Biztos ti is ismeritek azt a típusú háziasszonyt, aki abban a két percben, mialatt leveszed a cipőd az előszobájában, és elmész kezet mosni, valahonnan elővarázsol egy tepsi illatos-omlós narancsos kacsát, és mire megdicséred az illatát, már ki is vasalt három abroszt és áthúzta az ágynemű huzatot – mindezt olyan könnyed lezserséggel, hogy neki elhiszed: nincs ebben semmi fáradozás kérem, ne nézelődjenek. Az én egyik legkedvesebb barátnőm ilyen. Ahogy ő fogalmaz, állandóan „folyamatban van”. Mivel két utcára lakik tőlem, gyakran átinvitál a konyhájába, persze én előre nyekergek, hogy szívesen átmegyek, de csak egy üres teát kérek szépen meg egy nagy ölelést, de tudom, hogy eddigre már rég kifundálta a menüt: s.k. karamellás tejet egy tál aranygaluska kíséretében, sodóval, dióval, comme il faut.
A minap villásreggelire hívott át, hogy kibeszéljük kedvenc témánkat, a pasikat. Miközben beékelem magam a szék két karfáján üldögélő macskatesók közé, és megvizsgálom a trendi szalvétáit, bűnbánó arccal bevallja, hogy ugyan ki bírja azt kivárni, amíg én fel méltóztatom kelni , és ő már bevágott egy tányér sajtos tésztát, így – ha nem bánom – amíg beszélgetünk és én táplálkozom, ő folyamatban lesz. Persze, mondom, érezd magad otthon, és aperitifnek kapok egy bögre mézes teát, tányéromra libben két - kellemesen lágy sárgájú - tükörtojás, három szelet olajon pirított sonka, két karéj - roppanós héjú - francia kenyér, miközben a hűtőből máris sokat ígérően flörtöl velem egy pohár csokis-meggyes krém. Úgy kalkulálok, hogy ez úgy uszkve az egész napi kalória mennyiségem lesz. Bámulom a konyhaművészetét. Mire én tesóval intézett telefonos segítséggel együtt kisilabizálom, hogy a 0,7 dl olaj az kábé hogy viszonyul az egy decihez, a vendégem éhen hal, ezért én jó előre rákészülök minden konyhai tevékenységre. Nem úgy, mint ő.
Most is térül-fordul, nyitogatja a hűtőt, és közben rákérdez X-re, életem egyik epizódszereplőjére, hogy az hogy is volt, meddig tartott a románc, ésatöbbi, közben felüt három tojást.
„Ja, hát, az a fickó csak egyszer volt velem, és…”
„Micsooodaaaaaa?” – csapja le a villát, amivel felverni készül a löttyöt.
„Cshhakhh ehhhsszer..” – mondanám, ha nem lenne tele a szám az isteni reggelivel.
„Ezt most mégis hogy? Hogy van képe!?” – esik neki dühösen a tál tojásnak, mire az megadja magát az ostromnak és engedelmesen habzani kezd.
„Hhhemm huhom…”
„Ildi!” – villát lendítve felém fordul a konyhapultnál. A macskák, kik eddig jobbról-balról reménykedtek, hogy hátha disznómód fogok enni, szétrebbennek. „Te egy okos, bájos, gyönyörű nő vagy! Egy igazi nő! Olyan személyiséged van, hogy más elbújhat melletted!”
„Höhönömmmh” – nyeldeklek. - „Bhhihzthhohh nhem ahh éhdekehhte…”
„Hát, ha én pasiként hozzád jutnék, az életbe' el nem engednélek!”
Végre lenyelem a falatot és felszabadult hangszálaimat rábírom, hogy szóljanak:
„Ez a legszebb bók, amit életemben kaptam.”
„Hát komolyan mondom!” – dohog, és miközben meglocsol három növényt, elém teszi a pohárkrémet. „Kis tejszínhabocskát a tetejére?”
