A Budapesten rekedt indián nyár utolsó sugarai lustán elhasalva nyaldosták a járdát, amikor bokáig gázolva az optimizmusban 2019. október 7-én megérkeztem Artúr doktor rendelőjébe. Lihegő anyámat feltuszkoltam az emeletre, és amíg bevettem magam a mosdóba, hogy a rejtélyes „ambuláns mintavétel” névre hallgató beavatkozás előtt egy utolsót pisiljek, ő már le is beszélte az öltönyös főaggyal, hogy bejöhet fogni a kezem. Erről egy kínos mosoly mögül azonnal lebeszéltem, és meghagytam neki, ha egy óra múlva se jövök ki onnan, törje ránk az ajtót.
Mint említettem, afféle mihaszna diákként erre a vizsgálatra egyáltalán nem készültem. Se felszerelésem, se leckém. Elképzelésem sincs, mit takar az ambuláns mintavétel, hogy hova szúrnak majd, és mennyire fog fájni – és működik: valóban boldogabb vagyok, így lelki szegényen. Artúr doktor hosszasan zörgeti a papírjaimat, és fel-felszaladó szemöldökét végül homlokára tapasztja a megrökönyödés.
- Háromszor se sikerült megműteni?
- Hát..nem.
- Az igen. Akkor vetkőzzön.
Hogy én hány kontextusban hallottam már ezt a mondatot, össze se tudom fogdosni. Ha volt kérdésem, azért, ha nem volt, akkor azért, ha volt panasz, akkor azonnal, ha nem, akkor csak megnézzük…én vetkőzés terén olyan lettem, mint a viccbéli nyuszika és a sapkája.
Artúr doktor az ultrahang masinával három endometrikus képződményt azonosít: egy-egy mindkét petefészekben, és a csúcsos sipka a húgyhólyagon. Stimmel. Teljes az osztálylétszám.
- 3 képlet van, ezért úgy korrekt, hogy mind a háromból mintát vegyünk.
Csak helyeselni tudok, és amíg a pasas magamra hagy a vizsgáló székben, meglódult fantáziám az érzéstelenítés irányába kémlel. Lidocainra számítok, bár őszintén szólva elképzelni se tudom, hogy az a petefészkemet hogy a manóba fogja kiütni, mert ugye, nem készültem. Zacskózörgés. Ez a tű lesz. Nem akarok belepofázni, de praktikusabb lenne elébb elérzésteleníteni, aztán döfni. Az öltönynadrág surrogására végül oda fordítom a tekintetem, és olyat látok, amit nem akarok: nyeklő-nyakló, túlontúl is látható vastagságú tű utazik felém a tenyerében, és ha jól saccolok, megvan az 30 centi is. Képen röhögöm képzeletbeli önmagam: na, most gyullaszd be a torkom! Haha! Semmit sem érsz el vele, mert végre túl leszek rajta! Végre véget ér a fél éves tortúra, akkor is, ha lázgörcsöt kapok itt helyben! A pasi beáll a lábam közé. Másik kezében semmi. Már meglehetősen fúrja az oldalam, hogy akkor mikor is fog elérzésteleníteni. Vagy ez a kínzóeszköz lenne az érzéstelenítő? Íííí.
- Ezt a tűt most beszúrom az ultrahangon keresztül, és mintát veszek.
Oó. Ooóóó! Szóval nem a hasamon át? Mindjárt elájulok. Most komolyan bevezeti a hüvelyembe, és tovább szúr vele egyenest bele a petefészkembe? Átszúrja a szerveimet!? Nem fogok én itt elájulni?! Vagy hát…ami fontosabb: nem fogok én itt elvérezni?! A sarokba sandítok, nyáladzik-e már titkon felvételre várva a gyilokpornó forgatócsoport. Fel se tudok háborodni azon, hogy engem hogy átvertek a palánkon, mert mintha valami kapirgálna ott bent. Megmarkolom a szék karfáját, ha kitépem, kitépem, legyen az ő baja.
- Bent vagyok – közli, és most, hogy mondja, mintha érezném is tényleg. Nagyjából olyan, mint amikor gyökérkezelés közben ugyan dolgozik a zsibi, de valami motoszkálást azért érzel a fogmederben. Mire megfogalmaznám a kérdést, hogy ez hogy a fenébe nem fáj, már kint is van, és látom, ahogy a tű hegyén vöröslő mintámat, szó szerint, mint véres kardot, az asztalához szállítja, két üveglap közé helyezi, összecuppantja, bezacskózza. Pfffhuuuh. Ennyi az egész?
Zacskózörgés. Jön a második tű. Még mindig önnön érzéketlenségem hatása alatt vagyok, és ha már így ráérek, felvetődnek bennem bizonyos kérdések. Ha se fájdalmat, se szúrást, se semmit az égvilágon nem éreztem úgy, hogy a doki olyan mélységekben kalandozott, ahol férfi előtte még sosem, akkor mi a helyzet a szex-szel!? A második tűre már próbálok tudományos kísérlet jelleggel rámeditálni. Lehunyom a szemem, kizárom a körúti villamos csikorgását, a doki koncentrált nyeldeklését, és idegszálaim felderítő csapatát ráküldöm a tűre, követni vágyom az útját, de megint csak távoli birizgálást érzékelek. Még az is eszembe jut, hogy egyszer beleolvastam egy G-pontról szóló cikkbe, ahol azt állította egy nőgyógyász, hogy a hüvely utolsó harmada annyira érzéketlen, hogy érzéstelenítés nélkül lehet operálni. Mire a második mintám is üveglapok közé kerül, megfogadom, hogy ezt a bizonyító erejű vizsgálatot alkalomadtán a hencegő harmincas hancúrlécesek fórumán odapirítom egyszer, ha úgy hozza a sors.
Zacskózörgés. A harmadik kenetvétel közben már mosolyra húzza a szám az adrenalinfröccs, végre vége, el se hiszem, hogy ehhez háromszor le kellett harcolnom magam. Artúr doktor kérdésemre elmondja, hogy ránézésre semmi komolyat nem lát, tipikus endometriózis, és a 162-es tumormarker sem vészes. Az eredményt emailen kapom, de a sietős gatyarángatásban elfelejtem megkérdezni, hogy nagyjából mikor. Még jó, hogy aznapra szabadságoltam magam, mert bár hazafelé két méterrel a járda felett csiripelek anyámnak, délután combizom gyengeség formájában kijön rajtam a stressz, és jólesik ledőlni egy 5-6 órára.
A vizsgálat után a fél éve halmozódó halálfélelmem is halványulni látszik. Ha már három orvos mondja, ideje elhinnem, hogy nem jár még a Kaszás a nyomomban. Két nap telik el, mikor az irodai falbámulás közben emailt jelez a telefonom. Artúr doktor. Az nem lehet, hogy kész, biztos csak rám írt, hogy valamit elrontottunk, meg kell ismételnünk a mintavételt, ilyen hamar nem tenyészthették ki. De de. Halált megvető bátorsággal, és – pechjére - az épp mellettem elhaladó kolléganőm kezét szorongatva lejjebb húzom az üzenetet, ahol a csatolt pdf dokumentumból egyetlen egy sor látszik, de az vastagon van szedve: „A 3 régió keneteinek egyikében sem láthatók malignitásra utaló jelek.” A kolléganő nem érti, miért kell neki majd’ megfulladnia karjaimban ettől a hírtől, de az biztos, hogy ember nem marad tájékozatlan azon a délutánon, ha akarta, ha nem. Milyen óriási az öröm, ha elkerül minket a baj, és milyen hamar elfelejtjük, mit úsztunk meg.
Dr. Sárm és az ezredes felváltva veregetik a vállam. Megoldódott! Na, ugye! Dr Sárm rendkívül büszke magára, hogy ekkora zen, és az égi jelekre hallgatott.
- Hát hiányozna magának most egy sztómazsák?
- Öööö…nagyon nem.
- Ugye?
A 2019-es év pont úgy búcsúzik, ahogyan érkezett: pofonosztással. A műtét ugyan sikerült, de a szövetminta rávilágít, hogy a cicánknak olyan progresszivitású rákja van, hogy csak hetei vannak hátra. Ha egyáltalán. A varrt seb is gyakran kifakad, anyámnak már se éjjele-se nappala, csak figyeli, mikor jön el az idő. Csendesen telepszünk köré a szőnyegen, felidézzük a történeteit, győzködjük magunkat, hogy elfogadjuk az elkerülhetetlent. Ha már pár macskától el kellett búcsúznod, a sokféle nyávogás közül kihallod a fájdalmasat. Nem hagytuk szenvedni. Kajmit december 30-án a nővéremék kertjében hantoljuk el. Kedvenc plüsscicáját mellé temetem, mert mindig rühellt egyedül lenni. Szilveszterkor úgy ringatom az Új Év bölcsőjét, hogy az újszülött jól hallhassa: csak egészséget, semmi mást. A többit megoldom.
Egészséget? Azt mondtad? Jó. A nőgyógyász team meghallotta a kérésem. 15 hónapos szoros kontroll alá vonnak. Háromhavonta tumormarker mérés, hogy nehogy elszokjak a vérvételtől, hüvelyi ultrahang, hogy érezzem a törődést, és vacsorára fogamzásgátló, hogy a szervezet tanuljon egy kis fegyelmet, ne termeljen itt össze-vissza minden badarságot, ami eszébe jut. Aki egészséget akar, az járjon utána. A tumormarker eleinte nagyot zuhan, aztán kicsit visszamászik, tétovázik, úgyhogy egy fél évre megszüntetjük a menstruációmat. Ennek hatására szinte a normál tartományba takarodik vissza, az összenövések elengedik egymást, az endometrikus képletek felszívódnak. Nyerésre állunk.
2021 januárjában dr Sárm elolvassa az eredményeket, okos buksija mögött összefűzi lapátkezeit, és közli:
- Most már azt mondom, engedjük el ezt a dolgot.
Két évbe telt, mire kirúgattam magam a nőgyógyászatról. Az én történetem az endometriózissal egyáltalán nem emelkedik ki más történetek közül, csak a műtétre figyiszt mutató szervezetem harciassága kívánkozott papírra. Mázlim volt, hogy az ezredes már bőséges tapasztalatot szerzett az ellenséggel szemben a harctéren, és az első gyanús jelre rögtön hadat üzent; hogy baráti sugallatra rátaláltam lelkem gyógyítóira, hogy talán odafentről is megtámogatták az ügyemet. De nem mindenki ilyen szerencsés. Sok barátnőm, ismerősöm sajnos végig járja a hadak útját. Műtét műtét után, összenövések, fájdalmak, újabb műtétek, újabb összenövések, amíg a hormonok csak bírják a melót. Amíg el nem fáradnak. Ezúton is kitartást és sok erőt kívánok mindenkinek, ki e teherrel él.
Hogy mit viszek magammal ebből a két éves próbatételből? Egy Viktor Emanuel Frankl idézetet mindenképp, amit egy Pálferi előadáson maga az atya tolmácsolt: „Boldogság mind az a rossz, ami ma nem történt meg velem.” Ezért fekszem le a mai napig mindig azzal a hálatelt gondolattal, hogy köszönöm, Istenem, Apucim, Nénje, Kajmi, vagy ki vagy a mennyekben, hogy ennyivel megúsztam.
(remélem) VÉGE
