A férfi valószerűtlenül magasnak tűnt abból a szögből, ahol guggoltam. Persze, ma már tudom: egy hétévesnek minden felnőtt óriás. A semmiből lépett elénk, váratlanul és nesztelen, mégis oly magától értetődően, hogy a Jóisten odafent talán egy pillanatra ránk csodálkozott, de aztán ment, és inkább a dolga után nézett. Az idegennek esze ágában sem volt leszidni bennünket, pedig más felnőtt biztosan a fülünknél fogva cibált volna ki onnan, amiért összepisiljük a közteret. Ő ehelyett csak némán imbolygott felettünk, mintha várt volna valamire. Napbarnított testén vékony kötegekben húzódtak az izmok, de az arcát nem láttam, azt homályba borították a környező lombokról ráhulló árnyak. Sietve és esetlenül rántottam fel a bugyimat. Az óvatos megkönnyebbülést, amiért nem teremtett le minket, lusta hullámokban mosta el a zsibbasztó félelem. Valami nincs rendjén. A csend szinte viszketett. Miért nem szól? Különben is. Ahhoz képest, hogy felnőtt, igazán udvariatlan. Azt mindenki tudja, hogy megvárjuk a másikat, amíg végez. Miért nem várt odakint? Ennyire kellett neki is? Ahogy jobban meg mertem nézni, egyáltalán nem volt megfelelően felöltözve se. A férfi semmit sem viselt, csak egy sötétkék úszónadrágot, amit aztán olyan gyorsan gördített le a térdére, hogy a gyomrom a torkomba tolult, és a pillanat töredéke alatt megértettem: most aztán nagy baj van.
Június volt, és mi már javában az ÁCIÓ! hetében jártunk, amikor a napközis tanító néni ráunt az iskolaudvarra, és kivezényelt minket a suli előtti játszótérre, hogy világot lássunk. Igaza is lett. A kerítésen túl a szürke paneltömbök ölén elterülő placcon valóban több lehetőség adódott arra, hogy felszakítsuk a szánkat. A sarokban ott hatalmasodott az állandóan kilövésre kész, de mégis kiábrándítóan unalmas szovjet rakéta, amiről már jócskán lepattogzott az égszínkék festék, és ettől büdös vasszagot árasztott. Páran közülünk felkapaszkodtak a tetőtérbe, és onnan lövöldöztek ránk. Valamivel arrébb a négyszögletes homokozóban érdeklődés híján aznap délután csak verebek ugráltak, a görbe hátú macskára pedig csak az igazi Rambók hágtak fel, akik nem féltették a térdüket a horzsolástól, ha a nagy függeszkedés közben a kavicsos betonon landoltak. Nekünk, többieknek maradt az udvarlós játék. A fiúk csúfoltak, és galacsinokkal dobáltak, mi meg nyávogtunk, és sugdolóztunk. Szerelmem, Bocskai Józsi egy reményteli másfél percig a nyomomban loholt, és vadul kergette a pörgős, piros szoknyámat, aztán kissé lemaradt, majd az iránnyal együtt érdeklődést is váltott, és nekiállt két kézzel homokot szórni az osztály bűzbombájára. Nekem ekkor már sírásra állt a szám, de ez ott éppen senkit se érdekelt. A rusnya liba persze csak tettette az utálkozást, és a sikítása undorítóan kacérrá vált, amitől úgy felment a pumpám, hogy elmentem hintázni. Ilyen szépen rendben ment a délután egészen addig, amíg Tündi meg nem szakította dühödt lendületem, kockáztatva ezzel azt, hogy szájba találom a szandálommal, és ennyit szólt:
- Pisilnem kell.
A nők kollektív tudattalanjában, legyenek bár ovisok vagy cégvezetők, a pisilés ősmotívum, egyetemes jelrendszer, alapvetés. Ha kell, akkor kell. Ha most, akkor azonnal. Lehetőleg párban vagy csoportosan, mely jelenség tudományos magyarázata még a jövő Nobel-díjasaira vár. Bár nekem nem kellett, tudtam a kötelességem, és lekászálódtam a hintáról, hogy a barátnőm ne egyedül menjen. Mivel a tanító néni Bocskai Józsi kétméteres körzetében pihent a padon, szóba sem jöhetett, hogy elkéredzkedjünk. Még a végén fel kéne adnom a halálos sértettségem, ha esetleg rám nézne azokkal a gyönyörű kék szemeivel, és akkor hogyan is utálhatnám tovább? Nem. Inkább a csenddel verés. Elindultam vissza az iskola felé, az ismerősbe, a biztonságba, de Tündinek keresztbe állt a térde, és a közeli kukák felé pislogott, nyomatékot adva félelmének, hogy addig bírja. Ilyen helyzetben nem állunk le vitatkozni, ezért megvontam a vállam, és követtem a vajszínű karéj irányába. A beton csigaház szűkös és orrfacsaróan büdös volt, köszönhetően a belsejében ásítozó, négy keréken rostokoló, nagy, szürke kukának. Félig rágördített fedele alatt napok óta rothadó húsnyesedékek és dobozukra dermedt, megsárgult tejfölszigetek párologtak az arcunkba. Fintorogva sürgettem Tündit. Ekkor történt. Pedig nem voltunk messze. Pedig még Bocskai Józsit is hallottam, ahogy a bűzbombán röhög. Elfutott a pulykaméreg. Minek kellett engem elrángatni tőle, most majd szájon puszilják egymást, és engem elfelednek örökre. Tündi a sarokban guggolt, és a dolgát végezte, amikor az az alak belépett közénk, és az az amúgy is kis tér egyszerre pukkadásig telt tétova, vészjósló csenddel. Mint megzavart galambok, rebbentek szét a nyár hangjai. Bocskai Józsi a bűzbombával, a görbe macska és a rakéta, a rajtuk viháncoló gyerekekkel, hirtelen fényévekre távolodtak, hármunkra pedig áthatolhatatlan üvegburát borított elkerülhetetlen, közös sorsunk. Összetömörültünk a merev, béna némaságban. Ő nem köszönt, mi megkukultunk. Ahogy leguggolt, és letolta a fecskéjét, egy pillanatra elhittem, hogy ő is pisilni jött. Aztán valahonnan a fülcimpám mögül megéreztem – bár pisilni férfit még akkor nem láttam -, hogy nem így kéne tartania. Valami nem stimmel vele. Tündi felpattant, és felhúzta a bugyiját. Én addigra már hátamat a betonfalnak vetve, elborzadva figyeltem a történéseket, így már ketten meredtünk a maszturbáló férfira, aki ott guggolt előttünk, és egyenletesen, mintegy magában mormolt:
- Nektek is ilyenetek van, kislányok? – kérdezte halkan, kicsit mintha nevetgélve.
A fal nem engedte, hogy tovább hátráljunk, az egyetlen kijáratot pedig éppen ő torlaszolta el. A kör bezárult. A szemét félig lehunyta, és elkezdte kapkodni a levegőt. Csuklójával szinte összhangban, ritmikusan lökte ki magából az egyre kevésbé felismerhető szavakat.
- Nektek is ilyenetek van?
Mit akar ezzel? Miért ismételgeti? Amúgy is! Milyen buta kérdés ez! Nyilván nem ilyenünk van. Minek kérdezi? Hiszen tudja! Felnőtt!
- Mutassátok meg, hogy nektek mitek van!
Mutassuk….a felszólítás fejbúbon csípett, és hirtelen 20 fokot zuhant rám a hőmérséklet. Elfehéredett ujjakkal kapartam a falat, miközben a pánik nyöszörögve szivárgott ki a szám szélén. Igyekeztem bárhova máshova nézni, csak ODA nem. Most már iszonyú nagy baj van. Eddig csak azt akarta, hogy nézzük, de most rajtunk a sor, most ha nem tesszük, amit mond, még a végén…Tündi menekülőre fogta, és hátat fordítva az elfogadhatatlan, értelmezhetetlen szörnyűségnek, elkezdett felkapaszkodni a betonfalon. Nélkülem. Ami a következő pillanatban történt, azt nem bocsájtom meg magamnak, amíg élek. Tudtam, hogy egyetlen esélyem van valahogy ép bőrrel megúszni ezt az iszonyatot: ha együtt maradunk. Fogtam hát magam, rámarkoltam, és a szoknyájánál fogva visszarántottam őt magam mellé, le a földre, vissza a bajba. Megszűnt a lelkiismeretem. Nem tudom, hogy képzelte, hogy olyan magasra felmászik. Úgyse sikerült volna. De hogy tehetett ilyet? Hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy itt hagy? Nem volt se szavam, se bátorságom, hogy szóljak hozzá. Most már az ő szája is görbült, és halkan sírdogálva pödörgette a szoknyája szélét. Ha nem egy ütemesen csattogó pénisz tartott volna minket sakkban, lehet, hogy elszégyellem magam. De ott csak egyet akartam. Nem egyedül maradni.
A jelenet egy objektív időszámításban valószínűleg csak pár percig tartott, nekem mégis úgy tűnt, hogy az alatt kétszer is végigszámoltam a szoknyám mind a százvalahány apró, hófehér pöttyét. 37 év múltán is emlékszem az ujjaimra tekert fodrokra, ahogy beléjük kapaszkodva valahogy eltűrtem, hogy elmúljon az idő. A férfi egyszer csak felállt, felhúzta a fürdőnadrágját, és mielőtt biciklire pattanva elszelelt volna, ennyit mondott:
- Ezt még nagyon megbánjátok.
Kirobbantunk a szabadba. Tündi vissza se nézett, egyenesen odaszaladt a lányokhoz, és úgy vegyült el a játékban, mintha az elmúlt perceket nem halálfélelemben, hanem a vidámparkban töltötte volna. Én viszont kommunikációs kényszeremmel kéz a kézben jöttem a világra, és most fuldokoltam. A torkomon háborgó dráma forrásponton bugyogott, a szám széle rángatózva le-lekonyult, elborult tekintetem egy ismerős felnőttet kutatott. Akiben még bízhattam. Hüppögve trappoltam a tanító néni felé. Szörnyű látványt nyújthattam, mert az ordibálás tapintatos morajjá halkult. Elég sok postásosat játszottam ahhoz, hogy tudjam: az egymáshoz hajoló fejek most egy rólam szóló mondatot adnak tovább: „sír a Kis!” Az utolsó métert már futva tettem meg. Úgy fordultam, hogy ha elbőgöm magam, Bocskai Józsi véletlenül se lássa, hogy milyen vörös a képem. Előbb taknyozva, aztán zokogva, talán nem mindig a megfelelő szókinccsel, de bevallottam mindent a tanító néni bal fülének. Azt is, hogy mit mondott nekünk, és azt is, hogy mit tartott a kezében a bácsi, aki nem bírta kivárni a sorát a wc előtt.
Annak ellenére, hogy vezetékes telefon akkortájt még csak a Mágenheim lakásban fordult elő, a nyolcvanas évek szüleit nem kellett félteni. Miután otthon részletesen elmeséltem a történteket, anyám riadóztatott a szülői munkaközösségtől kezdve a barátokon át a tanácselnökig mindenkit, aki szóba jöhetett. Az osztály apukái párokba rendeződve minden egyes nap járőröztek, és egy héten belül megtalálták a biciklis rémet. Amit tettek vele, azt ma – úgy sejtem, – önbíráskodásnak hívja a jog, és valószínűleg ennél frappánsabb kifejezést én sem adhatnék neki. Az elkövető – egy huszonéves, vékony testalkatú, budapesti férfi – sajnálatos módon akkorát esett a biciklijével, hogy mind a négy végtagját eltörte, a fején pedig - vélhetően egy-két tompa tárgy behatására, - súlyos zúzódások keletkeztek. Randa egy sportbaleset.
Ami engem illet, az eset után következő napok és hetek egy merő rettegésben teltek. Az idegen szavai velem voltak, ha keltem, velem, ha legóztam, és velem, ha rám oltották a lámpát. Ezt még nagyon meg fogom bánni. A sarkamban loholó, megfoghatatlan fenyegetés ezer arcot öltött. Elképzelt végkifejleteimnek csak a fantáziám szabott határt. Lassanként rájöttem, hogy nem is attól kell félnem, hogy a férfi megvár az iskola után, vagy kárt tesz bennem. Bosszúja végül alattomosabb és cinikusabb lett mindennél, amire felkészültem. Hogyan fogom ezt megbánni? Hogyan fogom én ezt megszenvedni? A szembesülés legalább annyira fájt, mint amennyire féltem azon a szörnyű júniusi napon a betonba lapulva. Oda döfött, ahol a legjobban megéreztem. Észre se vettem, de abból az átlagos kisgyerekből, aki aznap voltam, az évek alatt kifejezetten ronda kamasszá serdültem. Amíg a Réger Andi meg a Szabó Évi a hetedik nyárra kibomlottak, mint a tubarózsa, én egyre halványultam. Irigykedve lestem őket, ahogy vihogtak, mint a fakutya, valahányszor gyűrt füzetlapokra írt üzeneteket kaptak a pad alatt, de hallottam később, hogy már csókolóztak is. Mire elballagtunk, a vihogásból nevetés, majd mosoly lett, a nyolcadikos fiúkat pedig menő gimnazistákra cserélték. Ahogy azt a lányok szokták. Bezzeg én meg még nem is csókolóztam, egyszer se. Számolatlan, kispárnába zokogott éjszaka alatt beláttam, hogy itt van, ez az. Ez az én átkom. Sose lesz fiúm. Általános végére mindössze egy nyamvadt szerelmes levelet tudtam csak felmutatni, azt is még negyedikből. Akármennyire vágytam rá, senki se szeretett belém, vagy akár csak járt volna velem a hecc kedvéért, vagy urambocsá: senki nem akadt, akinek tetszettem volna. Egy darabig.
Harmincéves lehettem, amikor megtanultam, hogy nem kell mindenkivel lefeküdni, akinek tetszem. Pár év múlva úgy pontosítottam: nem is kell tetszenem. Ma már tudom: semmi sem történik, ha nem tetszem. Néha visszagondolok a fecskés fickóra. Vajon bringázik-e még a nyári délutánban? Vajon lett családja? Vagy már agyonverték azóta? Nem tudom. Járhattam volna sokkal rosszabbul is, de nem áltatom magam azzal, hogy ugyanazt a szerelmi karriert futottam volna be, ha nem tolja a péniszét az arcomba hétévesen. Ki lehetett volna védeni ezt a ronda ügyet? Valószínűleg. Ha a tanító néni jobban figyel, ha Bocskai Józsi nem árul el, ha hallgatok a megérzésemre, és az iskolában pisilek. Igen, aznap talán megúsztam volna. A betonfalak mögött szobrozó kukákat ma már rácsokkal zárják, de olyan zegzugos ez a város, és annyi a beteg, hogy nem lehetsz elég óvatos. Így eshetett meg, hogy tizenpár év múlva, egy gyönyörű, ragyogó tavaszi napon újra megszólalt bennem a vészcsengő, de még addigra se tanultam meg, hogy hallgassak rá. (folyt. köv.)
