Régóta sejtem, hogy szerintem én félreértelmezem ezt a futás dolgot.
Szabadságom első estéjén lemerészkedtem a környék edzőtermébe, ahol - nem tehetek róla, de amikor kióvakodom a lányöltözőből, és a tesztoszterongőzben utat vágva elbalettozom a futópadokig - mindig ugyanaz a fóbia lesz úrrá rajtam: meg vagyok győződve róla, hogy az egyik erőgép mögül három operatőrével előugrik Kovi, és mire észbe kapok, mezítelen formációba rendez a fitness részleg kigyúrt-begyúrt férfiistenségeivel egy fekvenyomópadon. Nem tudom, vannak-e még így vele mások is, én ezt a gondolatot egyszerűen nem bírom nem felidézni az első percben, ahogy kitipegek az öltözőből.
Na de szerencsére ma sem realizálódott ez a kényszerképzetem, rendben eltalálok a padokig. Ez egy olyan terem, hogy üveg a fala, odakint szurokfeketeség, bent ég a lámpa, a futópad pedig kifelé néz, gyönyörködjél a tükörképedben. Felállok a padra a kis tánccipőmben (igen, tudom, Gergőkém, még mindig nem jutottam el a futóboltba), és Ákossal a fülemen elkezdek nyargalni a szalagon. Hosszas kísérletezés eredményeképpen rájöttem, én csakis Ákos koncertalbumokra vagyok képes addig motiválódni, hogy 3 percnél többet fussak. Így aztán aki távolról figyel, erős kételyeket támaszthat lelki kiegyensúlyozottságomat illetően, mert a szőke copfos a 7. percben zokog, a 13.-ban pedig vigyorog és néha tapsikol is egyet, miközben azt mondja: hejjj.
Dübörög a koncert, jobbra-balra nőtársak, a tükröződő üvegből pedig azt látom, hogy a hátam mögé felsorakoztatott ülő biciklikre előbb egy, majd kettő-három Kovi szereplő telepszik és - hát nem megmondtam? - le nem veszi rólam a szemét. Ajjajj. Jó, ezek szerint ma este én vagyok a legjobb csaj, gondolom, és a kimondatlan bóktól belőve szökellek tovább, mint a gazella. Mellettem cserélődnek, majd elhullnak a többiek, amíg már csak egyedül vagyok leány a szalagon, ezért még inkább feltűnik, hogy mire a 6. km-nél a koncert véget ér, már 7-8 izomkolosszus guvasztja a szemét rám.
Bombasztikusságom teljes tudatában gonoszul még jól le is nyújtok ezzel a haddal a hátsómban, hadd legeltessék még kicsit a szemüket a fenékig dekoltált pólómból elősejlő hátizmomon, és mire kéjes elégedettséggel szembe fordulok velük, hogy elölről is megmustrálhassanak végre, hiszen mi másért gyülekeznének mögöttem 51 perce, mint ezért, meglátom az igazságot. Ami fáj. Nemhogy mell-, de még szemmagasságban se csípek el egy tekintetet sem. Ki ácsorog, ki teker, de egy emberként merednek a fejem fölé valami nálam is csudálatosabb tüneményre. Visszafordulok hát én is. Mivel minimanó vagyok, nem láthattam, hogy a futópadom felett jó 40 centivel tévéadás zajlik épp, zöld mezőn térdzoknis hapsik kergetnek egy labdát. Ne. Ezt a cikit. Most akkor senki se nézte a...áhh...arrébb takarodok, mielőtt még rám szólnak, hogy toljam már el a biciklit, mert nem látják tőlem a gólt.
