Ha valaki pár hete azt mondja nekem, hogy egy tikkasztó augusztusi vasárnap délután egy versenyautóban fogok az életemért kepesztve száguldozni egy alagsorban, miközben öten bőgetnek a s*ggemben, hogy megegyenek reggelire, minimum képen röhögöm. De, hát, ha egyszer Lacim ezt kérte szülinapjára, akkor jó osztályfőnökként igazán feláldozhatok pár fölös idegszálamat, cserébe azért a millióért, amit én tépkedtem ki neki a parkettán az évek során. Jogsim van, most már autóm is, a gokart meg remek lehetőségnek tűnt a kanyarodás és a pedálnyomkodás gyakorlására, úgyhogy mielőtt átnyálazhattam volna a KRESZt, már ott is találtam magam egy parkolóház gumitól bűzlő mínusz mittudoménhányadik szintjén, ahol az első dolog, amit kifigyeltem, hogy istennek hála, itt is kapni Mars csokit.
Lejelentkezés után mindenféle előjáték nélkül elirányítottak bukósisakot választani. Nekem rögtön meg is tetszett egy cipőmhöz passzoló, élénkpiros darab, de a megsemmisítő tekintetek kereszttüzében hamar beláttam, hogy nem a plazaban vagyok, viselkedjek. Ezután kaptunk egy-egy rablómaszkot, amit addig-addig tekergettem a fejemen, hogy egy bizonyos szögben sikerült kilátnom alóla. Levegőt ugyan nem kaptam, de állítólag jobban jártam így, legalább kevesebb benzingőzt lélegzem majd be. Benzin. Gőz. Itt már elkezdett nem jól hangzani ez a dolog. Aztán amikor megláttam a hatalmas tartályt, amit a két combom közé kapva voltam hivatott a következő 120 percet végig lovagolni, megfogadtam, hogy Lackóm következő szülinapján moziba megyünk, ahol maximum csak az a veszély fenyegethet, hogy a hamarjában számba lapátolt popcorn jól megégeti a nyelvem.
Sisakkal a fejünkön kibotorkáltunk a nagy jóindulattal Box utcának nevezett folyosóra, és szemrevételeztük az autókat. Naná, hogy az enyém parkolt legelöl: egy kis lapos, csupa váz randaság. Hirtelen nem láttam a kristálygömbömben, hogy én ebbe a ketrecbe hogyan fogok beszállni, de mindenki nekiindult, és én, mint vezérhangya, csak nem maradhatok le. Fél pillanatig reménykedtem egy lovagias ajtónyitásban, de itt aztán se ajtó, se lovag, úgyhogy nem volt más hátra, mint a hatalmas golyóval a fejemen széles terpeszben talajszintre ereszkedni, és kábé, mintha holdraszállást hajtanék végre, csigaóvatosan beszerencsétlenkedni magam az ülésnek kinevezett kis lavórba. Még le se ért a popóm, amikor a játékmester hónaljon ragadott, fél kézzel kikapott, és valamit ráhajított az ülésemre. Hátra nem mertem nézni, és már tuszakolt is be a járgányba, de még mielőtt kedvesen megérdeklődtem volna, hogy hogy kell magam bekötni, bebikázott valami batár nagy dobozt az oldalamon, és rám üvöltött, hogy: GÁÁÁZ!
Na, remek. Ülök valamin, ami ülésfűtéstől kezdve robbanószerkezetig bármi lehet, hiába kaparászom a biztonsági öv után, mert NINCS, és ha ez nem lenne elég, ráadásként egy fazéknyi benzin rotyog 100 fokon a lábam között. A tartály olyan szerencsétlenül illeszkedik a két combom közé, hogy a szakik hiába toltak mellkasig a kormányba, a gázpedált csak külső talpéllel érem el, és úgy is csak úgy ippeghogy. Na, de egy táncos úgy izolálja a talpát, hogy nem lesz itt gond egy szál se, induljunk akkor, mégiscsak én vezetem a csapatot. Nyomok egy vérszegény gázt, de amikor a varázsszőnyeg megindul alattam, azonnal a vidámparkba képzelem magam, és mint a hullámvasúton, már sikítok is.
Öt idegörlő futam vár ránk. Az első alkalmával csak bejárjuk a pályát, legalábbis én így értelmezem. Városnéző üzemmódba kapcsolok, és jobbra-balra bámészkodva szép kényelmesen siklom a talajon, míg szembe nem találom magam valamivel, amire a legkevésbé sem számítottam. A harmadik kanyar után kérlelhetetlenül utamat állja egy szép piros STOP tábla. Háh! Ezt legalább felismerem. Egy pillanatra ugyan elgondolkodom, hogy ki az öreganyámnak kéne itt elsőbbséget adnom, de hát a szabály az szabály, így roppant büszke vagyok magamra, hogy lefékezem, szétnézek, nem jön senki, tovább megyek. Hopp, a Timi lassítás nélkül elzúz mellettem, na majd jól megbüntetőpontozzák, kárörvendek egy másodpercre, de aztán robogok is tovább. Elgurulok pár értelmezhetetlen kötelező haladási irány tábla mellett, de ha egy pillanatra is el merném engedni a kormánykarikát, itt már vakargatnám az állam, hogy - hacsak nem akarnak szánt szándékkal belenavigálni a falba - talán mégsem nekem szólnak ezek a jelzések. Lassan mindenki megelőz, lejár az idő, és begurulunk a Box utcába.
Kérik, hogy egy 8 percre fáradjunk ki, mert egy másik csapat fog játszani. Remek alkalom kínálkozik, hogy feltegyem a kérdést, ami úgy 6 perce nem hagy nyugodni:
- Én nem tudtam, hogy a gokartban is tartani kell a KRESZT…?
Legalább három sisak fordul felém. Az egyik rám nyüszít.
- Milyen KRESZT, te szerencsétlen?
- Hát a STOP táblákat… Volt vagy négy.
Vagy bőgnek, vagy röhögnek, nem derül ki, a sisakok minden esetre ütemesen rázkódnak. Kisvártatva megtudom, hogy jól láttam, amit láttam, mert hát hiszen ez a nagy játszótér fénykorában igazi parkoló VOLT, na de most már…hagyjuk.
A második menet egy sima edzés. Mielőtt bekászálódnék a járműbe, újfent kikapnak, és megint bedobnak valamit az ülésemre. Most már istenuccse, hogy kifele menet megnézem, ha túlélem. Ezúttal tojok a KRESZre, adok a külső talpélemnek, és egyre vagányabbul taposom a gázpedált. A kijáratnál kigebeszkedem az autóból, és mielőtt magam alá néznék, Timi vigyorogva hátba vereget, hogy milyen aranyos, hogy minden körben bevágnak alám egy gyerekülést. Meg is nézem alaposan. Valóban, egy szűkítő hever alattam, gondolom, azért, hogy ki ne lögyböljem magam a kanyarokban.
Az utolsó, immáron versenykörre olyannyira felszívom magam, hogy azt képzelem, eggyé olvadtam az autóval, benzin lobog az ereimben, és szinte látom magam, ahogy laposan hasalva végig nyalom az aszfaltot. Na, hát így már nem is kunszt ez a vezetősdi, és, bár kicsit már görcsöl a vádlim, le nem veszem a talpélem a gázpedálról. Azt, hogy csodák csodájára másodikként végeztem, három dolognak köszönhetem: Timi rögvest az elején balesetet szenvedett, Gergő autóját az utolsó körre lecserélték, és az nem bírt annyit, mint az enyém, valamint a nagy koncentrációban figyelmen kívül hagytam egy folyamatosan villogó kék jelzést, ami arról tájékoztatott, hogy: húzódj le, te barom, mert aki mögötted jön, százszor gyorsabb.
