Szösszenetek

Bár a harmadik betervezett műtét időpontja, - 2019. szeptember 26-a - így július közepéről nézve még messzinek tűnt, elhatároztam, hogy addigra olyan makkegészségesre gyúrom magam, hogy nincs az a kiütés vagy torokgyík, ami megakadályozhatná, hogy végre túlessek rajta.

Mivel az előző torokgyulladás abban a percben megszűnt, mihelyt lemondtam a műtétet, gyanússá kezdett válni, hogy a szervezetem a maga fondorlatos módján ellenem dolgozik. Nem akarja, hogy megműtsék. Erre engedett következtetni az a Niagarát megszégyenítő könnyezés is, amit rögtön azután szabadított rám, hogy megfogadtam: altatóorvos engem még egyszer ki nem szavaz a showból. Történt ugyanis, hogy bármiféle ráutaló magatartás nélkül egyszer csak a jobb szememből patakokban elkezdett folyni a víz. Nem lett nyuszipiros, nem volt gennyes, csak úgy folydogált, és pár hét alatt olyan lettem, mint a szólás-mondás: egyik szemem sírt, másik nevetett. Igaz, csak kínjában. Eleinte józan paraszti ésszel próbálkoztam, például szüneteltettem a kontaktlencse viselést. Nyár közepén azért nem akkora móka, mert az ilyen fényérzékeny járókelő, mint én, kénytelen a szemüvegre ráhúzott (vagy a rafináltak: ráapplikált) napszemüvegben kalandozni az utakon. A probléma csavaros. Szemüveg vagy napszemcsi. Ha az előbbit spórolom le, legalább kellemes árnyékban szemlélem az előttem gomolygó homályt, és akkor azért csap el az autó. Ha élesen látok, de elvakít a nap, akkor meg azért. De miután se a pihentetés, se a különféle vény nélkül kapható szemlöttyök három héten át sem segítettek, elzarándokoltam házi szemészünkhöz, Imre doktorhoz, aki amellett, hogy dr Sármnál is óriásibbra nőtt, kizárólag tréfarépával táplálkozott. Mivel egy kedves kolléganőm férje, és pechjére még az irodához is közel rendel, már többször volt szerencsénk egymáshoz. Amikor első alkalommal kezébe vette az én kiszótárazott, keresztbe-kasul kommentelt ambuláns lapomat, öt percig röhögött, mielőtt egyáltalán odáig jutott, hogy visszamászott a székébe, és nem rázkódott annyira a kezében a lupéja, hogy ne tudjon megvizsgálni. Miután az asszisztensek megmérik a szemnyomást, Imre doktor színe elé járulok, és előadom neki, most éppen mi járatban vagyok. Alaposan átvilágít, de nem talál semmit, ezért rövid magával való tanakodás után megkezdjük az emberkísérleteket. Az első szemcsepp, amit felír, öt napig alkalmazandó, utána telefonhívást kér, majd annak fényében határozzuk meg a további lépéseket.

Közben nem felejtem el felkeresni az ezredest sem, hogy előadjam neki, ez alkalommal hogyan léptem meg a kés elől. Gondterhelten kérdi, hogy miért sírok, hoppá, én már el is felejtettem, ne aggódjon, doktor úr, csak az egyik szememre, és csak könnyezem. Megnyugtat, hogy szeptemberre már semmi bajom nem lesz, és megejthetjük végre a műtétet - amit valahogy magam sem hiszek.

A macska növekvő dudora intenzíven aggaszt, ezért kérünk egy időpontot ultrahangra az állatkórházban, ahol ha HR-es lennék, az első benyomások alapján az egész bagázst kirúgatnám. Nem várom el, hogy minden állatorvos annyira kedves legyen, mint a miénk, de ez a doki maga a falra hányt közöny. Az asszisztense se egy buzgó mócsing, a sarokban heverészik, és szenvtelenül elnézi, ahogy anyám és én megpróbáljuk lefogni a macskát, akit az orvos jópofa utasítására hanyatt kéne fektetnünk a vizsgálóasztalon. Jó vicc. Valahogy négy kézzel mégis sikerül a művelet, az ultrahang pedig komor fekete foltokat rajzol a monitorra. A macska-szkanderezés kellős közepén el is hangzik a mondat, amit nem akarsz hallani: ez egy daganat…várjunk csak… nem is egy, hanem több. Készül egy vérkép is, ami ugyan kicsattanó, de a diagnózis, amivel taknyunkon tenyerel minket a pasi, elapasztja a szavunkat. Némán szitkozódva taxizunk haza. Kajmi hazaérve puffogva eszik egy sort, majd leheveredik tévézni, miközben vadul tisztogatja a farkát. A rutinjelenet láttán kissé megnyugszunk, de megérezve, hogy a rém már fészkelődik a szekrény mélyén, a következő hétre kérünk egy időpontot a doktornőhöz.

A könnyezés 5 nap múltán egy árnyalatot sem javul, ekkor telefonos konzultációt követően betámadunk a másik szemcseppel. Ez egy tutibb szer, nagy reményeket fűzök hozzá. A napok ugyanolyan aggodalomban telnek, mint az előző hónapokban. Az tartja bennem a lelket, hogy anyu helyrejött, a macska egyelőre rendben, ezért megengedem magamnak, hogy az átmeneti békét kihasználva elhúzzunk nyaralni Görögországba. Augusztus végét-szeptember elejét nézzük ki, mert úgy okoskodom, hogy még ha le is harapja a bokám egy cápa, vagy hasmenéses-hányós vírust szedek össze a helyi fűszerezésű gyrostól, szeptember 26-ig még ezekből is jó eséllyel felépülök.

Az utazás szervezése végre örömmel tölt el, bár ahogy az airbnb lakásokat görgetem, gyanús torokkaparásra leszek figyelmes. Másnapra sem múlik, úgyhogy a dolgot nem bízom a véletlenre, megjelenek a gégészeten. Egy rendkívül praktikus, robotszerű nő fogad. Elmondom, hogy mi a gondom: nevezetesen, hogy szeptemberre olyan torkot szeretnék, amin a légy seggen csúszik, de félek, hogy valami esetleg visszamaradt a múltkori gyulladásból, és amúgy nem sírok, csak kööhhnyygghh..…de eddigre már elém is ugrik a kétfős személyzet, valaki egy vesetálat tuszkol a kezembe, és jobbról-balról nagy nyomású slaggal átmossák mindkét fülem. A nem kívánt zuhany után még gondoltam, közlök némi információt a szemkönnyezésről, hátha a járatokban valami megtapadt a múltkori torokgyulladásból, de egy irgalmatlan hurkapálca garatomig merül a torkomban, és belém fojtja a szót. Mire diszkréten kiöklendezem magam, már kapom is a pecsétes papírt: kitenyésztjük, 10 nap múlva kontroll. A könnyezésről annyit, hogy igen, a garatban megbúvó baci is okozhatja, most majd meglátjuk. Viszlát. Hát, ez a nő se pátyolgatott halálra, de végül is, amiért jöttem, megkaptam.

A cica daganata rohamtempóban növekszik, és amikor anya lecipeli az orvoshoz, hogy beszámoljon az ultrahangról, a doktornő nem sokat teketóriázik, rögtön 3 deci folyadékot le is szív a púpból egy óriási injekciós tű segítségével. A macsek nem boldog, de anya megkönnyebbülve hív: ez is megvan, gyönyörűen lelohadt a dudor, szuper jó, hogy csak folyadékkal volt tele, talán nem is ég a ház, lesz még jó öt évünk.

Augusztus elején aztán nyugtalanítani kezd a torkom. Minden reggel bezseblámpázok, hogy megvizsgáljam: altatható vagyok-e ettől a színárnyalattól, vagy sem. Azon kapom magam, hogy a baráti beszélgetések túlnyomó részében egy másik világba révedek, esélyeimet latolgatom, dagonyázom a kételyben, szóval, kezdek becsavarodni. És vajon merre járhat a tumormarkerem? Úgy döntök, hogy szeptemberig ezzel nem foglalkozom, elég az nekem, hogy kifolyik a szemem, és tyúkmódra kapirgál a torkom. Anyám javaslatát is fontolóra veszem, hogy a nyaralás után 3 hétig betegállományba menjek, és otthon bekkeljem ki a műtétig visszamaradt időt, nehogy valaki megfertőzzön. Mivel látom, hogy kezdek komolyan befordulni, úgy döntök, hogy eljött az ideje, hogy felkeressek egy pszichológust. Szemezgethetnék az ismerőseim közül, de tudtam, hogy nekem olyan szakember kell, aki nem mellesleg orvos is. Találok is egy hölgyet, aki egy időben belgyógyászként működött, de ma már pszichológus, és szakmáján belül betegségtudatra, gyászfeldolgozásra specializálódott. Na, itt lehet aztán majd kérdezni!

Mikor leülök a fotelbe, előre bocsátom, hogy nem sírok, csak könnyezem. Megkérdezi, miben segíthet, ezért, hogy megkönnyítsem a munkáját, előadom neki a komplett csomagot: én szerintem annyira félek a közelgő műtétemtől, hogy egyik betegség után generálom a másikat, aminek következtében a műtétek is elmaradnak, ezért szeretném megbeszélni a szervezetemmel, hogy ne tegye ezt velem, és azért jöttem, mert ehhez szeretnék segítséget kapni, hiszen egyedül már nem megy. Egy fél percig hallgat, majd leveszi a szemüvegét, és csodálkozva rám néz:

- Szóval maga azt hiszi, hogy a lelkünk hatással van a testünkre???

Uff. Hova jöttem én!? Manapság, amikor mindannyiunk harmadik szeme spiritualitástól fénylik, egy ilyen materialista felvetés…A kérdés hangsúlyán jobban meglepődöm, mint a kérdésen magán, de határozottan bólintok, hogy igen. Nézzen akkor hülyének, mit bánom én. Feltesz még pár olyan kérdést, amire nem számítok, például, hogy szerintem meg tudom-e különböztetni a tudományos igényű felvilágosítást a bulvárlapok fórumain olvasható hozzászólásoktól, vagy, hogy a környezetem vajon mit gondol rólam. A bevezető kérdések után megnyugtat, hogy természetesen ő is azt gondolja, hogy a lelkünk és a testünk össze van huzalozva, és oda-vissza hat egymásra; ezzel a sokkolással - gondolom,- csak meg akarta nézni, mennyire vagyok befolyásolható. Egy órát nyikorgok a bőrfotelben. Ezalatt ő kérdéseket tesz fel, én meg a szimpla válasz helyett rögtön szolgáltatok magamhoz egy anamnézisbe bugyolált diagnózist is, úgyhogy nagyon meg se lepődöm, hogy az ülés végén azt tudom meg, hogy semmi bajom nincsen, csak türelmetlen vagyok. Rávilágít, hogy elmondásom szerint mindig mindent magam oldok meg, most pedig ki vagyok szolgáltatva az időnek, az orvosoknak, és nem bírom ezt a tétlenséget. Mert a tétlenségtől begőzölök, és lehúzom magam a spirális depilefolyón. Az aktuális problémámra válaszul bevezet az autogén tréningbe, mert - ahogy mondja, - egy dolgom van: segíteni a testemnek, hogy ne merítse le magát teljesen az aggodalomban. Ha gondolom, menjek vissza, de ő nem érzi szükségét esetemben egy szokásos 8 alkalmas terápiának. Ettől függetlenül még egyszer visszamentem, de mivel leginkább arra használtam az alkalmat, hogy egy hozzáértővel beszélgessek az orvostudományról, egyikünk se tartotta indokoltnak a további találkozókat. Ami viszont megütötte a fülem, hogy ő orvosként is elmélázott azon, vajon tényleg indokolt-e ez a műtét. Csak azért, hogy megnézzenek valamit, amiről egyébként kellő információt kaphatunk a laboreredményből és az ultrahang segítségével? Az utolsó jó tanácsa az volt, hogy beszéljem meg az orvosommal, hogy hagyjuk a p*csába az egészet. Elképzelem dr. Sármot, ahogy ezzel előállok, és hazafelé menet el is hessegetem a képet.

Augusztus közepén újra megjelenek Imre doktornál, mert kezdek már kiszáradni a folyamatos könnyezéstől. A gyógyszeripar sajnos nem kínált már újabb megoldásokat a problémámra, ezért kedvenc szemészem azt tanácsolja, hogy most menjek nyaralni, és ha a sós tengeri levegő sem kap helyre, akkor az utolsó tippje egy heroikus könnycsatorna átmosás megejtése lesz, ami annyira rosszul hangzik, hogy elhatározom: elapasztom ezt az átok könnyezést, ha addig élek is.

A „Csak nem megbetegedni!” jelmondat égisze alatt úgy döntök, hogy ha a kognitív utak nem vittek előrébb, felkeresek egy olyan gyógyítót, aki a segítséget nem e világról kapja. Egy próbát megér. Kedves barátom ajánlására jutott egyáltalán eszembe a gondolat, és ha neki nagyon sokat segített, akkor biztosan nekem is hasznos lesz – vagy már csak nagyon szeretném kibeszélni ezt az egészet magamból, és ott hagyni valaki kisasztalán, hátha összetöpörödik és elpárolog nyomtalan. A szellemgyógyító hölgy meglepően fiatal, tekintete jóságos, első látásra is megnyerő. Megnyugszom, hogy itt se találok kristálygömböt a könyvespolcon, vagy fekete macskát a sarokban. Miután rutinból elregélem, hogy nem sírok, csak könnyezem, mosolyogva bevezet egy kis helyiségbe, ahol elmondja, mi fog történni. Lehet, hogy látni fogok dolgokat. Lehet, hogy hallani fogok dolgokat, de egyet se aggódjak, le vagyunk védve, semmi ártó szándékú lény nem fog itt rám tapadni. Ezt így péntek délután a belvárosi csúcsforgalomból beesve hallani kicsit bizarr, de én sok mindent láttam már, izgatottan várom, mi fog ebből kisülni. Neki is először elmondom a problémám: endometriózis miatt akarnak megműteni, azaz csak megnézni, de a szervezetem nem engedi. Combos két és fél órán át analizál. Csak kicsit másképp. Nem kérdez semmit, csak „megnéz”. Mindig tájékoztat, hogy mit vizsgál, például a szüleimet, az ő kapcsolatukat, az én helyemet a családban, és előző életeimet. Információit a neki „fentről” vagy „odaátról” közvetített képekből nyeri, ezért az ülés nagy részében befelé koncentrál, ami abban nyilvánul meg, hogy a szőnyegpadlót tanulmányozza. Az első döbbenet akkor ér, amikor két perces szőnyegbámulásból megmondja, hogy mindkét szülőm család nélkül nőtt fel. Stimmel. Intézetis volt mindkettő. Minden, amit apuról és anyuról, illetve a házasságukról mond, betalál. A második dolog, amitől majdnem leesek a székről, az, hogy rákérdez, miért olyan nagy anyukám lépe. Csak nem beteg? Jesszusom. Rengeteg aspektusból „átnéz”, és olyan dolgokat tud, amit nem tudhat. Majd persze rátérünk az endometriózisra, ami azért lep meg, mert akármennyire fixírozza a szőnyeget, nem igazán látja bennem. A szememre viszont kitér, és meg is gyógyítja – egy másik síkon. Csukott szemmel áttapogatja a szervezetemet, és már a fejemnél elakad:

- Nem gondolkozol te kicsit túl sokat a halálról?

Wuff, még egy pont.

- Csak úgy napi 16 órát – mosolygok.

És akkor jön a munkája: a szellemvilág segítségével kitisztít. Ami lecsatlakozott, azt visszaköti, amit meg kell, azt megnyitja, és egyszer csak bááámmm…egy láthatatlan kéz ültömben megfogja a kezemet. Majd kiugrok a fotelból! Nézek rá, ő csak mosolyog: semmi baj, ne féljek tőle. Még egyszer megfogják a kezemet. Nézek szerteszét, semmit se látok, de nem is félek, legalább annyira furcsa érzés, mint gyermekkoromban bármelyik szellemidézés, amin részt vettem. Még nagyon sok mindenről esik szó, van, ami ott a szobában nem esik jól, de mire a cipőmbe bújok az előszobában, megértem. Borzasztóan elcsigázva, de mégis izgalmas ajándékkal a lelkemben kóborolok haza, és csak abban bízom, hogy ezek a tisztítások célba érnek.

Közeleg a várva várt nyaralás. Anya pár nappal előtte szomorúan hív: hiába a leszívás, az a nyomorult dudor éppen ugyanakkora, mint volt, kezdhetjük elölről az egészet. Az utazásom előtti napon én viszem le a cicust. A doktornő is csak a fejét csóválja. Most már 4 deci folyadékot szipkáznak ki belőle, és Kajminak egyre inkább elege van belőlünk. A levett mintát elküldik laborba, emailen kapok majd róla értesítést, hogy mit találtak. A doktornőt nem is a folyadék aggasztja, hanem az egyre növekvő kemény terület a macska oldalában, és nem is próbál sunnyogni: elmondja, hogy ennek sajnos rossz vége lesz, csak azt nem tudni, mikor.

Így szép nyaralni! Relaxáljál, édes lányom! Anyám nemrég még fuldokolt, a macskám daganatos beteg, én egy hónapja könnyezem, még mindig kapar a torkom, és nemsokára kilyuggatnak, ha sikerül egészségesnek maradnom. Már ha ez egészség most, amiben konstans szorongok. Tesó lekap a tíz körmömről: most ő átveszi anyut, húzzak el nyaralni, már kicsit sok volt ez az év. Úgy döntök, hogy erre a hétre tényleg belazulok. Görögország csodálatos, a tenger mesés, imádom minden percét. Persze ömlik a könnyem, de már nem kímélem a szemem, visszahelyezem a lencsét, legalább a napszemüveg elrejti a rongyosra törölgetett jobb szemem. Egyik nap az Akropolisz múzeumban járunk, ahol sokkot kapok. A kinti 35 fok után a 14 fokra beállított légkondi először a végtagjaimból űzi ki a vért, majd a szemem is pánikrohamot kap. Nem elég, hogy hipotermia fenyeget, a szemem már nem csak könnyezik, hanem egész egyszerűen kiömlik a zsepimbe. Most már nem látok ki a vízesés alól. Az abnormális hőmérséklet után visszamenekülünk a forró tengerpartra, és ahogy ott katatón állapotban a fodrozódó hullámokat bámulom, azt veszem észre, hogy elállt. Vége. Onnantól kezdve többé nem könnyezik a szemem.

Hol máshol, Athén hellenisztikus kőlépcsőin megjön a macska laboreredménye: csak bacilust találtak, rosszindulatra utaló jelet nem. Sikkantgatva megkönnyebbülök, hátha kezdenek végre jóra fordulni a dolgok. Már csak hab a tortán, amikor egyik éjfélkor egy étteremben ülve utolér a közös képviselő: csőtörés lehet nálunk, mert az alsó lakó elázott, és folyamatos zubogást hall a wc-nkből. Ja, hogy mi Görögországban? Akkor elzárják a házban a vizet. Ja, hogy 5 nap múlva megyünk haza? Ööö. Tesó szolgálatba helyezi magát, és másnap reggel megoldják a problémát: szerencsére a csőtörés nem nálunk van, csak picit eresztett a tartály, de semmi komoly. Hazaérve majd megcsináltatjuk.

Beköszönt a szeptember. Megjelenek Imre doktornál, aki közli, hogy a beharangozott heroikus könnycsatorna átmosástól ezek szerint eltekinthetünk, és megint fél órát rötyög, most azon, hogy a szemem valószínűleg nagyon megijedt tőle, ezért inkább abbahagyta a könnyezést. A vizsgálat azonban különös dolgot tár fel: fél dioptriát javult a szemem.

Az ezredes is bejelentkezik, ideje egy újabb CA-125-öt nézni. Marika leveszi a vért, és meghagyják, hogy telefonon érdeklődjek. Én naivan már aznap délután ráülök a telefonra. Papírcsörgés, egérkattintás, leizzadás, kétszer elkérik a TAJ számom: még nincs eredmény. Hogy én ezt mennyire utálom!

A gégészeten ugyanaz a robotnő fogad: teljesen tiszta a torkom, a tenyésztés nem mutat kórokozót. Remek. Viszont én még mindig érdekesnek érzem, de már belenyugszom, hogy pszichés, és nem törődöm vele.

Közben majdnem elfelejtem, hogy a szemem felett érzett nagy aggodalmamban még pár héttel ezelőtt bejelentkeztem egy allergia vizsgálatra is, és bár a könnyezés már elmúlt, úgy vagyok vele, hogy most már derüljön fény minden nyavalyára, mert közeleg a műtét. A néni egy borotvapengével 13 helyen feltépi az alkaromon a bőrt, és különböző anyagokat csepegtet a sérüléseimre. Fél szemmel követem az eseményeket, a másikkal pedig már pörgetem magamban a thrillert, de mire odáig jutnék, hogy a néni kiszürcsöli a vért a karomból, kiültetnek a folyosóra várakozni, azzal az ukázzal, hogy nehogy vakarózzak. Már miért vakaróznék, gondolom, aztán két perc múlva megértem. Wááá…viszket, csíp, piroslik. Ki is derül hamarosan: parlagfű, fekete üröm, házi por. Gyógyszer felírva, ha jót akarok, szedjem fel a szőnyeget, le a függönyt, tüntessem el a plüsst, és takarítsak, mint egy kis angyal. A gyógyszereket még elkezdem szedni, nehogy visszatérjen a könnyezés, vagy esetleg tüsszögni kezdjek, mert akkor nekem megint harangoztak.

Közben naponta telefonálok a marker eredményért, és amikor már negyedik napon sincs semmi hír, belátjuk, hogy valami történhetett a szállítmánnyal. Én nem csinálom tovább a napi két leizzadós telefonálgatást, elmegyek inkább egy magán laborba, ahol már aznap megvan az eredmény: 162! Nőtt a kis rohadék. Elküldöm dr Sármnak ez eredményt, aki nem izgatja magát különösebben rajta, én viszont a halál szelétől meglegyintve visszaszédülök a saját poklom legalsó bugyraiba.

A macskadudor újra kiújul, viszont szó se lehet a heti kettő leszívásról, Kajminak is elfogyott a türelme. Nincs más megoldás, csak a műtét. Mivel 13 éves, a pakliban benne van, hogy nem ébred fel, de ha nem műtjük meg, biztos, hogy elviszi ez a nyavalya, ami lassan akkorára nő, hogy önállóan közlekedik. Október 3-ra kapunk időpontot, és a kockázat ellenére bevállaljuk a műtétet, mert nem bírnánk élni a tudattal, hogy nem tettünk meg mindent. 7 hónapos korától fogva folyamatosan rettegtem, hogy mikor viszi el a leukózisa, de az végül csendben maradt. Jött helyette ez a sz*r. Anyuval le vagyunk törve, mint a bili füle. Mondogatjuk, szép kort megélt, ahhoz képest, hogy a csatornából szedtük össze, vidám, boldog élete volt, agyon kényeztettük. Elviselhetetlen ez a halálvárás. Most már minden alkalommal úgy kell simogatom, mintha az volna az utolsó. Próbálunk felkészülni az elkerülhetetlenre, mert az bizony közeleg.

Szeptemberben már ráfordulok a „Csak nem megbetegedni!” sugárút célegyenesére. Munkába menet a villamoson szemvillámokat szórok a köhögőkre, elszigetelődöm embertársaimtól, minimalizálom a kontaktust. Zabálom a vitamint, meditálok, autogén tréningelek, maga vagyok az óóóóómmmmmm. Már a hétvégi táncos bulikba se járok, nem hagyhatom, hogy összeizzadjanak a bacikkal, mert ha ez a műtét is befuccsol, megőrülök. Szeptember 12-én aztán meg is érkezik a várva-várt torokfájás, és vele a biztonság kedvéért egy-két herpesz is kinyílik a számban. Ez már minősített eset! Újra elkezdődik a napi öt torkon-önzseblámpázás, a kétségbeesett visszaszámlálás. 13 nap a befekvésig. Elégnek kell lennie. Az első fejfájásra elrohanok a körzetihez, és előadom neki, hogy miért kell meggyógyulnom 13 napon belül. Ő pedig nekem szegez egy kérdést, amin én is meglepődöm:

- Tudja, hogy ez milyen gyakori?

- ?

- A tervezett műtétek előtti pszichés lebetegedés.

- Komolyaaan?

- Ajajj!

Kiszámoljuk, hogy ha egy hétig antibiotikumot szedek, utána még belefér az öt gyógyszermentes nap is, úgyhogy jók vagyunk. Hazafelé még beugrom a barátnőmhöz a gégészetre, és kikövetelek még egy toroktenyésztést. Legalább lesz egy papírom, amit lobogtathatok az altatóorvosnak. Hurkapálca fartőig nyomul, minta levéve.

Ahogy mindig, anyámnak most is igaza lesz: tényleg betegállományba vonulok a műtét előtt. Iszonyú jó beteg vagyok. Minden tanácsot megfogadok: ha világoskék sálat kell kötni a nyakamba, mert az jótékonyan hat a torokcsakrámra, akkor én napkeltétől napnyugtáig flangálok a bilikék kendőmben. Többen a sós vízre esküsznek, hát én napi ötször sikálom át vele a torkom. Igyál ildikém páleszt, nem kell lenyelni, csak gargalizálj. Már az illatától bekarmolok, de megcsinálom. Ne igyál tejet, ne egyél cukrot, reszelj gyömbért a teába, mézes tejet igyál este, már csak azt nem javasolták, hogy éjfélkor a sámándombon lemészároljak egy kecskét, és annak vérébe mártott gézzel töröljem ki a torkom. Az összes antibiotikumot megettem, minden pálinkát megittam, szétrelaxáltam magam – és még mindig semmi. 5 nap a befekvésig. Beköszönt a fejfájás. Közben el kell intézni a szokásos köröket a műtét előtt: vérvétel, EKG, tüdőszűrni már nem kell, az elég fél évente egyszer. Úgy megyek el a vizsgálatra, hogy Marikát beavatom: fáj a fejem, herpeszem van, és rossz előérzetem. Felhúzza a szemöldökét: ez már nem tréfa, egyszer még az ember csak lemond egy műtétet, de háromszor?! Most, hogy már komoly lelkifurdalásom is lesz, visszarohanok a körzetihez, aki írna is egy másik antibiotikumot, de megállítom a kezét:

- Már nem lehet, kifutottam az időből.

Maradnak a házi praktikák.

- Próbálta már, hogy phlogosollal….

- Már két üveget elgargalizáltam.

- Gyömb..

- Igen.

- Hhh...

Ekkor Zsuzsika, aki mióta az eszemet tudom, itt lót-fut ezeken a folyosókon, átdugja a fejét a nővérszoba kisablakán, és előáll a tuti kúrával:

- Ildikém! Olaj! Olajat kell inni! Este-reggel egy pohár étolaj, az bevonja a torkot, nem jut oxigénhez ez a randa vírus, és meghal. Két nap múlva semmi bajod!

Mivel a körzeti sem tiltja meg, hazaérve kinyitom a konyhaszekrényt. Olajat. Jó-jó. De étolajat vagy olívaolajat? Találomra legördítek egy pohár olívaolajat, és megpróbálom nem kihányni. Rámeditálok, és elképzelem, hogy a torkom alján egymást taposva fulladnak halomba a kis dögök.

A vitaminok mellé marékszámra habzsolom a gyulladáscsökkentőket, de válaszul csak hőemelkedésem lesz. A herpeszek lassan múlnak, de egy éles szemű altatóorvos, ha benéz a számba, még felfedezheti a visszavonuló csapatokat, és dönthet úgy, hogy na, ezt így nem. Még négy nap. Már nincs értelme elmenni a gégészeti toroktenyésztés eredményéért. Még három nap. Még…most már elég. Fel kell hívnom dr. Sármot. El fog küldeni az anyámba, az biztos.

Valóban nem tör ki örömében, de gentleman, és megkér, hogy azért ha lehet, fáradjak be másnap, ezt meg kell beszélnünk közösen. Másnap be is botorkálok a kórházba, ahol az ezredes, Marika és dr Sárm úgy tornyosulnak fölém, mintha egy rosszcsont kiskutya lennék, aki mindig kikotorja a kertben a kedvenc rózsabokrukat.

- Most mit csináljunk vele, főorvos úr?! – kérdi az ezredes a kollégát.

- Hát, nincs mit tenni. Ha ez a szervezet nem akarja, hogy megműtsék, akkor tiszteletben tartjuk.

- És akkor mi lesz? – nézek rájuk felváltva.

- Nem műtjük meg – határoz dr Sárm.

- És akkor mi lesz? – ismétlem meg, a logika létráján feljebb kapaszkodva.

Az ezredes és dr Sárm egymásra néznek:

- Majd Artúr doktor megszúrja.

Egyetértően bólogatnak, még Marika is beszáll, majd, mint aki jól végezte dolgát, könyökkel oldalba bök, és rám nevet:

- Jól megfúrtuk ezt a műtétet! Ja, tudja mi történt a vérével? Eltörték a kémcsövet, csak nem szóltak. Vagy tízen várták hiába a vizsgálatuk eredményét – ingatja a fejét.

Ekkor ünnepélyesen megfogadom, hogy ezentúl tumormarkert csak magánlaborban. 6000 Ft, és aznap jön az email. Ennyit megér. Miután Marika visszavonul a raktárába, a főorvosoktól megtudom, hogy Artúr doktornak képesítése és gépe is van az ambuláns mintavételre, és bár jó lett volna kamerával megnézni a belső szerveimet, az is elég lesz a diagnózishoz, ha mintát vesz, abból citológiai elemzés készül, és végre lezárhatjuk ezt az ügyet – ha. Feladat: felhívni Artúr doktort, időpontot kérni, ezt szépen elintézni, leletet befényképezni, elküldeni, majd, miután dr Sárm megbizonyosodik róla, hogy felfogtam a teendőimet, elrobog a dolgára. Az ezredes még elidőz nálam kissé, úgyhogy puhatolózom nála egy kicsit:

- Mégis hogy fog mintát venni a petefészkekből ambulánsan?

- Elérzésteleníti, és a hasfalon keresztül egy apró tűvel kiszívja a mintát.

- És..öö..ez fájni fog?

- Ááááá! Másnap sorba fog állni, hogy repetát kérjen.

Oké, akkor legyen ez. Hazafelé elhatározom, hogy életemben először valaminek nem nézek utána. Artúr doktor október 7-re ad időpontot, úgyhogy a hétvégén még éltetem magam a születésnapom alkalmából, és a cicát is megműtik. A doktornőnk elmondja, hogy hárman álltak a macska felett, és a másik két kollégája azt javasolta, hogy hozzá se kezdjenek. A daganat bevette magát a cica combizmába, és átszőtte. A doktornőt viszont nem abból a fából faragták, hogy meghátráljon. Három órán át operálta, szálanként távolította el a rémséget, hogy az izom meg ne sérüljön. Kajmi is egy hős volt, felébredt az altatásból, viszont a neheze most jött. Anya 0-24-ben felügyelte, mert a bódult macska hörgött-morgott- mindentől félt, fújt, és ki akarta tépni a varratokat. A szövettani eredményre 10 napot kellett várni, de állítólag ránézésre semmi jóval nem kecsegtetett a dolog.

Október 7-én már volt olyan állapotban a cicus, hogy anya ott merte hagyni két órára, amíg engem elkísért az ambuláns mintavételre, bármit is jelentsen az. Akkor még nem tudtam, hogy minden képzeletemet felülmúlja majd a művelet, mert – ahogy ígértem – kivételesen nem gugliztam ki, hogy hova is megyek.

(az utolsó rész következik)

(a fotó azon a nyáron készült, Athénban, 2 nappal a szemkönnyezés abbamaradása után :))