Szösszenetek

tragikomédia öt napban

Prológus

A 2018 december elsejére virradó hajnal egy békéslila pillanatában hirtelen kipattant a szemem, és zsigerből tudtam, hogy eljött értem a Halál. Gavallér módon elkutyagolt ide hozzám Káposztásmegyerre, az ágyamba, hogy pihepuha párnáim között lehelhessem ki a lelkem. Woody Allen óta tudjuk, hogy „a halállal márpedig foglalkozni kell”, és jó anyám a megmondhatója, hogy én hány Bóbitát és Füles mackót bőgtem végig ovis koromban, olyannyira megérintett az elmúlás gondolata, de bevallom, nem így képzeltem. Még elmorfondíroztam volna ezen egy darabig ott az ágyban, ha nem épp hétrét görnyedtem volna a fájdalomtól. A szörnyű kínt, ami az alhasamat markolta, nem részletezem, lényeg, hogy jókora vérveszteséggel, lépten-nyomon elájulva, de valahogy túléltem az éjszakát. Másnap arra jutottam, hogy el kell fogadnom: a korral egyre jobban fáj a menstruáció, így vállat vontam, bekaptam két görcsoldót, tánccipőt húztam, és úgy kb 6 órát végigtoltam a parkettán. Mit sem sejtvén arról, hogy én előző éjjel bő vérrel s tisztességesen megszenvedve tulajdonképpen elvetéltem. Egy olyan terhességet, amiről tudomásom sem volt.

Gondoltam, elmúlt. Picit még görcsölgettem, de hála a vegyipar vívmányainak, a fájdalom kordában tartható, ugyanakkor aggasztó volt. Amikor állsz a katedrán a nagy eszeddel, de a szervezeted a hátsó padban jelentkezik. Először csak feltartja két ujját, majd kapálózni kezd. Vegyél már észre, te nyomorult. Pár nap múlva vajákos anyám kitartó s vészjósló károgására megvettem azt a kis eszközt, amitől felelőtlen tini koromban az ágyam alatt lakozó mumusnál is jobban féltem: beszereztem egy pisilős terhességi tesztet.  Ahogy a két vérvörös csík szépen párhuzamba rendeződött, hónaljból, térdhajlatból vékony, de szapora csíkokban megeredt rajtam a pánik. Azonnal hívtam az ezredest, hátha nincs még belőlem elege: itt valami nagy baj van, doktor úr. Egy nő ezt megérzi. Ha hihetünk a dupla vonalkáknak, és van is terhesség, az nem ott van, ahová rendeltetett. Pénteken még megszültünk egy véreredményt iziben: a hormon, amiről később szót ejtek bőséggel, semmi jóval nem biztat. Így virradt rám a szombat, amikor is reggel sürgős vizsgálatra hívtak a ciszták okán már jól megismert Péterfy Sándor utcai kórház negyedik emeleti nőgyógyászatára, ahol végül egy felejthetetlen 5 napot üdültem, melynek megéneklésével most megpróbálkozom. Intim lesz és kitárulkozó. De mindez mi ahhoz képest, hogy a vizsgálat miatt ugrott a kéthetente szombaton esedékes hajfestésem, és az elkövetkező napokat abban a szörnyű állapotban duzzogtam végig, amit csak egy lenőtt hajú nő érthet. Hogy még a hajam is ronda! Na, de viccelek, persze. Akadt itt nagyobb gond, nem is kevés.

December 8. szombat

Intenzív plafonbámulással töltött előző éjszakám okán reggel álltam neki a bepakolásnak. Nem éppen úgy, mint aki egy kórházba befeküdni készül, inkább úgy, mint aki a szombat esti fellépésére szedegeti össze a tánc cuccait. Mivel számoltam azzal, hogy a nőgyógyászati ügyeletben beígért vizsgálat elhúzódik, és ezért esélyes, hogy onnan egyenesen kell majd a táncterembe mennem, a következőket rámoltam be a sporttáskámba: két db tánccipő (hátha szakad), három váltás szexuálisan stimuláló táncruci (mert nagy eséllyel páran nézni fognak), mikulásjelmez (mégiscsak), krampuszszarvacskák (amíg Lehel le nem dönt és el nem hagyom), 1 kg szaloncukor (jutalomfalat gyanánt a cukker tanítványaimnak).  Szülésileg rutinos Blansi barátnőm előző napi figyelmeztetése azért még motoszkált a kisagyamban, így betuszkoltam még egy pár papucsot és egy pizsit is, de úgy okoskodtam, hogy szombat lévén biztosan nem nyúlnak hozzám úgy hosszasabban. A liftből visszaszaladva még írtam egy sort a délutáni csoportomnak: nem akarom a frászt rátok hozni, de lehet, hogy ma nem lesz óra, mert kórházba kerülök. Hát, rájuk hoztam, mint kiderült.

Anyának nem volt kérdés, hogy aznap nem kormánykritizálással kombinált szörnylövészettel tölti a szombatját. A nőgyógyászatra érve az üresen ásító folyosót jó jelnek vettem: nem lesz itt semmi baj, pikkpakk megvizsgálnak, még Láz előtt hazaugrom zuhanyozni, francnak hoztam magammal ennyi cuccot. Az én jó ezredesem még pénteken kérte, hogy ha odaérek, hívjam fel, és megmondja, kit keressek, mert az aznap esti orvos bálon lebeszéli a sorsomat a szombati ügyeletessel. Próbálom nem elképzelni, hogy az irgalmatlan italozás után másnap mennyire lesz megbízható a reám mért doktor doktorovics ítélőképessége. A név, ami az ezredes úr macskajajtól zsibbadt szájából elhangzik, úgy hagyja el a két fülem közti átjárót, hogy a hallóidegeim abból semmibe nem tudnak belekapaszkodni.

- Tudja, már ismeri – mormogja a dokim minden bizonnyal sajgó homlokkal. – A füstös képű.

- Áááááááááááá! Hasznan…igen, emlékszem. Akivel nyáron nézegettük a cisztámat.

- Ő. De nem Hasznan, hanem Meshkat. A keresztnevét nem mondom, úgyse tudja megjegyezni.

A telefon csücskére ráharapva anyura hunyorítok, de szegény nem érti, min derülök szorult helyzetemben. De én igen, s páran, kik velem voltatok az előző részben, ti is. Meshkat doktor volt az az amúgy nagyon kedves, nagy tudású orvos, akivel nyáron heti rendszerességgel randiztam, mert ezek ketten türelmesen végig drukkolták, hogy egy négy centis petefészek ciszta szépen felszívódjon bennem, és mivel a folyamat eltartott egy darabig, összemelegedtünk így hármasban. Én rettegve terpesztettem, ők poénkodtak, hogy ne legyek zavarban. Én pontosan tudtam, hogy felesleges engem vigasztalni, de beszálltam a játékba, és adtam alájuk a lovat rendesen.  Meshkat doktort csak úgy "egyszerűen" s nem kevésbé pimaszul Hasznan Basznan Krasznan-ként zártam a szívembe, képtelen lévén megjegyezni ezt a kis egyszerű nevet, amit otthon a szülei nagy gonddal kiválasztottak neki.

Snitt. Vissza a jelenetbe. Itt egy gomb, becsengetek a szülőszobára, istenem, mintha csak a szomszéd nénihez tejfölért. Kileng az ajtó, Hasznan nagy mosollyal üdvözöl, és bevezet a nyárról már alaposan megismert ultrahang szobába. Megbeszéljük, hogy emlékszünk egymásra, leterít egy kis papírt, ide tessek leheveredni, és előveszi barátomat, az ultrahang botot. Biztos van neki szép latin neve, de hát erről van szó: egy marha nagy bot, ami átvilágít. Mikor ilyesféle eszközökkel közelednek felém, meglehetős kételyekkel figyelem, hogy mi lesz itt a végkifejlet. Hátamon fekve gyorsan végigveszem valahavolt szeretőim sorát, és hálatelt szívvel gondolok vissza arra az egyre, akire méretileg ez a kicsinek nem nevezhető kütyü élénken emlékeztet. Mert ha azt túléltem, tán nem ma fogok karóba húzatni itt a gumilepedőn. Hasznan jó egy percet kotorászik bennem az ultrán hangos karddal, és időnként megkérdezi: ez fáj? Hm. Nem. És ez? Á, ez se. Mondtam én, hogy tök jól vagyok! És e…ááááááá! Jó. Fájdalom lokalizálva. Bólogat, mert számított rá. Kapcsolatunk e pontján kissé sértődötten elvesztem a bizalmamat, és kényszerítenem kell magam, hogy ellazítsam a négyfejes combizmom. Nem rúgsz. Kushadsz. Lazán. Hasznan a monitort bámulva, szabad kezével a hasamat nyomkodva rossz hírt közöl. Valamit lát. De hogy mit, azt nem tudja pontosan. Mire felocsúdnék, már le is vettek egy fiola vért, és megkezdődik a heteken át tartó HCG hormon megfigyelés.

(félre)

Kis glosszárium. Férfiaknak és a kérdésben nem érintett hölgytársaknak mondom, hogy a HCG hormon, ki a keresztségben a Humán Chorialis Gonadotropin nevet kapta, a fogamzást követő 10-12. napon mutatható ki olyan mennyiségben, hogy terhességet jelez. Ez az érték 20 milliliter, mely két, vagy két és félnaponta megduplázódik. Esetemben azt kellett a vérvétellel megállapítani, hogy mekkora bennem ez a hormon, mert az árulja el, hogy terhes vagyok-e, avagy már nem. Ha magas és felfelé törekszik, az nagy baj, mert akkor méhen kívüli terhes vagyok, és következésképp: életveszélyben.

Na, de vissza a megultradugványozott, lecsapolt kis testemhez. Amivel én ma este fellépek, ugye. Hasznan visszatessékel véreresre aggódott anyámhoz, akkor tessenek szívesek leülni a folyosón, a sürgősségi labor egy óra alatt kész – kecsegtet, és gyorsan hozzáteszi: ha nem jó az eredmény, be kell feküdni.

Beeeefeeeeeküdni!!! Hát a feküdni szóval életem során csupán annyiban gyűlt meg a bajom, hogy angolul kicsit nehezebben jegyeztem meg a múlt idejét, mint más rendhagyó igéknek, de azt is csak azért, mert ezt a tevékenységet folyamatos jelenben preferálom inkább. De várjunk: miről beszél ez a drága jó ember?! Nem elég, hogy le van nőve a hajam, a gondolat, hogy én az estémet a Szombat esti láz helyett egy kórteremben töltsem, az elképzelhetetlennel volt határos. Ilyenkor az anyák – mivel mindig jót akarnak, csak nem mindig jól - megkezdik a tutujgatást. Nem kérsz inni? NEM! Nem fázol? NEM! Nem vagy éhes? ÉHES?! EGY MORZSA NEM MEGY LE A TORKOMON! ANNNNNYUKÁM! Szegényem. Csendben elzarándokol nekem egy Balaton szeletért, és hűségesen leül tőlem biztonságos távolban a padon. Én csak állni vagyok képes. Meredten bámulok ki a koszos nyóckerbe. Anyu azt hiszi, hogy unatkozom, ezért keresztrejtvényt dugdos felém. Dehogy unatkozom. Intenzíven imádkozom. Nem fekhetek be, Istenem, kérlek, ne engedd. És mit akarnak ezek velem? Csak nem felvágni??? Eltelik fél óra. Megfagyunk. A folyosón akkora a huzat, hogy a terhesvitamin reklám zászlóként lobog a faliújságon. Egy óra múlva felbukkan Hasznan, és kéri, hogy együnk már valamit, majd szól, ha megvan az eredmény. Együnk…ez is. Másfél óra múlva nyakam köré kanyarítom a sálam, mert még a végén tüdőgyulladás miatt fogok visszaélni a vendégszeretettel. Két óra után felkerül a sapka és a kabát is. Hasznan ismét elviharzik, még nincs eredmény, de könyörgöm, igyanak legalább egy kávét a büfében. Nem, mi sehova, igaz anyu, itt várunk szépen, nehogy közben meglógjon a HCG. Anyám azzal próbál vigasztalni, hogy ha meg is műtenek, altatásban csinálják majd az egészet, de valami tragikus elszólás következtében így vigasztal:

- Nyugi, élve úgysem fognak megműteni. Öööö. Ébren. Mondom: ébren.

Három óra múlva pulóverekbe, kardigánokba takarózva kapom a hírt: sajnos nemhogy nem ment le, de tegnap óta nőtt, 4500. A kis dög. Befekszünk.

Hasznan rutinosan nem hagy időt a sokkra, jöjjenek velem, ezzel elvezet a nőgyógyászati felvételi irodába, ahol - amíg a nővérrel szemben beigazítom magam alá az ingatag hokedlit - elmorzsolok két könnycseppet. Anya meg ne lássa. Hasznan egyszerre magyaráz a hölgynek és nekem. Hamar átlátom a haditervet. Ma megszűnök szabad ember lenni. Önveszélyes vagyok. Hétvégén itt maradok megfigyelésre, hétfő reggel HCG-t nézünk, és ha nőtt, egy kis icurkapicurka jelentéktelen diagnosztikai laparoszkópiás műtéttel kikapják, ami oda tévedt a bal petevezetékbe. Igazán semmiség. Rutineljárás. Nincs kockázat. Közben aláírom, hogy beleegyezem, hogy megműtsenek. Beleegyezem, hogy megkatéterezzenek. Aú! Beleegyezem, hogy a katéter átszúrhatja a húgyhólyagot. Beleegyezem, hogy történhet tízezer előre nem látott malőr. A kilencedik papírt már el sem olvasom, megadóan firkálom a nevem, mintha valaki mást küldenék a vágóhídra. Lopva nézem anyámat, mikor omlik össze. De nem. Ő az a fajta, aki mindig olyankor erős, ha baj van. A széteséssel megvárja a békeidőt.

Hasznan azzal a romantikus ígérettel búcsúzik, hogy még vacsora előtt megultrahangoz, és elviharzik. Megkapom a fényűző négyágyas 431-es lakosztályt. A műtő mellett. Csuhajj. Az egyetlen szobatársam pár óra múlva saját lábán távozik, így semmi nem zavarhatja meg a jól megérdemelt szorongásomat. Most áldom Blansi eszét, hogy hoztam egy pizsit legalább. Anyu átveszi a hadvezér szerepét, én meg intenzíven sajnálom magam. Délután egy óra van. Átöltözöm pizsibe, és bebújok az ágyba. Jobb, ha begyakorlom, hiszen ezt fogom csinálni most pár napig. Amíg a többiek repedtre táncolják a parkettát…gondolom, de gyorsan ellapozok innen agyban. Anya birtokba veszi az összes ágyat, és elkezdi logikus kupacokba rendezni a hozott holmit. Tánccipők haza, mikuláscucc haza, szaloncukrot végül is ehetsz, az maradjon, szexibugyik haza…szomorúan nézem, ahogy az esti tánc hozzávalói eltűnnek a táska mélyén. Hevenyészve összeírjuk, hogy mire lesz szükségem a lakásomból, majd anya még hozzáteszi az evőeszközöket (nehogymár, szerinted nem fognak adni kanalat? és tényleg nem). Szegény neki indul a málhákkal, én meg ott maradok az ágy közepén a pizsimben, a sokat látott fehér csempék közt. Tévé nincs, a fürdő a szomszéd szobával közös. Felhívom anyát, hajszárítót is hozzál, tudod, hogy én minden nap hajat mosok! Jó barátom, a telefontöltő várakozón néz rám. Tudjam csak, hogy most ő lesz a leghűségesebb társam. Eszembe jut, hogy ezen a hétvégén úgy kábé a fél világ számított rám: két fellépés, a közönség, egy 30 fős tánccsoport, számos barát. Mi legyen a sorrend? Először írok a szívemnek kedveseknek, én sajnos kórházban, de nem ijedj meg, elég ha én meg vagyok, persze, gyere be, ha tényleg nincs jobb dolgod, amúgy is jól jönne egy meleg ölelés. Utána időrendi sorrendben megyek, attól függően, hogy hol számítanak jöttömre kelet felől. Kac. A tanítványaim egy emberként halmoznak el szeretetükkel, amin végre kibőgöm magam. Itt csak a csempe bámul, az meg úgyse hatódik ezen meg. Utána sorra lemondom a fellépéseket, a találkozókat, a hétfői munkahelyi megjelenést. Úgy döntök, hogy bár minden bizonnyal illetlenség belügyeimet kiteregetni, de én ugyan nem titkolom el senki elől, több energia azt takargatni, mint színt vallani. Pláne egy ilyen extrovertáltnak.

Amikor Hasznan a sötétedő délutánban értem küldet, már nem is olyan süppedős a papucsom. A dokim ezúttal nem egyedül támad, egy joviális, kerek képű orvos is a csodálatomra vár. Félpucéran heverek a lepedőn, amikor udvariasan kezet nyújt, doktor valaki, persze nem jegyzem meg így a mezítelen szeméremdombom felett tíz centivel mélázó nevet. A figyelem a monitorra irányul. Immáron ketten néznek először ráncolatlan, később ráncolt homlokkal, valamit mormognak maguk között, de látom már, ma sem leszünk okosabbak. Sajnos semmi változás, az azonosítatlan kis 6 millis bigyó még mindig ott üldögél a számára nem kijelölt helyen, de azért aludjak jól, ha fáj bármi, csengessek.

Anyu kétszer akkora málhával tér vissza a beszerző körútról, mint amivel pár órája elpingvinkedett. Úgy felszerel, mintha két hetet jöttem volna táborozni a Velencei tó partjára. Miután magamra hagy, és még csak 7 óra van, szórakozási lehetőség után nézek az intézményben. Úgy döntök, hogy ha már enyém a kecó, akkor fodrászkodom, és wellnesselek egyet itt a tagadás fázisában. A hétvége áldásaként senki sem lakott rajtam kívül az emeleti kórtermekben, így ráérősen és halkan dúdolgatva hosszasan zuhanyoztam, aztán a kipacsált vízmennyiséget fél óráig törölgethettem, és hangoskodhattam a hajszárítómmal kedvemre. Bejött az élet. Drága barátaimnak köszönhetően este 9-re majdnem ínhüvely gyulladást kapok a sok jó kívánság megválaszolása közben, és jót nevetek tesóm első kérdésén:

- Töltőd van?

Lehet utálni napjaink internetfüggését, de ha nincs nálam telefon, és azon nincs net, a lelkem már vacsi után visszavonult volna sajnálgatni magát a sarokba. Így viszont este 8 fele szellőtomi jóvoltából fotót kapok, ahol táncos barátaim jobbulást kívánva tömegesen integetnek nekem a Szombat esti láz parkettájáról egyenesen a kórházi ágyamba. A DJ mikisapkában, mások csuriba tett ujjal, puszit dobálva. Még jó, hogy százas zsepit hozott anya, annyira patakzik a lelkem.

Az első éjszakán semmit nem aludtam. Az hagyján, hogy az ágy kényelmetlen, a szoba jéghideg volt, és a kispárnám pótolhatatlanul hiányzott, Hasznan Basznan Krasznan búcsúzóul olyat mondott, amitől minden sejtem haptákba állt, és éberen őrködött, nehogy álom jöjjön a szememre. Imígyen szólt:

- Reggel műtéti előkészítés: leveszünk hat fiola vért.

December 9. vasárnap

Biztos ismeritek az érzést, amikor az éjszaka közepén rápillantotok a telefonotokra, és kiszámoljátok, még hány órát alhattok. Na, hát én egész éjszaka elvoltam ezzel a játékkal. 1 óra 42. Jesszusom, de nem bírom a vérvételt. 2 óra 10. Nem fog jönni a vérem, úristen, nem fog jönni a vérem. 3 óra 47. Ha elkezdi nekem masszírozni a vénámat, elájulok. 4 óra 25. Fogadjunk, hogy nem fog jönni a vérem, és még a végén kézfejből vesznek. Jó, akkor hányok. Így beszélgettem magammal egy darabon. Aztán egy pillanatra elnehezültek a szemhéjaim, és máris éktelen zajra riadtam. 5 óra 37-kor egy szürreális világba cseppentem. Mindig mesélték, hogy a kórházakban irreálisan korán ébresztenek, de erre nem számítottam. A folyosó járólapjain lábbal végig rugdosott alumínium felmosó vödrök vicsorgó csikorgására. A párbeszéd alapján kiszámolt legalább két takarítónő panaszos ordibálva-beszélgetésére.   

Öt perc múlva nyikorog az ajtó, felkelepel a neoncső, és Ursula nővér lép az ágyam lábához. Kapok egy üres pohárkát, reggeli első vizelet, és közli, hogy öt perc múlva vár a nővérszobában, levesszük a vért. Amit ő nem tud, hogy én egész éjjel pisiltem, mert érfalrugalmasítás céljából tegnap annyi vizet pumpáltam magamba, amennyit máskor két nap alatt. Azért csak megtöltöm a kis poharat és a felmosófákat kábán kerülgetve elbóklászok a szobájába. Az úton megint megfagyok. Beülök a kis helyiségbe, és láss csodát: az ablakai sarkig tárva. Mert Ursula nővér szellőztet. Leveszem a mackófelsőmet, és amikor megadóan odanyújtom a karomat, kedvesen figyelmeztet. Hogy neki hideg a keze. Én ekkor már jégtömbre fagytam, de a testem nem csak a hidegtől reszket. Jön a spray, a vénatapogatás, a gumiszalag, újra tapogatás, végül a tű. A kupakok cuppogásából arra következtetek, hogy rendben ömlik a vérem, így egy picit megnyugszom. Rég tudom már, hogy vészhelyzetben legjobb taktika a szocializálás, így kikérdezem, hogy milyen itt egy éjszakai műszak, sokan vagyunk-e betegek és amúgy hogy van, mennyire fáradt szegénykém. Mire testem vérmennyiségének tizedét lecsapolja, már barátnők vagyunk. Még ragtapaszt is kapok, spurizom vissza az ágyba. Itt éberen elgyengélkedem további két órát, mikor üzennek értem, hogy jelenésem van az ultrahangban. Hasznan ugyanolyan udvarias, de már hulla fáradt, amikor beinvitál. Ezúttal a tegnapi doki mellett egy hölgy is rám mosolyog, amikor belém tolják a rudat. Nem mondom, hogy jól esik a hajnali szerelem ebben a vérszegény állapotomban, de legalább megtudom, hogy ugyanolyan rejtély vagyok számukra, mint előző nap. Úgy okoskodom, hogy ha minden nap n+1 doktor lesz jelen, a hetedik napra bizony szűkös lesz számunkra a hely a vizsgálóban.

Az Úr napja szakadatlan telefonnyomogatással telik. Záporoznak a kérdések, vigaszok, aggodalmak. Anya végig asszisztálja, ahogy megpróbálom leszurkolni nagy haveromat, Spenótot a torkomon. Egyél kislányom, mert ma már nem ehetsz többet. Tudom én. A holnapi műtéthez olyan üresnek kell lennem, mint a matematika szorgalmi füzetem volt anno. Tesó mosolya se őszinte, amikor délután lehuppan az ágyamra.

- Már megint kóház, vazze – összegzi, és megállapítjuk, hogy apunak is pont ilyen szekrénykéje volt az otthonban. Az is így nyekergett, és tépni kellett a fiókját. Próbáljuk terelni a figyelmem, de egy-egy görcsöcske azért időnként nekirohan a petefészkemnek, hogy tudjam, miért is nyaralok itt.

Délután egytől már nem ehetek, estétől nem ihatok. Érdekes dolog az éhség. Ha meg is rohamoz, simán megértetem vele, hogy nem szabad, és ebben megnyugodva el is kotródik. Mit edzettem annyit nyáron, atyaég? Csak az kellett volna, hogy jöjjön valaki, aki rám szól: nem ehetsz.

Délután nyílik az ajtó, és egy hatalmas szőke mosoly tolul be rajta. Zsuzsa nővér.

- Mondták, hogy van egy Extra Gyanú a 431-esben, és én rögtön tudtam, hogy maga az, Ildikó!

Illik, nem illik, én bizony magamhoz ölelem a nővérkét, akit már jó párszor abba a nem túl hálás helyzetbe hoztam, hogy ő lehetett a „Próbáljunk meg vért venni Ildikétől” című kortárs darabban a legdrámaibb mellékszereplő. Mint második anyukám, úgy óv, úgy izgul velem, és megnyugtat: holnap is ő lesz szolgálatban, így ha műtenek, le nem veszi rólam a szemét. Aztán felhívja a figyelmemet, hogy este 8-ig zongorázzam le a tisztálkodást, mert elzárják a meleg vizet. A hajmosásról úgy fél 7-re végleg leteszek, amikor negyed órája csurgatom a jéghideg vizet luxusfürdőmben. Este 8-ra körbeturnézom a folyosó összes zuhanyzóját, de olyannyira nem járok sikerrel, hogy visszakotródom a szobámba és bevállalom a hideg zuhanyt. Most nem dudorászom, rövid sikkantgatásokkal két perc alatt végzek. Szellőtomi újra kezébe veszi a lelkem üdvét. Fél percenként kapom az Ötórai teában nekem szelfiző táncos barátaim szívfájdító, s egyben szívmelengető fotóit. Telefonnal a kezemben nyugovóra térek. Annak ellenére, hogy nyugtalan éjszakát jósolok magamnak, az egész napos stressz és a több napja tartó kialvatlanság végül elhozza az álmot a szememre. Legyen, aminek lennie kell, gondolom, és csak egyszer ébredek fel az éjszaka közepén: oké, hogy megműtenek, de ugye attól még elmehetek a pénteki Ákos koncertre?!

December 10. hétfő

A ma reggeli vödörtaszigáló ébresztést követő menetrend szerinti ledöfést humánusan, ágyban kapom. Már annyira bele vagyok fásulva a sztorimba, hogy nem is drukkolok. Legyen csak az a HCG akár 8000, ha úgy tartja úri kedve, úgyis mindjárt visznek és trancsíroznak. Egy picit hagynak alukálni még (értsd: üveges szemmel szomszéd ágylábat bámulni), aztán szép sorjában érkezik mellém három riadt tekintetű nő. Két fiatal, és egy idősebb. Mindenki hozza a saját kis pizsamáját, pohárkáját, történetét. Felcsigáz a feladat, hogy én vagyok itt a rezidens, nekem kell őket rendezni. Rögtön összehaverkodom velük, szia, veled mi lesz, te mi járatban, a hölgynek mi baja? Borzadva hallgatom, hogy mi ügyben járnak itt. Két centis méhkimetszés. Petevezeték átjárhatósági vizsgálat altatás és érzéstelenítés nélkül. Rosszindulatú áttét a szeméremajkon, kimetszés.  Rögtön vágom, hogy az én reszortom, hogy kimozdítsam őket a félelmükből, ezért épp praktikus tanácsokat és információkat osztogatok nekik, amikor olyan váratlan vendéget kapunk, akivel még én sem számolok. Egy kötött pulcsis, vadászsapkás bácsi rövid kopogtatás után belép és látszik, hogy nem ma kérdezi először:

- Hölgyeim: újság, magazin? Dióbél?

A négy műtétre váró közül ki-ki hirtelen abbahagyja a tevékenységét. Egy emberként bámulunk rá, és nem hisszük el.

- Olcsón adom!

A bácsinak valami nem esik le. Dióbél vs műtét. Műtét vs dióbél. Ki a francot érdekel?!

- A piacon 4000. Nálam kilója 3000. Na?

Én, mint rangidős, rácsukom az ajtót, de kilincs csikordultával máris mindkét szárnya kitárul, jön a zsúrkocsi az első műtétesért. A petevezeték-átjárhatóságis. Szegény totál felkészületlen, sietve letépi ruháját, és felmászik a zöld lepedőre. A műtősfiú próbál úgy viselkedni, mintha ez a világ leghétköznapibb dolga lenne. Mert neki az is. Épp, hogy búcsút intek új barátnőmnek, mikor maga az ezredes is bekukkant: jelenésem van az ultrahangon. Összekapom magam, és csatlakozom hozzá, közben begyűjtjük Hasznant, és ezek ketten valamit nagyon tárgyalnak mögöttem, miközben masírozunk az unalomig megismert folyosón.

Hasznan egyszer csak megtorpan:
- Hova lett Ildikó?
Az ezredes kuncog mellette, és az előttük vonuló hátsómra mutathat, gondolom, mert nem nézek hátra.
- Ó, hát nem vettem észre! Nem úgy néz ki, mint egy beteg!
- Nem úgy szokott. Táncosnő.
- Ááá! Már értem! Milyen jól jött volna az orvosbálban!

A vizsgáló várója túl van zsúfolva izgatott kismamákkal, és azok teljesen felesleges férjeivel. Bocsánat, hogy ezt mondom. Már pár napja itt dekkolok, de úgy látom, a férfiaknak itt annyi hasznuk van, hogy falfehérre sápadva foglalják azt a kevés széket, ami a váróban elsősorban a nők rendelkezésére áll(na). Némelyik, amelyik ácsorog, annyira kivan, hogy azon gondolkodom, átadom a helyem.

Hasznan beül a monitor elé. Úgy nézem, aludhatott egyet, mert eltűntek a vérerek a szemfehérjéből. Persze nem csak hármasban vagyunk. Biccentek az ismerős arcú, harmadik dokinak, és felmászom a helyemre. Megadóan terpesztek a gumilepedőn, amikor életem legbizarrabb beszélgetésének leszek fültanúja:

- Főorvos úr, hoztál gumit?

- Nincs koton?

- Elfogyott.

- Hozok.

Innen tudom meg, hogy miként tisztogatják a Rettenetes Botot. Most, hogy már nem félek annyira, mert 2 perc múlva úgyis felkaszabolnak, megfigyelem a műveletet. Barackmagnyi zselé a tetejére. Gumi óvszer a testecskéjére. Behatolás. Hümmögés. Hárman vizslatják a monitort, az ezredes fogja a térdemet, mert ő olyan, mint én: szentül hiszi, hogy a testi kontaktus megnyugtat. Repkednek a latin kifejezések, de velem nem babrálnak ki, pár tíz cikken túl vagyok, mindent értek. Azt is, hogy lövésük sincs. Hasznan előrántja telefonját.

- Főorvos úr, itt vagyunk az Extra Gyanúval, gyere már át, nézd meg te is, kérlek.

Már megint ez az Extra Gyanú. Mit akarnak ezzel? Miközben folyik a lézerkardozás (hadd játszanak a fiúk), nekem leesik a tantusz. Én vagyok az Extra Gyanú. Extra, mint kívül. Méhen kívül. Ó, hát nem hiába vagyok nyelvészbölcsész, végre megtudom indián nevem. Szakkörünkhöz csatlakozik egy újabb főorvos, már alig bírja becsukni az ajtót, akkora a tömeg. Hasznan hóna alatt rám vigyorog, az ezredes vállán áthajolva nézi a képet, szemüvegszárát rágicsálva bólogat, és kikommunikálja a diagnózist, amit már mind a négyen tudunk:

- Hát, nem egyértelmű.

Itt kisebb vita kerekedik a teendőkről. Próbálom a jelenetből nem kihallani a diagnosztikai, meg a laparoszkópia szavakat, de ott vannak azok, még ha el is morzsolva a fogak között.

- Emlékezz rá, mi volt a múltkor, főorvos úr. Hazaengedtük, aztán három nap múlva…

- Visszahozta a mentő – fejezi be az ezredes felhős homlokkal, és felsegít. Odasúgja, hogy menjek vissza, mindjárt beugrik mellém az ágyba. Ezt így. Mert ő ilyen, és mert tudja, hogy velem nem kell a píszí.

Műtétembe beletörődve visszaslattyogok a szobámba, ahol egyre fehérebb arcszínnel várakoznak a szobatársak. Rám ugranak. Mit mondtak, mi lesz velem? A para bizony nagy kovács. Megható, hogy vadidegenekből mit ki nem hoz egy kis közös szenvedés. Az ezredes utánam jön, leül az ágyam szélére, és megfogja a kezem. A nők ösztönösen elhallgatnak, visszahúzódnak, saját dolgukkal foglalatoskodnak, egyik pizsamát hajtogat, másik wc papírt pakolászik, de tudom, minden idegszálukkal figyelnek.

A dokim elmondja, hogy nem műtenek meg. Mégsem. Elindult lefelé a HCG, és bár még az ultrahang kép nem megnyugtató, mert nem tisztultam egy millilitert sem, Hasznan és ő bíznak a szervezetemben, időt szeretnének nekem adni, hadd küzdjek meg vele. Váltunk még pár mondatot, elmagyaráz ezt-azt, mosolyog, beszúr egy-két poént, udvarol, mint mindig. Elmondja, hogy ha kérheti a türelmem, maradjak még két napot, és ha ugyanilyen szépen csökken a HCG, nem lesz műtét. De mivel még holnap is a szemembe akar tudni nézni, ő mindent meg szeretne tenni azért, hogy ne vegyenek ki semmit belőlem, aminek ott a helye. Mármint a petevezetékemet. Mert manapság ez a tendencia, mondja: a team inkább kiszedi, ami nem tetszik neki, nem hagy bent semmit. Megegyezünk, elköszön. A középső ágyon fekvő nő felül:

- Ki volt ez a csodálatos férfi?

Mintha feljebb csavarták volna a fűtést, kicsit átmelegszem. Mesélek nekik a dokimról. Olyan áhítattal figyelnek, hogy a hetes busz fékcsikorgását is hallom. A tekintetükben látom, amit mindig tudtam. Mi, nők, bizony azonnal képesek vagyunk beleszerelmesedni abba, akinek ennyire ki vagyunk szolgáltatva. Ebben a házban példának okáért az orvosainkba. Megjön a reggeli, Zsuzsa nővér velem örül, mégsem lesz műtét, egyek, csak egyek. Bűntudattal majszolom a vajkrémes-mackósajtos kiflimet. Egyre másra jönnek a műtősfiúk, hozzák-viszik a nőket, nagyüzemben folynak a műtétek. Más dolgom nem lévén, beállok nővérkének. Itatok, zsepit hozok, kéz a kézben ágy szélén ülök. Zsuzsa nővér fél óránként benéz, és jelentést kér. Összemosolygunk. Aznap megkapom a szobaparancsnoki rangot. Estére úgy elfáradok, hogy a látogatóimra már alig van erőm. Furcsa nem egyedül lenni a kórteremben. Felvet bizonyos kérdéseket, ami eddigi nagy magányomban nem volt releváns. Mikor oltsunk lámpát? Hogyan osszuk be a wc-t? Diszkréten kilenckor leoltom a lámpám, és még éjfélig chatelek. A holnapi nap eseménytelen lesz, legalábbis azt mondták.

December 11. kedd

Még jóval a vödörrugdosás előtt furcsa zajra ébredek. 5.14. A fürdőszobából vízcsobogást hallok, és nem túl elfojtott beszélgetést. Hinnye, de korán támadt valakinek kedve a tisztálkodásra. Azért is meglepődöm, mert nem érzékeltem előző nap, hogy ott valakik egyáltalán laknak. Laknak ám. A zajokból és szavakból azt hallom ki, hogy nagy műtétes betegek első talpra állítása és mosdatása történik épp. Itt tessék átlépni a katétert, a vérrel ne tessék törődni, ha kijön, visszadugjuk, tessék belém kapaszkodni….Ismét elszorul a szívem, mert rájövök, miért is kosztolok itt napok óta. A gondolat, hogy a szövetemet felhasítják, hogy vér és váladék fröccsen, és műszert műszer után taszigálnak majd belém, elborzaszt. Megkezdem a napindító ágyláb-bámulást. Szomszédaim még alszanak. Jó nekik, ők ma már hazamehetnek. Átsuhan az agyamon, mennyivel jobb lett volna hétfőn túlesni az egészen, már én is készülnék haza. Pénteken meg Ákos koncert. Hát én oda márpedig négykézláb is.

Érkezik a reggeli, de engem elszólítanak. Újabb ultrahang. Átverekszem magam az izgatott kismamák és felesleges férjeik között, lássuk, mit akarnak már megint tőlem. Érdeklődve nyitok be a szobába, ahol nem kevesebb, mint öt orvos tolong. A két enyimé megvan, a többi már nem érdekel. Csak az nem hagy nyugodni, mi ez a zsibvásár, ha minden a holnapi HCG-től függ. Hamar kiderül. Parázs vita alakul ki, az ezredes most sokkal gondterheltebb, Hasznan is lehajtott fejjel pöckölgeti az egeret, valami a fejük fölött látszik épp eldőlni.

- Kukkantsunk be holnap – indítványozza az ötödik elem, és mire kimondja, már érzem az ismerős tenyeret a térdemen. Azt súgja: nem eszik olyan forrón.

De nekem is eljött a birkatürelmem vége: most már igazi kísérleti nyúlnak érzem magam. Sok mindent nem veszek zokon ezen az ágyon. Nem érdekel, hogy meztelen vagyok, nem zavar, ha kitárulkozom, nem bánom, ha minden nap megnéznek a Nagy Bottal. De most már ne hegedüljenek az idegszálaimon. Az ezredes kicsit csendesebben kéri, hogy menjek vissza, és pislant, hogy jön utánam. Nem tetszik, határozottan nem tetszik, hogy nem tetszik neki valami.

A reggeli után haza készülődő nők boldog mosollyal üdvözlik a csodálatos férfit, aki ma épp oly kedves és csodálatos, mint tegnap. Most nem ül az ágyamra, mert meg van fázva. Így is szép kerek mondatokban magyarázza el, hogy mi történt odabent: hét orvos foglalkozik az ügyemmel, és ebből az osztályvezető műteni akar. A többi nem. Most rajtam megy a farokméregetés. Nyilván szakmai szempontok alapján. Az ezredes azzal hagyja el a szobát, hogy előfordulhat a műtét, de a holnapi HCG lesz a perdöntő.

Valahogy nem akar lemenni a torkomon a kiflivég. Amikor rám nyit a tegnapi magazint, dióbelet árusító bácsi, mogorván lerázom. Délutánra kiürül a szobám, és újabb vendégek érkeznek. Mint megtudom, másnapi nagy műtétesek mind. Két méh- és egy mióma eltávolítás. Két velem korú, és egy idős néni. Összepajtizunk hamar, szokás szerint elmondom a házirendet, átbeszéljük, ki mitől fél. Megint meghat a közös sors közösségépítő ereje. Kell-e ennél hatékonyabb csapatépítés?

Ekkor benyit az Első Bunkó Nővér. Hangosan, lekezelően, félvállról beszél hozzájuk. Érdeklődve figyelem, hogy milyen instrukciókat kapnak. Bélkezelés címen hashajtó italt isznak, estefelé pedig elhangzik a következő kérdés:

- Punciborotválás mindenkinek volt?

Öh. Csak kapkodom a fejem. Már eddig egyszer nekem akartak ugrani, de se bélkezelést, se borotválást nem kért rajtam számon senki. Az éjszakás nővér szöges ellentéte a délutáninak. Tündércuki. Kiderítem, hogy ez utóbbi rám is vonatkozik. Nem mintha nem tartanám karban, de egy gyors pillantás után a nővér rám kacsint: teljesen simára. Aranyos, mert ajánlgatja, hogy majd ő megcsinálja, de hát nem ma kezdtem az ipart, elvonulok a borotvámmal. Jéghideg csapvízben persze nem leányálom a művelet, de a nénire gondolok, és rögtön semmi bajom. A beretválás után megtudom: van ám meleg víz, csak épp fél órát kell folyatni a csapot hozzá. Takarékos.

Az ágyban aztán megkezdődnek a rémtörténet mesélések. Kivel mit fognak csinálni. Az ablak alatt lakó duci lány még férfit sem ölelt életében. Hatalmas miómája kidülleszti a hasát. Az orvosa azt javasolta, a miómával együtt kapják ki a méhet, petefészkeket, az egész hóbelebancot. Ő legjobban mégis attól fél, hogy meztelen lesz a lepel alatt, és meglátja egy férfi. A mellette fekvő szőke bombázó rögtön felháborodik. Ki ne vetesse a méhét. Beszéljen a dokival.

A mosolygós, bőbeszédű néni semmitől nem tart. Lesz, ami lesz. Elmeséli az egész fiatalságát, közben rutinosan apró szakaszokra tépi a wc papírt, mert ha jön a fosás, akkor nem lesz rá idő. Akkor szaladni kell. És így is lett. Felváltva 3 percenként valamelyikük biztos ott hagyott mondat közepén.

Én bevallom nekik, hogy a kanül és katéter szavaktól rettegek, de a néni megnyugtat. Az én műtétem a legkisebb, hajam szála sem görbül. Ezen bizony elszégyellem magam, és csendben maradok.

A bombanő pedig egyszerűen rákos. Kész. Passz. Ő közülünk a legnyugodtabb. Úgy van vele, hogy a baj már megtörtént, a döntés megszületett, már csak a megoldásra vár. Irigylem a higgadtságát.

Nekem csak most esik le, hogy ők holnap reggel pont olyanok lesznek, mint akik előző hajnalban a túloldalon katéterben botladozva zuhiztak. Hirtelen elapad a közlékenységem. Jobb, ha ezt nem tudják. Persze a többiek részletesen tárgyalják az intubálást, műtéti kockázatokat, én meg bedugom Ákost, ne is halljam a rémségeket. Vacsora nincs. Visszajön a Tündércuki nővér és betolja a holnapi kellékeket. Két zsúrkocsi tele infúzióval, kanül, branül, géz, ragtapasz, tűk dögivel. A nővér az est fénypontja. Tízezer kérdést fel lehet neki tenni, annyira türelmes. Mint megtudom, a holnapi nap akár itt forgathatnák a Vészhelyzet következő évadát. Annyi a műtéti előjegyzés, hogy este nyolcig robotolnak majd az orvosok. A bezuhanó esetekről nem is szólva. A holnap érkezőknek már nincs elég ágy. Nem tudja, mi lesz. Mivel elárulja, hogy előbb a nagy műtéteket veszik előre, utána a kisebbeket, úgy este 7-re saccolom a debütálásomat. Úgy alszunk el, hogy a néni megnyugtat minket: nem kell félni. Isten vigyáz ránk. Meglepő módon újra olyan könnyeden alszom el, mintha valaki a szomszéd ágyról őrizné az álmom.

December 12. szerda

Vödörrugdosást meg sem várva, fél óra víz-zubogtatás után hajnalban mindannyian lezuhanyzunk. Kikészítem a százegykiskutyás ultragáz hálóingemet. Pongó és Perdita a fél testemen elterpeszkedve lógatják egymásra rózsaszín nyelvüket. Büszkén belebújok. Amennyiben komoly dolgokra kerül ma sor, legalább valaki röhögjön, ha már én nem.

Ebben a hacukában kapják le a fiolácska vért. Megkezdődik a három órás várakozás. Közben érkeznek a nővérek, és megtudjuk: a miómás lányzó lesz az első. A tegnapi bélkezelés miatt még kicsit aggódik, úgy érzi, mintha maradt volna még bent valami, de nincs már idő, csak egy gyors pisire, és megkapja a kábszert.

- Ettől mindjárt ellazul – nyugtatja a nővérke, és kicsit magunkra hagy. Öt percenként érdeklődünk, hogy hat-e a cucc.

- Jaj, lányok, tök éber vagyok – nyafogja. – Mi van, ha nem fog használni?!

- Nyugi, ez még nem az altató, ez csak azért van, hogy ne parázz túl sokat.

- Hát én parázok.

Mire visszacsoszogok a pisilésből, a lány már két kezét a tarkója alatt összefűzve azt hallucinálja, hogy ő egy lovacska, aki egy illatos tavaszi réten nyargal.

- Hú, ez jóóó cuccc – integet felém. Bánja is ő, hogy pucér, és mindjárt idegen pasik fogják nézegetni.

Visszatér a nővérke, és egy-két bizarr tárgyat odahord az ágyához. Mi, a betojtak, szemünk sarkából figyeljük a műveletet.

- Ilyet kaphatok otthonra? – kérdezi alig forgó nyelvvel. A nővérke pont úgy beszél vele, mint egy kétévessel: mosolyogva, megértően, türelmesen. Nem kaphat. Vényköteles.

- Óaz nem baj! Van egy haverom. Ő mindent felír!

Közben észre sem veszi, hogy mi történik vele.

- Na…figyu…jaj, bocsánat, nem akartam tegezni…

- Csak nyugodtan – babrál rajta a nővér.

- Mosmicsinász?

- Bekötöm az infúziót.

- Óhhhahahhaa!

A néni szeméből könny csordul, úgy hahótázik.

- Mégaztakartam kééédezni, hogy húha, vájjjávájjjáá..

Vinnyogunk, pedig mindjárt ránk is jön az úthenger.

- Hogy én mosmá' akkor nem fogok bekakilni?

A bombanő eddig csak a maga visszafogott módján mosolygott, most már ő is felnevet. Odajön hozzám, és bejelöljük egymást facebookon.

A nővér megnyugtatja a drogost, hogy már mindjárt aludni fog, ne aggódjon, nem fog bekakilni. A lány felemeli a mutatóujját, és koncentrál.

- Háááá…hát azt én nem ígérem!

Kész. Eddig bírtuk. Kacag a 431-es kórterem. Érkezik a műtősfiú, és megkéri a meztelen lányt, hogy másszon fel a zsúrkocsira. Szinte elpirulok, ahogy frivolan, a srácot stírölve ellavíroz az műtőasztalig, és hatalmas popóját kerekre pucsítva feltornázza magát az lepedőre. A srác nem mer ránk nézni, elegyengeti rajta a leplet, és kifelé indul vele. A csajszi puszikat dobál felénk, mi pedig sok szerencsét kívánunk. Mikor bezárul mögötte az ajtó, lelohad a mosolyunk, magunkra maradunk a félelmünkkel. Jön a menetrend szerinti magazinos-diós bácsi is, de ma is kitessékelem. Anya üzen, végzett a vízórás, indul be, és ha kell, itt ül éjfélig. Tudok-e valamit. Még semmit, gyere.

A bombanőt készítik éppen elő, amikor Hasznan besiet, és megáll az ágyamnál. Én már ülök is fel, menjünk.

- A HCG 3000. Hazaengedjük.

Hirtelen nem tudok mit kezdeni az információval. Már annyira beleéltem magam, hogy a mai nappal pont kerül az ügy végére, és kis tortúra árán holnap távozhatok. Szinte csalódást érzek. Hasznan elmagyarázza, hogy haza ugyan engednek, de el nem, megfigyelés alatt tartanak, amíg teljesen le nem csökken a hormon. Természetesen az ezredes úr is tud róla, de sajnos szegényt leverte a betegség. Nemsokára jön valaki a zárójelentéssel. (Hasznan el)

A bombanő közben rászól a nővérre, hogy őt ne kábítsa el, mert beszélni akar az orvosával, akit nem is ismer. Kanüllel a karjában bágyadtan rám mosolyog.

- De jó neked.

Isten tudja, miért, de én nem így gondolom. Egy árnyék ül rám. A zsigereimben érzem, hogy ez a döntés nem egyöntetű. Valami nem kerek. Értesítem anyut, akik nem hisz a fülének. Írok pár üzenetet az értem aggódóknak a kis asztalnál ülve, miközben úgy falom a vajas zsömlét, mint egy kiéhezett oroszlán. Gépiesen pakolok össze. Most ez komoly? 5 napig itt szorongtam, és ez a megoldás? Csak nagyon lassan szivárog vissza a jókedvem. Amíg a zárójelentésre várok, odafészkelem magam a bombanő oldalába, és szorongatom a kezét. Megbeszéljük, hogy minden rendben lesz, ne féljen. Adok neki egy puszit, és kicuccolok. A néni szundikál, őt nem háborgatom.

Anya sem nyugodt. Lassan, de praktikusan csomagolunk be. A szekrény előtt guggolva derül ki, hogy jé, volt még két pólóm, meg három bugyim, már el is felejtettem a farmerom…hú, de vártam, hogy újra felvehessem. Hazafelé összerakom a képet. Nem volt elég ágy. Csökkent a HCG. Várakozni otthon is tudok. Hazafelé anya megesket, hogy a nappalokat tölthetem otthon, de éjszakára nála a helyem, amíg egyedül vagyok. Kétfelől tömött táskákkal kipányvázva megy előre, mint a tank. Semmit nem enged hoznom.

- A lényeg, hogy az Ákos koncerten ott lehetek.

- Viszel sámlit. Végig ülsz. Mikor kell kontrollra jönni?

- Hétfőn.

Anyám totyog, totyog, egyszer csak megáll, és kifulladva rám néz:

- Na, arra már jössz egyedül, édes lányom. 65 évesen öreg vagyok már ahhoz, hogy heti kétszer a szülészeten üljek.

(ennek a kalandnak) VÉGE

Epilógus

Ezután még három kontrollra visszarángattak, a kis bigyó távozott, a HCG pedig úgy lecsökkent, hogy elvitatták tőlem indián nevem. Nem voltam többé Extra Gyanú. Csak egy komplett vetélés.

 folyt. köv.

2018 nyara apám halálával megkoronázva masszív mélabúban telt. Azonban ahogy a levelek besárgultak, ismét ott ültem az ezredesnél, és most a szokásosnál kicsit közelebb húztam a székem a tölgyfaasztalához, hogy jelentőségteljes pillantásokkal kísérve átcsúsztathassam a térfelére a papírost, melyen tűzpirosan pulzálva ott villogott gyalázatosan magas CA-125 értékem. A 33. De nem ám akármilyen 33. A 35-ből 33! Az egy tumormarker esetében véleményem szerint már nyugtalanítóan közel hág a határértékhez. Az ezredes tekintete az én ízlésemhez képest kissé keveset időz a lapon, épp csak átsiklik rajta, és egyáltalán nem úgy reagál, ahogy én vártam. Nem hívja rám a mentőket, nem készítteti elő a kettes műtőt, de még csak fel se húzza a szemöldökét. Mindössze ennyit szól:

- Gondolja, hogy én ezt nem tudtam?

Szó, mi szó, gondolom.

- Gondolja, hogy ha baj lenne, nem hívtam volna magát?

Megint meglep. De ne kerteljünk.

- És…mit szól hozzá, doktor úr?

Azt szólja, hogy kezet mos, és invitál, hogy vetkőzzek, közben diszkrét humorral terelgeti a borús témát - mint kislibát - a napfényre. Biztos van az a nő, akinek önnön mezítelensége felett érzett zavarát könnyed csevegéssel célszerű enyhíteni, de az nem én vagyok. Kapcsolatunkra eddig is afféle szerepjátékként tekintettem, teszem azt, hogy ő az autószerelő, én meg a járgány, akit műszaki szempontból szemrevételez. Nincs ebben semmi ciki. De most amúgy is fontosabb dolgok izgatnak. Nagyjából ekkor szoktam rá, hogy hanyatt ülve belekényszerítsem egy-egy improvizációs konzíliumba.

- Szóval a 33 az már majdnem 35.

- Nem majdnem, mert még benne van.

Utánaszámolok. Hümmögök. Ő matat.

- Akkor aggodalomra semmi ok.

- Háá…

- Nincs.

- De mi van, ha…

- Hhh...

Még a monitort is újra kell indítani, úgy vibrálok.

- Előfordulhat, hogy ez egy tendencia, és emelkedni fog?

- Idejében meg fogjuk nézni.

Érzem, hogy most nem feszíthetem tovább a húrt, pedig a hiszti szintem meredeken emelkedik, és megnyugtató lenne még egy kicsit nyávogni, hátha beígér valami légből kapott nemleszsemmibaj-t. Az ezredes már a kijelzőt vizslatja, én meg megpróbálom leolvasni a szemöldöke állásából, vajon eltűntek-e a kis izék, vagy éppen elszaporodtak.

- A jobb oldalon csökkent a mérete, de a balban van egy új.

Csak azért nem toporzékolok, hogy véletlen arcon ne tapossam. Az ezredes azonban nem jön ki a sodrából. Kifejezetten örvendetesnek tartja, hogy 24 évnyi fogamzásgátlás után a szervezetem termelő munkába kezdett, tonnaszám hozza a hormonokat, melyek – magyarázza – cisztákat is generálhatnak. Mint esetemben. De ezek valószínűleg funkcionálisak, várhatóan felszívódnak majd – e célból ismét be kell majd fáradnom a kórházba, hogy a Nagy Gépen is megnézzük. Summa summarum, a tervezett reprodukció szempontjából ő jó jelnek tekinti a petefészkeim ámokfutását.

Kezét nyújtva lesegít a három lépcsőn. Az elfüggönyözött öltözőben csendesen aggatom magamra a melltartót, blúzt, kételyt. Mondjam? Ne mondjam? Győz a lelkierő, végül is ennél közelebb már nem igen kerülhetünk egymáshoz. Gondterhelten ülök vissza az asztalhoz.

- Doktor úr?

- Ühhüm?

- Van úgy, hogy…valaki…azaz egy nő…bár itt lenne az ideje..de…még mindig nem akar gyereket?

Az ezredesnek odafönt olyan kötélből fonták az idegeit, hogy azokat megcibálni már-már művészet, de ahogy látom, jó úton járok, hogy még ma kihúzzam a gyufát. Már csak azért is, mert egy éve szabad akaratomból pont én hatalmaztam fel, hogy tegye, amit tennie kell, én beadom a derekam, leteszem a kemikáliát, ha adja az ég, adja, ha nem, nem. Akkor ahelyett, hogy lekevert volna nekem egy atyai frászt, orvosilag megintett, hogy ennél azért körültekintőbb is lehetnék, és indítványozta, hogy nézzünk már szét a házam táján: van-e egyáltalán elég hormonom e célra, és mit lép a szervezet, ha most seggbe rúgjuk, hogy dolgozzon. Igaza is lett. Első körben az derült ki, hogy tetőtől talpig egy merő ösztrogénbomba vagyok, és hiába hízelegnék itt magamnak, hogy ebből is látszik, mekkora csaj vagyok, mert ez olyannyira nem volt bók, hogy amikor megtudtam, milyen betegségeket okozhat az ösztrogén túlsúly, azonnal férfiként akartam folytatni az életem. Az ezredes az x és y tengelyen felvázolta, miért kéne még a konyhába egy kis progeszteron is, de kikötötte, hogy ő nem hajlandó azonnal beprogeszteronozni, várjuk ki, s igaza lett, egy év múlva már komoly készleteket halmoztam fel mindkét összetevőből. Gond egy szál se. Eddig. Azonban ahogy a termelés útjára léptem, fokozatosan észrevettem, hogy a kondérba a sok finom hormon mellé egy pikáns, új fűszer is vegyült: a bizonytalanság. És ezt most illenék valahogy tálalni neki.

- Doktor úr, én a múltkor nem mondtam igazat.

- ?

- Marhára nem voltam jól.

- …

- Akkor már másfél éve haldoklott az apám, és pont aznap, hogy itt jártam, meg is halt.

Arca egy pillanat alatt átrendeződik. Eddig csak úgy nézegetett, mint aki kedvét leli az új, egzotikus állatkerti élőlényben, most azonban fájdalmat látok a szemében ott, ahol egy perce még tréfa kacérkodott.

- Fogadja részvétemet, nagyon sajnálom. Ha tudtam volna, nem poénkodom ennyit.

- Egyáltalán nem baj…szóval, most nekem minden gondom nagyobb annál, hogy gyereket reprodukáljak, vagy mi.

- Értem. Összezavarodott.

- Nem kicsit.

- Úgy egy tízes skálán mennyire szeretne gyereket?

- Hát…hétfőn szeretnék, kedden már csak ímmel-ámmal, szerdán már nem, csütörtök-pénteken megint, aztán szombaton nem, vasárnap nagyon nem. Valahogy így.

Sokáig néz. Talán arra vár, hogy mindjárt megmutatom, hol a kandi kamera. Exkuzálom magam, amiért ilyen mélységben megkínáltam a lelkemmel, de közben érzem, hogy nagyot léptünk előre. Valami szövődik épp. Valami, amire nagy szükségem lesz pár hét múlva. Ő is így érezheti, mert egyetért velem abban, hogy itt nem csak a testemről kell döntenem. Megbeszéljük, hogy felírja a régi jó tablettámat, én meg otthon megrágom a dolgot. Ha pedig megrágtam, és nem ízlik, akkor elkezdem a fogamzásgátlást a szokott módon. Majdnem megkönnyebbülök. De mégsem. Ő receptet körmöl, én fészkelődöm.

- Igen?

- Már csak azt szeretném tudni: doktor úr szerint meddig lehet büntetlenül gyereket vállalni?

Most, hogy átmentünk pszichóba, leteszi a tollat, hátra dől kényelmes bőrfotelében, elmereng az emlékein  – és megered a nyelve.

- Tavaly sétáltam az utcán. Szembejött velem egy régi betegem, mellette egy tüneményes szőke kisfiú. Szokványos sztori. Ebben viszont az a megdöbbentő, hogy a nőnek esélye sem volt arra, hogy teherbe essen. Annyira nem, képzelje, hogy komolyan mondom, valószínűbb lett volna, hogy én szüljek, mint az, hogy ő. De ott volt a kisfiú, ő csinálta, ő szülte. A kérdés nem az, hogy meddig lehet. Hanem, hogy mennyi időt szeretne a gyermekével eltölteni ebben az életben. Ön nagyon csinos és fitt. De itt van előttem egy évszám.

Bólogatok.

- Mivel konkrét választ vár: megmondom. Ha a lányom lenne, mint ahogy annak tekintem, azt mondanám, 45-ig bezárólag.

- Értem.

Úgy iszkirizek kifelé, mint halálra ítélt, aki Szerencsecsókkal legyőzte kockán a Kaszást, és még nyert egy kis időt. A nyári mélabú után őszi depresszióba fordulok. Rájövök, hogy én voltaképp egy beteg állat vagyok. Mi a fene bajom van? Ez a Természet rendje, és én nem szoktam ellenében menetelni. De valami mégsem stimmel. Valamit nem látok. Nekem a női lét addig terjeszkedik, amíg csábítok, és ennek különböző permutációit végigfuttatom a szerelem nevű dimenzióban. De tovább erre nincs utam. Azt, hogy ezzel nekem dolgom van, tudom. Valamit valakinek majd nagyon ki kell bogozni bennem, (és mielőtt komment-háború indul majd a poszt alatt, megnyugtatásul közlöm, hogy pár fejezettel arrébb majd valaki rá is jön, hol a bibi) – de nem most. Most hadd halogassak még egy kicsit. Mit is mondott? 45? Remek. Még van egy kis időm. Majd jövőre visszatérek rá, ha kitáncoltam magam – beszélek mellé, és a patika felé veszem az utam.

Ahogy eltapostam a 41. szülinapomat, egyik reggel arra keltem, hogy homlokon csókolt a múzsa. Az most nem érdekes, hogy melyik, megjegyezhetetlen a neve. Kimásztam az ágyból, megkerestem az embert a konyhában, és bejelentettem neki:

- Úgy érzem, hogy most ingyen tánckurzust kell indítanom vadidegenek számára.

A pasas, akinek amúgy se sűrűn rebben a szeme, ráérősen belekortyolt a kávéjába, és pilláit lassan lehunyva csak ennyit szólt:

- Ahogy jónak látod.

Én ezt annyira jónak láttam, hogy még ott pizsamában, az inspirációtól kimelegedve előkaptam papírlapot, körzőt-vonalzót, és megterveztem a logisztikát. Az ereimben nyargaló lelkesedéstől elfelejtettem enni is, és csak akkor nyughattam kissé, mikor az adrenalin már a fülemből csorgott ki, és csak egy kis csokival lehetett visszatömködni. Mikor pár nap múlva hetvenvalahány fő nyüzsgött körülöttem, és láthatóan én legalább annyira fel voltam dobva saját ötletemtől, mint ők, megint megkeresett a Hang. Itt most miért nincs kérdés? Miből fakad az erő, amivel átviszem a közfalat? Nem volt szükség rá, hogy a választ keresve napokig lótuszülésben merengjek. Mert ez volnék én. Itt a helyem. Ez a dolgom.

2018 őszén két meghatározó dolog is történt egyidejűleg. Az egyik egekbe emelt, a másik föld alá húzott. Az elsőről már írtam. A pizsamás ötletből valóság lett. Annyian érdeklődtek, hogy két kurzust is kellett indítanom. A kitartóbbakból máig virágzó tánccsoport verbuválódott, de vétek őket így nevezni. Ők annál sokkal több. Barátságok, szövetségek fonódtak körém, és ha egy pillanatra is elbizonytalanodnék – ahogy nem szoktam - abban, hogy miért is vagyok itt én, elég, ha rájuk gondolok.

De az egyensúly kényes dolog. Ahol adnak, ott néha el is vesznek. Történt ugyanis, hogy kiváltottam a fogamzásgátlót, és morfondírozás céljából kikészítettem a gyógyszeres polcra, hogy nézegessem. Az volt a terv, hogy mielőtt újra elkezdem szedni, még egyszer utoljára elbeszélgetek az univerzummal. Tanulság következik. Senki ne beszélgessen az univerzummal, csak, ha pontosan tudja, mit kér. Én egyik este hanyatt feküdtem a párnák közt, ellazítottam tagjaim, kiürítettem az elmém, kitártam a szívem, és bele mondtam a világegyetem közepébe, hogy ha tervei vannak velem, itt vagyok; ha úgy kell, hogy teherbe essek, itt az utolsó alkalom, tessék, itt a testem, lehet ügyködni. Az univerzumnak aznap este nem volt beszédes kedve, vagy épp elbambult, mert semmi nem történt. Legalábbis ezt gondoltam. És, aki figyelt az előző részben, tudhatja, mert már meglengettem: a történetben szinte semmi nem úgy zajlik majd, mint ahogy én azt elgondoltam. A világmindenség látszólagos mozdulatlanságát égi jelnek vettem, és beszedtem az első levél tablettát. A kép csak utólag állt össze. Az univerzum – szegény-  akkor ősszel valóban elindított hozzám egy kis lelket, de mivel türelmetlen voltam, nem vártam ki. Hamarabb döntöttem én másként. Bárki vagy bármi is jött, én arra rászedtem egy teljes levél fogamzásgátlót. Véletlen? Tudat alatt? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy a tettem következtében november 30-án olyan kínokra ébredtem, hogy azt hittem, itt a vég. Vérzivatarban ázva és hidegverejtékben úszva elvetéltem. Igen, a két őszi esemény közül ez volt az, amelyik a pokolba rántott. Azaz annak még csak brokát tapétával rondított, dohányfüstben fuldokló előszobájába.

folyt. köv.

2018. június 21-én, egy rekkenő, csütörtöki napon, nagyjából azzal egy időben, hogy lekászálódtam a nőgyógyászati székből, valahol Kőbányán, egy kidőlt-bedőlt épületben meghalt az apám. Én akkor erről azonban mit sem tudtam, mert a protokoll értelmében az élettelen testet még két órán át úgy hagyják, és csak eztán csörögnek rád azzal, hogy van egy rossz hírük. Az első stroke-ba még belejöttünk, de a második nem tréfált. Az már berúgta az ajtót. Miután apu harmadnapon sem ébredt, a sokadik ágyrács-markolászás közben arra lettem figyelmes, hogy a lassú elenyészés közepette a lepedő hideg redőiben van pofája, és megszüli magát a bizonyosság. Itt már nem lesz több karácsony.

Akinek loholt már a sarkában a halál úgy, hogy azzal találkozni még nem volt kész, bizonyára megérti, miért igyekeztem a nap 24 órájában társasággal venni körül magam. Az ember maga is elámul saját perverzitásán, ahogy különböző helyzetgyakorlatokkal sorra veszi, elpróbálja, hogyan zajlik majd a bejelentés. Teátrális lélekként mindig úgy képzeltem, hogy a teher súlya alatt egyszerűen összeesem, és valaki, aki épp arra jár, jajveszékelve összekanalaz. Persze ez sem így lett, ahogyan szinte semmi más sem, amit a további eseményekről gondoltam.

A már említett csütörtökön csak annyi időre maradtam egyedül, amíg elrohantam a féléves rendes nőgyógyászati kontrollvizsgálatomra. Az ezredes szokás szerint kényelembe helyezte magát a lábam között, bedugta, amit be kell, lemérte, amit le kell, viszont most olyat tett, amit az elmúlt 25 év alatt még soha: felsóhajtott. Sóhajába kapaszkodva csimpánzként lengedező rémek szabadultak szét a rendelőben, és ide-oda ugráltak a csillár és a szekrényteteje között kifeszülő idegszál-liánjaimon.

- Hogy van mostanában?

- Pompásan – hazudtam, és intett, hogy felöltözhetek.

Történetünk ily korai szakaszában még bárgyú civil-arccal mosolyogtam az asztalvégen, mint egy hétköznapi páciens.

- Ildikó. Maga valahányszor meglátogat, mindig hoz nekem valami meglepetést.

- Mi van már megint?

- Felbukkant egy másik, négy centi, de most a jobb petefészekben.

-…és az…nagy baj?

Az ezredest az teszi ezredessé, hogy a fejében összeálló stratégiát csak a szükséges mértékben ismerteti. Keveset szól, de kétség sem fér hozzá: ezer ilyenebb csatát nyert már meg, és ez a mostani sem lesz másként.

- Kedden reggel jöjjön be a kórházba.

- Jó.

- Megszúrjuk, csinálunk egy CA-125-öt.

- Jó.

- Az egy markervizsgálat.

- Jó.

Dehogy jó.

- Doktor úr?

- Hm?

- Mármint: TUMORmarker?

Ilyen égszínkék szemeket ritkán oszt az ég, de most mégsem tudok elmerülni szépségükben.

- Protokoll.

Nem fűz hozzá többet. Az én tengerem zöldje viszont viharossá korbácsolódik.

- Ön szerint petefészekrákom van?

Az ezredes nem mosolyog, mert tudja, hogy nem tréfából üldögél nála senki ember lánya. Egyszer elmesélte, hogy amikor az orvosira járt, minden éppen aktuálisan tanult betegséget szép sorjában diagnosztizált magán, tán a méhnyakrákot valamiért nem. Ha pánik van, akkor pánik van.

- Szerintem nincs. De ha egy szervezet így generálja a cisztákat, mint kegyedé, akkor kutya kötelességünk megnézni, hogy nehogy elmenjünk valami mellett. És én még holnap is azt szeretném, hogy egymás szemébe tudjunk nézni.

- Világos.

- Nem tumor.

- Értem.

- Biztos?

- Ühüm.

Kiszédülök a forró délutánba. A „csak egyedül nem maradni” szabályomat annyi időre szegem meg, amíg felszaladok a lakásba lezuhanyozni. A laptop azonban éhes krokodilként tátja felém pofáját, nem lehet nem leülni hozzá. Csak éppen, hogy megkukkolok gyorsan valamit. Fél perc, és megyek. A petefészek betegségein hamar átgörgetem magam, mert az imént hallott titkos kód bolhaként csipkedi az ujjbegyem. Nézzük. Mit is mér a CA-125. A google megkínál pár színvonaltalan lánymagazin szupergagyi cikkével, amit gyakorlott gátugróként hagyok hátra. Fórumot sem olvasgatok, hiszen felvilágosult gyógyszeripari alkalmazott vagyok. Csak a tények. Mikor megtudom, hogy az emeletes busztól kezdve a vaníliafagyiig mindent ki lehet ezzel a markerrel mutatni, kicsit sem nyugszom meg. Ha menstruálsz, megugrik, ha peteérésed van, emelkedik, ha terhes vagy, akkor pláne, de mutathat endometriózison át petefészekrákig mindent. Köszi. Bemagolom a referencia tartományt és fittyet hányok a hipochondereknek szánt vastagbetűs figyelmeztetésre: diagnózisra alkalmatlan, csak nyomon követésre használandó. Paranoiába süppedt böngészésemből egy jól ismert ritmus szakít ki. Megszólal a mobilom. Budapesti szám. A szívem berúgja a motort. Ez lesz az.

Hogy veszed fel, ha pontosan tudod, hogy mit fognak mondani? Annak ellenére, hogy erre az esetre ülni terveztem, terpeszállásban kitámasztom magam a tévé előtt, és csak bámulom a sziluettem a fekete képernyőn. Port kéne már törölni. Mire eszembe jut, hogy ez hogy juthat pont most eszembe, már egy halk szavú nő sajnálkozik a vonal végén. Az édesapja sajnos meghalt. Elaludt – így fogalmaz. Holott mindketten tudjuk, mi történt. Apám testét az élet a száján keresztül hagyta el, tüdeje egyenletes áramú buborékpatakban csurgott le a párnára, még életemben nem láttam ilyet, csak bámultam bénán. Legutóbbi látogatásunkkor, ami gyakorlatilag a haldokló feletti megrökönyödött  rá meredésben merült ki, már felitatni sem tudtuk, az élet feltartóztathatatlanul szökött ki az összes nyíláson, amit talált. Csak utolsókat érintve, meg-megsimogatva búcsúztunk, és kapaszkodtunk egymásba, mi, a megmaradottak, a - ki tudja, még meddig - élők.

Elmotyogom, hogy megértettem, és igyekszem megjegyezni a teendőket. A rutinból kiejtett „viszonthallásra” idétlenül lengeti meg a függönyöket, ahogy a kanapéra ejtem a telefont. Adok magamnak talán egy teljes percet, amíg még megkímélhetem a többieket. Aztán riadólánc, éppen úgy, ahogy képzeltem. Anyu az első, utána tesó, Balázs Izraelben, Irma, barátok, rokonok, és még most is, mint mindig, úgy kezdem: szia, nem zavarok? Mert én ilyen tapintatos gyerek vagyok. Anyu rám parancsol, hogy azonnal menjek át hozzá, egyedül ne maradjak.

Ahogy összepakolok éjszakára, és lecsukom a laptopot, még utoljára felvillan, majd búcsút int a komor szó, ami hirtelen – minden mással  együtt- jelentőségét veszti. A CA-125 elereszt, hogy átadja helyét a fájdalomnak. Apám halálának tényét, mióta az kiszámítható lett, a vállamon imbolygó, ballonkabátos keselyűnek képzeltem, ami karmait jó mélyen a húsomba vájva, le-lehajol, s ráérősen a szívemet csócsálja. Most, hogy itt van, hogy bekövetkezett, mégsem a keselyű jött el. A hír hallatán olyasféle nyugalom lep meg, mint amikor fáradságos munkával évek alatt összehordtál egy hegyet, az azonban valami brutális katasztrófa következtében földig leomlott, de te valahogy mégis tudod, hogy áll. Mit áll: már égig ér.

A pokoli napokról most nem mesélek, lépjünk rá a diagnózis felé vezető ösvényre. Tumormarker. Kedden reggel – ahogy azt megbeszéltük az ezredessel - meg is jelenek az épületben, ahová a követező másfél évben úgy járok majd, mint más a heti filmklubjába. A Péterfy Sándor utcai kórházban szakrendelő és fekvőbeteg osztály is működik, így beletelik pár felesleges körömbe, mire megtalálom az ezredest. Hófehér egyenruhájában, fehér zoknijában és klumpájában megnyugtató látványt nyújt, ahogy jön felénk, riadt szemű, sokbajú nők felé, akik a betegfelvételi iroda előtti kispadon ülünk sorban, mint a verebek.

- Csókolom! Marika mindjárt megszúrja – mosolyog rám, és beszól Marikának, aki ki is dugja bozontos vörös-lenőtt kobakját. Marika is az a fajta régi csataló, aki már mindenre s annak ellenkezőjére is látott példát e csempézett falak között.

Amikor felveszi az adataimat, és a laborkérő lapra rányomtatjuk, milyen vizsgálatot is kérünk, zavaromban megszáll a beszédkényszer. Hihetetlen, hogy szinte szégyenlem, amiért most már nekem is tumormarkert nézünk, mintha tehetnék róla, mintha bármit is jelentene. De ha már így alakult, Marikával aztán lehet pletykálni, megtudom, hogy az ezredes már réges-rég nyugdíjas, és heti kétszer szívszerelemből dolgozik a kórházban. Nem lep meg a hír, hogy imádják, és nők százai félik a napot, amikor végleg szögre akasztja majd a köpönyeget.

Ahogy vattát szorítva visszaültetnek a kispadra, van időm körbenézni. A reggeli értekezletnek vége, megindul a nap. Bőröndöt görgető, őzike szemű civilek tipegnek be a betegfelvételre, a nővérek reggelit osztanak a tegnap műtötteknek, és megrökönyödve bámulok meg egy csoport véres zacskót hurcibáló, csiga lassan vánszorgó, köntösös nőt, akik úgy tűnnek: ráérősen sétálgatnak az őrület közepén. Megborzongok a gondolatra, hogy honnan állhat ki a vért szállító cső, de szerencsére nem látom, be van bugyolálva. Mindezek mellett jobbról-balról zöld leplekkel takart műtőskocsikat tologatnak vicces sapkájú fiatalok, akik egymás között úgy mókáznak, hogy azt mi - folyosón rettegők - is jól halljuk. Végre elapad a vérem, sietősen távozom. Még nem sejtem, hogy hamarosan jobban fogom ismerni a csempékre ragasztott figyelemfelhívó üzenetek szövegét, mint saját egyperceseimet. A vérvizsgálat eredményéért még aznap be kell telefonálnom.

-Mondja a TAJ számát!

Bemondom.

- Pillanat.

Hallom, ahogy harkályként kalapál a billentyűzeten. Szuszog, a háttérben nővérek instruálnak nővéreket. Leizzadok. Kattint kettőt. Lassú a gép.

- 33.

Harminchárom. Oké, ez nem annyira rossz, de lehetne jobb is. A referenciatartomány felső értéke ugyanis 35. Nem tetszik. Határozottan nem tetszik. De meglátjuk, az ezredes mit lép erre, ha legközelebb találkozunk. 

Apukámtól való búcsúzkodásomban a hipochondriám átmenetileg visszavonul, hogy aztán a megnyugvással újult erővel színpadra robbanjon majd. De erről legközelebb. A temetés péntekjén sivatagi légáramlat érte el hazánkat. Délután háromkor vár ránk a dunai hajó, de addig még sok bénító órát kell valahogy eltölteni. Ruha kikészítve, minden leszervezve, nincs dolog. Mit csinál az ember, hogy tölti a napját, ha órák múlva el kell temetnie az apját? Kínomban lemegyek a SPAR-ba, és - mint egy ínyenc zombi – béna, bamba monotóniában mindenfélét összevásárolok. A jégkrémek közül hívom fel tesót.

- Figyi, Te mi a frászt csinálsz ma?

- Ténfergek.

- Én is. Lejöttem a SPARba, b*zm*g.

- Én főztem.

- De ez milyen már?! Lejöttem a SPAR-ba, mikor mindjárt eltemetjük aput. Ez agyrém.

- Ez az.

Már bevásároltam, lezuhanyoztam, falat bámultam, hajat szárítottam. Még mindig csak dél. Kinézek a konyhaablakon, ahonnan épp rálátok a Megyeri hídra, és az alatta kacskaringó Dunára, ami nemsokára elnyeli a hamvakat. A hőség egyre fullasztóbb, kereszthuzatot csinálnék, de hiába tárok ki mindent, levél se lebben, helyben áll a hő. Ebből légkondi lesz, gondolom, de előtte még elmosogatok. Ahogy kezembe veszem az első tányért, és ráengedem a forró vizet, felkiáltok. Egyszerre megmagyarázhatatlan, jéghideg fuvallat érkezik a copfom alá, sejtésem sincs honnan, mitől. A hideg kiráz, és egy pillanat alatt megfordulok. Mire számítok? Senki nem áll mögöttem. A jégkéz érintése, ahogy jött, el is múlt. Szétnézek, mintha a hűtőszekrény magyarázattal szolgálhatna. Aztán elmosolyodom. Belül már sejtem, már tudom. Viszlát később, apucim.

folyt. köv. 

Talabor még javában szendergett, amikor a kerek fedelű hintó zörögve ráfordult a város felé vezető földútra. Csizmás lábát ütött-kopott zsákján pihentette, mellkasán lazán egymásba fűzött karjai egyenletesen emelkedtek-süllyedtek, ahogy alig hallhatóan szuszogott. Fejét a bársonyborítású támfalnak támasztotta, így az lágyan gördült jobbra-balra, ahogy a lovak felkaptattak az emelkedőn. Az áprilisi reggel még térdközépig gázolt a gomolygó párában, de az egyre melegebben csiklandozó napfény már előcsalogatta a téltől még kótyagos bogarakat, melyek döngicsélve vándoroltak egyik virágról a másikra. A madarak csivitelve üdvözölték az újabb reményt, mely csak azért szunnyadt el az éjjel ölében, hogy annál virgoncabban nyújtóztathassa ki tagjait az új napfelkeltében. „A remény” – gondolta velünk egy időben Talabor, és egyszerre felpattant a szeme. Lábait lekapta a zsákról, lehúzta az ablakot, és két kezével a keretbe kapaszkodva derékig kihajolt. A metsző menetszél elsöpörte homlokából a szeme elé kunkorodó tincseit. Tengerzöld szemét most is, mint mindig, résnyire húzta, talán mert bántotta a fény, vagy csak már hozzászokott, hogy mindenre s mindenkire így tekintsen, ezt nála aztán igazán nem lehetett tudni. A távolban már látszott a templomtorony, az oda vezető út mellett pedig unottan legelésző bamba birkák bámultak a messzeségbe, észre sem véve, hogy a szájukban őrölt fűcsomó fele rendre lábuk elé hullik. Talabor nagyot szippantott a csípős levegőből, és orra megtelt a tavasz zsenge illatával. Kétszer rácsapott a hintó tetejére, mire kisvártatva kinyílott egy kis beszélőablak a bak és az utastér közötti válaszfalon.

- Uram?

A kocsis háta mögül újabb nyaláb tavaszi szél áramlott be, és egyenesen benyargalt Talabor hóna alá. A férfi összébb húzta magán a kabátot.

- Merre járunk?

- Most érkezünk Lammorába.

Lammora. Talabor kedvtelve forgatta a nevet nyelve hegyén, de mielőtt megengedte volna magának, hogy ráérezzen az ízére, megálljt parancsolt képzeletének.

- Kik lakják?

A kocsis köhintett egyet, olyasfélén, mint aki tudja, amit tud, de jobbnak látja azt megtartani magának.

- Meglátja majd az uraság. Annyit mondok: itt könnyen lehet, hogy megtalálja a számítását.

Talabor hátradőlt, és szórakozottan megemelte a zsákot, mintha kilóra mérné. Mióta az elmúlt nyáron olyan sebbel-lobbal távozott a kastélyból, ahol valósággal szétmarcangolta a szerelmére éhező csürhe, nem gyűjtött bele többé. Az undor őt magát az igaz útra űzte, a falánk zsákot pedig éhkoppra ítélte. Talabor azonban gyakori táplálkozásra kényszerült, s bár számított rá, mégis aggasztotta, hogy a készletek rohamosan fogytak. Vállalt önmegtartóztatásában ugyanis nap nap után egyre csak halványult. Ereje így néha visszatért ugyan, de varázsa észrevehetően fakult, színei megkoptak, és amikor néhanap elcsendesült, hallani vélte, ahogy valahol mélyen legbelül, mint visszhangosra száradt kút fenekén, megkondult a csüggedés.

Lammora részletei szabad szemmel mind és mind kivehetőbbek lettek, ahogy a kocsi egyre közelebb gurult a városhoz. Kirajzolódtak a háztetők katonás sorba rendezett színes cserepei, a takaros tereken hajlongó, égre nyújtózó fák rügyező ágai, és elősejlettek az apró pontokként köztük sürgölődő emberek is. Talabor felidézte magában azt a viharos, októberi napot, amikor a város széli fogadó padlásszobájában felkereste a hírhedt javasasszonyt. Hónapok óta járta az utakat, s híján volt már a reménynek. Lelkét úgy elhagyta, hogy az hosszú mérföldekkel mögötte poroszkált, s csak a Jóisten fújta utána, ha épp volt rá gondja. Maga se tudta tán, de valamiféle hitért jött, amit semerre sem talált, akármerre kapkodott. A levegőtlen, sötét helyiség megfeketedett falain reszketve táncolt a gyertyaláng, s a nehéz szőttes, mely a korhadt faasztalt középütt épphogy borította, sár- és egérürülék szagának elegyét árasztotta. Talabor egymás után fordította fel a koszos ujjbegyektől elsárgult, meggyűrt kártyalapokat. Izgalommal fürkészte a rusnya banya szétálló szemöldökszőreit, s ahogy alattuk jobbra-balra fickándoztak a mindent látó, fekete szemek. A titokzatos jövendő. Szerelem. Szíve rúgott egy nagyot. Májusban. A tavasz utolsó sóhaja útjába sodorja a leányt. Aki szebb lesz a legszebbnél, kedvesebb a legkedvesebbnél, és aki képes lesz holtaiból feltámasztani Talaborban azt, amire csak úgy gondolt magán, mint egy elszáradt, zörgő végtagra: tikkadt, öreg szívét. Talabor buzgó tettvággyal talpra szökkent, mellkasát úgy feszítette a hév, hogy egy pillanatra levegőhöz sem jutott. Tenni akarás egy tüneményért, akit elképzelni sem tudott, csak azt tudta, hogy úgy hordja magán, mint körülötte libbenő csillámpalástot.  A javasasszony kinyúlt a gúnyája alól, és durván elkapta a tenyerét. Talabor most, úton Lammorába is élénken emlékezett minden szavára, mert olyan abszurdnak találta.

- De jól vigyázz – köpködte a banya. – Tükröt az úton nehogy törj! Fegyverrel a lányt meg ne közelítsd! Mert akkor keresheted, amíg a csillagok el nem rejtik a holdat!

A zagyva beszéd komor fellegként gomolygott a mennyezet alatt, de Talabor lélekben már messze járt, s az intő szavakra fittyet hányt. Fizetségét az asztalra dobva faképnél hagyta a banyát, és két emelettel lejjebb aludni tért. Új erőre kapott szívének azonban más szándékai voltak azon az éjszakán. Egy szemhunyásnyit, annyit sem aludt. Felkelt hát, s úgy, ahogy volt, lenge ingben kiszaladt a hajnali csendbe fagyott udvarra, s beszippantotta az élet szépséges illatát. Csak a májust kell kivárni, az pedig már csak pár röpke hónap – tartotta most, hogy tetőtől talpig átjárta a remény. Ahogy két emelettel feljebb kikönyökölt fölötte a banya, épp arra gondolt, amire te, nyájas olvasó. Ha hősünk Filoszt annyira cimborálta volna, mint Erószt, bizonyára elgondolkodott volna kedvének hirtelen megemelkedéséről. Az eleve elrendelésről. A sors útjának tekergéséről. S ebben az emberről. A boldogság azonban nem állhatja a lassítást, s Talabor hamar elsodródott a gondolataitól.

Lammorában az április vége langymelegen, de egyre harsányabb színekben közeledett. Talabor az első hét végére már tudta, nem itt fogja meglelni, akit keres. Akadtak szép leányok, kedves-készségesek, de egyiküknek sem sikerült felszítani az ígéret szikráját sem. Naphosszat járt-kelt, ismerkedett a helyiekkel, de minden este úgy tért nyugovóra, hogy párnájába csak a csalódás jajszavait sóhajthatta. Már bőven május végén járt az esztendő, amikor Talabor sétára indult a környező dombságban, hogy megtervezze, merre induljon tovább, hiszen nyakán a tavasz vége, szerelmet pedig nem csiholt még benne senki ember leánya. Aznap nem azzal a szándékkal kerekedett fel, mint eddig minden reggel, külsejére sem fordított annyi figyelmet, mint amikor a könyvtárba igyekezett, ahol a fiatal iskolás leányok töltötték szabad idejüket. Egykedvűen szemlélődött. A napfény kellemesen cirógatta, a langyos szellő virágillatot hordott az orrába, és hirtelen ötlettől vezérelve elterült a mezőn. Zsákját begyűrte feje alá, és felbámult az égre.

A világoskék magasságban szikrázott a nap, de Talabor túlontúl el volt foglalva a saját során való kesergéssel ahhoz, hogy befogadja melegét. Unalmában elszundított, és kicsivel később arra ébredt, hogy egy őz elvágtat mellette, épp, hogy el nem tapossa. Az ég haragosan összeráncolta gomolyfelhőit, azt sem lehetett tudni, dél van-e vagy már igencsak este. A szél hirtelen erőre kapott, és tele tüdőből fújta dühét boldog-boldogtalanra, akit csak ért. Talabor felpattant, és zsákját a vállára vetve megindult a város irányába. A szél ekkor összetrombitálta teljes haderejét, és támadásba lendült. A férfi minden izmát megfeszítve sem tudott ellenében egy tapodtat sem haladni, így egy idő után feladta, és a légáramlatot követve kénytelen-kelletlen betessékelődött az erdőbe. Valahányszor a tisztásra vetette a lábát, a szél, mint arrogáns ajtónálló, kisöpörte onnan.

- Remek – dohogta sértődötten, és fázósan összehúzta magán az ingét, ahogy rejtekhely után nézett.

Az ordító orkán egyszer csak elcsitult, s Talabor fülébe valahonnan az erdő mélyéről, a fák közül csalogató dallam kacskaringózott. Fejét oldalra billentve hallgatta egy darabon, s képzelete bűbájos alakot rajzolt elébe. Vállára kapta zsákját, és megindult a hang irányába, mert felé lépdelve azt egyre bizonyosabban hallotta. A cserjék combját súrolták, s ostormód csapódtak utána az ágak, ahogy törte magának az utat mind beljebb és beljebb. Az ég egyre sötétebb lett, és sűrű cseppekben megeredt az eső. Zúgó patak szelte ketté útját, de a dallam már annyira hangosan terjedt a fák közt, hogy gondolkodás nélkül ugrotta át a sebes sodrást. Pajzsként védte a hideg és a fáradalmak ellen az ősi, ösztönből eredő tudat, hogy végre újra: dolga van.

Talabor ráfordult az ösvényre, ahonnan a hang forrását bizton tudta, és nagy reményekkel körbenézett. A látvány, ami fogadta, minden várakozását miszlikbe aprította. A borzalomtól felordított, s hátra hőkölt. Az út mentén kornyadozó korhadt fa üregében maga Biri néne üldögélt, s fogatlan mosollyal rákacsintott.

- Talabor – vigyorodott el a banya, és úgy nézett rá, mintha egy rég elfeledett ország határára ért volna. – Hát megint az utadba esz a fene.

- Mit akarsz tőlem? – förmedt rá a férfi.

- Ó, nem én hívlak, dehogy én, jajjj… - kacarászott tovább a boszorkány, mintegy magának.

S valóban, Talabor a nénén túl, de már behatárolható távolságból még mindig hallotta a lányt. Tétovázott egy keveset, illék, nem illék-e neki most kérdeznie a jövendőről, a néne pedig nem könnyítette meg a dolgát: egy sártól rücskös faágat szorongatott, s szórakozottan piszkálta vele feslett talpú bakancsának orra likát. Talabor úgy döntött hát, hogy nem kérdezősködik, majd megtudja ott és akkor az égiek szándékát, s bízott magában, hogy helyt is áll. Önerőből. Ahogy tekintetét ismét a hang irányába fordította, s megindult felé, a banya fürgén kinyúlt, és elkapta a karját. Talabor undorral szabadította ki magát, és neheztelve nézett le a földtől mocskos ujjakra.

- Azt a zsákot én nem vinném.

Talabor szemét egy pillanatra lehunyta a megadás. Leengedte válláról a zsákot, és elgondolkodva figyelte, amint a kövér esőcseppek ütemesen kopogtatnak a vásznán. Már nagyon soványka volt, és ahogy elnézte, nem sok haszna maradt. Ám mégsem szeretett volna tőle megválni, mert nem feledte, kitől kapta, se a jó szolgálatot, mit oly sokáig tett neki. De tudta azt is, hogy akármennyire is rühellte, a nénének mindig igaza van. Ha le kell tenni, hát le kell tenni, látta be, ezért tipródva elébb két, majd négyrét hajtotta, tétován mellkasához emelte, mint aki búcsúzni készül, de meggondolta magát, és hamar elrejtette egy ázott bokor menedékében. Biri néne hümmögve fordította vissza figyelmét a bakancsára, és nem szólt többet. Talabor ezt beleegyezésnek vette, és elindult.

Minden lépéssel közelebb érezte magát valamihez, amiről nem tudta, mi, csak azt, hogy őérte jött el egészen idáig. Egyszerre gerjesztette izgalom, és csitította megnyugvás. És a hangja. A lány hangja fürgén s könnyedén bebújt a fülébe, és képzeletére, mint makulátlan vászonra, ezer színnel festette le magát, hogy gyönyörűségét teljes pompájában megmutathassa. Majd az épp, hogy megtestesült törékeny tünemény bukfencezett egyet, és tovább csilingelt a járatokban, befészkelte magát a szívébe, nyújtózott egy jólesőt, és forrón, mint a kemence búbja, tetőtől talpig átmelegítette Talabor zsibbadt, bamba mellkasát. Újra élt. Szíve lobogó tüzek máglyája lett. A lángok elviselhetetlen forrón táncoltak, orrán-fülén csak úgy bugyogott ki a holtából éledt lélek. Most már tudta, mert minden porcikája azt sürgette, hogy ő az. Az Igazi.

Futott. Nem törődött a szemébe csapkodó esővel, se a gáncsoskodó gyökerekkel. Nyomon volt. Egyszer csak egy sárból-kérgekből képződött, esőtől síkos torlaszhoz ért, melynek lombkorona körüli magasságában hasadék tátongott. Talabor megragadta az egyik göröngyöt, megvetette talpát egy kiálló gyökérben, és feltolta magát a következő kapaszkodóig, így araszolt, vigyázva, elszántan és feltartóztathatatlanul. Mielőtt azonban elérte volna a nyílást, talpa elvétette a támaszt, és lábszárnyit csúszott lefelé a meredeken. Nadrágját felhasította egy kiálló tövis, végig karistolt combja sajgott, és lüktetett. A fájdalom óva intve homlokára ült. De újra nekiveselkedett, és tovább tolta magát. A hasadékon is áthúzódzkodott, és amikor végre vízszintbe került, lepihent kissé a búvóhelyen. Odakint haragosan dörgött az ég, a fák ágait tépte a magaslati szél. Májusi eső – gondolta, s hirtelen felötlöttek benne a zavaros szavak, melyek értelmet nyerve most nevetve hagyták el ajkát: a tavasz utolsó sóhaja. Itt van hát. Sóhajnak ugyan kissé vehemens, jegyezte meg magának, de igen, ez lesz az. Talpra szökkent a járatszerű nyílásban, és elindult a szűnni nem akaró dallam nyomába. De mintha az egyre távolodott volna. Üldözőbe vette, és a kacskaringós úton szaladni kezdett. Elképzelése sem volt, hogy hol van. Szeme elől elhajtott egy-egy gyökeret, s néha bokáig süppedt a sárban. A távolban mintha fény derengett volna. A magaslati járat aztán lankássá vált, újra kijutott az erdőbe, ahol madárcsicsergés köszöntötte minden léptét. Közeledett. Lábai azonban aggasztóan elnehezültek, s érzékszervei tompulni kezdtek. Szája szélén keserédes cseppekben gyűlt a lenyelni elfeledett nyál.

„Nem fog sikerülni” – sziszegte egy kígyószerű hang az egyik bokor mögül. Talabor figyelmen kívül hagyta, mert tudta, hogy csak a zsákja hiánya űz tréfát vele.

„Ki fog nevetni” – szólt egy másik, és a körös-körül tornyosuló fák kérgéről visszapattanó kacajok a tarkójába szúrtak.

„Mégis mit képzeltél?” – csattant fel egy női hang, és ahogy Talabor végignézett magán, véres combján, saras csizmáján, csapzott haján, belátta, hogy ez nem az alkalmas pillanat a nagy találkozásra. A legjobb formájára volt szüksége. Mégis mit mondjon a nőnek? Ámor összes nyila sem ellensúlyozza az előnytelen külsőt – beszélte be magának, és hátát nekitámasztotta egy nyirkos kősziklának. Feje fölött összeborult két lombkorona, s hetvenkedve tépázta egymást.

- Szükségem van a zsákomra – mormolta maga elé, és már szaladt is vissza, fel az emelkedőn, át a járaton, le a torlaszfalon, vissza a bokorhoz.

Zakatoló félelme egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor rátalált a zsákra, s a vásznon keresztül megérezte már csendesedő, de még megnyugtató erejét.  Felkapta, és beszaladt a sűrűbe. Két marokra fogta a zsák száját, arcát egészen közel emelte hozzá, és kioldotta a zsineget. A zsákból előözönlő fény elsöprő lendülettel járta át, testét átmelegítette, ruházatát megtisztította, haját megszárította, lelkét feldagasztotta, mint bő vitorlát a tengeri szél.

- Maradjon elég a találkozásra is – gondolta, és mielőtt kiszippantotta volna belőle az utolsókat is, visszazárta a száját.

Biri néne hátát egy fának döntve, összefont karral förmedt rá.

- Még mindig azt hiszed, hogy arra a batyura van szükséged, fiam?

Talabor magában szitkozódott egyet, és szó nélkül kikerülte a banyát.

- Hagyd el a zsákot. Ne vidd be oda! – kiáltotta fülébe a néne, de Talabor türelmetlenül, és akkora indulattal sodorta el, hogy a banyát a zsákkal orrba vágta, és vissza se nézett, úgy hagyta sorsára. A második nekirugaszkodás gond nélkül ment. Izmai rugalmasan segítették fel a torlaszon, a járatban úgy lopakodott, mint ragadozó, ha bevett útvonalán portyára indul. A dallam ugyanolyan hívogatón csalogatta, mint annak előtte, és amikor újra az erdőbe ért, s rátalált a tisztásra, ahol egy sárgára festett, kerekded házikót látott, ráncba szedte ruházatát, zsákját hanyagul átvetette vállán, és magabiztosan átlépte a küszöböt. Maga sem tudta, mire számított. De arra, ami fogadta, biztosan nem.

Talabor résnyire húzott szeme akaratlanul is kikerekedett. Próbálta ugyan megtartani igézőre deformált szemrését, de a csodálkozás újra s újra megtöltötte, s úgy itta be a látványt, mint szomjazó a végtelen sivatagban lelt elárvult levél tenyerében összegyűlt esőcseppeket. A ház kívülről ugyan girbegurba mézeskalács laknak tetszett, belülről azonban ízlés és vagyon tekintetében egyaránt dúsgazdagságról árulkodott. A messzi földről hozatott, finom megmunkálású bútorok színben, s stílusban tökéletes összhangot sugároztak, a súlyos brokáttal bevont díszpárnák, drága kelméből és körültekintő szakértelemmel varrt bojtos függönyök, s az egész helyiséget átjáró kellemes virágillat arra késztette a látogatót, hogy lerúgja cipőjét, s azonnal otthon érezze magát a tisztaságtól csillogó házban. A kinti sárnak-mocsoknak nyoma nem volt.

A fiatal nő vizes haját törölközőbe csavarva még mindig dalolászva fordult ki a fürdőszobából, mikor szembe találta magát a küszöbön tébláboló Talaborral. Még mekkora lett emez meglepetése, amikor meglátta, hogy a nő széltől kávébarnára simogatott bőre, mely a selyem köntös alól elősejlett, rövid időre meg-megcsillan. Mint karácsonyfadísz, ha épp ráhull a csillagszóró fénye. De nem felitatni elfeledett vízcsepp, se nem idáig nyújtózó napsugár keze, s nem is Talabor önnön képzelete csalta lépre érzékeit: ahogy másodjára is odapillantott, biztos volt benne, hogy a nő fénylik. Egy darabig csak ott álltak egymással szemben, s Talabor nem merte a nő álla alá ereszteni farkaséhes szemét. De bámészkodás nélkül is tudván-tudta, hogy a köntös diszkréten elődomborítja gömbölyded melleit, csinosan íveli karcsú derekát, s kivillantja kecses ívű combjait. Türelmetlen gerjedelem forrósította át tagjait, azonban most már eljött az ideje a szónak is.

- Elnézést, kisasszony – kezdte, s közelebb lépett. Pontosan tudta, hogy az óvatos közeledés bizalmat ébreszt a szebbik nemben.

A nő érdeklődve szemlélte váratlan vendégét. Talabort nézték már sokan, sokféleképpen. Kéjrevágyón-kacéran, naiv-szerelmesen, s torokszorító fájdalomtól elfúlva is, de úgy, mint ő, még senki. A sötéten ragyogó szemek kíváncsian simogatták az arcát, és – ahogy azt már Talabor szinte megszokni volt kénytelen – íriszükön felragyogott valami, amire nem volt magyarázat. Talabor azt fogalmazta meg magának, hogy ha nem tudná, hogy badarság, most azt hinné, egy hús-vér csillag fürkészi őt testközelből. De a nő nagyon is e földről való volt. A törölközőből csavart turbán egyszer csak leomlott, s sötét, félig vizes haja sűrű fürtökben gömbölyű vállára hullt. Tökéletes szépségű arcán gyengéd mosoly szaladt végig, szája szeglete alig észrevehetően megrándult, ahogy felkacagott a helyzet komikumán.

„Ez jó jel” – gondolta Talabor, hiszen tapasztalatból tudta: akit zavarba lehet hozni, azt meg is lehet nyerni. Magabiztossága ugyan alig érzékelhetően megtántorodott, de ösztönösen rámarkolt a zsák  nyakára, és összeszedte magát. A nő azonban megelőzte.

- Elnézést, ha butaságokat énekeltem – csilingelte nevetve. – Szeretem az esőt, és ha esik, egyszerűen csak énekelni támad kedvem.

Talabor kicsit megnyugodott.

„Mosoly” - gondolta. „Innen már menni fog.”

- Csodálatos a hangja – mondta Talabor kedvesen, de remélve, hogy nem játszi könnyedséggel.

„Ez a nő annyival több, mint én” – lepte meg gyomortájékon a következő sugallat. „Rá fog jönni, hogy én egy…hagyd abba.”

- Így gondolja? – pirult el a nő, és megint zavarba jött.

„Most kell lépni. Mire vársz még?” – hergelte fel magát, és belekezdett a műsorba. Kisfiúsan elmosolyodott, és elővette legjobb barátját: bocsánatkérő arckifejezését. Közelebb lépett, ügyelve arra, hogy tekintete véletlenül se tévedjen a nő nyaka alá.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta, és határozottan, de lassan letette maga mögé a zsákot. A nő úgy várta az elkövetkezendő eseményeket, hogy izgalmában hol Talabor szemét fürkészte, hol saját öltözékét lapítgatta a testére, nem is tudva, hogy ezzel mekkora próbatétel elé állítja a férfit. Örömében olyan édes volt, hogy Talabort magát is meglepte: legszívesebben átölelte volna, és belekacagott volna a hajába.

- Engedelmével, Talabor a nevem – búgta, és kitartóan a nő szikrázó szemébe nézve megfogta a felé nyújtott finom kis kezet.

- De kedves név – nevetett a nő, és kedvtelve nézegette a férfit, majd észbe kapott. – Bocsásson meg…az én nevem Ariana.

Talaborban felsistergett a meggyőződés, hogy sürgősen kerítenie kell valamit, melynek okán védelmébe veheti a nőt, és biztonságot áraszthat magából. Jobb híján bevetette a jól bevált gyakorlatot.

- Kisasszony, ön reszket – jegyezte meg aggodalommal a hangjában, és maga is megütközött azon, hogy ezt a sokszor elcsépelt mondatot most valódi tartalommal töltötte meg valami újfajta tenni akarás.

„Jó, de mit adjak rá?” – förmedt rá magára, és ostoba rögtönzésére.

- Engedje meg, hogy - bár kabátom nincs, de - ezt Kegyedre teríthessem…- mondta, s leguggolt a zsákhoz, hogy elővegye a bele göngyölt felöltőt.

Ariana tekintete a férfi mozdulata nyomán rátévedt a padlón elterülő, sovány zsákra. Talabor ekkor meglátta, mekkorát hibázott. A nő azonnal tudta, miféle zsákkal van dolga – akár azért, mert eljutott hozzá a híre, akár azért, mert azok a szemek nem véletlenül ragyogtak. A kitárt ablakok egymást követően sorra bevágódtak, s a fény, majd a meleg – mint délutáni sütkérezésében megzavart gyík - elszökött a házból. Ariana hátrálni kezdett, és iszonyodva meredt a zsákra. Most már valóban didergett. Talabor egyszerre furcsán szomorú lett, és úgy érezte magát, mint a vadász, aki egy elhibázott mozdulattal saját, kölyökkorától dédelgetett őzgidáját lőtte szíven.

- Ne féljen, kérem – közeledett. - Ütött-kopott, de van benne egy…

De már késő volt.

- Hiszen megmondták, hogy fegyvertelenül közelítsen hozzám...

Talabor kezdett túl sok mindent nem érteni, és ebbéli tehetetlenségében majd’ megőrült. Hangja s lénye minden gyengédségét összeszedve, két nyílt tenyerével a nő felé lépett, aki elfordította a fejét.

- Ez? Hát ez nem fegyver…

Ariana lehunyt szemmel megnyugtatta magát. Már nem félt, csak bánattól terhesen állt a fal tövében. Gyönyörű fejét értetlenül ingatta.

- Miért nem hallgatott rá…

S azzal sarkon fordult, és egy gazella ügyességével a hátsó ajtón át elsietett. Talabort fenékbe csípte a félelem. Nem veszítheti el. Felkapta az ezerszer elátkozott zsákot, és futásnak eredt. A vihar odakint már elvonult, s esőszagú függönyök közt egy mezőre vezetett a nő illatának nyoma. Amikor nemsokára utolérte, Ariana egy kis padon ült, és némán merengett. Amikor meglátta Talabort, odasétált hozzá. A férfi zihált, és kétségbeesve próbálta volna elmagyarázni a nőnek, hogy…de Ariana átölelte, és a szájára tette törékeny kis mutatóujját.

- Sss, hallgass rám – intette csendre. A hirtelen megváltozott, bizalmas hangnem sérthetetlennek tűnő védőburokba vonta kettejüket. Talabor feloldódott a nem remélt közelségben, és ünnepélyesen Ariana csillogó szemébe nézett. Annyi mindent kellett mondania.

- Figyelj rám – mondta neki gyengéden a nő, és kezébe vette a férfi arcát. Talabor elértette a gesztust. Kis híján felzokogott a megkönnyebbüléstől. Hát tudja. Hát nem volt hiába. Mostantól minden másként lesz.

- Odabent megnéztelek téged – mondta.

Talabor annyira megijedt a folytatástól, hogy csendben maradt.

- De…nem láttam semmit, ami a tiéd. Csupa átmeneti holmi..

Talabor mondani szeretett volna valamit. De nem tudta, mit.

- A zsákod…elemésztett. Látok tüzeket. Látok szépséget. Csak Téged nem.

A férfi szerette volna elmondani, hogy ezután minden másképp lesz. Hogy vele sikerül. Hogy ő soha többé nem nyúl a zsákhoz. Hogy a zsákban levő összes fény nem érhet fel az ő szeme egyetlen szikrájához se. De csendben maradt, mert eddig mindig csak széptevésre pocsékolta a szavakat, s azok annyira kiüresedtek már, hogy kimondva csak haszontalanul csüngtek volna a felhők lábán.

- És te nem tudhatod, hogy – folytatta a nő, s közben Talabor arcát simogatta.

- De tudom – mondta végre a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta a puha, nedves ajkakat. Mestere volt a mondat közben elcsókolt szavaknak.

Ekkor különös dolog történt. Ariana egész testében feltündökölt, és fényesebben ragyogott, mint a nagy felfordulásra újra előbújt nap. Kibontakoztak az ölelésből, és Talabor tenyerét a szeme elé tartva próbálta kivenni a nő körvonalait, de Ariana egyszer csak felsóhajtott, és a következő pillanatban ezer csillagra pukkant szét. Szétszóródó fénypontjai felrepültek egyenest a fényes égboltra, és onnan szinte láthatatlanul, s lassan araszolva hulltak alá a táj számolatlan pontján. Talabor moccanni sem mert, csak üresen nézett hűlt helyére.

- Eltörted az orrom, te barbár – károgott rá valaki a háta mögül.

Talabor egy mukkot sem volt képes kiejteni.

- Mondtam, hogy ne vidd a zsákot.

Talabor lassan megfordult, és gyűlölettel nézett a banyára.

- Ez a te műved?

Biri néne egy kézmozdulattal elhallgattatta a férfit, és térdre parancsolta. Talabor úgy imbolygott lába előtt, mint fejezésre színe elé cibált elítélt.

- Én nem bocsátkozom ilyen kisded játékokba.

Talabor csak egy szájhúzást tudott kipréselni magából, pedig ösztönei mást diktáltak. A dolgavégezetlen küzdeni vágyás szétfeszítette izmait.

- És most végig fogsz hallgatni, akármennyire is a hátad közepére kívánsz.

Talabornak egy porcikája sem kívánta a példabeszédet.

- Kergeted az Igazit? Hát tudd meg: nincs Igazi.

A férfi térdén ingadozva esetlenül intett az égbolt irányába.

- Mondom még egyszer. Nincs Igazi. Se neked, se másnak, se senkinek.

Talabor tagjaiban szétáradt saját mérge. Biri néne azonban kitartóan folytatta, annyira a bögyében volt már a sok el nem mondott bölcsesség.

- Mégis mit hittél? Hogy heverészel naphosszat a pázsiton a fehér ingedben, és a szádba repül a sült galamb?

Talabor – ha eszköze lett volna rá, hogy ennek hangot adjon – duzzogva replikázott volna.

- Nem, fiacskám. Ahhoz tenni kell. Még neked is.

Biri néne a harmadik kör után valamelyest megnyugodott, leült egy farönkre, és feloldotta a némaság és bénaság béklyóját.

- Ő volt az, tudom – kezdte Talabor, és talpra szökkent.

- Frászkarikát.

Talabor azonban életében nem érezte még magát ennyire biztosnak a dolgában. Nem hagyta békén a nénét, és kereste az alkalmat, hogy az figyeljen rá.

- Minden stimmelt. Május utolsó sóhaja…jó, tudom…akkora szélvész volt, hogy majd elsodort! De ez az időpont hangzott el a jóslatban!

A banya letépett egy fűszálat, és rágcsálni kezdte. Szemöldökét összeráncolva borongott a távolba.

- Mit mondott még az a vén sarlatán?

- Hogy ne közelítsek fegyverrel! Chháá…Nincs is pisztolyom! Sose volt!

Biri néne kárörvendően felkacagott. Talabor állt fölötte, és nem értette, miért nem képes a banya megenyhülni irányában. Volt, ami volt, de ez a szenvtelen szívtelenség felháborította.

- Gonosz vén szipirtyó!

Biri néne továbbra is jól szórakozott.

- Benned annyi együttérzés sincs, mint ebben a nyomorult zsákban!

Ahogy kiordította magából, Talabor megértette. Két kezébe kapta a zsákot, és olyan messzire hajította, hogy az valahol a fák koronái közt zuttyant az avarba.

- Bámulatos, ahogy vág az eszed – mondta végre a nyanya, és elhallgatott.

Talaborban összeálltak a mozaikdarabkák.

- Na de tükröt…egy fia tükröt se törtem…

Biri néne fintorogva ránézett, és a férfi rögtön megértette. A lélek tükre. Az Isten azzal verte meg, hogy neki épp egy gonosz boszorkány tartsa egész életében. Ezzel már nem volt mit tenni, tényleg eltörte, most aztán megcsinálta. Hét évnyi szerencsétlenségre emlékezett, de még pislákolt némi remény. Körbeszaladt, és mindkét tenyerét a homlokára tapasztotta, elsimítva onnan szélben lengedező tincseit.

- Ő volt az. De ha ő volt az, akkor mi a baj? Miért nem sikerült?

A néne nem szólt, csak várta a választ.

- Mondj már valamit!

- Mondd te, fiam.

Talabor úgy összpontosított befelé, mint még soha. Az eseményeken való töprengést jobbára távolról elkerülte, mert tapasztalatai szerint nem vezetett az se örömhöz, se megoldáshoz. Csak valamiféle kényelmetlen érzéshez a lelkében. Mint amikor gyapot szúrja az ember bőrét. Viszket, éget, de sosem látni, hol fáj.

- Sikerült volna. Csak hát…meglátott engem.

- Akkor számodra már nincs remény.

Talabor odatérdelt a banya elé.

- De van. Te tudod.

Biri néne elfordult.

- Kérlek, segíts.

A néne röffentett egyet.

- A jóslat úgy szólt, eltűnik, amíg a holdat ki nem takarják a csillagok. Tehát majd visszajön! De mikor lesz az, mikor?

Biri néne felkacagott.

- Az nem egy dátum volt, te mamlasz.

- Hát!?

- Hogy hova tudod tenni néha a szemed…- dohogott a banya, és teátrálisan felszórt egy marék csillagot az égboltra. Talabor nem értette.

- Hát mivé lett a te Arianád, hm..? Emlékezz csak.

- Csillaggá.

Biri néne bólintott, úgy értékelte, eleget mondott, és faképnél hagyta a férfit. Talabor azonban elkapta a karját.

- De mit tegyek? Hol keressem?

Biri néne szemében egy pillanatra együttérzés villant, de hamar ki is hunyt.

- Amikor a te Arianád a te szerencsétlen közeledésedtől ezer darabra hullott, az a sok ezer darab mind belevándorolt ezer meg ezer nőbe. Igazság tétetett.

- Nem értem..

- Persze, hogy nem. Azok a nők, akik mérföldes vonzáskörzetedben megfordultak, most visszakaptak valamit. Valamit, amit te elvettél tőlük.

- Én…áhhh!

Talabor felfortyant. Nem fordult elő vele gyakran, hogy kritika érte, de olyankor rendre megsértődött.

- Engem már nem érdekel a több ezer nő.

- Az pech. Mert Ariana ott él bennük tovább.

- De én őt akarom megtalálni. Egyedül őt.

- Akkor azt javaslom, itt kezdd a kutatást – szólt a banya, és szívtájékon bökte a férfit.

Talabor kétségbe esett.

- De hogy?

- Arra magadnak kell rájönnöd.

A férfi nem eresztette a banyát.

- Segíts.

Biri néne fontolgatta, hogy bibircsókos varanggyá változtassa-e a férfit, de eltekintett a varázslattól. Túlságosan kimerítené. Egy laza mozdulattal kiszabadította magát a markolásból, és rendezte rongyos ruházatát.

- Hét faluval arrébb Keletre él az öreg Dragaszt. Ő talán tud segíteni.

Talabor háromszor elismételte a nevet, hogy el ne feledje, de ezalatt a banya már eltűnt a fák közt.

- És most kivételesen vidd magaddal a zsákodat! – szólt mégis a háta mögül, majd varjúvá változott, és éktelen ricsajjal bevette magát a sűrűbe.

A kristálycsillár ragyogó fényénél a fehér kesztyűs inasok már a vadhúsokat hordták elő hatalmas ezüsttálcákon, mikor Talabornak az a kellemetlen érzése támadt, hogy valami nagyon nincs rendjén ezen az alkonyon. Az asztaltársaság finom hölgyei és dúsgazdag úriemberei érdeklődve – hol összemosolyogva, hol szemöldöküket felhúzva -  hallgatták történeteit, ő pedig szívesen, bár az est előrehaladtával egyre lankadó lelkesedéssel mesélt a távoli falvakról, hol pirospozsgásak a lányok és dermesztően korai a pirkadat. Ám a hallgatóságot jobban lebilincselték a pezsgő nagyvárosokról szóló elbeszélései, ahol hétfőnként nyilvánosak a tárgyalások, és naponta csábítják buja kalandokra a férfiembert nehéz, vörös függönyök mögül előpislákoló lokálok. Mindenki őt figyelte, és ez általában elégedettséggel töltötte el. De ma nem így állt a dolog. Mikor azt mondja, mindenki, nem pontosan fogalmaz a tisztelt szerző. Úgy volna helytálló: mindenki, kivéve Margita grófnő, aki szemlátomást tudomást sem vett a férfiról. Csendesen vacsorázott, ritkán szólt, és míg egy-egy falatot diszkréten megrágott, csillogó, barna szemét röpke pillanatokra megpihentette a társaság tagjain, kivéve a férfin, aki a leginkább áhította ezt. Talaboron. Őt nemes egyszerűséggel átugrotta.

Talabor, miközben beszélt, igyekezett mindenkit bevonni a bűvkörébe – a hölgyeket természetesen másként, mint az urakat. Könnyedén csavarta ujjai köré a jelenlevőket, hiszen kalandozásai során nagy jártasságra tett szert e képességet illetően. Társaságában jószerivel mindenki megkapta, ami őt illette. A fiatal lányokra oly módon tudott nézni, hogy életükben először végre tisztességesen elpirulhattak, az asszonyokat pedig finoman arra emlékeztette, nem járt még el felettük az idő. A férfiak felé baráti tisztelettel fordult, így kétség sem támadt soha senkiben, hogy szándékai feddhetetlenek.

- Mondja csak, uram – súgta oda neki a balján ülő Franciska, kinek ruhája Talabor ízléséhez képest túlságosan buggyosra sikeredett. – Ebben a sok jövés-menésben nem fárad el túlzottan?

Talabor rámosolygott a villájára szúrt őzhúsra, és tudta, mire megy ki a játék. Bár se kedve, se ínsége nem hajtotta Franciska felé, belement a játékba, és a lány füléhez hajolva visszasuttogta a kisasszonynak:

- Nem fáradok ám el olyan könnyen.

Franciska lángvörös fülei elővillantak halványbarna kontya alól, és rávihogott a vele szemközt ülő barátnőjére. Imola nem volt ennyire szende, viszont sokkal csinosabb is volt, és gyönyörűsége teljes tudatában egyenesen Talabor szemébe nézve pimaszul s jó hangosan megkérdezte:

- Mikor vesz már el végre feleségül engem?

A grófnő döbbenten nézett körül, mert el nem tudta képzelni, kinek merészelnek ilyen otromba kérdést nekiszegezni. De mivel természetétől távol állt az indiszkréció, inkább a ruháját kezdte igazgatni, és nem firtatta, ki nem válaszolt.

Talabor egy pillanatra abbahagyta a rágást. Ki nem állhatta az effajta kérdéseket. Mielőtt felelhetett volna, István, akit meghatározhatatlan viszony fűzött a nagyszájú leányhoz, az asztal alatt egy határozott mozdulattal belé fojtotta a további frivol provokálást.

Talabort feszélyezni kezdte az asztaltársaság. A két fruska úgy vergődött a figyelméért, hogy abban nem talált kihívást, a jobbján csámcsogó, kiélt asszonyság olyan tolakodóan gyömöszölte magát egyre közelebb, hogy intim szférája megtartása érdekében kénytelen volt szélesebb mozdulatokat alkalmazni a hús szeletelésénél. Talabornak feltűnt, hogy a nő nevét sem jegyezte meg, annyira kívül esett érdeklődési körén. A mellette ülő férje ügyet sem vetett a diskurzusra, mivel minden gyönyörét láthatóan a malacsültben találta meg. Talabort egyedül a grófnő csigázta fel. Ragyogóan szép nő volt. Hollófekete haja bársonyos loknikban kunkorodott meztelen vállára, makulátlan bőrét körüllengő finom illata még a legállhatatosabb férfiakat is arra csábította, hogy az udvariasnál pont egy pillanattal tovább legeltessék rajta szemüket. Karcsú derekára izgalmas redőkben tekeredett a lila muszlin anyag. A grófnő lassan odahajolt a jobbján vacsorázó, fess katonatiszthez, és a fülébe súgott valamit, majd kislányosan lehajtotta fejét. A tiszt elmosolyodott, és bizalmasan visszasúgott valamit. Kettejüket – úgy tetszett – varázsos palást szövi eggyé, mely alatt a férfi délcegebb, s a hölgy sugárzóbb lett, ha jobban odanézett valaki. Talabort nem tántorították az efféle dolgok. Ő közben végzett a vacsorával, megtörölte az arcát, és intett az inasnak, hogy töltsön még bort. A készséges szolgáló nyomban ott termett, de Talabor tenyerével betapasztotta pohara száját, és fennhangon odaszólt neki, miközben végig a grófnő ragyogó szemeit fürkészte.

- Előbb a hölgyeknek töltsön, kérem – szólt, és szemével a grófnő felé terelte az inast.

Franciska, Imola és a Talabor jobbján ülő asszony, aki erre a mondatra ismét valamicskét közelebb húzta székét hozzá, mind elismerően felbúgtak. Az inas megkerülte a grófnőt, és töltött. A nő kedves mosollyal hátra nézett a válla felett, és megköszönte. Mikor az összes pohár megtelt, István megemelte sajátját, és rövid tósztot mondott a jelenlevők egészségére.

- Száraz vörösbor – pattogtatta a nyelvét a grófnő, és résnyire hunyta szemét.

- Nemes ital egy nemes hölgynek – állt fel, s emelte rá poharát Talabor, mire a grófnő Franciskára kacsintott.

- Bevallom, ki nem állhatom – nevetett fel halkan, de rögtön szája elé kapta kezét. Csak amikor látta, hogy a lányok vele nevetnek, könnyebbült meg. Sosem vette biztosra, hol a határ a tréfa és a sértés között ebben a társaságban, mióta grófnő lett. De most vidáman nézett körül, mert úgy látta, senkit sem talált érzékeny pontján ártatlan vallomása. Kivéve egy valakit, aki most csalódottan visszaült a helyére.

Talabor roppant kellemetlenül kezdte érezni magát. Kedveskedő megjegyzése még ott lengett a vacsoraasztal felett egy darabon, és aki kellő érzékenységgel élt, próbálta felszínes csevejjel elterelni róla a figyelmet, vagy kínjában a tányérjába bámult. Az inasok tették tovább dolgukat. A koszos tányérokat ismét hófehérek váltották fel, a személyzet térült-fordult, és megérkezett a desszert. Talabor éppen az utolsó falat máglyarakást emelte a szájához, amikor a jobbján ülő asszony – kinek nevére még mindig nem jött rá – bal kezét finoman ráhelyezte a férfi jobb combjára, s félreérthetetlenül megszorította. Talabor jobb lába önkéntelenül is kirúgott, és puffanva landolt degeszre tömött zsákja közepén. Az asszony lassan ráemelte tekintetét, és kéjsóváran affektálva megkérdezte:

- Drága uram, mondja, maga sosem fog már megnősülni?

Az asztaltársaság egy emberként fordította feléjük figyelmét. Talabor ösztönösen két lába közé kapta a zsákját, és maga alá húzta. Közben lopva ellenőrizte, és megnyugodott abban, hogy az asztalterítő jótékony takarásában nem kellett attól tartania, bárki esetleg úgy értelmezné, hogy viszonya van a nővel. A tolakodó asszony már nagyon a terhére volt. Egyre inkább nem tetszett neki ez az egész. Gondolt rá, hogy lesöpörje magáról a kéretlen kezet, de ha az irányában tanúsított túlzott érdeklődésnél létezett valami, amit jobban gyűlölt, az a hisztéria volt. A hangos szó, az udvariatlanság és a nyers kifejezések mindig menekülésre késztették. Erőt vett hát magán, és lelkiállapotához mérten viszonylag kedvesen ezt felelte:

- Majd, ha megtalálom az Igazit.

Az asszony a szájával együtt a kezét is elhúzta végre. Volt ebben a mondatban valami, ami túlmutatott az udvarias hangszínen, amitől a vér nem megfagyott, inkább visszahúzódott a szívbe, hogy onnan aztán ne pumpálódjon sehová. A jelenség, ami letarolt reményt, játékot, kéjt: a talán nem is létező, díszekkel teleaggatott valaki, akihez fel nem lehet érni.

- Aranka, hát nem tudja? – szólalt meg a grófnő hirtelen. – Tavasszal összeházasodunk!

Talabor egy pillanatra zavarba jött. Aztán a katonatiszt és a grófnő szerelmes pillantásait látva megértette, a grófnő bizonyára elértette, kinek címezték a kérdést. A bejelentés persze megtette a hatását, koccantak a poharak, záporoztak a kérdések, felélénkült a beszélgetés. A boldog párral szemközt üldögélő Talabor vállára most már ránehezedett a magány. Ahogy csendesen szemlélte az egyre érdektelenebb társaságot, megfeketedett a kedve. Hirtelen sehova nem tartozónak érezte magát. Egy halovány figurának, akiben elunta magát a lélek, s most más gazdatest után nézne. Mint akinek elapadtak a készletei. Talabor ismerte már ezt az érzést, és pontosan tudta, mit kell tennie.

A férfiak hamarosan átvonultak a szivarszobába konyakozni és a világ dolgairól értekezni, a hölgyek pedig esti kávéra gyülekeztek a naplemente meleg színeiben pompázó teraszon. Talabor vállára vette zsákját, és elindult a férfiak után, de esze ágában nem volt csatlakozni hozzájuk. A szivarszobába nyíló ajtó mellett lépcsősor vezetett az emeletre. Talabor fürgén szelte a lépcsőfokokat, és amint felért, sorra benyitott minden helyiségbe. Addig próbálkozott, amíg a harmadik szobát nyitva nem találta. Besurrant, és belülről magára zárta az ajtót. Zsákját ledobta a hatalmas, kétszárnyú ablak alá, és kinézett a kertbe. A hölgyek már javában sugdolóztak és nevetgéltek, titkokat csereberéltek, és reménykedve sóhajtoztak. Ez volt az a jelenet, amit általában bármeddig el bírt nézegetni, de most dolga volt. A grófnő sétára indult a már alkonyba borult rózsalugasba. A férfinak kedvére való volt a helyszín, csupa zeg-zug és beugró, mindez nyakon öntve bódító virágillattal – és kész a forgatókönyv. A nagy szerelmi vallomások nem véletlen születtek ekkora számban az ilyen lugasokban.

Talabor behúzta a függönyt, és a zsákja fölé hajolt. Ereje fogytán volt. Meglazította a zsák szája köré tekert zsineget, kissé kilazította a nyakát, és arcát a rés elé helyezve tágra nyitotta mindkét szemét. A szoba egy pillanat alatt megtelt vakító fénnyel. A szökött fénycsóvák kiröppentek a férfi nyaka s homloka mellett, felszökelltek a mennyezetig, be a bútorok mögé, az ajtónyílásokba, és ott rég vágyott szabadságuk okán érzett örömük dacára azonnal kihunytak. Talabor tudatában volt a pazarlásnak, de most nem óvatoskodhatott. Tudta, mit kockáztat, így épp csak annyi fényt szívott magába, amennyit egy villanásnyi idő alatt tudott. Elszakította arcát a nyílástól, és gyorsan visszakötötte a zsineget. Pislogott párat, és úgy, ahogy volt, elterült a földön. A valaha volt lányok szeméből kicsalt őszinte csodálat máris hatni kezdett. Csak kettőt-hármat, ha kinyert, de máris érezte, hogy a csüggedés, mely kezdett erőt venni rajta, elpárolog. Újra orrában érezte az illatokat, vibráltak a színek, feszítette a tettvágy. Felpattant, a zsákot begyömöszölte a fal mellett sorakozó ruhásszekrények egyikébe, kivette a kulcsot a zárból, és most kívülről fordította rá. Úgy döntött, magánál tartja, és ha távoznia kell, még épp vissza tud érte jönni valamilyen ürüggyel. Finom hölgy finom hódításához elvégre mégsem cipelhet magával egy viseltes zsákot.

Leszaladt a lépcsőn, elkanyarodott a szivarozó férfiak szobája előtt, és lelassította lépteit. Nem akart olybá tűnni, mint aki épp tolvajlásra készül. A társalgó tapétáját narancsszínűre színezte a lemenő nap, a kényelmes fotelekben halk beszélgetés folyt. Talabor most mégsem állt meg nézelődni, mert ugyan el tudott volna bőven időzni egy-egy kecses boka vagy gömbölyű váll tanulmányozásával, most igazi nagyvadra ment. A teraszajtó és közte mindössze csak egy kanapé állt már, amit könnyűszerrel megkerülhetett volna, ha nem látja meg, ki ül benne. Nem idevalósi lehetett a lány, mert bár alkatra, s arcra gyönyörű volt, senki nem ült le mellé, vagy állt vele szóba. A törékeny szépség halott tekintettel meredt maga elé a kiterített medvebőrre, amin piciny lábfejét nyugtatta. A szolgálólány megállt előtte egy tálcával, és kávéval kínálta. A lány lassan felnézett rá, de csak ingatta a fejét, és Talabor hallani vélte, ahogy azt mormogja:

- Úgysem érzem már az ízét.

A lány összevont szemöldökkel tapodta a medvebőrt, majd hirtelen összerezzent, és felkapta a fejét. Egyenesen Talaborra nézett. A felismerés először boldog mosolyt, majd keserű bánatot, végül újra közönyt rajzolt arcára. Lábait maga alá húzta, és karjaival átkulcsolta őket. Talabor jobbnak látta, ha nem idézi fel a lányt emlékeit, ezért óvatosan kitért az útból.

A teraszon langyos szellő lengedezett, és a hölgyek kacaja balzsamként hatott Talabor szívére. Nem tévedés. Azt mondtam, szívére, igen. Csodálkoztok? Ne tegyétek. Talabornak hatalmas szíve volt, nem az hibádzott nála. Ugyanúgy érzett szeretetet, boldogságot, tettvágyat, önzetlenséget, szánalmat, mint ti vagy én. Nem ennek hiánya kergette át az életen. De erről szóljon majd a következő epizód bővebben.  Talabor összpontosított, és sikerült eljutnia a lugasig anélkül, hogy egy kíváncsi szempár vagy egy sokat ígérő sóhaj eltérítette volna szándékától. Máskor talán megragadta volna az alkalmat, hogy újabb nyaláb elixírt töltsön a zsákjába, de most elég kiegyensúlyozottnak érezte magát. Most éppen nem akárki kellett neki, hanem az az egy, aki az est legtündöklőbb csillaga volt. A végére kellett járnia, miért nem juthat el legalább addig, hogy a nőt megkörnyékezze. A grófnő a lugason át eljutott a kerti tavacskáig, és annak szélén üldögélt. A nap már lebukni készült, és a környező fák susogni kezdtek.

Talabor nem gondolkodott, csak közeledett. Nem tudta, mit fog mondani, és hogyan fogja mondani, abban bízott, hogy ha végre kettesben lesznek, mondat szül mondatot, és az egymásra licitáló évődés csókban fonja össze nyelvüket. Ahogy ez lenni szokott. Egyet szól ő, egyet a nő, kettőt Talabor, a nő megint egyet, jön a kérdés, az elbizonytalanodás, egy kis rábeszélés, és csók. Onnan nyert ügye van. Csak odáig jusson el, hogy szóba áll vele. Talabor megállt a nő mellett, és halkan megszólította.

- A vacsoránál hallgatag volt, kisasszony.

A grófnő sóhajtott, és belebeszélt a víztükörbe.

- Bocsásson meg nekem.

Talabor megkönnyebbült. A sóhaj általában dúlt lélekre utalt, a dúlt lélek érzelmek kuszaságára, a kuszaság bizonytalanságra, és ha egy nő bizonytalan, akkor kis ráhatással kimozdítható. A világ egyszerű s praktikus, a nők pedig egyáltalán nem olyan bonyolultak, mint amilyennek láttatni szeretik magukat – gondolta Talabor, és újra nyeregben érezte magát. A grófnő ráadásul a bocsánatát is kérte, ami köztudottan egy igen élvezetes macska-egér játék kezdetét jelzi a nemek között.

- Nincs miért megbocsátanom – szólt Talabor behízelgő hangon, és leült mellé. Végre apró részleteiben is megcsodálhatta tökéletes arcélét, gömbölyű melleit, hátának ívét. Fokozódó étvággyal mustrálta végig a nő testét, teret engedve férfiúi vágyakozásának. Áldotta a lugas tervezőjét, hogy végre nem kellett az etikett keskeny határmezsgyéjén balanszíroznia, és szabadon gyönyörködhetett egy női test szépségében.

Talabor elmélyítette hangját, mert úgy tapasztalta, ennek nincs, aki ellen tudna állni.

- Csak azt remélem, nem bántottam meg kegyedet. Ugye nem tettem valami rosszat?

A grófnő halkan felnevetett. Még a kacagása is csilingelő és édes volt.

- Maga nagyon rossz fiú ám!

- Higgye el, nem vagyok.

- Bizony, nagyon rossz fiú.

Talabor jól tudta, hogy a rosszfiúság mire elég. Kapóra jön, amikor a vonzalmat kell csiholni, mert nagy közhely, de igaz: a nők imádják a rosszfiúkat. Azonban Talabor rájött valamire. Hogy ez csak ideig-óráig igaz. Megfigyelte, hogy bizonyos hölgyek – amíg rosszfiúnak tartják – csak udvaroltatnak maguknak, és flörtöltetik a férfit, mert mind egyre vágyik. A kizárólagosságra. Huncutak és csábosak, de szemük fényét csak akkor adják, ha elringathatják magukat akár egy pillanatig is az illúzióban, hogy az afférből talán szerelem lesz. Talabort már nem lepte meg semmi. Csak abba kellett egy kicsivel több energiát fektetnie, hogy rájöjjön: kihez melyik út vezet.

- Én a szerelmet keresem – szólt a férfi, és maga is meglepődött, mennyire komolyan gondolta. Előrébb hajolt, hogy végre a nő látóterébe kerülhessen.

- Én pedig őrülten szeretem magát!

Talaborban megszólalt a vészcsengő. Miért nem néz rá egyszer sem? Felállt, és körbekémlelt. A lugas felől lépteket hallott, ezért kissé arrébb húzódott, ahol már árnyék borult a tájra. A fák közül kivált egy alak, és odaszaladt a grófnőhöz. Hátulról lepte meg, és szorította, ahogy tudta. Talabor előrontott az árnyékból, hogy a grófnő segítségére legyen, de mire odaért, már bánta, hogy így tett. A grófnő mézédes kacagása hamar elárulta, hogy örömében visong.

- Hogyhogy itt? – kérdezte a tiszt Talabort, de pillantását azonnal visszafordította szerelmére.

Talabor válaszolt, de amit saját hangjával együtt hallott, torkára forrasztotta a szót.

- Erre jártam – szólt Talabor.

- Téged vártalak – incselkedett a grófnő.

- Hangokat hallottam – szólt a tiszt, de nem lehetett tudni, kihez.

- Szóba elegyedtünk – magyarázta Talabor.

- Hozzád beszéltem a tó tükrében – vallotta be szégyenlősen a nő.

Talabor már semmit sem értett. Rá nem jellemző módon köszönés nélkül faképnél hagyta őket. Amikor rákanyarodott a házhoz vezető útra, még ennyit hallott:

- Nem bántott, szerelmem?

- Ki?

Ki…?

Talabor feje zúgni kezdett. Felgyorsította lépteit.

Ki…?

Mielőtt elérte a teraszt, megértette. A grófnő egyáltalán nem látta őt. Nem hallotta, amit mondott, nem látta, ha ránézett, nem érezte, ha közelébe ment. Nem volt rá semmilyen hatással. Nem tudta volna megmondani, inkább csalódott vagy dühös-e. Mi nem működött? Mit csinált rosszul? A teraszon rámosolygó lányok sem derítették jobb kedvre. Ingerült lett a sok felesleges kacsintástól, fárasztotta a számtalan reménykedő pillantás. Miért nem fogják fel, hogy nem kellenek? A társalgóba érve szemével megkereste a kanapét, hogy emlékeztesse magát: ki is ő a jobb napjain. Régi szeretője fásultan bambult a levegőbe, szájához emelte a kávéscsészét, de amikor meglátta, gúnyosan koccintott egyet a levegővel, s ennyit mondott:

- Légy átkozott.

Talabor immár menekült. Felszaladt a lépcsőn, félrelökött egy szobalányt, és idegességében alig találta a szobakulcsot. Egy rántással kitépte zsákját a szekrényből, átvetette vállán, és lesietett a lépcsőn.

- Máris itt hagy minket?

A kérdés hátközepén találta el, épp az utolsó pillanatban, amikor a kilincsre tette a kezét. Türelmet erőltetett magára, és visszafordult. A látvány, ami elé tárult, valósággal undorral töltötte el. Azzal a bárgyú mosollyal, amit csak szóba-nem-jövő nők tudnak arcukra kenni a kiválasztott férfi jelenlétében, kis csoportokban felsorakoztak előtte a ház női. Az idétlen Franciska, a közönséges Imola, a rámenős Aranka, és ezek barátnői, kik mind ugyanarra vágytak: az ő figyelmére, udvarlására, szerelmére.

- Mi a fene van magukkal? – kérdezte haragosan. – Mit akarnak tőlem?

A nők abbahagyták a vigyorgást. Talabor megemelte a hangját.

- Tudom! Hogy szeressem magukat, igaz!?

Sorban odalépett egyikhez- másikhoz.

- Magát is?

- És magát is?

Döbbent csend lett a hallban. Talabor most egy idős, és meglehetősen testes asszonysághoz fordult.

- Magát esetleg ne?

A hölgy sírva elszaladt. Ketten utána rohantak, az érettebbeknek már villámot szórt a szeme.

- Annyira unom, hogy mindenki engem akar!

Valahol egy tányér csörömpölve földet ért. Talabor vett egy mély lélegzetet, és kinyitotta az ajtót. Gyűlölte, hogy ilyen durva volt. De nem bírta már a nyomást. Kilépett az ajtón, és anélkül, hogy visszanézett volna, halkan ennyit mondott:

- Csak egy kicsit gondolkozzanak, kérem. Nem is ismernek – ezzel behúzta maga mögött az ajtót.

A hintó zörögve befordult a kastély elé, és csak annyi időre állt meg a felhajtón, amíg Talabor bedobta zsákját, majd maga is beszállt. Senki nem jött utána. Végre. Ahogy kikanyarodott a főútra, és lassan apróvá zsugorodott a kúria, benne az összes nyomorulttal, megérett benne egy elhatározás. Mérhetetlenül elege lett. Egy javasasszony zagyva jóslatából már évek óta úgy tudta, hogy valahol létezik valaki, aki véget vethet ennek. Ezért Talabor fogadalmat tett. Megfogadta, hogy útnak indul, és bármeddig tart is, bármibe kerül is: felkutatja az Igazit. Hátradőlt, és megnyugodva lehunyta szemét. A felhők nagy kegyesen arrébb vánszorogtak, és mint, mikor széthúzzák a függönyt a színpad előtt, az égbolton végre teljes pompájában színre lépett s elmosolyodott a telihold.

(A kép forrása: https://radiodomeldo.ro/2016/09/19/cantecul-fara-de-baranete-si-fara-de-moarte/)

Történetünk idején egyszer csak úgy fordult a Föld, hogy a mezítlábas indián nyár se szó, se beszéd besurrant a kertbe, elterült a gyümölcsfák koronája alatt, és szerteszét robbantotta színes tollazatát. Az emberek most is, mint minden esztendőben, azt találgatták, vajon mikor nem figyeltek eléggé, hogy már megint ennyire váratlanul meglepte őket az ősz. Bokájuk körül piros, sárga és rozsdabarna foltokban örvénylett az avarszőnyeg, ők meg csak fejüket ingatva beletörődtek: elmúlt hát a nyár. Nem úgy Iluska. Bár rég nem lehetett gyereklánynak nézni, az a fajta teremtés volt, kinek lelkét-kedvét nem szegte a hajnali köd, és még mindig örömmel rontott bele egy-egy levélkupacba, ha úgy tartotta kedve.

Amikor Talabor azon a végzettől verejtékező délutánon elhaladt a lány kapuja előtt, arra gondolt: messze még a tél. Céltudatos, hosszú léptekkel járta az utat, és bizony hamarabb oda is ért volna, ha egyszerűen csak nem vett volna tudomást a szeme sarkába beszűrődő képről. Az icipici idegszál azonban úgy döntött, kedvére való a látvány, s ha már így állt a dolog, tennivaló is akad vele. Férfinek való. Ösztönei megálljt parancsoltak csizmás lábainak, s a diófa árnyékában világos szemét résnyire húzva mozdulatlanná dermedt. Figyelt. A falu takaros házikói felől győzelem szagot hordott orrába a szél. Na meg azon kívül mást is. Frissen teregetett, tiszta ruhák illatát. Talabor visszafordult kissé, és szája széle diadalittas mosolyra húzódott. Elindult. Valahol egy kopasz ágon felkiabált egy madár, s annyit mondott: káááááááááár.

Talabort jóleső nyugalom töltötte el, ahogy belépett a kitárt kapun. Egy takaros udvaron találta magát, ahol minden szeglet s hajlat finom női kezek gondoskodásáról árulkodott. Ahogy beljebb és beljebb hatolt, talpa alatt gondterhelten megcsikordult pár kavics. Kicsit hátrébb, a két fa közé kifeszített kötél alatt megpillantotta a lány hajlongó derekát. (Azt írom: A lány, de voltaképp csak EGY lány -  szórakoztatja el magát egy percre a szerző, de hamar tovább lendül, érdektelen szócséplés.) Talabor eközben leeresztette foltozott zsákját a ház tövébe, majd nesztelenül közelebb somfordált. Ráérősen, kedvtelve nézegetni kezdte a rugalmas testet, a hajfonatból előtáncoló szőke fürtöket, az ujjak kecsességét. A lány csapodár asszonyokról s bánatos szeretőikről dudorászott egy idétlen kis dalt. Ahogy kezébe vette az újabb vizes textíliát, hirtelen megbénította egy ismeretlen érzés. Egy fejbúbból induló, szúró félelem érzet. A mozdulat mozdulatlanságba merevedett. Arca lángba borult, fülcimpája égni kezdett. Egy célkeresztbe vett őz riadalmával tartotta vissza lélegzetét, és arra gondolt, milyen ostobán működik a teste. Hiába tudta, hogy menekülnie kéne, a halál torkában sem moccant a lába. „Már késő. Elvesztem” - gondolta. Lassan mégis elfordította arcát a rá vetülő árny irányába, és meglátta a fák lombjai alatt álló, fehér inges férfit, aki karjait lazán keresztbe fonta mellkasa előtt, fejét kissé félre billentette, és kisfiúsan elmosolyodott.

- Kisasszony, kérem bocsássa meg, hogy hívatlanul csak így besétáltam. A nevem Talabor.

A lány lassan felegyenesedett, és leengedte a ruhadarabot a dézsába. Összeszorította ajkait és tétován hátrált egy kissé. Talabor félrehajtott egy lelógó ágat, és egy lépéssel közelebb jött. Nem tovább. Halkan, és mély hangon beszélt, mint aki a legjobb szándékkal, finoman közelít. 

- De…meg kell mondjam…

Még egy lépést tett felé, és világos, ragyogó tekintetét mintegy bocsánatkérően, halovány mosollyal végig járatta a lány nyakán.

- nem tudtam ellenállni…

Itt megállt, és mélyet szippantott a levegőbe.

- …ennek a csodás illatnak – fejezte be.

Nem is szólt többet. Már győzött. Jól ismert, illékony boldogság áramlott szét ereiben. Tudta, diadalának örömszikrái hamarosan menthetetlenül kihunynak, még azonban egyelőre felhevülve pattogtak körülötte a levegőben, ő pedig örömtelve gyönyörködött önnön hatásán. A hódítás hálója úgy gabalyodott a lány köré, mit lemenő nap fényében megcsillanó, fátyol vékony, de mégis makacsul kapaszkodó, ragacsos ökörnyál.

Valahol az égszínkék magasságban felhők csoportosultak, de még túl gyérek voltak ahhoz, hogy elnyomják a napot. Az élet is visszakúszott a kertbe, illatok burjánzottak, színek ragyogtak, és a lány is lassan magához tért. Tagjai felengedtek, s egyre határozottabban érezte: szólni is kéne már. Megnedvesítette kiszáradt ajkait, és a mondandóján morfondírozott. Nehogy ügyefogyottan ártatlan, vagy épp gőgösen elutasító legyen. Negyedóra vagy a fél délután is eltelt, nem tudni. Iluska arra eszmélt, hogy falubeli udvarlója, Jóska bekiabált a kertbe:

- Mondom: Ilus, bajban vagy-e?

A lány zavarában végigsimított a haján, mintha kibomlott volna. Talabor türelemmel és - szép vonásait látva - úgy tűnhetett: szeretettel nézegette. Ügyet sem vetett a kerítésen túlról rikoltozó cingár legényre.

- Köszönöm, Jóska, minden rendben.

- Biztos-e?

A lány megtalálta a hangját, és visszakiabált:

- Biztos hát!

Az igazat megvallva abban a pillanatban a világon semmit nem akart jobban, mint, hogy a Jóska eltűnjön. El a kerítéstől, el a faluból, el a pokol fenekére. Jóskának megvolt a magához való esze, így kisvártatva odább is oldalgott, bár fejét még párszor visszaforgatta, és dünnyögött hozzá. Nem tetszett neki ez az alak.

Iluska végre szóra nyitotta száját, de maga is meglepődött, mennyire halkan beszél most az idegenhez.

- Megijesztett.

Talabor lehajtotta fejét, és elmosolyodott. Lassan, amennyire lassan csak tudott, leguggolt a dézsához, és onnan nézett fel a lányra.

- Nem állt szándékomban. Hadd segítsek.

A választ meg sem várva nyúlt az imént levetett ruhadarabért, és adta át a felette tétován ácsorgó lánynak.

- Köszönöm.

Talabor végtelen figyelemmel adogatta a ruhákat, mintha erre a munkára szegődött volna el ide a kertbe. Iluska kezdeti zavara alábbhagyott, pislákoló melegség öntötte el, és az újonnan bimbózó bizalom úgy kúszott szét vénáiban, mint méhcsípést követően a szövetekbe fecskendezett, s ott rohamra iramodó méreg. Kifejezetten kellemesnek érezte a férfi közelségét, és nekibátorodott.

- Voltaképp mi hozta erre? – kérdezte, és próbálta elhitetni a férfival, hogy figyelmét teljes egészében a gyűrődésmentes teregetés fortélyai kötik le.

- Mint mondtam – kezdte Talabor, és lassan felegyenesedett – az illatok.

Olyan hirtelen történt, hogy a lány meggyőzte magát, csak a szeme káprázott. A foltozott zsák a ház tövében hirtelen felfénylett. Vagy csak úgy tetszett. Talabor lassan elfordította fejét az irányába, de a zsák most nyughatott. A férfi pár pillanatig figyelte, majd teljes érdeklődésével visszatért a lányhoz. Most, hogy ilyen közel voltak egymáshoz, Iluska elcsodálkozott, hogy a férfi mennyivel magasabb, mint ő. A bámulás vádját elkerülendő, lopva felmérte testalkatát, és határozottan állította volna bárkinek, hogy első látásra nem tűnt fel, hogy a férfi ennyire erős. Ahogy egy-egy ruhadarabot előrázott, Iluska zavarában pirospozsgás orcácskával bizony elámult az alkarján kidomborodó izmok láttán. Nagyot nyelt, és úgy döntött, véget vet ennek a komédiának. Nem volt illő.

- Köszönöm a kedvességét, uram, de most már egyedül is boldogulok - mondta, és felkapta a dézsát.

Talabort nem érte meglepetésként a fordulat. A sok „nem olyan” hölgyemény és „tisztességes” asszony már mindent elmondott neki, amit tudnia kellett. Megadóan meghajolt, és elindult a lány mellett.

- Engedje meg, hogy segítsek – szólt, és egy határozott mozdulattal átvette a terhét.

Szótlanul ballagtak a kapu felé. Talabor szeme vidáman simogatta a faleveleket. Nem volt mondanivalója. Ő aznapra már végzett.

Iluska a kertkapun innen átvette a dézsát, és csípőre tette másik kezét, amíg Talabor vállára kapta batyuját.

- Ugyan mit cipel abban a zsákban?

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, egy csodálatosan buja, bordó levél hullott a vállára, majd onnan leszánkázott az avarba, a csizmája orrára. Ahogy lehajolt érte, zsákját óvatosan lehelyezte maga mögé, és mint aki meg se hallotta a kérdést, két ujja közé csippentette a szárát, és elmélyült a levél erezetében. Ekkorra fogant meg benne a gondolat, hogy voltaképp még húzhatná is egy kicsit. Pattoghatna még egy utolsót az a szikra. A lány ezekről a gondolatokról mit sem tudott, és egyszerre feleslegesnek érezte magát. Sarkon fordult volna, de valami visszatartotta. Magának is szégyellte bevallani, de titkon azt remélte, a férfi nem ereszti majd. Nem akaródzott elmennie. A sok Jóska, Pista, Kálmán nem tudta ezt. Nem lett melege senkitől már idestova jó pár esztendeje. Itt ez a férfi, származását se tudni, de valahogy – nem, ilyet nem vallunk be – kívánta, hogy nézze még. Úgy nézze. Talán kicsit érne hozzá a bőre is. Bár érne hozzá a bőre is.

Talabor komótosan végig mustrálta a levelet, majd egyszer csak áthelyezte tekintete fókuszát a lány szembogarába, és lassan elindult felé. A lány egy lépést hátrált, de ügyelt rá, hogy nehogy túl messzire kerüljön. A férfi lépdelt, és lépdelt, közben szemével nem eresztette az íriszt, mely húsos bibeként egyre csak duzzadt a férfi mellkasának közelségétől. A lány elérte a pontot, ahonnan nem volt tovább. Persze – valljuk be - lett volna, de akkor vége a jelenetnek, akkor oda az üldöző és oda az üldözött, és nincs tovább a játék. Csak a Jóskák és a Pisták. Ilus kissé félrefordította a fejét, ahogy ujjongó ösztönei készakarva megadták magukat a finom akaratnak. A háta mögött mindkét kezét szorosan ráfonta a kertkapu oszlopára, és halkan zihálva tűrte, ahogy a kis porcikák őrült táncba kezdtek. Minden sejtje a férfit hívta. Talabor még egy lépést tett felé. A lány háta nekipréselődött a fának, és nyakán érezte a ragadozó kimért, megfontolt lélegzetvételét.

Talabor bal karjával felnyúlt, és a lány feje felett rátámaszkodott az oszlopra, jobb kezében pedig megpörgette a levelet.

- Ez a buta kis levél

(kezdte búgó hangon)

- sokkal

(orrával közelített a lány homlokához)

- de sokkal

(itt mélyet sóhajtott, ahogy beszívta a lány hajának illatát)

- jobban

(Talabor résnyire hunyta a szemhéját)

- illene

(félrefordította fejét)

- ide

(és beletűzte a levelet a lány hajfonatába).

Talabor egy pár pillanatig hagyta, hogy a lány szerteszét meredező hajszálai arcát cirógassák, és kiélvezte, ahogy bőrük majdnem összeért. Nagy ritkán, mikor az ingeráradat alól kis időre kidugta fejét, s elmerengett a nőkhöz fűződő viszonyán, belátta, hogy ezt a majdnem-et élvezte a leginkább. Na, nem azért, mert teszetosza alak lett volna, hanem mert a testek közelségében rejtőző, robbanásra mindig kész lehetőség jobban felajzotta, mint a násztáncát vergődő testiség maga. A lány közelebb húzódott, és lehunyt szemmel várta a meg nem nevezett valamit, amiről maga is csak annyit érzett biztosan: mámorító lesz. Talabor azonban egy ujjal sem ért hozzá. A távolból kacér kacajt sodort a szél, és Talabor tudta, hogy ebben a pillanatban halt el a varázs. Kihátrált a kínálkozó test csalogató melegéből, és a horizontot fürkészve jóízűen kinyújtóztatta tagjait. Majd a lány legnagyobb csalódására egyszerűen lehajolt, felkapta zsákját, cinkosan kacsintott, és a kellemes élménytől átbizseregve elindult az újdonság irányába. Vissza se nézett.

Iluska csak akkor vette észre, hogy milyen erővel markolta a félfát, amikor ezer hangya szaladt szét zsibbadt ujjaiban. Pattanásig feszült tüdeje sípolva figyelmeztette, milyen sokáig nem vett levegőt, ezért az első lélegzetet felhorkanó fájdalommal robbant a hörgőiben. Odakapott a hajához, kibontotta a fonatot, és kibogozta belőle a falevelet. A piszok szerencsés falevelet, amit az imént még ő tartott, és ami az ő kezének engedelmeskedhetett. A felhők közben összesereglettek, és hátuk mögé dugták a napot. Szél támadt. Iluska kiszaladt az útra, de már sehol nem látta, mintha elnyelte volna a föld. A dézsa peremére varjak repültek, és kárörvendőn csattogtatták csőrüket.  Iluska féltékenyen zavarta szét őket, hozzá ne érjenek, le ne maszatolják a helyet, ahol érintése még derengett. Nyugtalanul hánykolódott az éjjel, de a reggel édes reményt dédelgetett.

A kelő nap a kapuban találta a lányt. Élénk, majd egyre lankadó figyelemmel az utat kémlelte, de a férfi nem jött el. Se aznap, se másnap, se soha többé. Elébb a mosoly száradt le ajkáról, később a fény hunyt ki szeméből. Az étvágya elhagyta. Hiába eszik a lány – mondták, - mintha csak aszná a fene belülről. Egyesek vad lángokat véltek felfedezni a tekintetében, mások éjjelente hallották, amint pörölt valakivel. Semmi nem érdekelte a világon. Egyetlenegy szokását nem tudta csupán elhagyni: minden napos látogatását a kertkapu félfájánál. Görcsösen vágyta az alkalmat, amikor egyedül lehetett a férfi emlékével. Ilyenkor vézna ujjait végighúzta a félfán, mintha szerelmét simogatná. Becézgette a pontos helyet, ahová Talabor beékelte, hogy moccanni sem bírt. Újra érezte illatát, a fához hajolva bőrének melegét.  Majd hátát vetette az oszlopnak, és a hangot felidézve lassan dörzsölődni kezdett a fához. Édesapja parancsolt rá, hogy ne kellesse magát, viselkedése kezdett szégyent hozni a házra.

Az avart aztán kiseperte a hófúvás, és a lány egyre rosszabbul lett. Amikor Jóskáért küldettek, hogy jobb belátásra térítse a szegény párát, a legény megriadt üveges tekintetétől, cserepes ajkai közül rekedten elsuttogott szavaitól, s a látványtól. Iluska kezdett azokra a sáskákra hasonlítani, kiket fiatal korukban kapdostak össze a mezőn, s a napra szögelve pergamenszerűre aszaltak. Csak most éppen zimankó volt, fagytak a tócsák, csípett a dér. Jóska próbálta lefeszegetni az oszlopról a leányt, de az se jó szóra, se tessékelésre nem engedett, így a legény mindössze a kabátkáját bírta rákényszeríteni, amúgy dolgavégezetlenül távozott.

Az éjjeleket hosszas rimánkodásra a házban töltötte. A tavasz még messze a határon járt, mikor Iluska elkezdett rémmeséket költeni, de oly fertelmeseket, hogy libabőre támadt tőle bölcsnek-vénnek, mind, ki meghallgatta. Egy árnyról suttogott, aki éjjelente a komód tetején gubbasztva szuszogását lesi, hogy aztán az első napsugárral a hátára ugorjon, és fülébe duruzsolva megnyomorítsa a maradék szívét. Hiába próbálták tükrökkel, csupasz tenyerük érintésével megmutatni neki, hogy senki fia ördög nincs az ő hátán, szeme vadul ide-oda járt, és mivel nem hittek neki, nem beszélt róla többet. Hallgatott a rémről, és némán viselte. Egyik februári hajnalban azonban légszomjra ébredt, és úgy, ahogy volt, hálóingben, sírva szaladt a kapuhoz, hogy a szörnyet valahogy ledörgölje a hátáról, még mielőtt meglátják, mit művel. Igyekezett nagyon, de minél inkább ficánkolt, a dög annál szorosabban fonódott köréje, és csak egy nevet gurgulázott kacagva a fülébe: Talabor. A lány keservesen próbált szabadulni, és csak dörgölte, nyomta, csiszatolta a szörnyet a fakapuhoz. Észre sem vette, hogy a vékony kis ing már szétnyűtt a hátán, és pőre bőre felhasadt. Mire a háziak megébredtek, a lány piros vére elszínezte a havat.

- Épp ilyen volt az avar, mikor eljöttél – gondolta, és lehunyta szemét.

- Milyen nyugodt végre, mintha aludna – mondta a szomszédasszony, és elmorzsolt egy könnycseppet.

- Iluskának hívták? – hümmögte Talabor, mikor két faluval arrébb, a vacsoratársaság egy hölgytagja beszámolt a különös esetről.

- Ismerte? – kérdezte az asszony, és alig észrevehetően megrándult a szája szeglete.

- Futólag.

- Azt mondják – tette hozzá a hölgy, aki hangját lehalkította, nehogy a pletyka vádja érje – roppant különös halála volt. A plébános úr szerint belé bújt az ördög.

Talabor elfintorodott, és bekapott egy rumba áztatott mazsolát.

- Rövid ismeretségük alatt ennek biztosan mutatkoztak jelei, kedves Talabor – búgta bennfentesen a nő, aki az asztal alatt Talabor combjára helyezte a kezét.

- Hmm…nem is tudom. De igen. Azt hiszem, már akkor is úgy tetszett: egy kissé megszállott volt.

 (Az illusztráció Charlotte Perkins Gilman: The Yellow Wallpaper c. művéhez készült; forrás: hautemacbre.com)

Aki olvasott már tőlem ezt-azt, tudhatja, hogy a férfiak, akik iránt szenvedélyes szerelemre, de legalábbis rajongó figyelemre szokom lobbanni, életük egy-egy területén jellemzően kiemelkedőek, s – ezennel elárulom meghódíthatásom pofonegyszerű titkát – ezzel ragasztják magukra nem kevés időre az érdeklődésemet. Hasfelmetsző Jack iránt is jó 3-4 éven át rajongtam, mikor 1995 nyarán végre összefutottam vele Londonban, egy szűk sikátorban, ahogyan tette ezt rajtam kívül hajdanán még legalább öt prostituált. Vesztükre. Na, de elébb szólok pár szót az előzményekről, mert ez esetben nem kizárólag magam okolhatom azért, hogy kis híján ott is hagytam a fogam Harry Potter hazájában.

Ha nagyon fel akarjuk göngyölíteni a szálakat, minden az újpesti Könyves Kálmán gimnáziumra vezethető vissza, ahol matematikából, fizikából, s úgy amúgy az összes reál tárgyból valósággal hason csúsztam, ám nyelvészetek, irodalmi pályázatok és egyéb lelki táplálékok terén az egekben szárnyaltam. Az Amerikából egészen Budapestig elvándorolt jövendőbeli angol tanárom, Kevin Shopland, retrospektíve bevallotta, hogy annak alapján, amit a szóbeli felvételin leműveltem, az az azóta se szűnő meggyőződése támadt, hogy ez a lány egy futóbolond. Egy angolul szüntelenül, ugyanakkor kiválóan locsogó, de mégiscsak futóbolond. És mivel szegecsekkel kivert-bevert bőrdzsekijével, hátközépig érő bongyori hajával, bérgyilkosokat idéző hegedűtokjával, s minirobogón zötyögő hórihorgas alakjával ő maga sem volt éppen egy szociokomform fazon, úgy saccolta, némi csiszolással még gyémántra is lelhet bennem. És én nem is okoztam csalódást. Már első osztályba úgy érkeztem, hogy a leendő osztálytársak még javában balcsiztak meg lángosoztak, mikor én a kanapén heverve azzal szórakoztattam magam, hogy az utolsó betűig kiolvastam a 14 unit-ot, megtanultam az összes szót, kitöltöttem a munkafüzetet, valamint rettenetes Országh szótáraimat addig forgatva, hogy a ragasztó megadta magát az illesztéseknél, megkomponáltam minimum négy angol nyelvű novellát, melyeket szorgalmi feladatként azonnal be is szolgáltattam az első héten. Elvetemült egy eminens voltam. Tapasztalatom szerint kétféle anyanyelvi tanár létezik. A jófejkedő-de-semmit-nem-követelő, és a humoros-de-vért-pisiltető. Kevin ez utóbbi fajba tartozott. Mint később megtudtuk, azért kelt át a nagy vízen, mert a mélységekig felháborította, hogy Bartókot jobban respektálják Amerikában, mint a szülőhazájában, és ő valamiféle modern kori messiásként abban látta szent küldetését, hogy „Bartókot a népnek” felkiáltással titkon kiműveljen minket, magyarokat. Valamint roppantul érdekelte ez a kommunizmus dolog, és úgy sejtette, hogy a Magyar Népköztársaság béklyóiból épphogy csak kiszabadult országunk pont alkalmas lesz egy kis terepmunkára. Az már csak hab volt a tortán, hogy 2 napja volt Budapesten, amikor bemutattak neki egy srácot, aki akkoriban térdközépig gázolt a nagy zenebonálásban, és valamilyen Ákosnak hívták. Azt hiszem, Kovács. Ezt kábé két évvel később árulta el, amikor a szép emlékű Budapest Sportcsarnokban Évicával és vele együtt kórusban üvöltöttük teli torokból ennek a csávónak az arcába, hogy Nineteen eighty-foooooour.

A Kevin pásztorkodása alatt töltött négy évet egy szóval jellemezném: sűrű. Buzgó és szabálykövető természetem nagyon hamar belesimult a keretekbe. Nem volt dolgozatom, ami 5+-nál rosszabbul sikerült volna, nem volt az a házi vagy szorgalmi feladat, amit ne csináltam volna meg azon melegében. Az általa kiejtett szavakat még ott az órán beitta az agyam, és míg sokan szenvedtek a kreatív beadandóktól, én hetente ontottam a novellákat, haikukat, esszéket és szonetteket, mikor mit. Rendkívül lelkiismeretes tanár volt. A fogalmazásainkat nem csak szimplán kijavította, hanem az egyes nyelvi megoldásaimhoz alternatívákat is javasolt, humoros megjegyzéseket fűzött hozzá, vagy épp telerajzolta a papírt zombikkal meg vérfarkasokkal, és a ránk irányuló figyelmének, szeretetének ernyője alatt nem volt köztünk egy bárányka sem, aki ne érezte volna azt, hogy ő ennek a pasasnak igenis számít. Nem a nyelvet tanította, hanem az azzal való kísérletezést. A nyelvtanulás feneketlen kút lett számomra, ahol képzeletből-intuícióból egy teljesen új birodalmat szőhettem, mely birodalom határait csak a szabadidőm és a lelkesedésem mértéke határolt be. Szárnyaltam. Az érettségi évében már minden valamire való angol tankönyvet kitanultunk, ezért angol és amerikai irodalommal foglalkoztunk egy éven át. Az egyetemi felvételimen olyan elemzést adtam egy James Joyce novelláról, hogy az azóta megboldogult Kállay Géza professzor úr kockás füzetére fektette szódásüveg szemüvegét, és vörös bajuszkája alól ékes angolsággal megkérdezte, mégis mit akarok én még az angol szakon tanulni. Ezért a mondatért örökké hálás leszek Bartóknak, hogy egészen Virginia államig elmuzsikált.

Volt ennek a fickónak azonban egy igen fura jellemvonása. Mégpedig az, hogy rajongott a koponyákért és a dinoszauruszokért. Együttesen ezekért meg pláne. Évente kétszer voltunk hivatalosak kerti partira a csillaghegyi házába, és itt minden alkalommal megesett, hogy valamelyikünk bográcsgulyásába belelógott egy barackfáról lengedező lábszárcsont, vagy épp egyikünk-másikunk sikkantva felugrott, amikor óvatlanul ráült egy elkóborolt fröccsöntött dinoszaurusz figurára. Amikor Steven Spielberg mozivászonra álmodta, nem volt kérdés, hogy az egész bagázs ott tölti a dupla órát a Jurassic parkban. Halloween idején a lenvászon sötétítőfüggönyök fodrai közé rejtett töklámpások pislákoló fényétől sejtelmes derengésbe burkolózott angol teremben egymás ujjait gyűrögettük az izgalomtól, mialatt Kevin tokától bokáig rémisztő jelmezbe öltözve kedvenc kötetéből, a Scary stories to tell in the dark címűből adott elő válogatott horror sztorikat úgy, hogy egymaga megteremtette akármelyik Hitchcock film hangulatát. Ezzel szemben adventkor tőlünk zengett az egész alagsor, mert heteken át több szólamban adtuk elő az angol karácsonyi énekeket, a népszerűektől a kevéssé ismertekig mindent megtanultunk, máig emlékszem a tűzőgéppel összehegesztett, több oldalnyi partitúrára. Mi pedig együtt énekeltünk, fiúk-lányok, önfeledten, harsogva, valahogy nem volt még ez ciki. Ezért is kockázatos velem moziban karácsonykor amerikai kasszasikereket nézni, mert én bizony az utolsó betűig végigéneklem a legjelentéktelenebb betétdalt is. És ebből nem engedek.

A morbid iránti érdeklődésemet azonban még Kevinnél is korábbról hoztam, egészen pontosan otthonról, ahol nálunk a könyvespolcon az Ablakzsiráf és a Bambi között jól megfértek Stephen King és Isaac Asimov novelláskötetei, és hát milyen a gyerek, levesz ezt is-azt is, én meg rákattantam. Így történhetett, hogy amikor az egyik órára szóbeli prezentációval kellett készülni, pár perc töprengést követően azt választottam, hogy részletes s érzékletes beszámolót tartok a legendás, és máig megfejtetlen Hasfelmetsző-gyilkosságokról. Tág az az „angol kultúra” fogalom, ugyebár. A rám szabott 20 perc alatt, elmondhatom, hogy jól feldobtam a csoportot, számos belső szervet és metszési technikát ismertettem a hallgatóságommal, Kevin pedig – hatalmas lábait egymáson keresztbe vetve, a termetéhez képest mini, nyekergő osztálytermi széken kuporogva - érdeklődve hallgatta az előadást, és mint mindig, feltett három olyan kérdést, ami újabb talányok felderítésére inspirált. Így találtam végül ott magam két gyanútlan osztálytársam társaságában Whitechapelben, turistatérképpel, szamárfüles jegyzeteimmel felszerelkezve, hogy felkeressük a borzongató helyszíneket, hol a 19. század fordulójának ködös-szutykos előestéin velőtrázó sikolyok s örvénylő köpönyegek árnyékában testmelegtől gőzölgő belek omlottak az esőtől áztatott macskakövekre.

1995 nyarán az iskola angol munkaközössége tíz napos tanulmányutat szervezett Londonba, amire jó anyám rengeteg túlórával valahogy összegürizte a pénzt, így rajta lehettem a buszon, ami egy júliusi napon megindult Újpestről a piros telefonfülkék és emeletes buszok városába.  A 36 órás utat Jenna mellett gubbasztottam végig, és a nagy kaland felett érzett áhítatomban a Jane Eyre-t olvastam angolul, há’ mer’ nehogymá’ ne. Jenna, aki nevét a péntekenként futó Dallas című sorozat egyik női szereplőjéről a hozzá hasonlatos hajviselete miatt kapta, már akkortájt is csudabogárnak számított. Hatalmas, zöld szeme hol a világra csodálkozott rá, hol belső utakon járt, törékeny, angyali arca finom lelket sejtetett, de azért fizika órán egy-egy ba*meg csak kicsúszott onnan is. Jennával tökélyre fejlesztettük a „hogyan kíséreljünk meg buszülésen aludni” módszertanát. Volt, hogy ő borult a vállamra, na, ez nem jó, kitörik a nyaka, akkor én az övére, igen, tényleg kitörik a nyakam, aztán keresztbe ültünk, és egymás nagylábujját szaglásztuk, utána térdelve, hanyatt fekve és lábunkat a támlára tapasztva is kipróbáltuk, semennyi sikerrel. Óriásira dagadt bokával evickéltünk le a buszról, és foglaltuk el szállásunkat egy családnál, ahol nagy mellényünk dacára két napig se a férj, se a feleség britebbnél brit kiejtését nem igen értettük. Amerikaihoz voltunk ugyanis szokva. Itt csatlakozott hozzánk Gabi, aki szerteszét álló élénk szőke csigabiga hajzuhatagával maga volt a napocska. Harsány, vagány, mindenre kész csaj volt, amolyan Madonna és Beyoncé közös gyermeke. Mi hárman lettünk elszállásolva Bivalybasznád alsón, ahol talán nem vetett rám jó fényt, hogy magyarul ugyan, de azonnal megállapítottam, hogy ezek a vörös téglás sorházak nagyban hasonlítanak Auschwitzra, don’t you think? Nomost vagy ezért, vagy sem, a vendéglátó pár nem mutatott irántunk különösebb lelkesedést. Az emeletre érve megkaptuk a szobánkat, és a szoba mellett egy titkos ajtóra lettünk figyelmesek, mely kulcsra volt zárva. A feleség próbálta elterelni a gyanút, és csak legyintett:

"Never mind this room."

Olaj a tűzre, kisbarátom. Ha nekem valaki azt mondja, ne is törődjek vele, mert semmi jelentősége, biztos, hogy addig viszket az orrom, amíg bele nem ütöm. Egyik nap aztán 3 percre magunkra maradtunk a lakban, és úgy döntöttünk, belesünk a szobába, hátha nem úgy járunk, mint Juditka a Kékszakállban. A zárban árválkodó kulcs elsőre megadta magát, és az ajtót pisszenés nélkül, és vigyázva betolva  – részint, hogy le ne fülelődjünk, részint, mert be voltunk tojva attól, amit ott találhatunk -  feltártuk a hetedik szoba titkát. Az ajtó mögött irdatlan ketrecben 7-8 nagyon szőrös, nagyon cuki valami ugrabugrált fel s alá. Jenna azonnal tócsává olvadt, Gabi közölte, hogy ja, ezek csak csincsillák, én meg gondolkodni kezdtem. Mi a fenéért tart valaki ketrecben ilyen nyúlnak látszó macskákat, aztán hamar összeraktam a képet, amit nem osztottam meg a társaimmal. Átsuhant az agyamon, hogy szabadon eresztem a jószágokat, de nem volt merszem.

Az étkezésről muszáj pár szót ejtenem, mielőtt Jackkel találkozunk, mert az angol konyháról keringett pár mendemonda még itthon, ám az, amit kaptunk, felülmúlta minden képzeletemet. A reggelire tejjel nyakon zuttyintott zabkásához szürcsölt ananászlé a negyedik reggelen már igencsak borzolta a bendőnket. Jenna ébredés után csak lassan tért magához, így ő kávéval is ingerelte bélbolyhait, viszont annyira álmatag volt, hogy nem háborgott sokat a kínálaton. Gabinál hamar kiverte a biztosítékot, hogy ebédre mindig paradicsomtól csurig átázott háromszög szendvicseket kaptunk, desszertnek ecetes chips-et, folyadékpótlásnak egy kétdecis, tejfölös dobozba töltött szénsavmentes szörpöt, melynek nevét - míg élek - nem feledem: úgy hívták, hogy: Pippapopp. Vacsorára hideg, aszpiktól még kocsonyásan remegő löncshús landolt a tányérunkon, pár fűszálnak tetsző botanikai csuda kíséretében. Nem meglepő hát, hogy a zsebpénzem jelentős százalékát hot dogra, sütire, csokira költöttem, és még így is úgy tértem haza, hogy anyám alig ismert meg. Fogyni akarsz? Irány Anglia!

Az egyik napon a felügyelő tanárok kétórányi szabad foglalkozás rendeltek el . Elérkezettnek láttam az időt tervem megvalósítására, és rögtönzött lakógyűlést tartottam. Lányok, én ma sorra végignézem a Hasfelmetsző-gyilkosságok helyszíneit, emlékeztek, tartottam róla prezentációt, na, ki tart velem?! Mivel meggyőzőkém már akkor is volt, Jenna és Gabi végül is nem bánták a bizarr programot. Whitechapel – mint akármilyen külföldi helység neve – nekem irtó menőnek hangzott, és amikor bemondtam az első címet a taxisofőrnek, ő az angol hidegvérhez képest pár Fahrenheittel magasabb hőfokon mondta rá az olrájtot.

A fekete autóból kiszállva aztán ránk szakadt a nagy angol valóság. Ott találtuk magunkat a londoni nyócker kellős közepén. Kietlen sikátorok, üresen ásító telepek, az üzletekre, mint lehunyt szemhéjak, úgy borultak az érthetetlen szavakkal összegraffitizett szürkéskék redőnyök, és itt-ott kisebb tömörülések, rossz arcú népek bandáztak. Jenna ösztönösen közelebb húzódott hozzám, Gabi kiprüszkölte a haját a szeméből, és elhúzta a száját, én meg próbáltam olybá tűnni, mint aki pont erre számított. Lópikulát. Kibogarásztam a térképről a hozzánk legközelebb eső bekarikázott pontot, Annie Chapman meggyilkolásának helyszínét. Valami űzött, hajtott, és kényelmes turistálkodásnak egyáltalán nem nevezhető rohamtempóban megindultunk a cél felé. Amikor rákanyarodtunk a Hanbury streetre, meg sem álltam velük a 29-es számig. Nem tudom, mire számítottam. Valószínűleg valami látványosra. Emléktáblára. Véres cafatok fotóira. Ehelyett egy teljesen átlagos utca teljesen átlagos kapujánál álltunk, ahol nyoma nem volt a szörnyű tettnek. Ezt Újpesten még úgy képzeltem, hogy amikor én majd a gyilkosság helyszínén állok, annyira felindulok, hogy képzeletem elém rajzolja az egész jelenetet, és valahol egy fennköltebb dimenzióban pár szót váltok majd Jackkel, talán még azt is kinyomozom, ki a franc is volt ő. Jack helyett azonban egy tarkapólós, színes bőrű pasas rikkantott felénk valamit, amire annyira megijedtünk, hogy hagytam a francba az áhítatot, és nyakunkba szedtük a lábunkat. Persze arra tereltem a lányokat, amerre a következő helyszín karikája görbült, időrendben az első áldozat, Mary Ann Nichols gyilkosságának irányába. Jenna öt másodpercenként lesett át a válla fölött, és csak akkor nyugodott le valamelyest, amikor elhaladtunk egy barátibb embercsoport mellett. Gabinak kezdett elege lenni a semmiextra látványból, de hősiesen kitartott, és végtelenül hálás voltam neki, hogy ha félt is, nem mutatta. Rákanyarodtunk tehát a Durward streetre. Siralmas csalódás várt itt is. Házszám híján a komplett utca lehetett akár bingó, de széltében-hosszában csak egy gyárépület fala ásított ránk, ahol egy betű nem sok, annyi sem emlékeztetett az iszonytató történelemre. Rájöttem, hogy elkalkuláltam magam. A turizmus iparág már rég kiaknázta a csávóban rejlő lehetőségeket, és éjszakai vezetett túrákat, s egyéb, hatásvadász elemekkel teletűzdelt élményeket kínált az izgalomra éhező látogatóknak. Gabi kezdett nyűgös lenni, Jenna pedig aggodalmasan vizslatta az utcasarkokat. Nem hiába. Az előző tiritarkapólós srác fel is bukkant a láthatáron, de ezúttal nem egyedül, hanem harmadmagával kiegészülve tartott felénk. Na, most lesz a baj, gondoltam, és nem mertem a többiekre nézni. Jenna belekapaszkodott a karomba, Gabi húúúúháááázott. Ezen a ponton kezdtem magasról tenni Hasfelmetsző Jack szellemére, és nekiiramodtunk annak az utcának, melynek végén embereket sejtettünk. A tiritarka közben beelőzött, és elénk állt. A következő dialógus – mely alatt a cimborái gondosan közrefogták triumvirátusunkat - érdemi részeit magyarul prezentálom:

"Hey!"

"Hi...."

"Na, mizu?"

"Seee...mmi."

"Segíthetek valamiben?"

Ó, a kérdés, aminek nem szabad bedőlni. A kérdés, ameddig el sem szabadna jutni. De mit tudtam én ezt akkor tizenhét évesen, tele naivitással, megfelelési kényszerrel, illedelmességgel. Ahelyett, hogy sarkon fordultunk volna, és uccuneki, a következőt találtam mondani:

"A Hasfelmetsző gyilkosságok helyszíneit szeretnénk végiglátogatni."

Mit gondol az oroszlán, amikor a barlangjába becsatangolt gazella megkérdi, nem éhes-e, nem tudom. Hogy ez a tiritarka és kompániája a neurózis mely alfaját állapította meg nálam, az is rejtély marad már. Én csak azt láttam, hogy Gabi szeme elkerekedik, Jenna meg belém vájja körmeit.

"Ezt nem kéne forszírozni," – sziszegte oda nekem Gabi, de eddigre már megvolt a baj. A tiritarka egy lépést tett az állam felé.

"Ó. Szóval érdekel Hasfelmetsző Jack?"

Csak azt a hülye jólneveltségemet tudom okolni, amiért azon nyomban kényszert éreztem a vallomástételre, melynek értelmében igen, rajongásig odavagyok a tizenkilencedik század legelvetemültebb sorozatgyilkosáért, ki nők méhét tépte ki, beleit szaggatta, torkukat nyiszálta. Innen is gratulálok magamnak. Mivel a gyűrű nem engedett, és kezdtem igen kellemetlenül érezni magam, elővettem a mondatot, amit vészhelyzetben csak a legnagyobb pancserek alkalmaznak:

"Na, most már mennünk kell."

Fogtam a két lányt, és hétmérföldes csizmánkban megindultunk abba az irányba, ahol a megmenekülésünk zálogát sejtettük: a járókelőket. Nem mertünk hátranézni. A kurjongatásokból arra következtettem, hogy a nyomunkban járnak, de nem úgy, mint kopó a rókára, inkább komótosan, mint tigris a lábatlan kecskére, úgy vadásztak ránk. Az egyik sarkon aztán megsegített az Isten. Azaz Jack. A Fogadó a Hasfelmetszőhöz úgy bukkant fel az egyik sarkon, mintha cilinderből húzták volna elő. Gondolkodás nélkül berohantunk, és elbújtunk egy pult mögött. Vagy azért, mert nem találtak minket elég vonzónak, akár azért, mert nem tűntünk elég gazdagnak, neadjisten tényleg csak útba akartak igazítani, de ide már nem jöttek utánunk.

"Hú basszus, csajok," – lihegtem a fedezékben. – "Én szívből utálom a sört, de most bizisten iszom egyet."

Az alkoholmámorra azonban nem kerülhetett sor, mert tejfölös képünk azonnal elárult minket, és úgy lettünk kitessékelve a kocsmából, hogy annyit se mondhattunk: goodbye. Visszataxizva a találkozási pontra megbeszéltük, hogy erről senkinek egy hangot se. Legfőképp anyámnak nem. Idült mosollyal néma kussban végighallgattuk, hogy ki merre járt a szabad két órájában, milyen szuvenírt vásárolt, hol evett fish&chipset, kivel beszélt angolul, de én, egyedül én tudtam, hogy aki nem hagyta, hogy nyakunk törjük Whitechapelben, nem volt más, mint maga Hasfelmetsző Jack.

(A szerző megjegyzése: a cím szóvicc, Hasfelmetsző Jack neve angolul így hangzik: Jack the Ripper. A tripper kalandozó utazót jelent.)

Combközépig lerángatott farmergatyában már vagy 40 perce Ellen Ripley-set játszom a nagy fehér űrhajóban, mikor a batár fülhallgató dacára meghallom, hogy valaki a háttérben motoszkál, és a masina kivontatja hanyatt fekvő testemet az alagútból. Egy jóképűnek kicsit sem mondható, ám annál kedvesebb arcú fiatal pasi odalép hozzám, és lemosolyog rám. Mivel egy órával ezelőtt mindenféle előjáték nélkül vért vettek tőlem, amit enyhén szólva zokon vettem, gyanakodva méregetem az ipsét, aki viszont a végtagjaimat vizslatja.

- Kölcsönkérhetem a bal kezét?

- Jaj, neee…

- Jó, akkor meg?

- Haha! Csak kölcsönbe tudom adni. De a fene egye meg, azt hittem, megúszom.

- Ezt megúszni?! Viccel? Ezért mások vagyonokat fizetnek!

- Éljen a tébé!

- Most jön az előhúsvét!

- Jaj. Nem hoztam tojást.

- Ne aggódjon, kisasszony, nálam van.

- Pff…

- Akkor hát zöld erdőben jártam…

- Inkább döfje már belém, minél hamarabb, mert erre a vénanézegetésre behisztisedem.

- Igenis. Szúrok!

- Jó…

- Már meg is vagyunk.

- Na, ez nem is volt para. Akkor lesz még egy köröm odabent?

- Igen, de már csak 5,34 perc.

- Azt kibírom.

- További kellemes pihenést.

A pasas magamra hagy. Csúszom vissza a Nostromoba, Anya időnként tülkölve figyelmeztet, hogy pár perc múlva megsemmisíti önmagát, közben majdnem elbóbiskolok az ütemes kopogásra, amit meggyőződésem szerint az idegenek túl hosszúra növesztett körmeikkel idéznek elő, ahogy a megevésemre igyekeznek a szellőzőrácson. Tiszta sor. Nyugi, nyugi, mindjárt szabadulsz. Mit is mondtak? Csak nem levegőt venni, ha kalapál, csak nem leve…nem bírom.

- Már itt is vagyok újra.

- Letelt az 5,34 perc?

- Jó társaságban repül az idő. Kellemesen pihent?

- Pazarul. Felhúzhatom a gatyám?

- Fel. Akkor összegzem. Ma és holnap sokat inni.

- Igenis.

- Pihenni.

- Sir, yes, sir.

- Köszönjük, hogy légitársaságunkat választotta.

- Maga állati jófej…ez azért sokat lendít az ilyen szorult helyzeteken.

Mielőtt eltűnnék a kijárat mögött, még kacsintva utánam szól:

- Meg ne lássam itt még egyszer!

- Higgye el. Azon leszek.

A szalagavató utáni hetekben az élet visszatalált a normál kerékvágásba, mindenki a felvételivel és a közelgő érettségivel volt elfoglalva. A tanárok egyre ingerültebben próbáltak még 2-3 tételt beszuszakolni a tanmenetbe, és néha maguk sem tudták, hogyan lehetne még bármi újat tanítani, miközben a hetek másból sem álltak, mint vizsgafelkészítőnek álcázott számonkérésből. Panna a sok tennivaló mellett mégis hiányérzettel viaskodott. Nem bírta kiverni a fejéből táncpartnere érintését, illatát, különös viselkedését, és valahányszor a függöny mögötti jelenetre gondolt, valami váratlanul belenyilallt az alhasába, és csiklandós csomóba rántotta össze a szerveit.

Levente az egyik szünetben megállt a fiú padja előtt, és intett neki, hogy csússzon arrébb. Mihez Tamás levette termetes lábait a padról, és kedvtelve nézegette barátját, aki egy hatalmas szendviccsel egyensúlyozva leült mellé.

- Már rég akarok kérdezni valamit – kezdte a srác.

- Hogy éhes vagyok-e? Köszi, igen – mondta, és kihúzta Levente kezéből a szendvicset.

- Vicces – fintorodott el amaz, amikor visszakapta a tízórait.

- Na, mi emészti lelked, ifjú padavan?

- Hát, kis hülyeség.

- Na.

- Te mi a francot bámulsz ki folyton az ablakon?

Mihez Tamás bólintott.

- Látod azt a bordó panelt az udvaron túl?

- Aha. 

- Tizedik emelet, jobb szélen. Ahol az a szakadt reluxa lóg az erkélyajtón.

- Megvan.

- Lakik ott egy idős néni. Mártika. Mennyi lehet…80, de lehet, hogy 85 is. Néha meg szoktam látogatni, és viszek neki Rigó Jancsit. Látnod kéne azt az örömöt, amikor kicsomagolja. Édesszájú az öreglány – nevette el magát fejcsóválva. - Óvodás koromban kvázi felnyársaltam magam egy mászókán. Anyám bepánikolt, és sikítozott, belőlem meg spriccelt a vér. Artériás. Mártika, aki akkortájt azért jobb karban volt, a piacról jött haza. Legelőször anyámat tépte le rólam, mert – ahogy ő fogalmazott - „nem volt haszna”. Ő meg tudta, mi a teendő, amíg a mentők kiértek. Aztán összebarátkoztunk. Sokat mesél. Elmondta, hogy ’56-ban jócskán kivette a részét a dolgokból. A férjét, az apját és az anyját felakasztották, őt a siralomházban aszalták, hogy megtörjék. Csontsoványan, meggyötörve jött ki a börtönből. Egyedül volt, mint az ujjam. Életkedve nulla. Tudod, hogy végül ki miatt kapta össze magát?

- Angyalarcú, ferdeorrú Tomika?

- Nem. A halál kedvéért. Rájött valamire. Hogy az élet nem, de a halál boldoggá tette.

- Para.

- Dehogy para. Én értem. Voltál már nagyon beteg? Úgy igazán?

- Láz meg köhögés meg minden?

- Mondjuk. De inkább gyenge. Elesett.

- Ja, voltam hát.

- Mi volt a legidegesítőbb?

- Hogy szart se tudtam csinálni, csak döglöttem.

- És mire vágytál leginkább?

- Hogy kimozduljak.

- Utáltad az ágyat, a teát és a fekvést.

- Eléggé.

- Minden vágyad az volt, hogy újra tevékenykedj.

- Igen, de mi a szar ez? Hipnózis vagy mi…

- És mit csináltál, amikor kimozdultál végre?

- Nemtom. Csak lementem a térre, meg kosaraztam a haverokkal.

- És ma is úgy mész le a térre, mint aznap? Amikor először lementél?

- Hááát... most inkább csak olyan snassz.

- Snassz. Erről beszél Mártika. Ha el tudnánk kerülni, hogy minden elsnasszuljon, sokkal elégedettebbek lennénk.

- Nagyon zen vagy.

- Gondolj bele. Ő most tök joggal lehetne elégedetlen. Ki hibáztatná? De ő azt választotta, hogy azt az időt, amit kapott, nem fogja elcseszni.

- Ahogy az öreg Gandalf mondta. Nekünk az a dolgunk, hogy eldöntsük, mihez kezdjünk az idővel, amely megadatik.

- Nem pont szó szerint, de igen, kábé ez a lényeg.

- Jaj, ne már…

- De már. Az ember ostoba egy állat. Akkor kezd élni, ha jó alaposan megcsapkodja valami. Például közelgő halálának menetszele. Akkor rögtön hálás lesz. Te például miért vagy hálás?

- Nemtom.

- Tudd. Levegőt kapsz?

- Kapok.

- Szíved ver?

- Ver.

- Agyad van?

- Hööööööööööööööö…

- Ha elkezded ezeket a tök természetesnek vett dolgokat minden áldott nap megköszönni, nem azt fogod nézni, hogy miért nem te vagy a legfaszább csávó a kerületben.

- Miért, nem én vagyok?!

- De érted…nem mész tönkre a NINCStől, mert lesz VALAMId.

- Jóvan, azért nem vagyok húgyagyú. De még mindig nem értem. Miért bámulod azt az erkélyt egész nap? Hacsak nem vagy gerontofil, persze.

- Ezért. Hogy emlékezzek. Minden nap.

- Menj már…

- Jól van. Lebuktam. Igazából a szomszéd csajt bámulom. Az ablakban lógva szokott telefonálni, és egész jó a cicije.

- Mivaaaaan? Ne szívass! Komoly? – tapadt az ablakra Levente, Mihez Tamás pedig felvette híres félmosolyát, és kiment a büfébe, mert tényleg megéhezett.

Áprilisban aztán felbolydult az iskola, mert a hagyományokhoz híven eljött a diákkirály választás ideje. A legtöbb szavazatot kapott diák elnyerte a Könyves király címet, és egy hétig uralkodhatott az épület összes emeletén, megszabhatta a menza- és büfékínálatot, még pár rendelkezést is foganatosíthatott, ha az nem ütközött a házirendbe. Nem volt nagy meglepetés, hogy az idei király a szavazatok elsöprő többségét bezsebelve Bujdosó Ádám lett. Már a választás előtti hetekben körbeplakátolta a folyosókat, ígért sört, dolgozatmentes hetet, a nulladik óra opcionálissá tételét. Rendelkezéseit hétfő reggel az iskolarádióban ismertette, a történelem óra utolsó 3 percében. Tibor bá az adminisztratív teendőkre használta fel az ölébe hullott ajándék időt, és épp az óra anyagát körmölte a napló megfelelő soraiba, amikor elhangzott az utolsó rendelet. Az ukáz értelmében a folyó héten minden végzős lánynak kötelező volt topless megjelennie az iskolában. Az osztály felhördült. Tibor bá lecsapta a szemüvegét, és tenyerébe temette arcát. A király hozzátette, hogy a rendelet alól csak úgy húzhatják ki magukat az alattvalók, ha szülői vagy akár orvosi igazolással otthon maradnak. A következő percekben sok minden történt egyszerre. Az iskolarádió adása megszakadt, kicsengettek, és Kovács Alexa yeeeeeeeeee felkiáltással levette a pólóját. A fiúk füttyögtek, a lányok tenyerüket a szájuk elé kapva nevettek, vagy épp szörnyülködtek, Tibor bá pedig rájött, hogy ő mégiscsak az igazgató helyettes, odaszaladt a lányhoz, és követelte, hogy öltözzön fel. De addigra Lantos Barbara, Tóth Evelin, és még sok más lány követte Alexát a sorban. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor az osztályba belépő Bujdosó Ádám üdvözlésére Alexa kikapcsolta, és ledobta magáról a melltartót is. Tibor bá kirohant a folyosóra, ahol hangosan üvöltözve, de szemét eltakarva tört utat magának az igazgatói iroda felé.

Az osztály kitódult a teremből. Amerre csak néztek, félmeztelen lányok vihogtak az ablakok alatt, de ilyen-olyan formájú és méretű melleiket gondosan elrejtették mellkasuk előtt összefűzött karjaik mögé. Azok a lányok, akik nem csatlakoztak a mozgalomhoz, megvetően méregették a többieket, és itt-ott felreppent egy „ribanc” vagy egy „szánalmas” is. Mihez Tamás nem mozdult a helyéről. A visszakódorgó Levente elkerekedett szemmel adta hírül neki, mi történik a folyosón, de a fiúnak elég volt, amit az osztályban látott.

- Apukám, ha nem jössz ki, ezek azt fogják hinni, hogy buzi vagy.

Mihez Tamást a legkevésbé sem érdekelte, mit fognak mások gondolni róla. Panna felbukkant az ajtófélfánál, és aggodalmas tekintettel kémlelte hol a folyosót, hol Mihez Tamást, és a lassan köré gyűlő fiúkat.

- Mi az, téged még ez sem izgat?

- Nem tartom jó ötletnek – szólt a fiú, és felállt.

- Húzzál már ezzel a dumával a vérbe! Mit hajtogatod ezt folyton? – támadt neki Varga Máté egyik haverja, aki a folyosóról tántorgott be azzal, hogy a mai lányok aztán bevállalósak.

Mihez Tamás összepakolta a holmijait, táskáját vállára vette, és elindult kifelé. Az ajtóban Panna útját állta.

- Mi az, te is jöttél nyálat csurgatni? – kérdezte dühösen. Mihez Tamás pontosan tudta, minek szól a lány mérge, de nem válaszolt. Panna kihátrált a folyosóra, zihált, mint egy támadni készülő bika, arca egészen megcsúfult, csak a szeme, csak az maradt reményteljes.

A fiú látta, mire készül, odalépett hozzá, és megfogta a kezét:

- Ne csináld.

- Én ne, de a többieknek lehet? – kiabálta, ezzel dühösen kigombolta blúzát, és a fiúk biztatásától elvörösödve kikapcsolta melltartóját, és teátrálisan a radiátor alá dobta.

Mihez Tamás szomorúan fordította el a fejét, és elindult a kapu felé. Bujdosó Ádám és a sleppje rátapadtak.

- Most ezzel meg mi a fene baja van az úrnak? – kérdezte Varga Máté, mikor beelőzte a fiút, és hátramenetbe kapcsolt.

- Hagyjátok, meleg!

- Nem látott még cicit, az a baja!

Mihez Tamás nem állt meg, és nem magyarázkodott. Bujdosó Ádám aztán a lépcsőfordulóban odaszorította a radiátorhoz.

- Abbahagyhatod a faszakodást.

A fiú könnyedén lefejtette magáról a fogást, mire Bujdosó Ádám felszisszent.

- Nem jó ötlet. Majd meglátjátok – vetette oda, és ezzel kilépett a kapun.

Panna és barátnői egy hétre eltűntek az iskolából, de bőven akadtak alsóbb évfolyamokról más lányok, akik legalább a szünetben csatlakoztak a monokinizőkhöz. A tanárok – az igazgatóval az élen - tehetetlenek voltak. Valahányszor felöltöztettek valakit, kettő másik vetkőzött le helyette. Beírásnak, rovónak értelme nem volt, mert a Könyves király azt tehetett, amit csak akart, és az erről szóló igazolást Bujdosó Ádám büszkén lobogtatta, amikor a fenyítés réme rávetült a tanulókra.

A hétfői szenzáció keddre alább hagyott, és a fiúk egyre gátlástalanabbul merték nézegetni pőre osztálytársnőiket. A lányok eleinte sejtelmes pózokban szelfiztek, párokban csücsörítettek, de zavart nevetgélésük a nap végére egészen elcsitult. Szerdára már senki nem takargatta magát, a fiúk pedig a radiátoron heverve, vagy az asztalokon ücsörögve megbeszélték, ennél nagyobb császárság sose kell. A tanítás is egyre zavartalanabbul ment az iskolában, nem csak a bent maradó tanárok, hanem az egész iskola kezdett hozzászokni a látványhoz. Csütörtökön angol után a fiúk már Palvin Barbi legújabb fürdőruhás insta fotóit kommentálták, amin Kovács Alexa látványosan felkapta a vizet. Önnön unalmasságának első jele alaposan gyomorszájon találta. Péntekre már senkit sem érdekeltek a fedetlen keblek. Minden fiú kívülről fújta az egyes lányokhoz tartozó formákat, apróbb vagy nagyobb szépséghibákat, keresztül-kasul tárgyalták a bennük rejlő lehetőségeket, és Urbán Krisztián kimondta, amit mindegyikük addigra már így gondolt:

- Tudjátok, mi lenne igazán fain? Valakit levetkőztetni!

A lányok persze azonnal vérig sértődtek, de dühük akkor hágott a tetőfokára, amikor hétfőn visszatért a fél osztály, és a többé már nem király Bujdosó Ádám feltűnően sokat kezdett beszélgetni Panna legjobb barátnőjével, akiről nem sejthette, de roppant mód érdekelni kezdte, hogy kockás inge alatt milyen formát rejthet a kis fehér trikó. Mihez Tamás szótlanabb lett, mint valaha, és Panna hiába próbálta becserkészni, a fiú mindig elillant előle.

A májusi orgonaillatba aztán lassanként belevegyült a félelem szaga. A közelgő érettségi vizsgák felülírtak minden eddigi élményt. A diákok egyik lábukkal már a jövőjükben pancsoltak, másikkal még a jelen kötelezettségei közé gabalyodtak. Az utolsó napok kétségbeesett magolással, pánikolással, ötletszerű matekozással teltek. Mindenki azt mérlegelte, ha ennyi százalékot kap, ide tud jelentkezni, de ha csak annyit, akkor meg oda. Az ingerültség egyre fokozódott. Nem volt ritka az egymás torkának esés, vagy a többségében indokolatlan felfortyanás sem. A ballagást követő hétvégén aztán felrobbant az internet. Mihez Tamáshoz hasonlóan szombat este a többi tanuló is megkapta azt a körlevelet, amit ismeretlen e-mail címről küldött egy jóakaró. Levente azonnal becsörgött.

- Mondsza.

- Láttad?!

- Mit?

- A mailt.

- Most nézem.

- Ez ki a franc? Szerinted átverés? A rendőrség? Vagy Bujdi?

- Nem, Bujdi mindenki mással együtt itt értetlenkedik a csoportban. Nézem.

Mihez Tamás épp csak meg akarta nyitni az emailt, amikor egymás után pattantak elő a chatablakok. „Mit szólsz?” „Mit csináljunk?” „Ez ki lehet?” – kérdésekkel bombázták őt a többiek. A fiú elolvasta hát a levelet, és megnyitotta a csatolmányt. Ott volt a komplett középszintű érettségi, az összes tárgyból, megoldó kulcsostul, javítási útmutatóstul, csak el kellett olvasni.

- Azt a…

- Na? Mit szólsz?

Mihez Tamás rá nem jellemző módon hirtelen nem tudott mit szólni. Amit tudott volna, az nagyon nem tetszett volna a barátjának. A chatablakok úgy burjánzottak, mint eső után a gaz. Ilyesféléket írtak: „Kedves Tamás, tudom, hogy nem sokat beszélgettünk még, de érdekelne, hogy szerinted mit csináljunk,” vagy ”Helló Tomi, láttad a mailt? Szóljunk valakinek róla?”, és így sorjában a sok mit szólsz, mi a véleményed, mondj már valamit, és a többi, záporoztak folyamatosan a kérdések. A csoportos chat egészen más képet festett. Volt, aki már lementette, kinyomtatta, bemagolta, lefényképezte, minden formában fel is dolgozta a kincset, és akik tisztességről nyekeregtek, pestiesen szólva, le lettek oltva a sárga földig. Mihez Tamás elköszönt Leventétől, és elindult sétálni a langyos estébe. Kritikus helyzetekben képtelen volt ülve maradni. Mi hát a helyes lépés? Számára nem volt kérdés. Szerette megvizsgálni a konfliktust jobbról-balról, alulról-felülről, de a választ már általában a legelején, a homloka közepe mögött tudta. Villogott, mint egy neonreklám.

Amikor visszazuttyant a gép elé, átlesett a reluxás erkélyajtó mögül kiszűrődő lámpafénybe, majd leírta, amit gondolt.

„Jó páran megkérdeztetek, hogy mit gondolok. Azt gondolom, hogy ez nem helyes. Azt is kérdeztétek, hogy mit tegyünk. Tudom, hogy rontom a továbbtanulási esélyeinket. Tudom, hogy nem leszek népszerű. De azt is tudom, hogy nem tudnék a tükörbe nézni, ha ezt most nem tenném meg. Ezért értesítem az igazgatót. Köszönöm, ha megértitek.”  

Amit Mihez Tamás ezután kapott volna, ha elolvasta volna, nem díszelgett volna az ablakában az idők végezetéig. A „hülyebarom” volt a legenyhébb méltatás, ami 72-es betűmérettel, félkövéren szedve, vörösen villogva rápattant a monitorra. A fiú kikapcsolta az internetet, lenémította a telefonját, és felhívta az igazgatót. Meglepetésére a férfit már értesítették. Valaki az osztályból. Az igazgató megköszönte a fiú hozzáállását, és biztosította róla, hogy erre az esetre is fel vannak készülve, így a hétfői érettségi egy másik feladatsorral zavartalanul lebonyolítható.

Mihez Tamás vasárnap nem nézett se netet, se telefont, hanem egész nap csak zarándokolt. Át az északi összekötő hídon, gyalogolt Óbudán, itt-ott üldögélt valamennyit, majd elindult vissza. Alkonyodott, mikor hazaért. Levente a ház előtt várta.

- Miért tetted? – kérdezte, és ökle idegesen pumpált.

- Tudod jól – mondta Mihez Tamás, és próbált kitérni előle, de barátja megragadta a kabátját.

- Felfogod, hogy mennyire kicsesztél velünk?

A fiú nem tartotta lényegesnek elmagyarázni, hogy az igazgató nem tőle hallotta először. Nem számított.

- Nem tehettem mást.

- Nem tehettem mást, nem tehettem mást – nyávogott Levente. – Folyton csak ezt hangoztatod. Mi vagy te? Egy kibaszott szent?

- Csak a lelkiismereted.

- Remélem, jól fogsz aludni, amikor megtudod, hogy miattad nem vettek fel a Corvinusra. Gondoskodni fogok, hogy tudj róla.

- Sajnálom, ha így lesz.

- Dugd fel magadnak a sajnálatodat – köpött egyet Levente, és elrohant.

Mihez Tamás fénytelen tekintettel nézett utána. Levente futtában még belerúgott egy fémkukába, ami nagyon fájhatott neki, mert szentségelve és sántán szaladt tovább. Mihez Tamás még soha nem szerette őt ennyire. A szomorúság úgy tört rá, mint egy nyári zápor. Sajgott a mellkasa, és a fejében randalírozó vádak és szidalmak szinte kirúgták koponyája falát.

- Vissza kell találnom – mondogatta magának, és a virágra gondolt, amit sürgősen ki kellett bontogatnia a lelkében.

Eszébe jutott, hogy május első hétvégéje van. Ötórai tea. Felszaladt a tánccipőjéért, pakolt két váltás ruhát, telefonját otthon hagyta, és mint sivatagban bóklászó, ha a távolban forrásvizet sejt, hirtelen erőre kapva megiramodott a tánciskola felé. Ahol nem kell végre semmit sem megmondania. Ahol nem kell senkinek semmit se tudni róla.  Ahol semmi más nem létezik, csak az öröm.

Amikor édesanyja hajnal fél kettő tájt saját belső hangjára felriadt, hajmeresztő bizonyossággal tudta, hogy nagy baj történt. Az anyák érzik ezt. Azonnal hívta a rendőrséget, és kerestetni kezdte. A hatóság viszont az ilyenkor szokásos, nem túl készséges választ adta. Tessék megérteni, ez a szabály. A fiatalok - pláne érettségi előtt – van, hogy eltünedeznek. Ha estig sem kerül elő, jelentkezzen. Addig nem tehetünk semmit.

Mihez Tamás véresre rugdosott, késszúrásoktól patakzó testét saját édesapja egy hatodik kerületi kisutcában találta meg. Pár sarokra volt 

csak, de már nem jutott el a táncra. A fiú még hetekig nem volt olyan állapotban, hogy érdemben segíthesse a nyomozást. Amikor végre kihallgathatták, csak annyit tudott biztosan, hogy valójában semmit sem tudott. Soha azelőtt még nem látta a támadóit, azok pedig semmit nem akartak tőle. Hétköznapi rablótámadás. Tragikus véletlen.

Az érettségi feszült légkörben zajlott. Levente képtelen volt a feladatlapra koncentrálni, csak bámult ki arra a reluxás erkélyre, és folyamatosan átkozta magát. Bujdi írt, mint a gép, és maga is meglepődött, hogy mennyi mindent tudott. Panna annyi zsebkendőt halmozott maga elé a padra, hogy senki sem értette, hogy lehet májusban ennyire megfázni.

A tanárok és osztálytársak kis csoportokban szállingóztak a kórházi ágyhoz. Bujdosó Ádám maga sem értette, miért ragaszkodott hozzá, hogy ő mehessen be mindenki előtt. Még a csapat nagy részét is magával hozta, és az éjjeli szekrényen hagyott egy hófehér, dedikált labdát. Előkerültek a lufik, a csokik, (piát? hülye vagy?), plüssmackók. Panna fél órát suttogott az alvó fiú fülébe, majd hüppögve-orrfújva távozott. Mihez Tamás elesettségében is bágyadt-boldog volt. Levente kivárta, amíg egyedül maradhatott vele. Kapart a torka, és vasmarok szorította a tüdejét. De végre beszélt. Igaz, úgy, hogy egyszer se nézett feldagadt szemébe, mintha pókhálókat keresgélne az ágy lábánál, vagy a paplanhuzat minőségét ellenőrizné. Mihez Tamás erőtlenül megfogta a srác kezét, és repedezett félmosolyával ennyit suttogott:

- Fogd már be.

Levente a hirtelen jött, jóleső szellőt nem tudta mire vélni, aztán arra jutott magában, hogy valaki biztos végre kiszellőztetett. Így még a levegővétel is könnyedebb volt. Ahogy fél fenékkel ráült barátja ágyára, és mesélni kezdett, alkalma nyílt minden apró heget szemrevételezni, s így szépen lassan megnyugodni a tudatban, hogy bocsánatot nyert.

Mikor Mártika becsoszogott a kórterembe, Mihez Tamás tekintete egyszerre megtelt fájdalommal és meghatottsággal.

- Ne is ellenkezz, fiam – sípolta a néni, ahogy elsántikált az ágyig.

Levente kerített neki egy széket, vigyázva rásegítette, majd illően magukra hagyta a barátokat. Kint a folyosón kirimánkodott egy borzalmas kávét az automatából, és ahogy ott ült a narancssárga műanyag széken, és bámulta a szemközti csempére ragasztott hirdetményeket, egy lehetetlen érzés lepte meg. Boldog volt. A „most már minden rendben van” békessége áradt szét az ereiben. A beszűrődő napfény és kellemes fuvallat eszébe juttatta, mit kíván most a barátjának. Mi most a fontos. A levegő a tüdőben. A vér az ereiben. Az a félholtában is derűs nyugalom a szemében. És az a simogató megértés a keze erőtlen szorításában. Amikor a néni kicsoszogott a szobából, Levente úgy érezte, mondania kell valamit. Hülyeség, de azt érezte, mintha ismerte volna már régről.

- Hogy tetszik lenni? – kérdezte az egyetlen marhaságot, ami eszébe jutott.

- Nem panaszkodom, fiam – bólogatott a néni, és megpaskolta a feléje nyújtott alkart. – Sok ilyen fiatalember kéne még – tette hozzá, és elköszönt.

Mihez Tamás az érettségi bankettre már saját lábán ment. A vacsora közben figyelmesen végighallgatta az összes történetet, cikis pillanatot, poént, amit a többiek a szóbelikről meséltek.

- És veled most mi lesz? – érdeklődött Varga Máté. – Folytatod a Könyvest?

- Nem – rázta a fejét Mihez Tamás. – Elmegyek. Itt már nincs rám szükség.

Máté szólásra nyitotta a száját, aztán félúton meggondolta magát. Úgyse válaszolna. A kérdésre, hogy véletlenül nem fordítva van-e. Hogy neki van szüksége az iskolára, nem az iskolának őrá. Inkább vállon veregette a fura fickót, és csatlakozott az afterre indulókhoz.

Panna haloványan fénylő szemekkel állt meg az asztal csücskében.

- Jössz a bulira? – kérdezte halkan.

- Tudod, hogy nem – sóhajtott a srác.

- Áhhh…

- Ellenben....

- Ellenben?

- Elvinnélek egy helyre, ami tetszeni fog neked.

- Igen?

- Amikor egyik nap a kórházban bóbiskoltam, furcsa álmot láttam. Álmomban az ágyam szélén állt valaki, akinek leghőbb vágya volt, hogy újra táncoljon velem.

A lány úgy állt ott, mint kiskorában a karácsonyfa előtt, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy felfogja: perceken belül valami hatalmas öröm fogja érni, de még elég kicsi, hogy elhiggye: ez az egész most nem apa, nem anya, nem Mihez Tamás, hanem egy angyal műve.

- Na ne mondd….Valóban? – kérdezte évődve, és megringott a csípője.

- Valóban – mosolygott a fiú, és a combját megpaskolva hozzátette: - Csak adj egy kis időt, amíg újra formába jövök.

Az ötévente esedékes, első rendes érettségi találkozón szóba került Mihez Tamás neve. Véghné Szalay Erika tudni vélte, hogy a kisvárosi iskolában, ahová a csendes, magának való fiú átment, nagy népszerűségre tett szert, amikor az egész évfolyam összes szalagavató táncát egymaga koreografálta meg, és tanította be. Levente felnevetett, ahogy elképzelte Mihez Tamást a harsány hadvezér szerepében, és az űr, amit barátja hiánya okozott, melegen felfénylett. A tanárnő bizalmasan suttogva hozzáfűzte, hogy az ottani igazgató eleinte hetente ide telefonált tanácsért. Mégis mit lehet kezdeni egy végzőssel, aki bár tisztelettudó, és szabálykövető, egy mondatával mégis megdermeszti a komplett tanári kart.

- Mi volt az a mondat? – kérdezte Kovács Alexa tele szájjal.

- Mi lett volna, nem emlékszel? – csóválta a fejét Varga Máté.

Többen összenevettek az asztalnál, és kórusban kántálták:

- Nem tartom jó ötletnek.

Ázott avar szagú, fázós november reggel volt, amikor Mihez Tamás kicsengetés után három másodperccel benyitott a 12. a tantermébe. Nem azért teketóriázott ennyit, mert szorongással töltötte el, ami rá várt, hanem mert szerette megadni mindennek a maga idejét. Most éppen úgy érezte, valami még zajlik odabent, amit nem illendő megzavarnia. S valóban. Mikor belépett, a matematika tanárnő, Véghné Szalay Erika, a csengőt követő, pattanásig feszült másodpercekben épp a házi feladatot körmölte a táblára, ám a diákok türelmetlen méltatlankodásával a hátában ezt olyan hebehurgyaságban tette, hogy a csikorgó kréta kettétört, koppanva landolt a linóleumon, majd ott számolatlan morzsára mállott. Amilyen impulzív természet volt, rögtön utána is hajolt, de közben megfeledkezett a Negróról, amit két perccel ezelőtt azért kapott be, hogy a krétapor irritálta torkát kicsit megnedvesítse. A szokatlan testhelyzettől megilletődve a drazsé menten terpeszbe állt a nyelőcsövében, és megmakacsolta magát. A tanárnő akárhogy köszörülte a torkát, az se előre, se hátra, se semmilyen irányba nem moccant. Fejbúbján tízezer tű hegye égette, keze elzsibbadt, az erőlködéstől szemébe könny tolult. A következő pillanatban megérkezett a halálfélelem is. Felegyenesedni nem mert, ezért az asztal alatt kezdte meg haláltusáját. Próbálta felköhögni a torlaszt, de az csak még mélyebbre csúszott, és beékelődött a garatűrbe, így a gégefedője most már tényleg képtelen volt eldönteni: vajon nyíljon vagy záródjon. A diákok nem tudták mire vélni a tanárnő eltűnését, és amikor pár másodperc múlva sem bukkant fel az asztal alól, az első padban gúvadó Tóth Péter óvatosan két lépést tett felé. Mikor meglátta a tanárnő kidülledt, könyörgő szemeit, tátogó száját, és saját nyaka köré fonódott tenyerét, halkan elúristenezte magát, és - jobbat nem tudván - ott helyben lefagyott. Az empatikusabbak azonnal odarohantak az ormótlan kupacban felgyűrődött kockás szoknyához, és megpróbálták összekanalazni a tanárnőt, a nagy többség viszont hümmögve kivonult szünetelni, tekintve, hogy már másfél perce elhangzott a csengő, és még találni kellett valakit, akiről lemásolhatták a német leckét.

Mihez Tamás ezeket az eseményeket a küszöbön állva figyelte meg. Mindössze két pillantásába került felmérni a helyzetet. Egy kellett ahhoz, hogy átlássa a bajt, egy pedig ahhoz, hogy megértse: rajta kívül itt és most nincs érdemi segítség. Kalapját bal kezébe kapta, így láthatóvá váltak zselével vigyázzba állított, és szabályos, dús sávokban hátrafelé igazított sötét tincsei, vékony, kissé jobbra ferdülő orra, és az az éber, barna szempár, amit nem könnyen feledett senki, akit egy pillantásra is áthatott. A tekintet, amiben most csupán egyetlen gondolat parázslott fel: dolog van. Pár hosszú lépéssel ott termett a tábla előtt, holmijait az első padra, a már eddig is sokkos állapotban lévő, de most még meg is hökkent Kutasi Anna orra elé dobta, és utat tört a baj kellős közepébe. Letérdelt a tanárnő mögé, a nő hátát saját mellkasára vonta, és karjaival átkulcsolta őt a hóna alatt. A nő érzékelte a meleg, izmos testet maga mögött, és megadóan lehunyta a szemét. A pánik marokszorításában is tudta: megérkezett a segítség. A fiú jobb kezét ökölbe szorította, és a nő köldökének magasságába helyezte. Bal kezével átkulcsolta jobb csuklóját, és egy hirtelen mozdulattal felfelé, saját maga irányába tolta meg a rekeszizmot. A tanárnő felhördült, és az ütés nyomán fuldokolva köhögni kezdett. Mihez Tamás fentről, szinte érdeklődve nézte a küzdelmet. Látta a körülötte levők riadalmát, de nem tartotta fontosnak, hogy beszámoljon róla: épp erre a reakcióra számított. Tudta, hogy a szervezet ilyen csúnyán, mintegy szitkozódva tessékeli ki az idegen testet. És így is lett. Kis idő múlva a fránya kis cukorka ragacsos, felismerhetetlen csomó formájában szánkázott a linóleumra, és elfoglalta helyét barátja, a bajkeverő krétacsonk mellett. A tanárnő egy darabig üveges tekintettel, zihálva nézte a két jómadarat, majd mikor feleszmélt, és az agya újra azt diktálta: „fel kell kelned, te vagy itt a tanár”, rögtön megpróbálta rendbe szedni magát. Szó mi szó, kínos látványt nyújtott. Taknya-nyála a blúzára csurgott, szemfestéke a járomcsontjára és a homlokára maszatolódott. Mihez Tamás előkotort pár papír zsebkendőt a nadrágzsebéből, és diszkréten átadta neki. Miután a nő valamelyest rendbe hozta magát, a fiú kezét nyújtotta, és felsegítette. Látszott, hogy a tanárnő fél lábbal még a másvilágon szédeleg. Izmai ernyedten kóvályogtak, tekintete nem talált fókuszt. Amikor megbotlott, elkapta az egyetlen biztos pontot, ami a közelében volt: fogta, és átölelte az ismeretlen fiút. Tudta, hogy szabadkoznia, vagy legalább köszöngetnie kéne, de ereje cserbenhagyta, és egy percre muszáj volt megpihennie a biztos karokban. A fiú mellkasából a kötött szürke pulóver alól hullámokban párolgott elő a finom, tiszta illat. A diákok megütközve bámultak hol a tanárnőre, hol Mihez Tamásra. 

- Elnézést kérek, még be sem mutatkoztam – pillantott le álla alatt a nőre, és gyengéden kibontakozott az öleléséből, miközben két kezével továbbra is biztosan tartotta a vállát.

Ekkor lódult át az ajtófélfán az osztály maradék fele. Volt köztük kajánul vigyorgó, kéztördelve aggódó, flegmán nézelődő. Anna szaladt el értük: gyertek, gyertek, Erás fuldoklik, egy csávó meg kajak letaperolja. Tóth Tibor igazgatóhelyettes, amolyan apánk-helyett-apánk típusú történelem tanár, zaklatottan esett be a nyomukban, és akárhogy billentgette jobbra-balra kerek, bajszos orcáját, nem tudta értelmezni az elé táruló képet.

- Maga kicsoda, és mi a fészkes fene történik itt? – dörrent rá a furcsa párra, mire Mihez Tamás súgott valamit a tanárnőnek, aki ábrándos tekintettel bólintott, majd ezt követően fordult oda a férfihez.

- Heimlich.

- Ez a neve?

- Nem. Ez az, ami történik. Heimlich-féle műfogás. A tanárnő félrenyelt, és fennállt a veszélye, hogy elzáródnak a légutak, ezért vettem a bátorságot, és elsősegélyben részesítettem. Én pedig az új diák vagyok, Mihez Tamás, 12.a. Tiszteletem, tanár úr.

Vannak mondatok, melyek elszárnyalnak a levegőbe, ott hosszú perceket lengedeznek háborítatlan, és nincs mit tenni velük, mert senki fel nem ér hozzájuk. Mihez Tamás kicsi kora óta így beszélt. Kevés kivétellel csak akkor szólt, ha kérdezték, vagy ha mondanivalóján múlott valami. Akkor aztán lehetőleg egy mondatba úgy belesűrítette a szándékát, hogy fikarcnyi kétely sem maradt utána. Tibor bá bólintott, átlesett a fiú válla felett, megbizonyosodott róla, hogy a kolleganővel most már minden rendben lesz, majd szigorúságot tettetve elsietett számos dolgainak egyikére.

Ez volt Mihez Tamás első színre lépése a budapesti Könyves Kálmán gimnáziumban. A napok, a hetek rohamtempóban nyargaltak az év várva-várt eseményei felé. Zajlottak a keringő- és osztálytánc próbák a januári szalagavatóra, időszerű volt eldönteni: közép vagy emelt szintű érettségi a célszerűbb, mindenki újra és újra átszámolta, hány pont szükséges az orvosira vagy a jogra. Éppen ezért – és, mert úgy tűnt, az új fiú senki felségterületére nem szándékozik odapiszkítani - az ilyenkor szokásos kóstolgatások, kakaskodások elmaradtak. Mihez Tamás önként ült a leghátsó padba, az ablak mellé, ahonnan gyakran hosszabb időkre gondolataiba merülve kibámult. Sokszor ezért azt lehetett hinni, hogy nem figyel az órára, de ez távol állt az igazságtól. Amikor a hiúságában sértett mindenkori tanár bosszúból felszólította, nem csak a kérdést idézte vissza szóról szóra, hanem úgy válaszolt, hogy csakhamar az volt az érzése annak, aki hallgatta a párbeszédet, hogy ezek ketten egy üveg jó bor mellett már legalább két órája az adott témában diskurálnak, csak valahogy mindenki lemaradt közben. Padtársat nem kívánt. A soron következő tanári értekezleten megállapításra került, hogy az új fiú az elvárt mértékben beilleszkedett. Annak ellenére, hogy hallgatag és melankolikus alkatnak látszott, mégsem volt fafej. A srácok bírták, mert bár ritkán szólt, el lehetett vele röhögni, meglepően jókat dumálgatni, csajokat nézni. Ugyanakkor számukra sokszor megfoghatatlannak tűnt tisztelettudó magatartásával, intelligenciájával és szilárd tartásával, ami pedig a felnőttek körében sejtetett szövetségest a srác személyében. Semmivel nem akart feltűnni, kitűnni, ártani. Voltaképpen semmi baj nem volt vele, eltekintve egy idegesítő szokásától. Tudniillik, hogy semmi nem hozta ki a sodrából. Nyugalma úgy terjengett körülötte, mint tavasszal az akácfák émelyítő, s mindent átható illata. Mihez Tamást senki – és amit az osztálytársak nem tudhattak, hogy eddig valóban soha senki – nem hallotta panaszkodni, pláne káromkodni, neadjisten hőbörögni.

Amikor Mihez Tamás először jelent meg a PVC szagú tornateremben a péntek délután esedékes keringő próbára, rögtön kiderült számára, hogy neki nem maradt partner. Heteken át tartó marakodások árán minden lány lefoglalt már magának egy fiút a januári szalagavatóra. Az élet kíméletlen farkastörvényei értelmében kinek az alfa, kinek csak a maradék jutott. Bujdosó Ádámra facebook-on lehetett licitálni, a tüsi hajú, széles vállú vízipólós reménység annyira kelendő volt. Mihez Tamás leült a bordásfal tövében sorakozó hosszú, keskeny fapadok egyikére, és figyelte, ahogy a zöld linóleumra rajzolt fehér-piros körökben szépen besűrűsödik a káosz. Mellette a padon András bá, a tánctanár, magas féltalpra tornyosulva karmesterként vezényelt, úgy próbálta kibogozni a szálakat. Mihez Tamás elég közel ült hozzá ahhoz, hogy a sóhajokból és elharapott félmondatokból érezze, a férfi már ezerszer megbánta, hogy rábeszélte őket az angolkeringőre. A lányok naiv reményei ellenére a fiúk a legkevésbé sem éreztek rá a dallamokból hullámokban előomló romantikára. Egymás előtti zavarukat azzal palástolták, hogy időről időre belebokszoltak a mellettük botladozó vállába, vagy a telefonjaikat nyomkodták, esetleg unalmuknak adtak hangot. András bá – vagy, mert karrierje során belefásult, vagy, mert tudta, hogy még nincs itt az ideje - meg sem kísérelte ráterelni a fiúkat a táncban burjánzó udvarlási praktikák finom útjaira. Egy szó, mint száz, a kisasszonyok citromba harapva terelgették jobbra-balra a tánctéren céltalan bolyongó partnereiket. Mihez Tamás egykedvűen figyelte a jelenetet egészen addig, amíg Varga Máté egy kétes fontosságú telefonhívás miatt félre nem vonult, és párja, Pethő Panna, magára nem maradt a tánctéren. Panna most még kellemetlenebbül érezte magát, mint eddig, de ide-oda lesve próbálta egyedül is megtalálni helyét a térformákban. Mihez Tamás két szót váltott a tánctanárral, aki mintegy mellékesen vállat vont, és folytatta az emelt hangú instruálást. A fiú odalépett Pannához, és a kezét nyújtotta:

- Kisegíthetlek, amíg visszatér a partnered?

Panna jéghideg kék szemébe langyos cirmokat sodort a kíváncsiság. Tétován körbenézett.

- Még bőven telefonál – mondta a fiú anélkül, hogy elnézett volna Máté irányába.

- Akkor…oké.

A lány végre belecsúsztatta hideg, nyirkos kezét a felé nyújtott meleg tenyérbe. Mihelyt létrejött a kapcsolat, Mihez Tamás határozottan megindult a kiszemelt linóleumdarabra, ügyelve rá, hogy a lány lépést tudjon tartani vele. Panna próbálta összeszedni magát, mégis úgy érezte, csak lifeg utána, mint egy kopasz fán remegő, elszakadni készülő, utolsó megbarnult levél.

- Jó, akkor menjünk elölről, és ügyeljetek Pannáékra, nehogy ütközés legyen – jött az utasítás. A tánctanár legnagyobb meglepetésére szavai nyomán most először néma csend hullott a bordásfalakra. A diákok a nyakukat nyújtogatva találgatták, hogy mi okozta András bá aggodalmát. Mihez Tamás csak állt a lánnyal szemben, és híres-neves nyugalma már nem csak rajta érződött, hanem önálló életre kelt, és két-három méteres sugárban úgy terjengett körülötte, mint a hófehér papíron egy ügyetlen mozdulat következtében körkörösen szétáramló tintafolt. Nem nézelődött mindenfelé, nem járt keze-lába, csak türelmesen várt. Mintha készült volna valamire. A többiek visszatértek párjaikhoz, és össze-összesúgtak. A nyilvánvaló igazság fancsali mosolyt mázolt a képükre. Hogy is lehetne érdemi segítség olyasvalaki, aki nem tudja a koreográfiát?!

Mihez Tamás felvette a tánctartást. A lány lapockáját tartó jobb tenyere meleg volt, és biztos. Bal karját magasra emelte, és finoman, de határozottan fogta Panna kezét, aki zavartan kereste helyét ebben a hirtelen jött közelségben. Mihez Tamás ajkán egy félmosoly derengett, amikor maga alá billentette medencéjét, ráhelyezkedett a súlylábára, és beigazította magához a lányt. Panna eddig tónustalan izomzata mintha varázsütésre, egyszerre magához tért. Jóleső keret simult köré, a tér kézzelfoghatóan, de mégsem fullasztóan beszűkült, végtagjai körvonalat kaptak, figyelme egyre beljebb koncentrálódott. Lélegzetét visszafojtva hagyta, hogy a fiú eljátszadozzon kettejükkel, súlyukat hol ide, hol oda utaztatva a két láb között. Panna úgy érezte, mintha egy erős szél kapta volna fel, amikor Mihez Tamás belesodorta a táncba. A szándék, hogy majd menet közben elmagyarázza az irányokat neki, úgy törött darabjaira, mint cserepekre hulló váza. Panna a fiú tekintetét kereste, ám ő nem nézett rá, úgy tűnt, hogy a semmibe réved, de a sötét szembogár egy-egy villanásából látta, Mihez Tamás szakadatlanul a teret pásztázza – ugyanakkor a karjaiban tartott nőről egy pillanatra sem feledkezik meg. A lány – ha maradt volna rá szabad idegszála – elámult volna, vajon hogy bír ennyi mindenre figyelni, de túlzottan el volt foglalva azzal, hogy kövesse őt. Nem volt itt már egy-két-há, se négy-öt-hat, csak egy habkönnyű, mégis összeszedett, folyamatos áramlás. Panna néha érezte, hogy a fiú olykor szorosabban öleli, és csakhamar rájött, hogy ezt akkor teszi, amikor éppen már elvétené a lépést, vagy egyensúlya megtréfálná. Pontosan a botlás előtt egy ütemmel. Eleinte ilyenkor megfeszítette izmait, azonban amikor Mihez Tamás csendesen és mellékesen azt kérte tőle, hogy „csak lazán”, maga sem értette, miért, de izmai doromboló macskaként visszaidomultak a fiú testéhez. Pannának még sosem tűnt fel, hogy ennyire rövid ez a koreográfia, és kifejezetten bosszantotta, amikor Varga Máté homlokközépig felvont szemöldökkel visszatért.

- Köszönöm – hajolt meg a fiú, és megint látni lehetett. Azt a félmosolyt.

- Ez…ez mi volt? – kérdezte a lány, és hitetlenkedve nézett hol rá, hol az osztálytársakra.

- Angolkeringő. It is you. A Shrekből.

- De honnan tudtad, hogy mit kell lépni?

- Megfigyeltem. Onnan – bökött fejével a pad felé, ahol a tánctanár már azt hadonászta, hogy miért nem jött ki a félfordulat senkinek. Senkinek, csak az új fiúnak.

Mihez Tamás vitte a félmosolyát, és visszaült a padra. A párokat nézte, ahogy azon marakodnak, melyikük rontott („mert te mindig, mert te sose, nem igaz, mert pont te, jó, akkor én”), vagy épp térdig dagonyáznak a letargiában: ez nekik sose fog menni. Ezek az ismerős jelenetek most úgy üdvözölték, mint gyerekkori barátai. Látszólag semmi nem dúlta fel, az sem, hogy az imént mit élt át. Amit ellenben senki nem tudott, hogy valahányszor Mihez Tamás táncolt, szívében hófehér szirmokat bontott egy nagyfejű, selymes virág, és kitöltött ott minden kamrát, eret, repedést - amit csak ért. Visszaemlékezett a táncversenyek előtti izgalomra, amikor hajnalban kipattant a szeme, mert tudta: aznap újra nagy dolgok várnak rá, és a boldogságra, amikor a parkettán surranva magával ragadta a zene, mintha felhőről felhőre szökellt volna, és a lét hirtelen annyira egyszerűvé vált. Emlékezett a lányra, akinek közelsége egyszerre ajzotta és bódította, és akit karjaiban tartva a vágyak, mint ezer lufi, mellkasán szabad levegőért dörömböltek. Ha lett volna rá orvosilag mód, önkezével tépte volna fel, hadd repüljön ki minden a börtönből, és meg ne álljon egészen a ragyogó kék égboltig. Tudta, hogy mit jelent ennyi mindent összeérezni, és azt is tudta, hogy Panna most épp ezt éli végig. Egy másik dimenzió ringatja keblén. Mert így érez mindenki, akit avatott vezet be ebbe a buján-szép, elegánsan-odaadó, misztikummal fűszerezett világba.         

A pletyka, mely szerint Mihez Tamás tud táncolni, a hétvégén aztán elterjedt, kiveséződött, megemésztődött. Nem volt olyan facebook chat, ahol ne tettek volna említést a fiúról. Panna és barátnői az eset után egészen másként néztek rá. Ő lett a srác, aki tud valamit, és ettől rögvest lekerült a hallgatag, lúzer csávóknak fenntartott polcukról. Mintha legalább 28 éves lenne. Jó, akkor csak 26. És mintha hasonlítana is valamelyik színészre, nem? Panna valamiért egy hangyányit túl sokat emlegette a lapockáját finoman húzó tenyér melegét, és a barátnők, amint a kanapén pörgetve falták a testközeli élménybeszámolót, szinte maguk is érezték, ahogy a hátuk szép lassan átmelegszik egy finom, de erős férfikéz érintésétől, majd a fantáziájukat kergetve hanyatt gördültek, és ábrándos tekintettel bámulták a plafont.

A fiúk másként dolgozták fel a hírt. A görbe hátú Molnár Levente már a hétfői matek előtt félrevonta, és lógó orra alól, artikulálatlanul arra kérte Mihez Tamást, gyakoroljon már vele egy kicsit suli után, mert ezt ő soha az életben, és az mekkora ciki lesz. Mihez Tamás bólintott, mire Levente visszasomfordált egy kisebb körhöz, akikkel megosztotta, hogy 3-kor csoportos oktatás lebeszélve a tesiszertárban. A tornateremben, hülye vagy? Ott meglátnak.

Bár Mihez Tamásnak hivatalosan nem volt párja, azt azért senki nem engedhette mégsem, hogy egy ekkora tehetség ne szerepeljen a szalagavatón. Így történt, hogy közös megegyezéssel, s nagy megkönnyebbüléssel Varga Máté kifarolt a keringőből, és jelentősebb szerepet vállalt az osztálytáncban, ahol az volt a dolga, hogy kamionsofőrnek öltözve az utcalányok fenekét csapkodja a szám több mint egynegyedében. A partnercsere tehát mindenkinek kapóra jött. Panna, akinek kristály kék szeme a keringő próbák előtt már három órával tengerzöldre melegedett, boldogan állt arrébb, és gyakorolt kegyet, mikor egy-egy lány odalibbent, hogy csak ezt az egy figurát hadd nézze át a táncos fiúval. Mihez Tamás, miután meggyőződött róla, hogy Panna nem bánja, senkinek nem mondott nemet, és készségesen beigazított minden kisujjat, hátizmot, arcocskát. A lányok ragyogtak, és Panna pontosan tudta, mitől. Büszkén adta közre a párját, és izgatottan várta vissza, mert a karjaiba bújni így még jobban esett, hogy látta: a fiú, aki őt táncoltatja, titkos tudás birtokában van.    

Bujdosó Ádám két hét múlva, osztályfőnöki órára időzítette a botrányt.

- Az osztállyal arra gondoltunk, tanárnő, hogy fasza ez a keringő, meg minden, de inkább valami spéciséget kéne csinálni. Villantsunk egyet idén.

A csontsovány osztályfőnök jobb szeme izgágán rángatózni kezdett. Az elmúlt négy év gyötrelmes, sziszifuszi küzdelmei már annyira leharcolták, hogy a két hónap múlva esedékes szalagavató bál komplett műsor változtatásának kilátásba helyezésétől kisebb idegrohamot készült most kapni.

- Tessék megnyugodni! Mi csak a keringőt akarjuk átvariálni, a többi marad!

Mihez Tamás erre a mondatra elszakította tekintetét az udvaron hajlongó fák kopasz ágairól, így épp elcsípte, ahogy Panna lángba borult arccal felkiáltott:

- Mivaaaaaaaaan?!

Bujdosó Ádám azonban jó képet vágott. Ez volt az ő adu ásza, az a baromi jó képe. Elég dörzsölt volt ahhoz, hogy mindenkit a maga gyenge pontjára tiporva fegyvertelenítsen le. A lányokhoz általában széptevéssel, a fiúkhoz dominanciával közelített. Mire felvázolta a tervét, hogy idén a Könyves Kálmán gimnázium megcserélt nemi szerepekkel adja elő a keringőjét, az osztály túlnyomó részét már a maga oldalára állította. Mihez Tamás lehunyta a szemét, és megnyugtatta magát. Mialatt Panna harciasan kampányolt a visszataszító ötlet ellen, a még meg nem győzöttek közül öten közölték, hogy kiszállnak, a tanárnő pedig hanyatt vágta magát a székén, és kivonult a vitából. Panna próbálta elkapni Mihez Tamás tekintetét, de a srác nem tette lehetővé.

- Szólj már valamit te is! Te vagy a táncos!

Mihez Tamás érezte, hogy a felé áramló rengeteg indulat forró labdává áll össze hasüregében. Mikor kinyitotta a szemét, megkereste Bujdosó Ádám tekintetét, és megszólalt:

- Nem tartom jó ötletnek.

Panna fújtatott, mint egy bika, az ofő magába roskadt, és egy szót sem szólt, Levente, aki végre megértette a tesiszertárban, hogy hogy kell megfogni egy nőt, kétségbeesett mozdulatot tett. Mint aki csak áll, és tehetetlenül végignézi, ahogy a liánon hintázó Tarzan szándékosan beleejti Jane-t a krokodiloktól hemzsegő tóba. Bujdosó Ádám kihívóan méregette a fiút. Fejlett taktikai érzéke nem engedte, hogy erővel gyűrje le a táncparkett sztárját, ezért fenyegetésként egyelőre csak közelebb ült hozzá. A széket, melyre lehuppant, hanyagul meglovagolta, és fennhangon, hogy a háta mögött gyülekező hadereje is jól hallja, érvelt.

- Most miért ne? Szétröhögik majd magukat!

- Nem azt mondtam, hogy ne csináljátok. Csak azt, hogy nem tartom jó ötletnek.

- Menj már! Mi bajod van vele?

- Mondom: nem tartom jó ötletnek.

Bujdosó Ádám fél percig hallgatott, és állta a fiú tekintetét. Pisszenés sem volt. Szorult helyzetekben fél perc tud nagyon hosszú lenni. A pattanásig feszült levegő szinte szikrát hányt a padokon. A lányok verekedéstől tartottak, a fiúk annak drukkoltak. Bujdosó Ádám végül más eszközhöz folyamodott. Kirúgta maga alól a széket, két karját széttárta, félig visszafordult az övéihez, és felvette a porondmester szerepét. Ez is bitang jól állt neki.

- Nem jó az ötlet. Ti is hallottátok. Akkor arra kérjük a művész urat, mondja el nekünk, hogy miért. Tessék!

Mihez Tamás ismét lehunyta a szemét, felemelte ujjait, és csigalassan számolni kezdte az érveket.

- Első és legfontosabb. Nem okoz majd örömet. Se a lányoknak. Se a fiúknak. Kettő. A szó szoros értelmében: nem természetes. Következésképp: három. Tébolyba fullad.

Ekkor kicsengettek. Bujdosó Ádám szóra nyitotta a száját, de a szünet legyűrte. Az osztály szétszéledt, így már nem volt értelme a műsornak. A provokátor visszanyelte, amit gondolt, és elviharzott. Mihez Tamást pedig körbevették az övéi.

- Igazán kiállhattál volna értünk – vetette oda Panna, de amikor a fiú felpillantott rá, sietve hozzátette: - Te mégiscsak táncos vagy. Értesz hozzá.

- Igen, mi a franc bajod van? Miért nem mondtad meg neki? – ült a padjára Levente.

- Mert én nem mondom meg, mi legyen. Én azt mondom meg, minek kéne lennie. Nagy különbség.

- Fatökű vagy, az a te bajod – vágta rá egy haverjuk.

Mihez Tamás végre magára maradt. Az esetek nagy részében ez történt vele. Mindig eljött a pillanat, hogy azok, akik valamennyire is becsülték, előbb-utóbb elhagyták. Neki azonban jól bevált megoldása volt ezekre a helyzetekre: nem tett semmit. Nem küzdött, nem nyúlt utánuk. A történések és az emberek úgy folytak át lényén, mint a forrásvíz. Ám volt valami más is, ami rendre megtörtént. Nem mindenkivel, de a többséggel igen. Észrevétlen, be véletlenül sem vallva, de idővel mindig megtértek. Ha maguk sem értették, miért, valamennyien azok közül, akik szerették, mindig visszatértek hozzá.

A következő héten András bá még jó, hogy az előtt kapta a hírt, hogy fellépett volna a vezényelő padjára. Így a stabil talajon őrjöngött két percet, utána elvonult, hogy tizenhárom hónap és négy nap leszokás után újra rágyújtson, és mikor kicsit lehűlve visszatért, elkezdte átvariálni az egész koreográfiát. Négy pár kiesett. Panna visszakönyörögte Varga Mátét, aki ilyen felállásban azonnal benne volt a buliban. Mihez Tamás újra a padon ült. Hiába rimánkodás, érzelmi zsarolás, észérvek – nem adta magát a produkcióhoz. Azonban továbbra is nagyon szívesen segített. Most a lányokat tanította fiúszerepre, a fiúkat lányszerepre, próbálta menteni a menthetőt. Gyakran nyála csordult lelkesedésében, de valahányszor már-már meghatódni látszott, a kérésre mindig ugyanaz a válasza volt:

- Én ebben nem veszek részt.

És amit Mihez Tamás kimondott, ahhoz tartotta magát. Pedig széjjeltépte a vére. A felcsendülő dallamokra feltartóztathatatlanul nekilódult a mozdulat, de idővel megtanult fejben táncolni, és a selymes virág odabent anélkül is ontotta szirmait, hogy a talpa elmoccant volna a talajról. Ám ahogy Mihez Tamás azt előre látta, a rend végül csak utat tört magának. A lányoknak nagyon hamar elegük lett vezető szerepükből, és pusztán tündöklésre vágytak; a fiúk pedig egész egyszerűen elunták a dolgot, amikor már nem volt se polgárpukkasztó, se különösebben nagy szám szoknyában parádézni. Az ötlet mégis akkor fulladt teljes kudarcba, amikor a másik végzős osztály ruhapróbát tartott a szomszéd teremben. Ahogy az öltöztetőnő leemelte a vállfákról a gyönyörűbbnél gyönyörűbb hófehér báli ruhákat, és azok pillekönnyen libbentek a vállakon, vagy épp szaténtól súlyosan omlottak alá a kecses derekakon, a maguk szótlan nyelvén egy elementáris erejű ősi ösztönt korbácsoltak fel olyan mélységekben, ahová csak Jung juthatott le. Panna és barátnői hisztit csaptak, hogy ők ugyan nem fogják frakkba bújtatni a testrészeiket, mikor eljön a fél vízilabda csapat, és erre az ellenállásra még Bujdosó Ádám vállizmai is tehetetlenek voltak. Hagyjuk meg, a srácot sem motiválta már a balhé most, hogy dolgozni is kellett volna vele.

Eljött hát a nap, hogy Mihez Tamást visszahívták. Mintegy mellékesen, irodalom utáni szünetben, fél percben. A hangadók közül most nem Bujdosó Ádám beszélt, ő csak rá-jajajázott, de azért arcát adta az ügyhöz, hogy kéne mégis egy vállalható táncos, és a következő próbán Varga Máté második nagy megkönnyebbülésére Panna ismét Mihez Tamás oldalán fényeskedett. A főpróba annak rendje és módja szerint káoszba torkollt. Levente kétszer hasra esett Anna abroncsában, az irányok eltorzultak, a tartás összeesett, András bá tajtékzott. Mihez Tamás nyugalma azonban meg se rendült.

- Te egyáltalán nem izgulsz? – kérdezte valaki, amikor a műsor előtt fél órával a fiú tökéletes eleganciával és a megszokottnál derűsebben lépett ki az öltözőből.

- Nem. De most meg kell keresnem a páromat.

Panna azon az estén feltűnően gyönyörű volt. Bája nem abból a fajta szépségből fakadt, ami megtorpan a smink alapozó rétegénél, hanem egészen belülről gyúlt lángra, meleg ragyogásba vonva egész lényét. Vörösesbarna haját magas kontyba fésülte, az aláhulló fürtök pedig finoman csiklandozták az állát. A lány borzasztóan izgult. Alsó ajkát harapdálva a falat támasztotta a színpad mögötti járásban, és jéghideg kezét combja közé szorítva próbált nem dideregni. Mihez Tamás kilépett a fiúk csoportjából, és szelíden mosolyogva Panna elé állt. Két tenyerét kinyújtotta, és sejtelmesen nézett a lányra, mint aki saját művében gyönyörködik. Panna elmosolyodott, és két kezét belehelyezte az ismerős, meleg tenyerekbe. A visszafojtott suttogások, vihogások, utolsó pillanatos igazítások hisztériája eltávolodott tőlük. Mihez Tamás összetette két kezét, és úgy melengette a lányt, aki eleinte zavart pillantásokat lövöldözött bárki felé, aki arra járt, de Mihez Tamás megnyugtató tekintetére zavara lassan feladta a harcot, és ő átadta magát a szempárnak. A folyosó kiürült. András bá széttúrt hajjal pisszegett a takarásban, még egy perc volt hátra a kezdésig. Mihez Tamás átölelte a lányt, ajkait hozzáérintette a homlokához, és egy darabig ringatta. Majd kibontakozott az ölelésből, és a lány szemébe nézve a következőt mondta:

- Csodálatos leszel. Találkozunk a színpadon.

Ezzel kezet csókolt neki, átkísérte a lányok térfelére, majd lendületes léptekkel visszasietett a fiúk sorfalához, és elfoglalta helyét. A srácok megnyugodtak, Levente magyarázatot követelve nézett rá, de ő csak szemlehunyással jelezte, hogy nyugi, majd elmondja. András bá felmutatta hüvelykujját, és vállon veregette a fiút. Mihez Tamás tettre kész volt. Megszólalt a zene, és a világon minden más elpárolgott. A fiú pontosan ugyanúgy táncolt, mint akármelyik próbán, Panna viszont a tánc előtti jelenet hatására varázslatos átalakuláson ment keresztül: a harmadik sorban pityergő szülei szeme láttára feslett zsenge bimbóból tündöklő rózsaszállá. A produkció utáni tapsvihar azonban nem várt érzéseket görgetett magával. Nyoma sem volt örömnek, megkönnyebbülésnek – az űr, amit Panna érzett, és amit Mihez Tamás régi bajtársként szorított a szívére, meglepte a lányt, és ez a csalódott szomorúság még nagyon sokáig, vállgödrébe fészkelve magát, elkísérte őt.

 (A történet itt folytatódik:

https://d-mon.blog.hu/2019/03/06/mihez_tamas_az_erthetetlen_2_resz)