Abban a szent percben, amikor kis rózsaszín bőröndömmel kinyekeregtem a kórház kapuján, a karomat pár órája belobbantó és a műtétet meghiúsító gyanús vörös foltok, mintha csak elhatározták volna, hogy a csúcson kell abbahagyni, visszavonultak, és el is tűntek a feledés homályába. Még jó, hogy készítettem róluk pár fotót, mert egy hét múlva, amikor bejutottam egy valamire való bőrgyógyászhoz, már csak a makulátlan simaságú alkarommal tudtam hadonászni, és bizonygatni: tessék elhinni, ez az egész itt nemrég még lángolt. A pasas nem most jött az öthúszassal, sokat sejtetően bólogat: elhiszi, ugyanis a stressz úgy kreál és lohaszt le ragyákat, hogy most már bottal üthetjük a nyomát. Részletesen kikérdez, hogy mi mindent rosszalkodtam mostanában. Szájharapdálva bevallom, hogy pár hete, amikor nem volt már időm az epilátorommal lecsupaszítani a karom pihéit, nekiestem borotvával, és, hogy megnyugtassam felkaristolt bőrömet, alaposan be is testápolóztam minden négyzetcentit rögtön a művelet után. Feldereng egy emlék, hogy már másnap is lobogott egyet, de aztán nem láttam többet a pírt, és nem foglalkoztam vele. Hamiskás mosollyal hallgatja a tanúvallomásom, miközben valószínűleg komplett idiótának néz, és a végszóra széttárja a kezét: akkor ez sima ügy. A contact dermatitis-ről azt kell tudni, hogy lazán-simán megműthettek volna tőle, mert az égegyadta semmilyen bacilust nem hordoz, viszont stressz hatására szereti megmutogatni magát. Kapok rá azért kenőcsöt, a kezembe meg pecsétes papírt: irány a műtő, nincs apelláta. Kifelé menet megjegyzem, hogy mennyire faramuci, hogy egy ilyen bagatell dolog miatt elmaradhat egy műtét, mire búcsúzóul óva int, hogy a bőrbaj csak az egyik eset, amivel nem műtenek. Lelkemre köti, hogy a következő műtétig már meg ne betegedjek, ne kaparjon a torkom, véletlen se köhögjek, ne tüsszögjek, ne menjen a hasam, ne fázzak fel, pláne ne legyen herpeszem, ne szedjek antibiotikumot, kötőhártya gyulladásról ne is álmodjak - egy szóval: karantén.
Dr. Sárm este 8-kor hív vissza, remek hír, és ha így áll a dolog: akkor mit szólnék egy július 18-i randihoz? Visszanyelem, amit első felindulásomban szólok hozzá, és természetesen már vésem is a naptáramba. Július 18. Csak nem megbetegedni addig! Irigykedve gondolok az engem riogató alkalmi szobatársaimra a kórteremből: ők már rég otthon vannak, kipihenték az egészet - bár lehet, hogy már nincs méhük. Fenébe az egésszel, legyünk már túl rajta.
2019 júniusát lelkemben csermelyként csurdogáló zennel és határtalan békével elmémben tervezem eltölteni, nehogy rám másszon valami alattomos ragály. Ez annyira sikerül is, hogy alfába merülésem első napján anya azzal hív, hogy valami nagy baj lehet, mert nem kap levegőt. Ráadásul jártányi ereje sincs, ami azért sem praktikus, mert másnap jelenése van a kórházban, és ő most el se tudja képzelni, hogy fog odáig elvergődni. Az események ilyetén fordulata annyira nem lepett meg, de azért megmarkolta a gyomrom. Az elmúlt részben ecsetelt anafilaxiás sokk után már amúgy is háromóránkénti telefonos bejelentkezést írtam elő anyámnak, kétnaponta pedig – amolyan önkéntes Ursula nővérként - megjelentem a lakásán, hogy szemrevételezzem az állapotát. A padlizsánszín továbbra is ragaszkodott hozzá, ami miatt nyár közepén is kénytelen volt sálsapkában piacra menni, nehogy pestist kiáltsanak rá a kofák epres rekeszeik mögül. A telefonos segélykérésre azonnal ugrunk, szerencsére az ember itthon, nem is kérdés: ő lesz a sofőr. Amire senki sem számít: a kórházba vivés esetünkben szó szerint volt értendő: azaz Balázs karjaiban. A megmagyarázhatatlan gyengeségre nemsokára fény derül: anyunak a kezelés hatására szétesett a vére, a hemoglobin szintje a béka segge alá süllyedt, egyszerűen nem jutott elegendő oxigénhez. A jó öreg gyógyszeripar szerencsére erre is kikutyult már egy megoldást, de ahhoz, hogy ezt a ramaty állapotot biztonsággal tudják kezelni, a ramaty állapotot kétnaponta személyesen be kellett mutatni a kórházban. Balázs és anyám a következő heteket valóságos szimbiózisban töltik: anyu letotyog az autóig, Balázs bepakolja őt, leparkol a kórházban, becipeli a rendelésre, a büfé műanyag sámliján ülve kivárja azt a pár órát, elé szalad, visszatuszkolja a kocsiba, felcipeli, és ez így megy egészen addig, amíg a szteroid hatására összecuppannak a vörösvértestek, munkába áll a hemoglobin, és visszatér az oxigén.
Közben rá se merek nézni a pulzusomra, olyan idegállapotban vagyok az eseményektől, a közelgő műtéttől, és az istentudja, mekkora ütemben növekvő tumormarkeremtől. Próbálok abba a félmondatba kapaszkodni, amit dr. Sárm vigaszul csepegtetett a fülembe: a nagy bajnál a CA-125 értéke nem 120, hanem 4000. Amikor a temérdek aggodalom közepette csippentek magamnak magamra is egy kis időt, bevetem a szuggesztiót: most már össze fog jönni, mert: igen, kell nekem ez a műtét, - bár ez utóbbiról én egy fikarcnyit sem vagyok meggyőződve. Hiába meditálok és teremtek pozitív képzeteket - egyszerűen nem bírom elképzelni magam, amint megműtenek.
Egyik eseménytelen hétköznapon az irodában aztán újabb rémek repülnek rám a pokolból. A gyanútlan semmiből egyszerre mintha konyhakést szúrnának a jobb mellembe, de úgy tövig – meghatározhatatlan fájdalom bénít le ültömben. Ha elképzelném az alakot, aki ezt teszi velem, egy két marékkal trancsírozó középkori alabárdos jutna eszembe. Miazistennyavalya ez már megint? A képzelt kés jobbra-balra forog a szövetben – azt se tudom, hova kapjak. Először lebénít a fájdalom, aztán felül bennem a félelem. A környezetemnek már be se merek róla számolni, így sincs már senki, aki épelméjűnek gondolna, ezért gyorsan kilopózom a zuhanyzóba, letépem a felsőm, és önvizsgálatot tartok, erősen remélve, hogy nem akkor támad takaríthatnékja a személyzetnek. Nem találok semmi gyanúsat, de még mielőtt megnyugodnék, már repül is egy bárd a balba, ugyanazzal a kifinomult technikával. Azt is végig matatom, ott sincs semmi. Kezdem elhinni, hogy tán nem a legrosszabbtól kell tartanom, hátha csak..mittomén..front van, vagy becsípődött, vagy olyat ettem. Sajnos a jelenség nem múlik el, teljesen váratlan helyzetekben fojtja belém a mondanivalóm, vagy állít meg egy mozdulat közepén. Ennek fele se tréfa, irány a mammográfia, ott se jártunk még.
Dr. Sárm már első randinkon rákérdezett, de én addig abban a bárgyú tudatban éltem, hogy az ember erre a vizsgálatra behívót kap, ezért én hatalmas lelki nyugalommal ültem otthon, mint Harry Potter a lépcső alatt, és vártam a levelem. Így negyvenen túl már kezdett gyanús lenni, hogy a kutya nem akar megmammogni, és ekkor dr Sárm felhomályosított, hogy behívót nem is fogok kapni, és megkért, legyek már olyan jó, és húzzak el a vizsgálatra önként és dalolva. Mivel az ismerőseimtől azt hallottam, hogy TB alapon egyfelől rengeteget kell várni, hogy időpontot kapj, másfelől úgy ér véget a vizsgálat, hogy „majd hívjuk, ha baj van”, az én hipochondriámmal már hívtam is egy magánrendelőt, inkább fizetek, de engem ne hagyjanak kételyben.
Az ember harminc körül már kinyitja a fülét, és hall ezt-azt, hogy így fáj, úgy fáj, ezért ismét felütöttem a világhálót, és olvasgattam kicsit. Megtudtam, hogy ha nem akarod kifejezetten büntetni magad, a menstruáció kezdetétől számított 2 héten belül intézd a vizsgálatot, mert ha akkor mész, amikor mellfeszülésed van, besz*rsz. A magánrendelők szerencsére tudnak alkalmazkodni a női szeszélyhez, ezért egy általam biztonságosnak ítélt napon mentem. Lássuk, hogy megy ez. Először jött a gépkezelő. Félmeztelenre vetkőzöl, és kicsit morognak, ha nincs összefogva a hajad, mert idecsípődik, vagy odaszorul. Hiába illegeted magad, hogy behelyezkedj a szerinted kellő likba, a nővér kipiszkál onnan, és beállítgat a megfelelő pózba. Ott rád engedik a masinát, és normál tempóban lepréselnek, de ha jól matekoztál, nem vészes. Ezután jön a neheze. Szólhattak volna, hogy melegítsek be, mert a második pózban úgy kitekertek, hogy majdnem meghúztam a hátam. Ha kész mindkét melled, jön egy doktornő, aki manuálisan is és ultrahanggal is megnéz, megbeszélitek az anamnézist, és utána azon melegében kielemzi a mammográfia felvételt. Egy jó 3 perces imádkozás után akkora negatívval küldenek haza, mint a ház. És hogy ki volt a késes gyilkos? Hormonok. Nem kell vele foglalkozni.
Július felé közeledve a nyári hétvégéket szombaton a tűzforró Lázban, vasárnap pedig szabadtéri táncokon töltöm. Élvezem, hogy még szabadlábon vagyok, de ugyanennyire nyomaszt a közelgő dátum. Hogy is volt? Csak nem megbetegedni! Július 7-én estére érkezik egy felkérés: a budai várban kéne fellépni egy cha cha chával, semmi extra, majd improvizálunk. Mutass nekem egy extrovertált exhibicionista szangvinikust, aki erre nemet mond, még akkor is, ha most már inkább vigyáznia kéne magára. A fellépés napján, miután otthon behúztam a táskán a cipzárt, még ránézek az időjárásra. Bár hét ágra süt a kora délutáni nap, nem árt tudni, mire számítsak később, hátha nagyon lehűl. Napközben száz fok, viszont kora este északkelet felől hideg szél érkezik. Eső nuku. Bedobok egy könnyű kis kardigánt a pántlikás topom mellé, és indulok magamutogatni.
A fellépés remekül sikerül, és hálistennek az azt követő buliban is kelendő vagyok. Szokás szerint elsőként ázik el a hajam, ez egy istenverte tulajdonságom, amitől idegbajt kapok, de már úgyis megszokták a T. partnerek, nem is foglalkozom vele. Hát kéne. A nagy hevületben későn veszem észre, hogy a hátamra tapadó vizes hajam valahogy olyan kellemetlenül hideg. Már a nap is lement, feltámadt a szél. Az a bizonyos beígért hideg szél. A következő tánc előtt már leköszönök, előtúrom a kardigánom, és bele burkolózom. Mint halottnak a csók. Előkerülnek a pulcsik, ingek, megérkezett a megjósolt északkeleti fuvallat, az emberek sorjában öltözködnek. A bulit nem hagyom annyiban, mert úgy gondolom, ha mozgok, úgyse fogok fázni, de lefele a várból már vacog a fogam. Az autóban megmelegszem, de a biztonság kedvéért otthon belehuppanok egy kád forró vízbe. Hétfőn még güzülök az irodában, kedden viszont kezdem érezni, hogy kapar a torkom. Délutánra már a fejem is megfájdul, estére hőemelkedés. Július 10-ét írunk, amikor betegszabira távozom. Kétségbeesve számolom a napokat, és századszor is eszembe jut a bőrgyógyász intelme. Csak nem megbetegedni! 7 nap a befekvésig, ennyi időm van, hogy meggyógyuljak. Csak sikerül! Hívom a banyalányt, küldjön rám egy kis energiát, meditálok, döntöm magamba a vitamint és a gyulladáscsökkentőt, vedelem a teát, és imádkozom. Az nem lehet, hogy ne gyógyuljak meg. A barátok fúrják a lelkemet: fogadd már el, hogy kell ez a műtét, látod? Azért vagy beteg, mert nem akarod. Jó, jó. Hát persze, hogy nem akarom. De minden este azon meditálok, hogy meggyógyuljak, hogy…miért is? Ja, hogy vihessenek műteni.
A napok egy fikarcnyi javulást sem hoznak. Minden reggel és este a mobilom zseblámpájával vizslatom a torkom, az meg csak vöröslik, mint egy jól megtermett sárkányé. Ha nyelek, mintha kaktuszt rágcsálnék, nincs az a sós-pálinkás-gyógyszeres gargalizálás, ami elmosná a bajt. A fejem fáj, a hőemelkedés csak gyógyszerre csitul, egyre kevésbé hiszek abban, hogy három-kettő-egy nap múlva egészséges leszek. Az utolsó napokon már sírni tudnék a dühtől, hogy miért nem eshetek már túl rajta, miért kell ennyire elhúzódnia? Miért kellett nekem vizes hajjal a szélben vircsaftkodnom műtét előtt 10 nappal?!
Arra a konszenzusra jutok, hogy akkor ott rohadjon meg az egész, felhívom dr Sármot. Sajnálom, doktor úr, beteg vagyok, fáj a torkom, félek, hogy így nem altatnak el. Hát így kizárt, mondja, sóhajt, és újabb időpontot néz. Indítványozza, hogy nyaraljunk rá egyet, és találkozzunk szeptember 26-án. Remek. Csodás szülinapnak nézek elébe.
Aznap nagyon furcsán érzem magam. Egyrészt megkönnyebbülök, mert már nem kell szoronganom, hogy meggyógyulok-e időre, másrészt szomorúan nézem, ahogy elpörgetem a naptárat szeptemberre: addigra már réges-rég túl lettem volna rajta, ha nincs a kiütés, ha nincs a torokfájás…mi jöhet még?
Ilyet sose kérdezzetek. Az élet ilyenkor készséggel megmutatja, mi van még a tarsolyában. Miután – ahogy számítani lehetett rá – a tervezett műtét napján már ismét makkegészséges voltam, meglátogattam anyut. A kanapén ülünk, Kajmi cicánk szokás szerint keresztbe-hanyatt fekszik rajtunk, és az elégedettségtől pilledten hunyorog ránk felváltva. Anya ekkor magához képest túl komolyan megfogja a kezem, és odavezeti, ahol a cicáknak kb a hónuk alja van.
- Érzed itt ezt a dudort?
Neee. Neee. Istenem, csak ezt ne.
(folyt. köv.)
* „Sárkánytűz” – George.R.R Martin: A Tűz és jég dala sorozatból
