Mióta dr Sárm azon a lepukkant kórházi folyosón abba a valószínűtlenül csúcsmodern kütyüjébe bevéste a dátumot, 2019. május 28-a úgy feszült fölém az égboltra, mint egy mindenhová utánam vonuló, egyre nyomasztóbbá dagadó felhőraj. Akár kirakatot bámultam, akár szőnyeget porszívóztam, a szavak, melyek csak úgy az illendőség kedvéért hangzottak el a konzultáción (mint pl a hólyagkatéter, sztómazsák, vagy esetleges komplikációk) gondoskodtak róla, hogy onnantól fogva egy felszabadult percem se legyen ezen a virágillattól bazsalygó tavaszon.
De, mint a filmekben, csak akadt egy nyüzüge kis reménysugár, aki úgy döntött, hogy nem adja fel, és utat tör hozzám, legyen bár mégoly áthatolhatatlan is a rosszkedvem köde. Az előző részt azzal zártam, hogy a közelgő műtét hírére így is, meg úgy is reagáltak a hozzám közel állók. Voltak szép számmal velem érzők, de azok, akik a kórház-labor-kórház tengelyen is túl láttak, alternatív utakra tereltek. Mivel ezek az utak mind egy irányba – nevezetesen a prana nadi felé - mutattak, magam alá kaptam a világhálót, és megkerestem, hol és hogyan tudnék részt venni a kezeléseken. Úgy készültem, hogy minimum világvége alsóra kell majd lebuszoznom az ügy érdekében, de – pofám leszakad – nekem otthonról munkába jövet-menet épp utamba esett egy kezelő, ahol már akár másnap szeretettel vártak. Amikor a dolgok így összehajolnak, én hajlamos vagyok a gördülékeny ügymenetet Isten ujjának betudni, ezért a következő hétfőn már indultam is neki a kalandnak, és magammal is vittem az egyetlen felszerelést, amit kértek: egy fetrengésre alkalmas, kényelmes öltözéket.
Lássuk, mire is vetemedtem. A prana nadi egy Tibetből származó, kézrátételes módszer, ami az univerzumból nyert energia áramoltatásával segít a szervezetünknek optimálisan működni, lelkünknek megbékélni, és – ezt letesztelni vagyok most itt – betegségeit meggyógyítani. Ha nyelvészkedni szeretnék, a szankszkrit „prána” az energia megfelelője, a „nadi” pedig az ezt közvetítő csatornát jelenti, tehát a kifejezés egy univerzális életerő csatornát takar. Én annyit tudtam erről az egészről, hogy pár barátom maga is elért ilyen-olyan szinteket a mesterré válás folyamatában, és többször láttam őket akcióban, így annyit sejtettem, hogy felöltözve fogok feküdni valahol, és meleg kézzel hozzám fognak nyúlkálni itt-ott.
Az ember – mikor a természetfeletti birodalmába tart – fejben rákészül egy új dimenzió befogadására. Én úgy képzeltem, hogy vegyes aromájú füstölőktől köhögve-fuldokolva bolyongok majd szűk folyosókon át csuhás mesteremet követve egy ablaktalan helyiségbe, ahol terítő alól előkujtorgó, púpos hátú fekete macskák görbülnek a vádlimhoz, és egy csálé kisasztal tetején, világító kristálygömb egyensúlyoz az egymásra hányt, megsárgult lapú ódon könyvek hátán. Hát ez tök nem így volt. Egy új építésű társasház első emeletén találtam magam, egy olyan lakásban, amibe azonnal beköltöznék, és amit finom öblítő illat lengett be, mert éjjel-nappal mossák-teregetik a textíliát, amire majd ráhajtod a kis arcodat a szeánsz alatt.
Mosolygós harmicasok nyitnak ajtót. Az előszobában felveszik az adataimat, és aláírom, hogy a kezelésektől függetlenül nem hagyom abba az orvosi konzultációkat, és esetlegesen előírt terápiákat. Rögtön szimpi lesz, hogy nem akarják jegenyefa gyökerével agyonvert, sárga indonéz varangy mirigyének főzetét megitatni velem, hanem a nyugati orvoslást kívánják megtámogatni saját erőforrásaikkal. A kezelő figyelmeztet, hogy hozzám fog érni, reméli, ez nem okoz majd bennem feszültséget. Elharapok egy félmosolyt, az évek során már bebizonyosodott, hogy elég jól tolerálom az érintést, de ez most rém hülyén hangzana, ha kimondanám, ezért nem teszem. Szintén előre bocsátják, hogy a tüneteim felerősödhetnek, mert az első 4 alkalom a szervezet kitisztításáról és felkészítéséről szól, és nem biztos, hogy a testem flottul fogadja majd, amit kap. Mivel tüneteim eddig se voltak, nem számítok armageddonra.
Négy egymást követő napon járok a kezelésre, kétszer egy fiatalember, másik kétszer egy kék szemű boszorkány matat rajtam. Az első alkalom alatt annyira átszellemülök, hogy a negyedik percben nyálcsurgatva horkolok a lepedőn. Ez még kétszer megismétlődik, mire annyira ébren tudok maradni, hogy megállapítsam: én ezt a banyalányt ismerem valahonnan. Mivel nem tévesztem szem elől a hely szellemét, a választ kutatandó elkezdek előző életeimben vájkálni, de a csaj visszaránt a földre: tizenévesen pár hónapig egy dojoban karatéztunk, onnan. A kicsi világ minket is összeránt, megkérem, hogy ezentúl legyen szíves, és ő legyen a cisztáim főnővére. Rááll, és megkezdjük a már célzott munkát. Tisztítsuk meg a petefészkeket a dögöktől, és kapjuk szét, ami összetapadt, lehetőleg május 28-ig bezárólag. Mire várunk még? Gyakorlatilag én csak annyit érzékelek, hogy nagyon kellemes hanyattfekvésben lazulok egy ágyon, és a testem különböző pontjain egy meleg kéz ér hozzám. Ha épp nem lehunyt szemmel relaxálok, látom, hogy a mesterem vagy összetett tenyerébe mormog néha valamit, vagy láthatatlan alakokat fixíroz körülöttem a térben. Ilyenkor diszkréten befogom a szám. De számomra nem is ez az érdekes, hanem az, amikor a petefészkemhez érünk, mert én akkor olyat érzek, mint még soha. Amint ráteszi a tenyerét a területre, vagy csak fölé helyezi, odabent valaki felsikít, és őrült menekülésbe kezd. Konkrétan azt érzem, mintha tűvel-cérnával varrogatnának bennem valamit, de egyáltalán nem fáj, csak határozottan nyilall, szurkál. Az egész pontosan annyi ideig tart, amíg azon a helyen van a keze, tovább nem. Én ilyenkor rendre összerándulok, ő meg lemosolyog rám. Nyugi, direkt volt. Azt hiszem, ez volt a pont, ahonnan nekem nem kellett több bizonyíték arra, hogy ez a valami működik. Legalábbis valamit csinál.
A kezelések persze nem csak arról szólnak, hogy a petefészkemet foltozgatjuk. Nem úszom meg a betegségem lelki okainak felszínre csákányozását sem, egyrészt mert hiába gyógyítjuk meg most, ha ki fog újulni, másrészt ez a feladatunk. Velem könnyű dolga van, engem nem hoznak zavarba a kurkász kérdések, és magamtól is köpöm a diagnózist: igen, problémáim vannak az anyasággal. A szobában ezen senki se lepődik meg, neki nyilvánvaló a szerv rendeltetéséből, nekem meg az évek során összehordott kétségkupacból. De, mint mondottam, velem nincs sok gond. Előkerül a világmindenség, élet-halál, meg az összes téma, amiről beszélgetni érdemes, aztán vagy sírva röhögünk, vagy én bőgök. A banyalány meg néha úgy megkezeli az agyamat is, hogy párszor hazafelé egész egyszerűen eltévedek még Újpest cityben is.
Gyanúsan összecsengve a misztikumba tett látogatásaim kezdetével, a barátok is megkezdik ilyenkor áldásosnak hitt, de annak – lássuk be - kicsit sem nevezhető tevékenységüket. Meg ne sértődjön most senki, hiszen tudom én! Merő jóindulatból és csupa szívszeretetből – páran, nem mind - rákezdenek az óvatosnak látszó, de valójában dömperszerű puhatolózásra: ugye tudod, hogy ennek a sok betegeskedésnek lelki oka van? Mit nem mondasz ki? Jó, akkor kimondod, de nem úgy! Vagy nem azt! Vagy nem akkor! Mit titkolsz még magad előtt is? Min görcsölsz? Ne görcsölj. Engedd el. Elárulok egy titkot, ami fájhat. Az embernek az ilyen kéretlen – és sajnos sokszor hiteltelen – lelki vezetéstől jellemzően olyan érzése lesz, mint amikor valami bujkál benne, de még nem tudja megragadni, mitől olyan nyűgös. Hiszen itt vannak ezek a kedves emberek, akik mind miattam aggódnak, és csak segíteni próbálnak. Miért leszek ettől mégis agresszív kismalac? Aztán ezt is megfejtem. Én magam kétféle embert ismerek. Az ébert és a tévelygőt. Én magam kétféle embernek nem adok soha tanácsot. Az elsőnek, mert neki már nem kell, és az utóbbinak, mert neki még nem szabad. Házimunka közben gyakran Pálferit hallgatok. Imádom azt az előadását, amikor a rá jellemző ördögi vigyorral megkérdi a közönséget: „Ti szoktátok egymást analizálni?” Hallani, ahogy a háttérben felröhögnek. Elképzelem, hogy a terem fele jól szórakozik. Csak azok nem, akik tudják, hogy sokszor mi minden munkál a segítőkészség vértje alatt. Az atya meg is válaszolja saját költői kérését, amit most csak úgy itt hagyok az utókornak: „Könyörgöm: ne. Ne tegyétek.”
A tavasz közben feltartóztathatatlanul elönti a köztereket. Fogyó türelemmel, de növekvő szorongással telnek a napjaim; petefészkeim és én fékevesztetten száguldunk május 28-a kitárt karjaiba. Közben az egyik legjobb barátnőmről kiderül, hogy olyannyira összeszűrte a levet az én dr Sármommal, hogy ugyanabban a kórházban, ugyanazon a folyosón, ahová bérletet váltottam, őt még előttem meg is műtik. Gyakorlatilag élő egyenes adásban kísérem végig a folyamatot, hordom a wc papírt, tanulmányozom a hasából kikandikáló csöveket, jegyzetelem a nővérek heppjeit. Készülök.
Május rózsaszín bimbajú fái közül menetrend szerint andalognak elő a szerelemillatba borult párocskák, miközben felém erőteljes hullámokban mindenünnen csak a baj bűze sodródik. A műtét előtt hívom az ezredest, hogy tisztázzuk, mikor és hol van jelenésem a fellépés előtt. Mint megtudom, abban a teljességgel kizárt esetben, ha balul ütnek ki a dolgok, és netalántán vérátömlesztést kapok, ami – el ne ájuljon nekem! – NEM FOG megtörténni, azért jó, ha tudjuk, hogy melyik vércsoport-antigénre termelek azon a héten antitestet. Mivel ezt a hóbortját szabadon variálja a szervezet, a műtét előtt maximum 7 nappal le kell venni a vérem. Igen, kitaláltátok, nincs mese, újra Marika színe elé járulok. Ha már ott vagyok, CRP-t (becses nevén: C-reaktív proteint, mely a vérsüllyedésnél pontosabban méri a gyulladást) és CA-125-öt is nézünk. Bámulatos. Csurgó vénámat eltorlaszoló kezem ujjaimba kapok egy-két beutalót, amivel házon belül a kötelező EKG és tüdőszűrés vizsgálatokat el is intézem. Szívem, tüdőm legalább rendben. Az ezredes közben két műtőskocsi között átszlalomozva elkapja dr Sárm köpenyének menetszelét, ugyan, főorvos úr, nézzünk azért már rá ezekre a cisztákra, mennyi az annyi. Dr Sárm tíz percig fénykardozik bennem a varázsbotjával, de akármennyire meresztgeti a szemét, a 7 centis szörnyeteg szőrén-szálán eltűnt. Ezt nem hiszem el! Eszembe jut a banyalány és a cérnaszálak a petefészkemben. Ő úgy mesélte, hogy ezzel a technikával húzkodja ki a cisztából az energiát. Jó, tudom, magától is felszívódhat, de akkor is. Dr Sárm bájos arca gondolkodóba esik. Hanyatt fektemben olyan szemeket meresztek rá, mint a felborult bogárka, aki abban a hitbe ringatja magát, hogy a fölé tornyosuló cipőtalp kegyes lesz, és most kivételesen nem tapossa el. Kérem, mondja, hogy nem kell műtét! Miközben fél lábon ugrálva bugyit rángatok magamra, a két főagy félrevonul, és eldönti a sorsomat. Kitámolygok a folyosómra, és igyekszem újra belsővé tenni az „ott rohadjon meg az egész, legyen, aminek lennie kell” kezdetű zen tanítást, és felkészíteni a lelkem az összes létező történésre, ami a következő percekben vár rám. Az ezredes nemsokára lerogy mellém a kispadra, és közli, hogy nem műtenek meg. A kritikus 7 centit eltüntettem, már csak egyéb 1-2 centisek vannak, azokkal nem lehet gond, még délután azért telefonáljak vissza a nővérszobába, hogy mennyi lett a CA-125, de akkor itt most ez a sztori véget ért. Mint egy felrúgott felmosó vödörből, hirtelen májusszag ömlik végig a padlón. Elvigyorodok, nyakába ugrok, összepuszilom, és bánom is én, hogy feleslegesen elcsesztem egy fél napot itt, szárnyalok haza.
Körbeértesítem az értem aggódókat, hát ez fantasztikus, köszönöm, hogy velem voltatok, de vége a rémálomnak. Egy vállamon szteppelő kisördög sugallatára nem hagyom másnapra a visszatelefonálást, és egy laza mozdulattal odacsörgök a nőgyógyászati nővérszobába, szeretnék érdeklődni, stb., stb. Zsuzsa nővér kattintgat a gépben, és hümmögve jelzi, hogy még itt van, csak belassult a rendszer.
- Szóval CA-125…mondom. Jaj. Nagyon magas. 136. Azonnal hívja fel az orvosát!
A májusi nap hirtelen maga elé kap két esőfelhőt, mint aki most vette észre, hogy pucéran lépett ki a pódiumra. Ma már másodjára gondolom, hogy ott rohadjon meg minden! Az orvosomat…oké, de melyik orvosomat? Az ezredes már úgy veszi fel a telefont, hogy nehogy azt higgyem, hogy őt nem értesítették, és dr Sárm is mindjárt hívni fog, mert MÉGISCSAK. Lesz műtét. Ilyen magas CA-125-öt nem hagyunk figyelmen kívül, de csak, hogy megnyugodjunk. Érti? Biztos? Jó. Készítsen hálóinget, kész szerencse, hogy ma megvolt minden vizsgálat, jövő héten találkozunk. Dr Sármot végül én hívom, és a méregdrága konfliktuskezelési tréningeket megszégyenítő hangjából azt gondolom, vagy piszkosul jó a memóriája, vagy hatalmas empata, mert pontosan tudja, hogy ha a múltkor magát összesz*rt őzike voltam, most mit érezhetek. Negyed óráig ápolja a lelkemet, hogy se a műtét közben, se utána nem fogok elhalálozni, de mivel magas az érték, meg kell bizonyosodni róla, hogy ez valóban endometriózis, és nem más. Ebben az átkozott sztoriban úgy repkednek a baljós frázisok, mint Stephen King bármelyik regényében. „Nem más”…a nyavalya kitört a gondolatra is. Dr Sárm érzi, hogy jól irányzottnak hitt vigasza nem ütötte meg a megnyugvás küszöbömet, és vagy ezért, vagy egyéb okokból másnap délelőttre behív egy beszélgetésre. Az éjszaka folyamán hosszas elbeszélgetést folytatok az univerzummal. A tömör lényegét így tudnám visszaadni: na ne már. A következő reggelen újabb 40 perc lelki ápolásban részesülök a vizsgálóban. Ez úgy lehetséges, hogy aznapra nem sikerült anesztest szerezniük, ezért elmaradtak a műtétek, és rám ért csacsogni. Elmagyarázza, hogy gyakorlatilag annyi lesz, hogy egy mini lyukon át belém szúrja a kamerát, és körbenéz bennem. Ott ő egy pillanat alatt látni fogja, hogy mi van, mintát vesz, és már megyek is haza. Érzem, hogy valamit még nem mondott el. Két mondattal később már elő is rukkol vele: engedjem meg, hogy összehozzon A NŐGYÓGYÁSZ ISTENNEL, Artúr doktorral, akinek olyan gépe van, hogy hét nyelven beszél, még a Déli sarkra is ellát vele, sőt, szuper izgalmas, hogy mintát is tudna vele venni a petefészkemből, de azért mi ragaszkodunk a bekukkantáshoz. Már kapja is elő a telefonját, és másnapra lebeszél egy randit nekem Artúr doktorral, AZ ISTENNEL.
Nevezett Artúr doktornál exkluzívabb nőgyógyásszal még nem találkoztam, annyi bizonyos, pedig az elmúlt egy évben foglalkoztattam párat. Elegáns környezet, ízléses váró, ember viszont sehol, csak a csend guggol a sarkokban. Neszezésemre a pasas kijön értem, és beinvitál a vizsgálóba. Ellentétben az ezredes kedves mosolyával és dr Sárm elsöprő szenvedélyével, ez az ipse maga a Medicina. Nem túl emberi, inkább egy testet öltött fogalom. Azt rögtön levágom, hogy nem itt fogok sipákolni a félelmeimről. Artúr doktor már abban is más, hogy kikeményített, hófehér ingben és piszkosul drága öltönyben vizsgál. Igyekszem nem összetaknyolni semmivel a toalettjét, de - lássuk be,- nem éppen alkalomhoz öltözött. Részletes anamnézisre nincs szükség, dr Sárm tegnap már előadta neki, mi velem a teendő: nézzük meg, hol számíthat bennem összenövésekre. Ha eddig azt gondoltam, hogy a hüvelyi ultrahang nem fáj, akkor eddig valószínűleg bitang szerencsés voltam. Artúr doktor olyan erővel mozgatja bennem a botot, hogy attól tartok, mindjárt a másik oldalamon lyukad ki vele, és úgy odaszegez a székbe, mint egy kipreparált lepkét. Akaratlan patakokban csurdogál belőlem az izzadság, és a körmöm elfehéredik, ahogy szorítom, amibe kapaszkodni tudok. Próbálom uralni a légzésemet, az izmaimról nem is beszélve, nehogy lerúgjam magamról a pasit. Olvasmányaim alapján egyáltalán nem gondolom, hogy az a típus, aki élvezi, de bizony alaposan megkínoz. Mentségére legyen mondva, többször is elnézést kér a fájdalomért, hiszen most nem a szokásos dolgokat nézi, hanem a mélyebb rétegeket. Remek. Ha valaha lábra tudok állni, úgy meglépek innen, hogy bottal üthetik a nyomom. Hipp-hopp letelik a nekem három órának tűnő 10 perc, és a béna öltözködést követően megtépázott kisverébként gubbasztok előtte, immár verdiktre várva. A jó hír, hogy volt értelme a trancsírnak, három összenövést látunk: egyet a vékonybél-petefészek szakaszon, egyet a méh-petefészeknél és egy csúcsos sipkát a húgyhólyagomon, ami nem okoz panaszt, csak ott díszeleg. Próbálom nem elképzelni a karácsonyi norvég manómat, akinek óriási, piros-fehér sapkáját minden télen élvezettel megcibálom, valahányszor elmegyek mellette. A „malignitásra utaló jel jelen vizsgálattal nem ábrázolódott” varázsmondat a lap alján némiképp megnyugtat, és el is indulok haza. 1 lépcső/5 perc átlagsebességgel haladok lefelé a lépcsőházban, de közben eszemben van, hogy dr Sárm tűkön ülve várja a befényképezett ambuláns lapot. Mivel jól esik 5 lépcsőnként egy kis pihenő, az ablakpárkányon megülve elküldöm a leletet. Ez egy modern doki. Tíz perc múlva rám is csörög: hát ez remek, pont így képzelte, ő és a team nagy szeretettel vár jövő héten, már össze is állt a fejében a haditerv, hogy hogyan fog behatolni. Nem mondom el neki, hogy az általam ismert behatolási formák közül éppen ezen kívül bármi mást felajánlanék inkább, és hazabotorkálok, hogy a nap fennmaradó részét agonizálással töltsem.
A szombati bulit skizoid állapotban tolom végig. Egyik pillanatban olyan boldog vagyok, hogy az endorfinfelhőből kitekintve porszemnyire töpörödik a műtét, magam is úgy gondolom, hogy hamar túlesek rajta, és olyan meg nincs, hogy ne lennék itt a következő táncon; aztán öt perc múlva elszontyolodom, ki tudja, mikor jöhetek újra, bele fogok dögleni, ha nem táncolhatok, és úgy kapaszkodom az aktuális partnerembe, mintha rajta múlna, lesz-e holnap. Teátrálisan búcsút veszek táncos barátaimtól, begyűjtöm az öleléseket, puszikat, beszívom a parketta és por semmihez sem hasonlítható illatát, és éjjel telebőgöm a párnám. Én EZT NEM AKAROM! Ebben az érzelmi libikókában telik a hétvége, amit méltóképpen megkoronáz, hogy bár kristálytisztán emlékszem, hogy a nővérszobában csoki ízű béltisztító por receptet írtak fel, a patikában körberöhögnek, hogy olyan nincs, csak ez a fémes-sós-halízű. Fincsi lesz.
Vasárnap összecsomagolom a bőröndöt, rutinosan pakolok étkészletet, vizezhető és szárazföldi papucsot, kispárnát, kabalát, mobiltöltőt, és - mivel a Kedves külföldön,- átmegyek anyuhoz aludni. Parázni határozottan jobb együtt, mint külön. Amikor este forró vízben lezuhanyozom, arra leszek figyelmes, hogy mindkét karomat tenyeremtől a vállamig vörös pír borítja el. Miaszösz!? Az ekcéma- ebola-rüh szentháromság helyett úgy döntök, hogy biztos csak a magamra csurgatott forró víz az oka, de a balsejtelem, hogy ebből még probléma is lehet holnap, megkezdi a motoszkálást az agyamban. Hamarosan kiderül, hogy nem ez az egyetlen különös esemény aznap este. Ahogy mindig, lefekvés előtt kiveszem a kontaktlencsémet, és vattára csepegtetett sminklemosóval áttörlöm a szemem. Soha az elmúlt 25 évben nem volt ebből baj. Nem úgy, mint ma este. A semmiből egyszerre vörösen parázsló dárda szúródik a jobb szemembe, és a pánik sötétszobájában csak arra tudok gondolni, hogy megvakultam. Hogy leteszteljem, nyitni-csukni próbálom a jobb szemem, de annyira fáj, hogy nem bírom felnyitni. Ha nyitva van, úgy szúr, hogy azt gondolom, minimum egy varrótű áll ki belőle. Ez akkora képtelenség, hogy anya is megvizsgálja, de látni nem lát semmit, se szempilla, se fonaldarabka, se festék. Próbáljak megnyugodni. Percek alatt óriásira dagad a szemhéjam, de a fájdalom nem enyhül semmit. Nincs mit tenni, lefekszem aludni, hátha kiheverem. Átsuhan az agyamon, hogy reggel ilyen ábrázattal belépek a nőgyógyászatra, ahol azonnal elirányítanak a szemklinikára, így végül is tényleg nem lesz műtét, igaz, de szemem sem. Ahogy kicsit megnyugszom, és értelmes gondolat is felmerül bennem, megpróbálom kikönnyezni azt a valamit, ami belefúródott. Arra jutok, hogy a legbölcsebb az lenne, ha ennek érdekében bőgnék egy keveset. Kitapogatom a telefonom és a fülhallgatóm, és fél szemmel kikeresem a legszívettépőbb zenéket, felidézem közben a fájdalmas emlékeimet, és sírok is egy fél órát. Szipogva figyelem magam, de semmi. Pontosan ugyanúgy szúr. Egész éjjel egy szemhunyást sem alszom, csak tesztelgetek, szemgolyót forgatok, pislogok. Szép lassan belenyugszom ebbe is – nem tudom, mi ez, de valamerre el fog dőlni. Meg fog oldódni. Reggel 4 körül a fájdalom pedig – ahogy jött – megszűnt.
Félájultan heverek egy órát, aztán már kelni is kell. Rosszul indul a műtét-projekt, és ez határozottan nyugtalanít. Anya már ébren, készülődik ő is, mert ő meg a saját kezelésére indul. Szépen nézünk ki a hajnali kapualjban: egyik jobbra, másik balra, vár minket a kórház. Nem várhatna inkább egy repülő a tengerpartra? Na, ezt most hagyjam abba. Másoknak biztos ezerszer rosszabb most. Kontaktlencse szóba se jöhet, úgyhogy szemüvegben taxizom el a Péterfyig. Bezzeg most nincs forgalom, túl hamar ott vagyok, és már nyekergek is kis rózsaszín bőröndömmel a betegfelvételre. Nem értem, mi értelme van, de húzok egy sorszámot, pedig így is-úgy is kapok ágyat. Bizarr élmény rádiós reggeli showt hallgatni az irodán, bár talán elveszi az élét, olyan, mintha tök normális lenne, hogy befekszel egy kórházba, miközben a kukásautó tülköl, a pék kiflit csavar, a gyerekek meg iskolába mennek. Ők szegények felelni nem akarnak, én meg - azt hiszem,- most bárhol máshol lennék, csak itt nem. A várakozás közben felsorolok magamnak pár vacak helyet, ahol egyébként nem szívesen időznék, de most szíves-örömest átrohannék, ha lehetne. De itt van dolgom. Az első körben adategyeztetés folyik, és jön a köteg papír: aláírom, hogy megértettem: belem omolhat, katéterem lehet, és ezt még helyes kis ábrákkal is illusztrálják. Utána irány a folyosó másik vége, elbeszélgetés az orvossal. Ma reggel Hasznan-Basznan-Krasznan kap engem, akivel már régi ismerősökként üdvözöljük egymást. Kikérdez, hogy nincs-e lázam, köhögök-e, tüsszögök-e, aztán láttamozza az aktát, és továbbjuttat a harmadik fordulóba. Az utolsó körben behívnak a nővérszobába, ahol megint más jellegű kérdéseket tesznek fel nekem: van-e herpeszem, gyomorrontásom, kiütésem…Mielőtt válaszolnék, kiderül, hogy valami okból megint vért kell venni tőlem, és amikor felgyűröm az ingujjam, a nővér eldob tűt-gumiszalagot, és hátrébb löki magát a székén.
- Az meg micsoda?! – néz le oda, ahol a tegnap esti vörös pöttyök annyira behergelték magukat, hogy lángba borítják a karomat.
- Oh, ez? – mondom, és magamban mosolygok, hogy már el is felejtettem a kis huncutokat itt a nagy megvakulásomban.
Előadom, hogy semmiség, zuhanyzás közben jött elő, ne tessék vele törődni. A véremet leveszik ugyan, de az aktámat összecsapják, és utasítanak, hogy hívjam fel az orvosomat, mert így nem lesz műtét. Kiütéssel nem kezdik meg a béltisztítást, nem tudják, mi bujkál bennem, nehogy itt hagyjam a fogam. Kiülök a folyosóra, mint a rossz tanulók, és hívom dr Sármot, aki épp szorgalmasan operál, így nem veszi fel. Szinte irigykedve nézem a többi nőt, ahogy begurulnak a szobájukba, elfoglalják a szekrényüket, leszaladnak még a patikába valamiért. Szeretnék velük együtt túlesni rajta, és hazahúzni mihamarabb.
Dr. Sárm órákig nem elérhető. Közben bárki, aki elhalad mellettem, legyen az műtősfiú vagy takarító, orvos és ápoló, odahajol, mi a gond, bólogatnak, hát azt úgy nem, tényleg kockázatos. Két óra múlva megszán a véremet vevő nővér, és bekísér a szobába, ahol aznap aludnék. A döntésig pihenjek le, de ha lehet, ne piszkoljam össze az ágyneműt – ezt már csak gondolja, én meg meghúzom magam a hokedlin. A két leendő szobatársam addigra már legjobb barátnők lettek, egy emberként faggatnak, engem mivel fognak műteni. Amikor kiejtem azt a szót, hogy endometriózis, az egyik fájdalmas arckifejezéssel elfordul hálóinget hajtogatni, a másik viszont az arcomba nyomul, és elmeséli, amit nem akarsz hallani. Az egyik ismerősének évekig pokoli fájdalmai voltak, a másikat hiába műtötték, mindig kiújult, már bélcsavarodást is kapott, a szomszédja meg …itt elnézést kérek, és felhívom anyámat, két okból. Egyrészt, hogy megtudjam: hogy megy a kezelés, másrészt hogy elújságoljam, hogy kiszavazásra ál az ügyem, de legfőképp, hogy ne riogasson tovább itt engem ez a jószándékú.
Anyunak gyanúsan nem forog a nyelve. A hangja alapján reggel óta 150 kilót hízott, és bevett két levél altatót. Most ő mondja nekem a családunkban elhíresült szállóigét, amit az épphogycsak elkerült tragédiákról való beszámoló előtt szoktunk bevetni: ne ijedj meg, de…. Minden, ami a „ne ijedj meg, de” után következik, minimum világégés. Kiderült, hogy allergiás lett a készítményre, amit kapott, és feldagadt a nyelve, a légcsöve, a végtagjai, ráadásul az egész teste elszíneződött. Padlizsánlilára. Ezt akkor még nem tudtam elképzelni, főleg, mert az agyamat lezsibbasztotta ez a legfrissebb aggodalom. Hát, ha azt hittem,én leszek a nagy szám, alaposan tévedtem. Anyám ellopta a showt. Ehhez képest az, hogy valószínűleg eltolják a műtétemet, már csak huszadrangú bulvárhír.
Dr Sármot délelőtt 11-kor, úgy három óra múlva érem el. A doki nincs bent, de rám küld egy anesztest, majd ő megnéz, és eldönti, altatható vagyok-e így másnap. Eddigre én már eljutottam a nyűg olyan szintjére, hogy elhatároztam: ha megjön az anesztes, letépem a hokedli lábát, falhoz állítom, és addig szorongatom, amíg le nem minősít. Meg kell innen pattannom, az anyám fuldoklik, basszus. A szobatársak közben megkezdik a béltisztítást, fintorogva nyelik a kancsónyi fémes halat, én meg már csak az asztallábat rugdalom idegességemben. Az anesztes néni amúgy nagyon kedves, napfénynél megvizsgálja a karom, de addigra már a nyakamon és a mellkasomon is átvonul a vörös hadsereg. Meg is születik a döntés: túl kockázatos így az altatás, vizsgáljon ki egy bőrgyógyász (aki nincs az épületben), és majd ha van papírom, hogy rendben vagyok, akkor nézünk egy új időpontot.
Hívom dr. Sármot, aki sajnálkozik egy sort, de megnyugtat, hogy nem vagyok sürgős eset, és fejből ajánl is egy bőrgyógyászt. Küldetésem most a következő: felkeresni a bőrgyógyászt, és ha elmúlt a kiütés, telefonálok, nézünk új időpontot. Nekem se kell több, már ott se vagyok, de ekkor belép a nővér, aki kiszuperált, és lerak elém egy tányér paradicsomos valamit, ugyan egyek már két falatot, ha már ott csesztem el az egész napomat. Most jut eszembe, hogy mennyire éhes vagyok, befalom a rettenetet, megköszönöm az ellátást, és „Visszatérek!” felkiáltással kivetem magam a májusi délidőbe. Anyuval forró dróton vagyok, szerencsére megmarad, de akkor még nem értem, miért hajtogatja, hogy szörnyen néz ki. Ledobom a lakásán a bőröndöt, mert úgyis ott alszom, és száguldok érte. Mikor beesek a Szent László folyosójára, csak onnan tudom, hogy a felém imbolygó, paradicsomleveses kondérba esett Michelin baba az anyám, hogy út közben minden ajtón becsicsereg:
- Viszlát, Gyöngyike!
- Köszönöm, Katika!
- Minden jót, doktornő!
Elé futok, hogy elkapjam, ha összeesne, de csak vigyorog, mint aki túlélt egy apokalipszist, és épp most akar meggyőzni, hogy nem is olyan nagy wasistdas az. Állítólag a dagadás már lelohadt. Nem merem elképzelni, hogy milyen lehetett az arca, mikor igazán be volt lobbanva. Hogy mennyire megijedhetett, amikor a nyelve hengerré puffadt a szájában. Ami viszont nem múlt: a vöröslő-lilálló foltok az egész – értsd: az EGÉSZ - testén. Eszembe jut, hogy ha tőlem megijedtek a Péterfyben, mit szóltak volna hozzá? Az arca volt az egyetlen, aminek emberi színe maradt. A nyakától lefelé első blikkre egy utolsó stádiumos ebolásnak nézte volna bárki. Hazafelé elmeséli a kálváriát. A beteglapról megtudom, hogy anafilaxiás sokkot kapott, és szteroiddal ugyan helyre kapták, de ezt a szert elfelejthetjük. Kontroll, kontroll, kontroll.
Mikor megbizonyosodom, hogy otthon már rendben van, még egy kalandot aznapra beiktatok, nehogy eseménytelenül múljon el ez a nap is. Beugrom whiskyért és Mozart golyóért a boltba, és a rendelés végén beállítok az ezredeshez. Jöttömre lekapja a szemüvegét, és csodálkozva beinvitál:
- Nagyon örülök kegyednek, de mégis mit keres itt? Magának már bent kéne feküdnie!
Elmesélem neki, hogy kiestem a rostán, holnap ne keressen, a telefont úgyse venné fel, ezért inkább eljöttem beszámolni, ha már úgyis szülinapja van. Miközben megint úgy fürkész, mintha valami sosem látott csodabogár lennék, elgondolkodom: vajon ki gáncsolhatta el ezt a műtétet így?
(folyt. köv)
