Huszonkevés éves voltam és még csak pár hónapja szőke, amikor a párommal eldöntöttük: abban az évben a nyári vakációt a szénhidrát fővárosában, Rómában fogjuk tölteni. A történelemtől roskadozó műemlékeken, a tiramisun és a pizzán kívül – bevallom - az érdekelt a leginkább, vajon igazak-e a mendemondák, amiket az olasz férfiakról addig hallottam. Hogy fáradhatatlanul és mindig, minden körülményben udvarolnak, hogy folyton ápoltak, divatosak, és hogy beléjük kell szerelmesedni, de halálosan. Összecsomagoltam hát a legminibb, legfodrosabb és legpasszentosabb ruhadarabjaimat, és a felhők felett lehunyt szemmel végig azon álmodoztam, hogy miként hever majd a lábaim előtt a teljes olasz válogatott. Ha egyáltalán.
Még csak pár napja szürcsöltük a mindenféle ízű jégkásákat a roppant romok árnyékában, amikor kísérleteimet illetően máris számtalan tapasztalatra szert tettem. A rekkenő hőségben arra számítottam, hogy ha az ivarérett és kozmetikumokat vásárolni szokó férfiak nem is, de az idős bácsik azért csak hozzák a papírformát, és bűzleni fognak kicsikét. Csak amennyire júliusban a mediterrán éghajlaton dukál. De nem. Senkitől sem kellett a villamoson, buszon, múzeumban odébb laposkúszni a szaga miatt. Az első pipát az ápoltság kérdéskör kapta hát.
A non-stop udvarlás bizonyítása azért haladt nehézkesen, mert bár szerelmetes fajták, az olasz pasik sem síkhülyék. Felmérik a versenytársakat. Az ő konkurenciájuk esetemben egy szögletes arcú, ránézésre sem túlzottan szociábilis, a hímek közti rivalizálásban pedig egyenesen zéró toleranciát hirdető, zordképű pasas volt. Aki nem mindig értette a tréfát. Így kutatásaimat azon három perc leforgása alatt kellett kiterjesztenem a társadalom különböző rétegeire, amikor ő mondjuk pisilni ment, vagy megbámult egy autót oly részletességgel, ahogy csak a magyar pasik tudnak, és ennek okán átmenetileg magamra maradtam. Ekkor aztán – mintha vezényszóra - megindult a raj, és az egyes hímegyedek a „ciao, találkoztunk-e már valahol?”-tól kezdve a bellissima ragazzá-ig mindent bevetettek, hogy tekintetemet egy fél percre rabul ejtsék. Ezt jól, s eredményesen csinálták, meg kell hagyni. Ugyanakkor mégsem éreztem magam veszélyben, mert legtöbben a Mosolyra utaztak. Nálam meg az mindig van bőven.
A Fázis II klinikai vizsgálatok azonban mégiscsak egy szupermarketben értek el olyan értéket, hogy végre kézzelfogható eredményt produkáltak. Egy kb SPAR méretű és jellegű boltban jártunk, ahol szokásunkhoz híven minden helyinek vélt marhaságot összevásároltunk: fagyit, üdítőt, kekszeket, táblás csokit, kerek csokit, lyukas csokit, és tucatnyi haszontalan és egészségtelen kacatot. Az első döbbenet akkor ért, amikor ráfordultunk a kasszákhoz vezető folyosóra, és olyat láttam, amit itthon soha. Visszagondolva megkockáztatom: az egész annak köszönhető, hogy az olasz munkaügyesek körültekintőbbek, és jobban kielemzik a célpiacot, mint mi. Ugyanis a pénztárakban egytől egyig férfiak mosolyogtak, és vagy a nyárra való tekintettel, vagy, mert ezt diktálta a dress code, nem tudni, de mindegyik kigombolt, és lezseren kétfelé kihajtott inggel végezte a munkáját, miközben az egyik rágózott, a másik a rádióból bömbölő slágert énekelte túl, a harmadik épp a törzsvásárló nénivel flörtölt. Egy másodperc alatt hatalmas zavarba hoztam magam. A mi pénztárasunk egy csokibarnára sült, fekete szemű gyönyörűség volt, aki már akkor kiszúrt, amikor én kis nyári rucimban még nyakig a nyalókák között piruetteztem. Ahogy közeledtem hozzá, elordította magát olasz nyelven, mire a másik kettő horkantva röhögni kezdett, és attól kezdve egymásnak adták-vették a labdát. Bár nem néztek egyenesen rám, a szőrtüszőimben éreztem, hogy ki vagyok beszélve az utolsó négyzetcentiméteremig. Mialatt leolvasta a különböző vonalkódokat, a fekete szemű pénztáros a pasimra fittyet hányva megállás nélkül futtatta rajtam le s fel a szemét, és olyan provokatívan fürkészte a tekintetemet, hogy lángra kapott a fülcimpám is. Állítom, hogy nem volt az a kis szirom a virágmintás ruhámon, amit ne tudott volna utána csukott szemmel lerajzolni, ha kérem. Én már ezen a ponton rápecsételtem volna a papírosra, hogy oké, bizonyítást nyert, tényleg minden olasz pasi amorózó, amikor egy ennél is meghökkentőbb dolog történt.
Elérkeztünk ahhoz a pár polchoz, ahol más dolgod már nincs, mint a kosaradból a szatyorkádba pakolni a portékáidat. Én itt már gyönyörűségem teljes tudatában vigyorogtam a mákdarálótól kezdve az üvegvisszaváltó masináig mindenre és mindenkire, amikor a semmiből elénk lépett a Keresztapa. Jó, nem volt olyan daliás. Se annyira öltönyös. De valahonnan tudható volt, hogy ő a Főnök. Alacsony termete és jókora pocakja ellenére volt az ipsében valami, amitől még ma is eltátom a szám. Folyékony olaszsággal kikapta a kezemből a kosarat, és olyan természetességgel, mintha őt ezért fizetnék, olyan szépen logikusan elrendezte a cikkeket a szatyorban, hogy anyám se tudta volna jobban. A pasim egykedvűen nézte a csávót, és éreztem, már kezd nagyon elege lenni az olaszokból. Amikor végzett, a Keresztapa felaggatta a szatyrot a párom alkarjára, mintha neki mindössze teherhordó funkciója lenne tökéletességem mellett, elém állt, és megragadta a jobb kacsómat, majd némán, és meghatódva megcsókolta. Ezt követően odalépett a feldíszített és tisztességesen megalázott barátom elé, majd mutatóujját a mellkasába döfve - olyan angolsággal, amit sokat hallott angoltanár-i vájt fülemmel szerencsére csak én értettem - így szólt:
- This woman…NOOOO to SUPERMARKET! This woman…to RISTORANTE!
…és ezzel gyengéden, de véleményét kicsit sem palástolva kétszer lassú egymásutánban arcon csapkodta a pasasomat.
- Mit mondott? – kérdezte amaz felhősödő homlokkal, mialatt kifelé cibáltam a boltból.
- Semmit…hogy van itt egy fasza étterem – mentettem a helyzetet, de amikor összecuppant mögöttünk a tolóajtó, visszanéztem, és még láttam, ahogy a Keresztapa elfogódottan utánam néz, de mire csókot dobott volna, a kasszás csávó már vállára vette, és négy kört rohant vele diadalittasan a narancsládák körül.
