatt vágja magát a kanapén.
- Pisilni? Nem. Tegnap pisiltem, majd holnap fogok.
Miután így felmértem a húgyúti körképet, ki-ki kisebb-nagyobb szorongással átmasírozik velem a VÉCÉTLEN kisterembe, és megkezdjük az órát. Na de beesnek a késők. Ezen aggódtam idáig. Krisztiék megígérik, hogy nem kell nekik, de a közvetlen utánuk érkező Nikiék arcán páni félelem.
- Kell pisilni? – kérdem, mire elképednek ezoterikus képességeimen.
- Ennyire látszik? Vagy honnan tudod?
Itt már röhögünk. Átküldöm őket a még tekergő hastáncolókon keresztül a klotyóra, ahonnan idült mosollyal térnek vissza. Ezek után rendkívüli esemény már nem történt, írnám, ha igaz lenne. Háromnegyed hatkor mindenkit kitoloncolok a teremből, mikor egy újabb akadály tornyosul elénk. Béla sehol. Ajtók zárva. Következő csoport beözönlik a kapun. Ott állok kábé 40 emberrel a VÉCÉTLEN udvaron, miközben jégszuronnyal a s*ggünkben a fagyhalál rémképe fenyeget. Így aztán eltekintve az ilyenkor ildomos „meleg tea és pokróc” szolgáltatástól, hevenyészett menekültszállót rendezek be az imént evakuált kisteremben, hogy odabent ácsorogva várjuk ki a Messiás eljövetelét. Persze Béla pont ma gondolta úgy, hogy egy kicsit később érkezik, így aláfestő jive számokkal emelem az eddigre már intim, családias hangulatot. Pálmáék szokás szerint űzött vadként esnek be, és amikor a potenciális probléma meglebbenti a kolléganőm fülcimpáját, azonnal elrikkantja magát:
- Nem baj, ha elmarad!
Már fordulna is ki, de útját állom, nem mentek ti sehova, tudom, hogy 3 gyerek, meg 75 elintéznivaló, de ti ide kikapcsolódni jártok, emlékeztek, ugye? Közben kiderül, hogy ennek nincs párja, ellenben jött egy tökúj valaki Németországból, remek, akkor majd ti lesztek ma egy pár, neked mi bajod van, nem hoztál cipőt, szokásos…6 után kicsivel begurul Bélánk, nyitja az épületet, és újra üdvözölhetjük barátunkat, a Toalettet. Ali baba és a negyven rabló megszállja a közepes termet, és már indul is a jive, szerencsére mindenki megússza ép végtagokkal a marhábbnál marhább kis gyakorlataimat.
Fél 8. Még csak 6 órája állok a vártán. Ideje egy kis ákosozásnak, mert annak mindig van ideje. Bízva abban, hogy senkinek nem tűnik fel, a tanárnő lélekmelengetés céljából küld magának egy dalt, de azonnal lebukik, felkérik, és egy kicsit hagyják vernyákolni is. De sajnos vége lesz hamar a bálnak, ideje összepakolni magam után a rumlit.
Juditom közben nagy szeretettel a kezembe nyom egy pár előre leegyeztetett csizmát, hordjam én inkább, nála csak a szekrényben áll. És jaj. A leggyönyörűbb csizma, amit valaha láttam: (nekem) combközépig ér, puha, mint egy fekete párduc (amennyiben a fekete párduc puha), szexi, elegáns, imádnivaló.
- Próbáld fel, Ildusom – biztat, közben szóba elegyedik Lehellel, aki táncóráim elmaradhatatlan tagja, amolyan kabalafigura. Mindig megmutatja, hogy mit nem szabad, és néha hozzá kell vágnom különböző tárgyakat, hogy viselkedésével ne zavarja az órát.
Lehel nyújtja a karját, hogy fél lábon marabuzva ne most taknyoljak el, én meg nézem-nézem a gyönyörű csizmát, de valamit nagyon nem értek.
- Ezt hogy kell?
Judit mondat közepén lepillant rám.
- Ott egy zipzár, húzd le, Ildusom – majd folytatja a csevejt Lehellel.
Jó, hát látom én, de ez csak a boka résznél van, hogy az ördögbe segít ez rajtam? Próbálom felülről belepasszírozni a vádlimat, de megreked. Ezek ketten ott diskurálnak felettem, én már csaknem térdelek, úgy birkózom a kis döggel. Lehel kitartóan fog, akárhogy tépem a karját fene nagy csimpaszkodásomban. Oké, lehúzom a mini zipzárat, de akkor most mi van? Bedugom a lábfejem az alsó lukba, és tanácstalanul megrángatom Lehel ingujját. Rám se ránt. Megint megráncigálom. Apa, figyelj rám!
- Nem értem, hogy hogy lesz ez így a lábamon – motyogok, mire végre a fölnőttek letekintenek rám, a kis oktondira, és összeröhögnek.
- Nem ott kell bedugni, Teee! Ez csak meglazítja…felülről bújj bele.
Akkora hülye vagyok, hogy Lehel átölel, Judit meg összepuszil:
- Ildusom! Pont olyan vagy, mint én! Egy rocket scientist!
Vinnyogunk a röhögéstől, mikor Béla zaklatottan becsörtet, és szigorú hangon megkérdezi, jövök-e jövő héten. Hogy a búbánatba ne jönnék, hát szinte ide szól a lakcímkártyám. Jó, akkor leszel zsűri? Leszek, leszek, hogyne lennék, mi lesz? Jack and Jill. Ó, azt tudom. Jó, akkor bemondom. Mondjad, Bélám, mondjad.
Ott állunk, bal lábamon tánccipő, jobb lábamon szadomazocsizma, mikor a nagyteremből beszűrődik az egyik kedvenc cha chám. Hát a Lehelt én így ebben a szerkóban bizony elkapom, és szaladgálunk négy teremkört, mikor megérzem, hogy valaki, aki az ajtófélfát támasztja már egy ideje, hatalmas szeretettel mosolyog rám. Az aurája szinte simogat. Nem látom még, de abban biztos vagyok, hogy nagyon szeretem. És tényleg. Drága barátnőm, körmeim egykori piktora, Niki az, aki úgy 1000 éve nem járt köztünk, és végre ma újra lejött táncolni. Rohanok fél lábon, már amennyire tudok, hogy megfujtogassam a szeretettemmel, mikor látom, hogy szinte könnyes a szeme:
- Ildici! Ha nem tudtam volna, hogy te vagy, ebből (mutat a lábaimra) akkor is rájöttem volna.
Ölelkezés közben hatalmas öröm ér, három tanítványom is úgy dönt, hogy életében először itt marad velem partizni. Az én holmim még a terem négy sarkában szanaszét, menjetek előre, jövök!
- Dehogy megyünk, nem merünk bemenni.
- A jó ég megáldjon benneteket, bementek, jobbra kanyarodtok, tükör mellett a jobb első szék az enyém, oda csoportosuljatok.
- Ááááá, nélküled nem megyünk be.
Jó. Lehelt feldíszítem, mint a karácsonyfát, még a fülén is a bugyijaim lógnak, és előre küldöm, mutass példát, én meg átvedlek. Tanárból Lázascsajjá. Mire átöltözöm, Szabi már hatalmas önbizalommal egészen az ajtófélfáig eljutott, Gábor és Heni még a lépcső alatti Harry Potter lakban töpreng.
- Gyerünk utánam - mondom, és betaszigálom őket a parkettára. Szabit sikerül a helyemig navigálni, Heniék viszont lecsatlakoznak az első sötét sarokban, ahol gondosan elrendezik a csomagjaikat, kabátjaikat. Csóválom a fejem, de úgy döntök, adok nekik időt. 5 percet. Lehellel megkezdjük a bemelegítésemet buli üzemmódra. Judit és Bendi már rég otthon érzi magát, táncol, beszélget, teszi, amit mi mindannyian minden szombaton. Először Szabit kapom el, aki jujjjujjjajjjjajjjgatva, de állja a sarat. A szám felénél megkérdi, hogy mit is táncolunk most, aztán, mikor megkapja a választ, lebénítja a para, hogy ebből a táncból már egy csomó figurát tanultunk, és tudni kéne. Lelazítom, hogy itt nincs semmiféle kéne, csak fogjon már rendesen, mert pikkpakk átveszem a férfi szerepet. Szemem sarkából látom, hogy Gáborék összes cuccukkal most átlopakodnak a kanapés sarokba. Kiszámolom. 3 percnél járunk, még belefér. Mire letelik az öt perc, csomagjaik társaságában ott sorakoznak szépen mellettünk, én meg gratulálok a bátorságukhoz. Kár, hogy három sarkot be kellett kirándulni, mire megérkeztek végre. Lehellel szépen kivesszük a részünket az újak szűztelenítéséből, akiknek fülig ér a szájuk, egyszerűen nem hiszik el, hogy táncolnak. Rég nem érzett öröm jár át engem is. Úgy keveredünk, hogy a három pár egymás mellett sorosan kapcsolva cha cházik, és hallom, ahogy ezek keresztbe kasul ordítoznak egymással, de velem pláne, hogy:
- Ildiiii! Táncoluuunk!
Virágos jókedvem kerekedik. Tényleg táncolnak. Nem csak egymással, hanem idegenekkel is. Egyszer csak elrabol egy partnerem, és tánc közben közli velem:
- Ezek az emberek szeretnek téged.
Mosolygok.
- Igen, tudom.
- Nem érted. Ezek az emberek SZERETnek téged.
De, nyugi, értem.
Minden buliban elérkezik az idő, hogy a tanítványokat be kell vágni a mélyvízbe. Rögtönzött salsa oktatást tartok a sarokban, ahova felsorakozik mögém Judit, Bendi, Szabi, Heni és Gábor. Állok a tánctérrel szemben, mögöttem feltehetőleg buzgón másolnak a nebulók. Egyszer csak Judit megkocogtatja a vállam:
- Ildusom, nézz már hátra egy pillanatra a vállad fölött.
Úgy teszek. Kábé Béláig ér a sorfal. Mosolygós nemtomkik táncolnak mögöttem, és láthatóan nagyon élvezik a magamutogatásomat. Béla sem rest a mikrofon végéről új diákokat toborozni, így hamarosan már egy kisebb harmadik bét terelgetek. Innen a bachata elsajátítása már ujjgyakorlat. Cuki szakköröseim csak úgy sugároznak mellettem, köröttem. A lelkesedésüket látva megint azt érzem: otthon vagyok.
Aztán fellázad a törzsgárda, és el-ellopnak a diákok köréből. Geradani nem csinál titkot abból, hogy azért kér fel most gyorsan, mert ha elszalaszt, éjfélkor megint puffogni fogok, és ha én egyszer puffogni kezdek, akkor másnap úgyis megírom facebookon. Még azzal is megvádol, hogy bizony kiszíneztem, átcsűrcsavartam egy-egy mondatot, hogy az véletlen se hasonlítson az eredetire. Na, ezen tényleg bepuffogok, és megfenyegetem, hogy ezt színezetlenül, csűrcsavarozatlanul meg is írom facebookon.
Szabi meglepő fordulattal áll elő: felkér egy angolkeringőre.
- Erre szeretnél velem táncolni?
Huszárosan bólogat.
- Mi ez?
- Angolkeringő.
- Pompás.
- Tudsz?
- Várjál, mindjárt megmondom – ezzel körbenéz, és lelesi az alaplépést Esztiékről.
- Na? Most már tudsz?
Igaz, hogy egy helyben, de ragyogó angolkeringő alapot táncolunk, és jót derülök, amikor meglátom rajta a tudni vágyók nyughatatlanságát, ahogy nézi a táncosokat:
- Hogy kell haladni? Hogy kell forogni? Hogy kell ilyetmegolyat….?!?!
Mielőtt az elfogódottságtól szemfestékesre maszatolnám az ingét, feltűnik kardostomi. Megint szemtelenül frissen, ropogósan, illatosan, és ami ránk nézve maga az armageddon: kipihenten. A tanítványok búcsút vesznek, nagy ölelés, nagy puszi, látom, hogy viszik haza a csodát, kicsit irigykedem is. 10 éve én se hittem, hogy ilyen van. Elérhető, itt Budapesten. Látom, mondják, kérni sem kell: legközelebb is jönnek.
Bélát úgy fél éjfél tájékán valami fura ihletettség szállja meg, és szoros egymásutánban leadja a kedvenc samba és jive dalaimat, így ha egy másodpercig is megfordulna a fejemben, hogy így 10 óra tánc után lepihenjek, az első taktus azonnal berúgja a motort. Lehel és a meggyötörtek ülnek, mint a verebek, és felénk pillognak. Béla is jó apámként csóválja a fejét, nyughassak már, nem kell mindent végignyomni, és a sors tényleg közbeszól. A vörös cseppek először a kezemre hullva adnak hírt a bajról, aztán megindul az áram. Az intő jel. Dől az orrom vére. A mindig, minden körülményben úriember Tomi kikísér a mosdóba, ahol betamponáljuk a nózimat, és visszabotorkálva kimagyarázom a partneremet, nem a könyöke, nem az ökle, csak az én vérnyomásom. Az ütött ki. Béla rám parancsol: leül, és nyugszik, így az utolsó értékes öt percet szégyenszemre és Tomi vállára lassan kivérezve agonizálom végig.
Szóval Jin Tűz. A Jin Tűz odaadó, meleg és szeretetteljes. Lángjának fénye utat mutat azoknak, akik beállnak mögé.
- Szóval. Ilyennek látnak az emberek. És ami furi, hogy ilyen leszel öregkorodra is – fejezte be Ildi a kávézóban.
- Gyertyaláng?
- Tűz.
