HTML

Szösszenetek

Friss topikok

  • huKKK: Kár azért a pasiért aki nem elég motoros. (2014.12.24. 10:58) Motorosan
  • D-mon: Imádtam azt a délutánt...és most imádtam újra átélni azt a harsogó izgalmat, ragyogást, amit vissz... (2014.02.28. 20:51) Vulkánkitörés az Ezüst tó mélyén
  • D-mon: Szuper!!!!! A Télapó, Klári és Te is. Szerintem még reménykedsz is,hogy mégiscsak van Télapóóóóóó,... (2013.12.04. 20:19) Hófútta vendég
  • Kismarcsi: Végre! Most legalább elhiszik, hogy teljesen jogosan vagyok ennyire büszke rád! 100 éves korodig t... (2013.09.24. 20:27) Interjú a Démonnal
  • Kismarcsi: Szétszakadt a szívem ezerfelé, miközben olvastam...Elősétáltak emlékeimből az elbúcsúztatott cicái... (2013.09.11. 19:49) Dr. Bubó megszán

Címkék

Talabor zsákja

2018.08.26. 21:26 D-mon

szem.jpg

Elérkezett hát az idő, hogy mindössze egyetlen valamire való férfi maradt a világon. Talabornak hívták, akik ismerték. Senki nem tudta bizonyosan, kiféle, miféle, egyszer csak eljött és onnantól minden egészen más lett. Egyesek azt suttogták, hogy a zöldgőzös lápon túlról, a tüskéspárkányú, baljós nemesi kúriából származott, de a városban egyszerűen csak egy roppant gazdag s jó hírű politikusként tartották számon, megint mások tudni vélték, hogy a jó kiállású férfi egy külföldön tanult, ambiciózus tudósember, s ezért látatlanul is tisztelték. Akárhogyan is, Talabor legfőbb tulajdonsága az volt, hogy kifogástalanul értett a nők nyelvén és ebben – higgyétek el – tévedhetetlen volt. Számos kiváló jellemvonása közül valójában nem a műveltsége, nem finom lelke, nem is a borotvaéles esze, hanem csakis ez a csodálatos képessége tette különbbé korának férfiúinál. Nem volt olyan serdülő lány, férjes asszony, de még lassan aggó matróna sem, ki ne kezdett volna el hajfürtjeivel céltalan babrálni, düllesztette volna ki keblét, vagy nevetgélt volna indokolatlanul zavarában, ha Talabor a közelben járt. Lehetetlen volt őt nem észrevenni. Az embernek az volt az érzése vele kapcsolatban, hogy a Jóisten a nők kénye-kedvére teremtette őt e világra. Bitang jóképű volt. Huncut szeme villanása, csendesen bizalmas hangja, könyékig feltűrt, hófehér inge alól kidomborodó, napbarnított karja, valamint éber tekintete, mely azt sugallta, mindig minden pillanatban tökéletesen jelen van, egyaránt elismerést váltott ki férfiból és nőből. Finom megjelenését mindössze egy roppant különös tárgy csúfította el: jobb vállán egy ütött-kopott, ormótlanul nagy barna vászonzsákot cipelt, amit csak kivételes alkalmakkor tett le, és akkor is úgy, hogy fél szemét mindig rajta tarthassa. Lett légyen bármily hozzá nem illő is ez a zsák, mégsem tántorította el az asszonynépet, hogy az Talaborhoz közelebb és mind közelebb somfordálni vágyjon.

Igen. Talabort szerették a nők és Talabor – jaj, de! – szerette a nőket. Bármerre akadt is ügyes-bajos dolga, a férjek joggal félthették asszonyaikat, apák a fruskáikat, forrófejű ifjak jól megérdemelt (vagy éppen, hogy nem megérdemelt) „falu bikája” címüket, mert ahol Talabor megjelent, a nők egytől egyig különösen kezdtek viselkedni. Balambér, a retenyepusztai patkókovács egyszer saját szemével látta, hogy a jóravaló s már tisztességben jócskán megőszült Kapisztránné milyen dühös-féltékenyen zavarja el a kis bögyös cselédlányt az idegen szeme elől, nehogy az sokatmondó pironkodásával felhívja magára a férfi figyelmét. Balambér azon a véleményen volt, hogy az asszonyok Talabor mágikus hatására rég elfeledett hóbortokat szedtek elő. Megváltoztatták hangszínüket, kikerekedett szemük megtelt meleg fénnyel, oktalan és vég nélkül kacarásztak. Bizony. A nők tetszeni akartak. Ez lett első, s legfontosabb dolguk. Ha első látásra véletlen kötényben, kontyban mutatkoztak is, mire Talabor biztonságba helyezte zsákját, térült-fordult, máris kacér hullámokban fodrozódtak a szoknyák, pihegve emelkedtek a bordakosarak, csillogva nevettek a meggypiros ajkak. Talabor a nők minden ilyesféle igyekezetét nagy örömmel fogadta és annak rendje s módja szerint díjazta. El nem kerülte figyelmét az előviruló nőiesség egyetlen rebbenése sem és nem fukarkodott azt kitüntető érdeklődésével jutalmazni. De a férfiak mégsem nehezteltek rá. Talabor tudniillik tetőtől talpig úr volt. Megadta a tisztelet annak, kinek kijárt, de azt sem bántotta, aki nem érdemelte, nemes egyszerűséggel csak nem foglalkozott vele, egykedvűen szemlélte, mint a világ bármely - rá nézve tökéletesen ártalmatlan - teremtményét. Harmóniát sugárzott és, - vagy mert? - sebezhetetlen volt. A férfiember ösztönszerűen lépést akart vele tartani, ami rendre lehetetlennek bizonyult. Talabor kiválóan helyt állt a férfiak dolgában: brillírozott a kártya- és sakkjátszmákban, a politikáról határozott véleménye volt, a gazdaság dolgait éles eszűen, játszi könnyedséggel látta át, és hamarosan azon kapták magukat a falubéliek, hogy az ő tanácsát szomjazzák, és mindenüvé követik, mert így vagy úgy, de részesülni kívánnak jelenlétéből. Ami Talabort illeti, ő maga kerülte a feltűnést és a ricsajt, javarészt csak csendben szemlélődött, de még így is minden társaság előbb vagy utóbb köré szőtte magát. Épp csak senkinek nem mondta, honnan jött, mi dolga, és meddig marad.

Egyszer híre ment, hogy a sebes patak túloldalán, a nagyerdő árnyékában szunnyadó Szépecskenőn igencsak nekiszaporodtak a gyönyörű leányok. Talaborra az újság úgy hatott, mint sorsdöntő ütközetbe hívó harsona sürgető vezényszava. Elköszönt hát újdonsült ismerőseitől, vállára vette nélkülözhetetlen zsákját, lóra pattant, és maga mögött hagyta Retenyepusztát. Háromnapnyi lovaglást követően késő délután egy erdőszéli kalyibához ért. A kidőlt-bedőlt ház előtt takarosan gondozott veteményt látott, kissé távolabb gyümölcsfa liget illatozott, megint messzebb háztáji állatok legelésztek álmosan a lankák tövében. Talabor kereste a ház urát, de megrökönyödésére csak egy világcsúf nénét talált, aki éppen a répát egyelte nagy körültekintően. Biri néne úgy hajlongott, akár egy fiatalasszony, vénségéről csak terhektől barázdált, feltűnően rusnya ábrázata tanúskodott. Ahogy Biri néne felnézett a veteményből, gyanakodva összehúzta szemhéját, és köszöntésképpen mogorván ráhorkant a lovasra. Nevén szólította és kelletlen bár, de beinvitálta a tornácra, ahol élelmet és frissítőt tett elé. A habzó söröskorsó csak úgy toccsant az asztallapon. Egy darabig néma csendben szemlélték egymást. Talabor hasztalan próbálta szóra bírni a nénét, pedig előbb kedvesen, majd érdeklődve, végül még barátkozón is nekiveselkedett. Biri néne összeráncolt, bozontos szemöldöke alól kitartóan az idegen bokájához leeresztett zsákot figyelte. Talabor elővette legszándéktalanabb mosolyát, úgy próbálta megtudakolni, honnan ismeri őt a vénség, de az megmakacsolta magát. A férfi egy idő után megköszönte a kétes vendéglátást és útbaigazítást kért Szépecskenő irányába. A néne ráncos kezével ide-oda hadonászva elirányította nagyjából a falu felé, és miután dohogva betette utána a kaput, egy erős rántással kitépte orra hegyén meredező, s féltve őrzött koromfekete kabalaszőrszálát. A szőrszálat tenyerébe fektetve bevitte a kalyibába és belefőzte a tűzhelyen rotyogó üstbe. A fertelmes szagú kotyvalékból aztán kiporciózott egy keveset egy csorba bögrébe, melynek tartalmát maradéktalanul megitta. Torkához kapva aztán krákogva fintorgott egy jó darabig.

- Talabor, hogy verjen meg az ég haragja – hörögte mintegy magának. – Hát nem visszajöttél…- mondta és koszos körmeivel kidörgölt egy méregzöld könnycseppet szomorú szeméből.

Szépecskenőbe érve Talabornak rögtön fülig ért a szája. Amerre csak nézett, szépségesnél szebb fiatal lányok szaladtak össze a kertkapukban, és kezdtek izgatott sugdolózásba. Róla. Neki. A férfiember tudja ezt. Valahonnan pontosan tudja, amikor eljön az ő ideje. Talabor boldogan és kellemes-ráérősen szemlélte a kínálatot. Nagyon is kedvére valónak találta a leányokat. Volt köztük dúskeblű vörös, szemérmes szőke, áldozatkész barna, sokat ígérő hollófekete, és mind-mind, mint megannyi virág, csak neki illatozott, csak az ő figyelméért szállt vetélkedésbe a többivel. Egyéb férfiak kevesen akadtak a faluban, s az a pár is egy csapásra jelentéktelenné törpült Talabor mellett. A bőrkereskedő Mendel is aztán hiába méregette fitymálóan az idegent, az nem tette őt egy csapásra vonzóbb férfivá. Miska és Tardos, a jegyző fiai is féltékenyen nézték, ahogy Sári, közös szerelmük, egyre csak szórakozottan illegteti-billegteti kerek hátsóját a lovast bámulva, de rájuk bezzeg már egy pillantást sem pazarol, pedig akár egy órával annak jötte előtt még azt sem tudta, melyikkel kacérkodjon hevesebben. „Áh, a leányok bebolondultak!” – jegyezte meg mintegy mellékesen a napszámos Menyhért, aztán markába köpött és folytatta a talajforgatást. Senki sem hitte még akkor, hogy ugyanezek a férfiak másod- majd harmadnapra a kocsmáros nagy megelégedésére egymást túlharsogva fognak egy újabb és újabb rund pálinkát állni Talabornak, hogy neki kedvezzenek, s tőle a nagy tudományából valamit tán elleshessenek. Mindenhol így ment ez. De erről már szóltam.

Talabor egyenesen a főtérre kaptatott, ahol jöttének hírére Tódor, a fogadós, már rég előkészíttette legtágasabb szobáját és teljes háznépét felsorakoztatva most nagy türelemmel rá várt. Talabor mindenkit udvariasan üdvözölt, de amikor Tódor menyecskekorú lányának, a ragyogó szemű, bájakban bőven dúskáló Veronkának tengerzöld tekintetét fürkészte, észrevette benne azt a valamit, azt a lobogót, azt a birizgálót, amiért egészen idáig eljött. Talabor kivételesen jeleskedett abban, hogy szavak nélkül, pusztán a szemével is arcpirító ígéreteket tegyen, s lassan emésztő vágyakat korbácsoljon fel. Veronka nem tehetett semmit. Nyargalt a vére, hevült a tüdeje, kiszáradt a szája. Lángolt a tekintete. Tódor meglehetősen magának való ember volt és jobbára ezt feltételezte másokról is. Illendőnek látta hát az idegen urat magára hagyni. Így esett, hogy azt sem vette észre, ahogy az éj leszálltával egy ütött-kopott vászonzsák és annak gazdája is diszkréten eltűnik Veronka szobájának ajtónyikorgása mögött, ezáltal azt sem hallotta, ahogy lánya és az idegen között fojtott suttogás kezdődik. Mialatt Veronka és Talabor mohón matató némaságba burkolózott a paplan alatt, Tódor jóízűen a vánkosra csurgatta nyálát, ezért azt sem hallhatta, amikor az áhítat csendjét hébe-hóba keresztültörte egy-egy lusta felmordulás a szomszédos szobában. A pislákoló gyertyafény sokáig remegett még az éjjeli szekrényen, mielőtt egy súlyos sóhaj végleg ellobbantotta világát és minden sötétségbe borult.

Pirkadatkor Veronka különös ürességre ébredt. Az ágy hidegen ölelte körbe. Talabor testének hűlt helye és szakadékként tátongó hiánya pimaszul képen kacagta. Megmosdott, majd tétován öltözködni kezdett. Se ez, se az a ruha nem tetszett neki ma igazán. Mintha folyton-folyvást valamit keresne, nyughatatlanság vett rajta erőt. Az öltözéke szorította, bőre viszketett, tagjain évtizednyi fáradtság lett úrrá. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, még utoljára, ellenőrzésképpen belepillantott a fésülködő asztalon álló tükörbe. Tódor épp a konyhalánnyal morgott a vendég odakapott reggelije miatt, amikor a velőtrázó sikoly a szívébe mart. Asszonyával csaknem egyszerre érték be egymást Veronka ajtaja előtt. Tódor egy rántással feltépte az ajtót és bent termett a szobában. Bősz vadkanként kutatott az erőszaktevő után, de minekután látta, hogy Veronka egymaga térdepel a padlón, és testi épségében nem esett kár, értetlenkedve szólongatni kezdte. Az asszony ruhaujja tépkedésén kívül mást nem igen tudott tenni aggodalmában. Együttes nógatásukra Veronka végre kinyitotta a szemét, és szipogva felbámult rájuk. Ekkor meg az asszony kezdett éktelen jajveszékelésbe. Bár két szemével látszólag minden rendben volt, Veronka tekintete egyszerűen kihunyt. Az éjjel még életteli, lobogó fényű szempár most holtan és meredten bámult a semmibe. Bár selymes, gesztenyebarna haja, porcelán-sima arca, finom bőre mit sem változott, és teljes pompájában tündöklött, ő ebből már semmit se látott. Nem látta magát többé.

Szülei esdeklő kérlelésére sem volt mersze bevallani, ki járt nála az éjjel, így csak átmeneti rosszullétre panaszkodott, és fejét kendő alá rejtve nagy sietve elfutott a doktorhoz. Ám de a doktorig márpedig nem jutott el, egyenesen kebelbarátnője, Fanni karjaiba rohant elébb. A lány a kukoricát hántolta épp a tornácon, mikor Veronka zihálva megállt felette. Fanni két szőke fonata búzakalászként ragyogott a napfényben. Égszínkék szeme eleinte a viszontlátás őszinte örömét, majd rögtön ezután a tekintettelen lány látványától keletkezett borzongó aggodalmat sugározta. Veronka a patakpartra cibálta barátját, és ott töredelmesen beszámolt az éjszaka történtekről. Talaborba beleszeretni olyan természetes és könnyed volt, mint langymeleg tavaszi szellőbe kapaszkodni és papírsárkányként ellebegni a fák lombja felett. A férfiak szerelem terén persze leleményesek bírnak lenni, ezt tudta mindkét leány, de Veronka lesütött szemmel, fülig pirulva, és ezredjére is beleremegve elárulta, hogy Talabor miként tett túl ebben is a többi udvarlóján. Ahogy emlékezett, egyszerre kacagott és sírt. Láthatóan már most kínozta a férfi hiánya. Talabor puszta figyelmétől is minden megváltozott. Ahogy Veronka szemébe nézett, - emlékezett a lány - az ő szeme lett az a szikrázó ékkő, amit a nagy regényekben a hatalmas uralkodók hajszolnak életeken és véres csatákon át. Veronka libabőrös lett a gondolattól, ahogy Talabor ujjai begyével a lába vonalát simogatta, mert ekkor rögvest úgy tetszett, hogy a természet volt olyan kegyes és pont rá rajzolta a legfinomabb vonalat, amit nőre teremthetett. Ha Talabor megkívánt a sok közül egy nőt, ott megnyílt a föld és úgy elnyelte az összes többit, mintha sose léteztek volna. Veronka ezt veszítette el szeme tüzével, nem kevesebbet. De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Talabor végtére is pusztítani jött. Veronka itt elérkezett elbeszélésében ahhoz a részhez, ami a szemét illette. Suttogva rebegte el Fanninak, hogy amikor a mámor már-már elviselhetetlen boldogsága a legkisebb porcikáját is szétfeszítette, Talabor végtelen gyengédséggel és odafigyeléssel kezébe vette Veronka arcát, őszinte csodálattal a szemébe nézett, és ekkor több dolog is történt egyszerre. A lány egy pillanatra hideg szúrást érzett, valami felszikrázott, majd elsötétült minden. Talabor, amikor Veronka a legboldogabb volt, szerelmével kicsalta a tüzet a lány szeméből és nagy gonddal a zsákjába zárta. Ettől a pillanattól azonban nem érdekelte már semmi más, csak a zsákja. Veronka másra nem is emlékezett, csak az ájult álomra. Meg a reggelre. A rettenetes reggelre, amikortól kezdve semmit sem látott önmagán, ami szép. Látta a tárgyakat, látta a szüleit, látta a tükörképét, de önmagát már nem. Se a szemének ékkövét, se lábainak finom vonalát, se önnön kívánatosságának hatalmát. Talabor ellopta tőle a szeme tüzét és vele mindazt, ami önnön becsességét éltette.

Amíg Veronka hüppögve és a semmibe meredve hadart, Fanni többször a szája elé kapta a kezét, mert bár sok furcsaságot hallott már életében, ez mindenen túltett. Veronka megeskette Fannit, hogy még aznap titokban felkeresi Talabort és visszaköveteli tőle a szeme tüzét. Fanni ígéretet tett, hogy visszaszerzi a lánynak, amit ilyen orvul elvettek tőle és rögvest útnak indult. Őszintén úgy érezte, tetterejével hegyeket tudna megmozgatni az ügy érdekében. Gyűlölte Talabort és eljátszott a gondolattal, hogy mily módokon fogja mások előtt majd megszégyeníteni. Veronka addig a patakparton várt rá és sírva-nosztalgiázással múlatta végtelen idejét.

Mire Fanni a fogadóhoz ért, a szép leányok már javában sündörögtek Talabor körül, aki a tornácon egy hintaszékben napozva mi mást tett volna, mint bennük gyönyörködött. Nem szerette elkapkodni a döntést. A lányok is oly nagy buzgalommal kínálták magukat. Egyikük illatos szalaggal átkötött, frissen sült fonott kalácsot hozott neki, és finom kezével jókora darabokat lecsippentve évődve-korholva etette, a másik több oldalon át terjengő, egyszer szemérmes vallomással, másszor követelőző vágyakkal teletűzdelt szerelmes levelet írt, cikornyás, szépen kerekített betűkkel hergelve a férfit, a harmadik egyszerűen a lábához kuporodott és kacéran vizslatta teste ringatózását, mert arra várt, hogy nemsokára eljön az ő ideje is. Mert mindenki sorra került előbb vagy utóbb. A lányok furcsán kezdtek viselkedni, jegyezte meg Alajos, a szépecskenői kocsmáros. Igen. Láttunk már ilyet. A lányok most már igyekeztek. Igyekeztek feltűnni, egymáson túltenni, riválisaikat elhomályosítani. Közben persze úgy tettek, mintha barátok volnának, nehogy Talabor megérezze a hisztéria leghalványabb jelét is.

Talabor boldogan sütkérezett a társaságukban, ügyelve rá, hogy mindenki, de mégis senki se részesüljön osztatlan figyelmében. Amint Talabor észlelte Fanni közeledtét, kissé félrehúzódott a leányoktól, mert a lány járásának dühéről, összeszorított ajkairól, kemény vonásairól messziről felismerte, hogy szándékkal érkezik és tudta jól, hogy számára nem volna szerencsés, ha ezt a szándékot a többi virágszál megneszelné.  Fanni megkeményítette a szívét és halkan, de határozottan félrevonta Talabort, aki elbűvölő mosolyával, fejét lehorgasztva és fülét készségesen odatartva türelmesen végighallgatta a lány kérését, miszerint haladéktalanul adja vissza azt, amit Veronkától az előző este elvett. Ám ahogy formálta ezeket a szavakat, és lassacskán ráeszmélt, hogy már-már kettesben ácsorog a férfival a fa lombjának árnyékában, Fanni egyszerre úgy érezte, hogy a világ legnagyobb butasága most Veronkáról beszélni, mikor Veronka már nem lényeges, most nincs is itt, neki viszont fojtogató szárazság kaparászta a torkát. Hiszen ez a férfi olyan kedvesen hallgatja őt. Nem is az az érzéketlen tuskó, akinek gondolta. Talán épp a szemét fürkészi? Vagy már gondolatban a karját cirógatja? Mi lenne, ha csak egy kicsit…Veronka próbálta elhessegetni az elméjébe toluló képeket, de térde elgyengült és kissé összecsuklott. Talabor oltalmazón elkapta a derekát, és mihelyst Fanni megérezte testén az izmos férfikart, forróság öntötte el a tagjait. Talabor biztosította megértéséről és diszkréciójáról, de javasolta, hogy inkább nyugodt körülmények között beszéljenek a dologról, és félrehívta a lányt. Fanni úgy masírozott utána a szobájába, hogy Veronkának tett hűségesküjébe kétségbeesve kapaszkodva már csak remélni merte, hogy ellen tud állni a férfinak. Hiszen olyan kellemes a közelében lenni, olyan figyelmesen, értően nézi őt, és valahogy most úgy érzi, hogy a legcsodálatosabb az lenne, ha megérintené. Amikor fertály óra múlva tompa tekintettel s kábán kibotorkált a verőfénybe, a többi lány még mindig ott rajongott a fogadó udvarán. Jöttére féltékenyen méregették egy darabig, aztán mintegy mellesleg újra beszélgetni kezdtek, de várakozó s reményteljes szemüket le nem vették az ajtótól, ami mögött Talabor nemrég eltűnt. Senki nem vette észre, hogy Fanni odafent elveszített valamit. Valamit, amit csak ő látott, hogy már nem látott. Fanni ebben az állapotban botorkált vissza a patakpartra. Veronka idegesen pattant fel a nagy tölgy tövéből, és azonnal megértette, mi történt. Fanni üres tekintettel révedt a semmibe. Az árulás nem lehetett volna nyilvánvalóbb. Mielőtt Fanni védekezőn szóra nyithatta volna a száját, Veronka már ott sem volt, egészen a világcsúf vénségig szaladt.

Itt álljunk meg egy szóra. Ne gondoljuk, hogy Talabor a velejéig gonosz volt, mert távolról sem lehetett volna ilyen jelzővel illetni. Talabort saját vágya űzte, az nem hagyott neki békét. A semmihez nem fogható villámcsapás, amitől bizseregni kezd az ujjbegy és szúrósan didereg a hajtő. Az a gyengéd, de nyílegyenes rúgás gyomortájékon, amitől belobban a vér és nyargalni kezd az erekben. A fészkelődő altesti sürgetés, mely kiapadhatatlan energiákat lök a fáradt tagokba. Talabor végtelenül boldog volt, ha azt látta, szavai hatására mosolyra nyílnak az ajkak, udvarlására csak egy gondolattal tovább lesütve maradnak a szemhéjak, érintésére megremegnek a keblek. Minden kiejtett szót komolyan gondolt, és soha gúnyt nem űzött senkiből. Amíg a játék folyt, minden tétet megtett, lázasan gondolkodott a nyertes taktikán, terveket szőtt. Amint viszont nem maradt más, mint a szenvedélyben elégett pernye, Talabor számára a - nemrég még vérre menő - játszmában részt vevő partnere nem volt érdekes többé. Nem tehetett róla, de csak az a nő tüzelte vérét, aki a játék örömét és nem egy viszony fojtogatását ígérte. Ezt fontos tudnunk Talaborról, mielőtt sietve elítélnénk.

Amikor Biri néne a konyhaablakból meglátta a tántorgó Veronka üres tekintetét, dühében eldobta a fakanalat, amit szorongatott. Elé sietett és az egyetlen dolgot cselekedte, aminek még bármi haszna volt: karjaiba zárta a lányt. Kisvártatva Fanni is beszaladt a kertkapun, és a néne ekkorra már tudta: minden elveszett. Talabor megkezdte ámokfutását. Csak kevesen tudták, és akik tudták, se voltak bizonyosak benne, hogy mi igaz a mendemondából, mi szerint a vén banya valójában se vén, se banya nem volt. Biri néne, amikor még Bíborkának hívták, jócskán e történet előtt, egy messzi-messzi városban élt és bár mára ennek nyomát se lehetett látni, egykor világszép leány volt, aki körül folyton-folyvást sündörögtek a férfiak. Rendkívül szenvedélyes természettel áldotta meg az ég. A lány annyira szomjazta a szerelmet, és úgy rajongott a férfiakért, hogy fejébe vette: mindent meg fog tudni róluk, ami tudható. Őszintén érteni kívánta a szándékaikat, kitalálni titkos vágyaikat, teljesíteni soha be nem vallott óhajaikat. Számolatlanul és szenvedéllyel szerette udvarlóit, minden rezzenésükre odafigyelt, az összes kis titkukat végighallgatta és úgy élte végig velük fantáziájukat, mintha az övéi is lennének. Nem, nem volt kurtizán. A férfi természet vonzotta és odaadásában nem ismert se korlátot, se erkölcsi aggályt. De amikor ölelő karjukból kikeveredett és magányos éjjeleken a tőlük hallottakon elgondolkodott, a férfiak gondolatai, szándékai tovább kísértették, és amikor a mélyükre nézett, elborzasztották. Minél inkább értette a férfi természetet, annál inkább kiült arcára a tehetetlen fájdalom. Lassanként megértette, hogy a világ mérlegnyelve szüntelen kettősségek között inog: ahogy a fény és az árnyék, a jó és a rossz, a nő és a férfi sem egyesülhet, csupán kikerekítheti az egészet. Bíborka többször volt fülig szerelmes, de látnia kellett a szerelem halálát, sokszor volt hűséges, de látnia kellett a hűség kudarcát, és hiába ragaszkodott és tett meg mindent: végig kellett néznie a szeretett férfi továbbállását. Elvesztette a talajt a lába alól, csaknem a józan eszét is. Végtelen szomorúságában egy nap szedte a cókmókját, levetette legszebb ruháit, jelentéktelenségbe burkolózott, és végleg maga mögött hagyta, amit egykor a legfontosabbnak tartott. Elcsendesült. Mivel más út nem akadt, befelé fordult, és ott nagy sokára békét lelt. A természetet járta, és méltóságot talált. A széllel beszélgetett, a vízben tisztult, a lángokból merítette erejét. Addig munkálkodott fáradhatatlanul saját alkotóelemei összetapasztásán, hogy végül már senki sem árthatott neki. Ekkor újra emberek közé ment, rút leplekbe burkolózott és Biri nénének kezdte nevezni magát. Természetesen jól ismerte Talabort, hiszen gyűrt szívében minden férfit őrzött, akivel valaha dolga akadt.

Veronka és Fanni erről mit sem sejtve a kert két végében, egymástól távol ültek. Már rég nem kebelbarátok, csupán egymástól idegenkedő riválisok voltak, és azzal a dühös fűtöttséggel méregették egymást, amit csak két nő érezhet egymás jelenlétében akkor, ha valakitől egyszer csak megtudják: van bennük valaki közös. Mégis ugyanazzal a szomjas mohósággal szívtak magukba minden szót, amit Biri néne kiejtett, aki azonban bölcsen megtartotta magának Talaborral közös múltjának súlyos titkát. A néne elmesélte, hogy Talabor lelkén, amikor elérte a fiatal férfikort, olyannyira eluralkodott a nyughatatlanság, hogy sehol sem volt maradása. Folyton-folyvást keresett, űzött valamit, amiről maga sem tudta, hogy mi, csak azt érezte, hogy nem nyugodhat sehol. Felkutatta hát Istent, hogy válaszokat kapjon. Isten látta, hogy Talabor evilági léte az állandósult szerelem-vágyban, és a hódítás utáni kielégíthetetlen hajszában gyökerezett, és mint ilyen, roppant ingatag talajon állt. Ez az életforma azzal büntette, hogy egy asszony sem adhatott neki gyógyírt, senki ölében megpihenni nem tudott, mindenünnen tovább űzte a vágy, a biztonság csalfa ígérete, önnön erejének újra és újra megismételni kívánt diadala. Isten figyelmeztette, hogy az öröklétnek nem ezen a talajon kell megágyazni, de Talabor más kapaszkodót még akkor nem ismert. Azt kérte, hogy legyen kegyes vele az Isten és engedje, hogy annyi lányt, asszonyt hódíthasson, amennyit csak szeretne, és ezért ne kelljen vezekelnie. Isten látta, hogy Talabort nem gonoszság vezérli, hanem a szíve leghőbb vágya, férfiassága együgyű, de legyűrhetetlen parancsa. Így aztán Isten egyezséget kötött vele. Megengedte, hogy Talabor útra keljen, szeressen, amennyit bír, aztán tovább álljon, de egy valamire figyelmeztette. Talabor nem értette, hogy egy napon meg fog kopni, el fog halványulni és akkor értelmét veszti majd minden: a nők mosolya, a hódítás varázsa, a férfiassága. Ezért Isten adott neki egy zsákot, hogy a férfi abba gyűjthesse éltető erejét: a meghódított lányok szemének tüzét. Óva intette, hogy Talabor csak addig marad ifjú és tüzes, amíg a zsákja teli. Egyben arra is kárhoztatta, hogy ha egy asszony már odaadta neki ezt a zálogot, Talabor azonnal veszítse el érdeklődését iránta, ne lássa meg, ne húzza hozzá többé a vágy, mindig csak újabb és újabb tüzeket keressen. Amint a zsák megtelt – szólt Isten – Talabornak fel kell hágnia a legmeredekebb hegycsúcs legfelső szirtjére, és amikor az ég csillagai a legfényesebben ragyognak, ki kell nyitnia zsákját, és szélnek kell eresztenie az összes ellopott tüzet, hogy aztán újra csak meg kelljen töltenie, amíg világ a világ. Beszélték is a népek, hogy időről időre rendhagyó fényár szökellt a magasba, de amilyen babonások azok voltak, az Isten haragjának tulajdonították a dolgot és nem törődtek sokat tovább vele.

Veronka ezen a ponton sírva fakadt. A gondolat, hogy mindössze egyetlen szerelmes éjszaka után örökre láthatatlan lett Talabor szemében, az őrületbe kergette. Felpattant és tennivaló után nézett. Hátha csak egy kis cicoma kell, hátha csak bebodorítani a haját, mint a szomszéd Juliskának, hátha egy kicsit több alázattal..Hiába csitította Biri néne, hiába szajkózta, hogy nincs mit tenni, nincs titkos recept, nincs praktika, nincs bájital, ami Talabort maradásra bírná. Mennie kell.

Erre Fanni állt elő a tervvel, hogy a zsákot el kell lopni, tartalmát a patakba önteni, és Talabor erejét így elvéve le kell őt gyengíteni. Biri néne csak a fejét csóválta: nincs mit tenni, nincs mit tenni – hajtogatta sziklaszilárdan, de a lányok összeszövetkeztek, hogy ők ketten majd elcsábítják a férfit. Két nap múltán tértek vissza Biri nénéhez, csüggedten, féltékenyen, saját jelentéktelenségük biztos tudatában. Biri néne odaterelte őket a kerítéshez és a faluban búgó lányok felé irányította üres tekintetüket. Ezek úgy méregették amazokat, mint a pestiseseket vész idején.

- Mit láttok odaát? - kérdezte.

- Leányokat..- hüppögte Veronka.

- És aztán milyenek azok a leányok?

- Rusnyák!

- Fruskák!

- Idétlenek!

Így ócsárolták együtt a falu szépeit, mintha csak versenyt kiabálnának. Biri néne a hátuk mögé állt és átkarolta a vállukat, egyiket jobbról, másikat balról.

- És ha most Talabor szemével néztek, mit láttok?

Fanni sértődötten felhúzta az orrát, de eddigre elfogytak a keserűség szavai.

- Selymes barna hajzuhatagot…

- Rózsás ajkakat…

- Csábító, tüzes szempárt..

- Karcsú derekat, karolnivalót..

- Forró combokat..

Biri néne itt úgy ítélte, dolgát elvégezte. Látták hát a lányok, hogy a világon nem lenne ember, aki Talabort hibáztatná, amiért ennyi sok szépséget mind magáénak akar. Visszasomfordált hát a házba és magára hagyta a két szívetöröttet. Veronka és Fanni még egy darabig fájdították szívüket a sok, Talabor számára felfedezendő szépséggel, majd amikor már elfogytak gondolataik, teendő után néztek a házban. Biri adott nekik munkát rendesen, seperték a padlót, suvickolták az ajtófélfát, aprították a burgonyát, sütötték a pitét…napnyugtára már annyira eltöltötte őket a munka öröme, hogy egy vagy tán még két kacaj is elhagyta valamelyik ajkát. Nem telt aztán bele sok idő, jöttek szép sorjában többek is a kerítés túloldaláról. A falu szépei mind Biri nénénél keresték a vigaszt, az meg nem győzte lábbal tiporni a reményt, itatni a könnyeket, magyarázni a sok üres tekintetnek, hogy nincs mit tenni. A két első eleinte vonakodva és meglehetősen ellenségesen fogadta az újonnan érkezőket, aztán kisvártatva elővették jobbik eszüket és a kesergést elűzendő munkára fogták a többit. A faluban hamar híre ment Talabor történetének, és - hogy az üres szeműek sorsát elkerülje - a még lángoló tekintetű sok szép lány fondorlattal kezdett élni, hogy Talabort egyedül magáénak tudhassa. Mondanom sem kell, hasztalan.

A buján bögyös Cecília bizony férjes asszony volt, s a szerelmes éjszakát követő fejbekólintó közönyre válaszul azzal próbálkozott, hogy gondosan kifigyelte Talabor napirendjét, és cselesen úgy rendezte a dolgokat, mintha a véletlen úton-útfélen épp arra sodorta volna, amerre a férfi járt. Az asszony kivárta az alkalmas pillanatot és Talabor közeledtére lopva úgy kioldotta blúza szalagjait, hogy a végén már szinte pőre keblekkel mutatkozott az utcán. Mit sem ért. Talabor egy udvarias biccentésen kívül másra nem méltatta. Oda lett az udvarlás, a megkülönböztető figyelem, a lopott pillantások izgalma. Okos Borcsa úgy gondolkodott, hogy a nő, ha bölcs, nem adja magát azonnal, hiszen akkor arra a sorsra jut, mint a többi: meghódíttatása után jelentőségét veszti. Borcsa szentül hitte, hogy az évődést megőrizendő, amíg csak lehet, el kell odázni magát az éjszakát, egészen addig, amíg a férfi már önkívületbe kerül és még arra is hajlandó gyötrő vágyában, hogy fogadalmakat tegyen. Ezért eljátszotta, hogy nem érdekli a férfi, miközben feltűnően gyakran lepte meg a vágy, hogy különféle tárgyakhoz odadörgölőzzön. A vágyott cél sikerének érdekében azonban megacélozta magát és kitartóan adta a jégkirálynőt. De ő is elszámította magát. Talabor háromszor kísérelte meg elvenni tőle a legbecsesebb kincsét, de negyedjére, amikor Borcsa szinte biztos volt győzelmében, már nem jött el érte. Akkor sem, amikor az ajtó tárva-nyitva állt, és akkor sem, amikor Borcsa már végül mellkasán ököllel dörömbölve telesírta az ingét és jajveszékelve könyörgött a szerelméért, még ha az csak egy alkalomra is szól. A férfi érdeklődése eddigre bizony kihunyt. Nem küzdött többet az indokoltnál. Minek is tette volna, hiszen volt még annyi lány, hogy zsákja szép egyenletes ütemben egyre duzzadt.

Közben Biri néne udvara is szépen telt; érkezett a gondos Juliska, aki, hogy újra magához édesgesse Talabort, minden reggel foszlós buktát sütött, és azzal kergette szerelmét mindhiába, így végül a Miskák, Tardosok és Alajosok voltak kénytelenek bebuktázni, hogy kárba ne vesszen a sütemény. Eljött a hisztis Marcsa is, aki a visszautasítás dühében úgy összekarmolta a férfit, hogy annak vére folyt, de kedve ettől persze nem jött meg, itt kötött ki az erkölcsös Liliána is, aki eleinte nagy szemekkel csendben és megértően hallgatta, hogy miért nem kívánják meg többé, majd ő is csak mohón tépte az ingét és követelte a szerelmét, valamint megannyi leány, akiről sose gondolták volna, nem feltételezték volna, hogy szerelmi őrületében mire képes. Nem volt megoldás. A falu lányai sorra odalettek.

Talabor, miután dolgát elvégezte, és több lángot már nem gyűjthetett, csendben tovább állt. Nem kísérte égzengés, nem volt látványos a búcsú, egyszerűen elment. Nem maradt más utána, mint a hiánytól kongó űr, a csalódottság keserve és sok-sok üres tekintet. A tüzeiktől megfosztott nők már nem találták a helyüket többé. Ekkor Biri néne felkaptatott a legmagasabb hegy legkiszögellőbb sziklaszirtjére és beszédre hívta Istent. Istennek kedves volt a néne, mert látta, hogy erős volt a hite.

- Mit kívánsz, gyermekem?

- Békét a lányaimnak. Add vissza a szemük tüzét, hadd lássák újra önnön szépségüket.

- Ó, hiszen bennük megannyi szépség van, de ezt te is tudod. Csak nem így kell észrevenni.

Biri elfintorodott, mert tudta, hogy igaza van.

- Megszakad a szívem ezekért a lányokért – üvöltötte a szikláról.

- Akkor tanítsd meg őket látni.

Biri nagy dohogva legebeszkedett a magaslatról és három napig gondolkodott. A harmadik nap éjjelén aztán rátalált az útra. Az útra, amelyen egykor maga is járt. Hogy is nem jutott ez hamarabb abba a csavaros eszébe!

Közben odafent Isten is magába szállt és belátta, hogy a Talabornak adott korlátlan hatalma nem éppen igazságos, de a remélt népszaporulatot tekintve semmi szín alatt nem praktikus. A nőnek férfi kell. Jó kedvében teremtett hát egy Talaborhoz mindenben hasonló férfit, akinek ezúttal erőt és békét gyúrt a lelkébe. Elnevezte őt Natánielnek, és rögvest Talabor nyomába küldte, hogy helyrehozza azt, amit a nyughatatlan férfi összekuszált. Natániel lova könnyedén átszelte a vidéket, és a tettre kész ifjú hamarabb ért Biri néne kertjébe, mint a híre. Natániel kitűnő férfi volt. Sármjával nem kérkedett, bár tökéletesen tudatában volt, a nőknek örömmel udvarolt, de képes volt a szerelem lángjában izzani, ismerte és becsülte a hűséget, a becsületet és a bajtársiasságot. Maga sem értette teljesen, mivel kell szembe néznie a számára kijelölt úton. Amint Natániel meglátta a ház körül lézengő, önmaguktól megfosztott leányokat, egy cseppet sem tántorodott el, hanem egyenest megfogta a munka végét. Nekiállt kalapálni, javítani, építeni. Közben a lányok meséltek neki. Kedvesen, de távolságtartóan. A férfi ezt megérzi. Veronka elmesélte neki Talabor történetét, beszámolt az egyre dagadó zsákjáról és hirtelen távozásáról. Natániel őszinte érdeklődéssel fogadta a lányok személyes élményeit, figyelmesen végighallgatott minden szégyenlős vallomást, megalázó titkot, és még mindig kínzó vágyálmot, de egy pillanatban úgy döntött, eleget hallott.

- Ezek a lányok nem látnak engem – mondta Biri nénének, aki láthatóan nagy sietséggel érkezett vissza az övéihez. A kertkaput szinte berúgva idegesen kihúzkodta a fejkendőjébe akadt gallyakat és türelmetlenül félretolta a jövevényt.

-  Ehhh, hagyd el – zsémbelődött. – Nem jött még el a te időd. Eredj a dolgodra.

- De nekem itt van dolgom.

- Még nincs, nem látod?  – morogta oda Natánielnek, aki ugyan szánta a lányokat, de mivel egyik sem látta benne a férfit, jobbnak látta, ha a néne sugallatára Talabort veszi inkább üldözőbe és kideríti, mit van még mit tenni. Felszögelt még két polcot, felaprított három halom fát, és amint meggyőződött, hogy már nincs férfimunka a ház körül, Talabor után hajszolta lovát.

Biri néne a nagy körtefa alá hívta össze a falu – gyakorlatilag – összes lányát és feltétel nélküli bizalmukat kérte ahhoz, hogy segíthessen rajtuk. A lányok könnyelműen bólogattak, nem értve, mire ez a nagy rejtélyeskedés. Biri néne nagy levegőt vett és röviden összefoglalta élete legnagyobb tanulságát, amit most meg kívánt osztani velük.

- Élete során minden ember elér egy fordulópontra, – kezdte - ahol elveszíti az utat, amit azelőtt nagy biztonsággal járt. Ti ezt most nem így látjátok, de Talabor valójában segített nektek. Segített, mert elvette tőletek azt, ami számotokra a legértékesebb volt. Ahhoz, hogy megtaláljátok a helyes utat, be kell mennetek az erdőbe, mert csak az erdő mélyének sötétjében mutatkozik meg az a fény, ami elvezethet titeket egy boldogabb ösvényre. Lehet, hogy egy teljesen más világba vezet az út. De lehet, hogy a régi folytatása lesz, ez mindenkinek egyénenként van megírva. Vállalnotok kell a magányt. Három, hét vagy kilenc évre, kinek mennyi kell. Széledjetek szét, járjátok az erdőt, figyeljetek. Illeszkedjetek be más közösségekbe. Dolgozzatok. Építsetek madáretetőt. Itassatok szomjazó őzeket. Hallgassatok madárdalt. Örüljetek a napfénynek. És látni fogjátok, hogy a világon alapvetően minden rendben van.

A lányok hitetlenkedve és bosszúsan néztek hol egymásra, hol a nénére. Ez volna a nagy megoldás? Ez lenne a boldogság? A fele felállt és egyszerűen hazament, ahol már amúgy is aggódtak értük szüleik, vagy éppen hátrahagyott férjeik, gyermekeik. Ők úgy látták, hogy a megoldás az otthonban, a megszokott környezetben vár rájuk. Mi más adhatná vissza szemük fényét, mint a biztonság? A sötét biztosan nem, gondolták, és hazamentek. A másik fele maradt. Kíváncsiságból, vagy azért, mert néhányan úgy érezték, hogy innen már nincs visszaút. Olyan is volt, aki azért maradt, hogy addig se legyen egyedül a félelmes gondolataival, vagy sorsának útvesztőjében. Veronka a ház körül érezte csak biztonságban magát. Hiába kérlelte a néne, hogy merjen távol maradni, a lány mindenre esküdött, hogy neki jót fog tenni a házimunka, így lecövekelt a néne szoknyájánál.

Az erdő sötétjére egyedül Fanni, Borcsa és Liliána vállalkozott csak. Biri néne ellátta őket minden hasznos tudnivalóval, több napi élelemmel, bölcs tanáccsal, aztán elkísérte őket az erdőbe arra a tisztásra, ahonnan három ösvény ágazott háromfelé. Az erdő sötét volt és félelmekkel teli. Senki nem vezette őket az úton, sehonnan nem lehetett tudni, hogy merre lesz egy forrás, egy település, vagy egy kis fény a fák között. Ellenben tele volt tévutakkal. Gyakran a legbarátságosabb ösvény vezetett egy szakadék pereméhez, és a legbogasabb útvesztő a gyümölcsfák ligetébe. A legnehezebb próbatétel azonban az volt, hogy ellenálljanak a hangoknak. A hangoknak, melyek azt súgták: kiürültél. Elhalványultál. Megaszódtál. Nem lehetett eldönteni, bagoly huhogja, vagy a fejben zakatol csak a kísértés, de ott volt, mindig és mindenütt, hogy nem vagy elég jó. Elsőként Borcsa tért vissza tébolyultan, és szaladt egészen hazáig édesanyja karjaiba, hogy aztán hozzámenjen a neki kiszemelt jegyzőhöz és tisztes feleség váljon belőle. Tévedés ne essék. Tisztes, és ráadásul boldog életet élt. Csak a szeme…az valahogy üres maradt. Liliána tovább bolyongott, és rá is talált egy nem messzi gazdálkodó közösségre, ahol szeretettel fogadták, de elméjét addigra annyira megerőltette a sok, kizárólag Talaborról való gondolkodás, hogy a napok, hetek teltével már nem tudta többé, ki volt ő valaha és a gyengélkedőn kezelték, mígnem az őrület végleg elhalványította.

Fanni eleinte nem tudott mást, csak a néne szavaiba kapaszkodni, ha a hangok kísértették. Valahányszor meghallotta elméje gonosz rigmusát, lehasalt a földre és minden figyelmét a patak csörgedezésére fordította. Ha félt, márpedig a sötétben nagyon félt, tágra nyitotta a szemét, és belebámult a homályba. Próbálta kitalálni, mi rejtőzhet a mélyén. Rendre kiderült, hogy nem emberevő szörny, nem is kísértet, csak mókus neszez, őz lépdel. A természet lényei figyelték őt, ahogy ő is felfogta jelenlétüket. Megkönnyebbülésében sokáig kacarászott ezen. Egy délután aztán meglátta a sünt. Egy almát hurcibált a hátán, ami újra és újra lepotyogott. Fanni odatérdelt, próbált segíteni, de a süni makacs volt és morogva Fanni értésére adta, hogy köszöni, de a feladatával egyedül kíván megbirkózni. És látta Fanni, hogy ez így van jól. Egy szomszéd faluban vállalt munkát. Serény volt és alázatos, és senki dolgába be nem avatkozott. Megszerették. Uzsonnáját egy farönkön üldögélve majszolta, mélyen beszívta a szellő illatát, gyönyörködött a lombkoronán átszűrődő fényekben. Amikor kezdte úgy érezni, hogy a dolgok nem is lehetnének egyszerűbbek, már három év eltelt elvándorlása óta.

Egy napon világszép leány sétált elő az erdőből és egyenesen felé tartott. Mályvaszínű, földig leomló ruhája lágyan lengedezett gyönyörű lábai körül. Fénylő haját pajkosan lobogtatta a szél. Szeme, mint két drágakő, úgy szikrázott a napfényben. Bíborka volt az, újra a régi pompájában, de önnön szépsége részegítő tudata nélkül. Fanni ismerősnek találta a jelenlétében érezhető magabiztosságot, de nem volt benne biztos, jól sejti-e az idegen kilétét. Hisz ez túl nagy változás volna. Bíborka aztán leleplezte magát és végre felfedte Fanni előtt saját történetét. Volt nagy meglepetés a lány részéről! Bíborka töviről hegyire elmesélte, hogyan alakult az élete a férfiak iránti tartalmatlan rajongástól kezdve a hit erejének megtalálásán át egészen a mai kivirágzásig bezárólag, és csak mosolygott, mosolygott, és egyre csak mosolygott rá. Fanni nem győzte kérdezni, min mulat ennyire jól, de Bíborka csak a búcsúkor árulta el neki, hogy nézze meg: újra ragyog a szeme. Fanni odaszaladt a patakhoz, vizet mert kikérgesedett tenyerébe és belepillantott a hevenyészett tükörbe. Valóban. Új tüzek lángoltak a tekintetében. Bíborka két utat ajánlott fel neki: indulhat a hegyek felé, amerre Talabor tűnt el, vagy szétnézhet a mezőn túl, amerre Natánielt látták két napja. Fanni búcsúzóul megölelte a gyönyörű nőt és sietve elindult az utóbbi felé.

Hogy mi lett végül Natániellel és Fannival, Talaborral meg a többiekkel? Nem fogtok meglepődni.

Natániel, miután Biri néne kalyibáját elhagyta, kisvártatva rá is talált Talaborra. A két férfi jó pár üveg bor mellett részletesen megvitatta a nők dolgát és a férfiélet kérdéseit. Senki sem várta, de összebarátkoztak, hiszen egy tőről fakadtak. Natániel azonban belátta, hogy ahol Talabor megfordul, neki ott babér nem terem, ezért kettéváltak útjaik és Natániel már többé nem tartotta küldetésének a nők megmentését. Saját útját kívánta járni. Sólymokat kezdett szelídíteni. Éppen ezzel foglalatoskodott, amikor az utána leselkedő, ragyogó kék szemű lányra felfigyelt. Fanni másodszor már felismerte a férfit, és most valahogy sokkal tisztábban is látta. Vajon mindig ilyen erős volt a karja? Ott Biri néne udvarán is így nézett rá? Ezek a kérdések hamar tisztázódtak közöttük. Hogy boldogan élnek-halnak-e azóta, nem tudom. De akárki együtt látta őket, tudni vélte, hogy a lány, akinek egyszer ugyan ellopták a tüzet a szeméből, de végül visszaszerezte azt, még sosem volt ragyogóbb.

Vajon Talabor meddig jutott a saját útján? Mondják, hogy egy ideje túl mohón tömködte a zsákját, és az végül úgy megtelt, hogy már nem ért fel időben a legmagasabb hegy legkiszögellőbb szirtjére és a zsák idő előtt elfoszlott. A benne raboskodó tüzek lángjai itt-ott megégették, fényei egy időre megvakították, így erejét és fiatalságát vesztve egy kis faluban húzta meg magát, ahol a nevét se tudták, de megtűrték, és mert kedves és tisztelettudó volt, gondosan ápolták. Csak a nők, ugye. Ők már nem látták. Szépecskenőn még sokáig és szomorú nosztalgiával emlegették a kivételes férfit, aki kilopkodta a nők szeméből a tüzet, és erre sokan fejcsóválásba kezdtek. Igen. Furcsa népek járnak manapság.

Végezetül ejtsünk szót a többiekről is.  A többi lány, aki hazaszaladt vagy visszafordult, már sosem talált újra magára. Ne aggódjatok, szépen éltek. Házasodtak és sokasodtak. Csak éppen nem látták már többé magukat. Mert aki a sötétbe nézni nem mer, nem érdemli a világosságot, mondta Bíborka mintegy magának, azzal Talabor felkutatására eredt.

 

 

 

 

 

 

 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://d-mon.blog.hu/api/trackback/id/tr6514204353

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása