2018 karácsonyát rumos-diós parába göngyölte a HCG hormonjaim sztrájkja. Mivel a terhesség kezdetén a számuk jócskán felszaladt, és a vetélés ellenére csak csigalassan araszolt lefelé, várva-várt, páros lábbal való kirúgatásom a Péterfy Nőgyógyászatáról egyre csak tolódott, és tolódott. Hasznan-Basznan-Krasznan – aki rezidens lévén pechjére mindig elérhető volt - megnyugtató mosollyal egyengette az ügyemet. Végigfutotta a laboreredményt, rám villantotta hófehér fogsorát, és a maga teljes bűbájában visszarendelt jövő keddre. Mármint az összes jövő keddre. Mi másra vágyna az ember jobban, mint arra, hogy lábujjlefagyasztó, takonytól szipákoló téli hajnalokon a vérét vegyék? A vérvételt követően rendszerint ültem három-négy órát a sarki mekiben, megettem az összes szendvicset, majd visszamentem az eredményért, amit megtelefonáltam az ezredesnek, és ami az ő kényes ízléséhez képest még mindig nem volt elég alacsony. Már a Maci is kibújt a barlangjából, amikor végre olyan szintre csökkent a kis nyavalyás, hogy el merték engedni a kezem.
A tavasz első rügyecskéi derűs kedvében találták az ezredest. Ültünk az asztala sarkán, mint két viharvert koma, épp csak a butykos hiányzott, meg a kockás abrosz. Édesbúsan, fejünket ingatva nosztalgiáztunk az elmúlt időszak istencsapásairól. A mai napig nem tiszta, mivel húzhattam ki a gyufát. Talán túl hetykén ültem azon a lovon. Emlékszem, valóban átsuhant az agyamon egy pillanatnyi dölyf, egy piciny fityisz a sorsnak. A „mibajlehet” orcátlan nyugalmával másztam fel a kitárulkozó székbe, és meredtem a monitorra. Na, ne. Folt hátán folt. Nekem mondjuk eddig se sokat mondott a szürke pacát körbenyaló fekete paca, felőlem épp úgy lehetett volna India vaktérképe is kivetítve, mint a bal petefészkem. Az ezredes homloka elborult, pedig odakint harsogott a napfény. Azonnal leolvastam az arcáról, hogy halálos beteg vagyok, vagy legalábbis leszek, még mielőtt kettőt pislogok.
Mire visszaülök konzultálni, mondanom sem kell, ugyanaz a riadt őzike vagyok a Péterfy folyosójáról. Mi a franc van már megint?! Az ezredes már sorolja is a méreteket. Bal ováriumban ekkora meg akkora, jobb oldalon is akadnak szép számmal. Ciszták. Felfoghatatlan méreteket mond olyan szervekről, melyekről elképzelésem sincs. Mekkora lehet egy petefészek egyáltalán? Számításaim szerint még öklömnyi se, de hogy fér bele egy 4 centis ciszta? És ha bele is fér, az ott mit túr ki? Az ezredes összefűzi ujjait, és ráncba szaladt homloka alól pont annyira komolyan néz rám, hogy incifincire töpörödjek. Nem húzhatjuk tovább, ideje elmennem valahová, ahol még nem voltam. Emerre. Mármint MR-re. Az ezredes elregéli, hogy a mágneses rezonanciát alkalmazó eljárás egyáltalán nem káros, viszont ha van bennem akár egyetlen kanyar vagy beugró, amiről ő nem tud, azt látni akarja, nehogy elmenjünk valami mellett itt a nagy megnyugvásunkban, most, hogy elhárult a HCG veszély. MR előtt vesefunkciót nézünk, fáradjak be ekkor meg ekkor a nőgyógyászatra, ahol egy héttel a vizsgálat előtt megszúrnak. Már megint megszúrnak. Úrinő létemre nem mondom el neki, hogy ebből a szurkálódásból már mennyire kezd elegem lenni. Értem van, tudom én.
Nem telik el pár nap, és újra Marika ajtaja előtt találom magam a kispadon, a riadt szeműek közt. Persze tilos, de interneten kitanulmányoztam, hogy MRI előtt azért kell vesefunkciót nézni, hogy ha kontrasztanyagot fecskendeznek a vizsgálat közben belém, meg tudjuk saccolni, hogy nem purcanok-e majd ki tőle. Míg az ezredest várom, hogy Marikával levetesse az ennek akkurátus megítéléséhez szükséges vért, a jobb vállamra nehezedő, mázsányi mélabúra leszek figyelmes. Óvatosan oldalra pillantok, és érzékelem, hogy a mellettem ülő hölgy keservesen, de némán sír. Csak közelebb fészkelődöm, hogy megtudjam, mi eszi. Pataknyi könnyét nyeldekelve elhabogja, hogy három műtét se segített rajta, holnap kiveszik a méhét. Mit lehet erre mondani? Csak egy vállsimogatásra telik tőlem is, mielőtt elszólítják. Meg is érkezik az ezredes, oldalán hű csatalovával, és a vérvétel a szokásos pánikrohamban rendben lezajlik. Mialatt a folyosón haláltusámat vívom a pöttöm vatta alatt, egy pillanatra elmerengek azon, vajon miért kérdezte az ezredes, hogy mikor menstruáltam utoljára? Mindegy, biztos a vesém is be van már huzalozva a petefészkembe, énnekem aztán már szemem se rebben. Jövő héten MR, előtte ide beugrani a vese-eredményért, csókolom.
Évek óta az a szokás nálunk, hogy karácsonyi ajándék gyanánt befizetjük magunkat egy tavaszi wellnesselésre. Amúgy nagy ötlet. 2019-ben ezt a lazulást pont a márciusi MR előtti hétvégére sikerült időzíteni, így hát 3 napot és 2 éjszakát tölthetek azzal, hogy nyakig a meleg vízbe merülve a hasamat fixírozom. Mennyi minden rotyoghat épp most is ott a bőröm alatt, és mennyire nincs rá hatásom. Ilyen és ehhez hasonló, kellemesen feltöltő gondolatok masszírozzák az agyamat, hogy mire újra a Péterfy faliújságját fürkészem, tiszta frászban lehessek. Marika féloldalasan döcög felém a kék csempék mellett, és mint mindig, első blikkre most sem vágja, mit óhajtok. Elmondom neki, hogy tetszik tudni, az ezredes, és én vagyok a vesés, a leletért jöttem, mert azzal át kell vágtatnom az MR-re. Némi kulcszörgés és valamivel több görnyedés után bejutunk a falatnyi, raktárból átalakított magánkalitkájába, ahol a múlt századból rá maradt monitorja előtt görgeti-görgeti az egeret, és csak nem talál. TAJ számomra rákeresve kinyomtat valamit, amire ránéz, és amit azonnal összegyűrve a szemetesbe hajít.
- Ez nem a maga lelete, valami tévedés történt – szorítja meg a kezem, és elrobog, hogy előkerítse az ezredest.
Engem viszont nem olyan fából faragtak, hogy ne olvasnék folyékonyan a metakommunikációs jelekből, mert pontosan tudom, hogy ez az én leletem, csak nem vesefunkcióra, hanem valami másra szűrve. Amíg a csataló az ezredest kergeti, egy hirtelen mozdulattal kikapom az alaposan eldeformált papírost, és kiolvasom a lényeget. Progeszteron: 4.3, CA-125: több mint 50. B*ssz*meg.
Visszatömködöm a leletet a szemetesbe, és megrendülve várom vissza a párost. Az ezredes exkuzálja magát, valamit sajnos összekevert, most már értelmet nyer, hogy mi köze volt a menstruációmnak a vesémhez. Semmi. Amíg ők elrendelnek egy szupersürgős labort a vesefunkciómra, és Marika nyúl a bal vénámért, én még a döbbenet kapufáját támasztom. Több, mit 50…az bizony már átlépte a normál küszöböt, de amikor ezt pedzegetni kezdem, kiebrudalnak azzal, hogy ez nem az én leletem, szót sem érdemel. Fenéket nem. Oké, legyen meg a vesefunkció, már tépek is át az MR-re, ami egy 10 perces autóút. A Kedves nem érti, miért sírom el magam az úton, tán ennyire bosszant a dugó, én meg próbálom nem belelovallni magam, hogy elindultam a Halál völgykatlanába. Mire a recepción felveszik az adataimat, már kész is van a vesefunkció: minden rendben, és készüljek: valószínűleg itt is meg fognak szúrni.
A tumormarkerem annyira lezsibbaszt, hogy robotpilótában masírozok be a vizsgálóba, ahol rögtön fel is ébredek. Ilyen gépet se láttam még. A sötét szoba közepén maga a sokat látott Nostromo ásít rám. Még jó, hogy idáig bekísért az asszisztens, különben biztos rossz irányból hágtam volna meg ezt az ormótlan szerkezetet. Szakszerűen (itt: combközépig lerángatott farmergatyában, seggel előre, lehetőleg nem nagyon lélegezve) elmerülök a hófehér kapszulában, ahol olyan hangokat tapasztalok, hogy ha nem tudnám, hogy a szomszéd üvegkalitkában ül, és felügyel rám valaki, azonnal Ördögűzésért folyamodnék a Vatikánnál. Nem ígérkezik valami pompázatos délelőtti programnak ez a kiszámíthatatlan, erőteljes fülbe-kalapálás. Most sírom vissza a panelt, ahol csak diszkrét falfúrás festi alá a hétköznapok eseményeit.
Már vagy 40 perce Ellen Ripley-set játszom a nagy fehér űrhajóban, mikor a batár fülhallgató dacára meghallom, hogy valaki a háttérben motoszkál, és a masina kivontatja hanyatt fekvő testemet az alagútból. Egy jóképűnek kicsit sem mondható, ám annál kedvesebb arcú fiatal pasi odalép hozzám, és lemosolyog rám.
- Kölcsönkérhetem a bal kezét?
Miután sebtiben elmagyarázom, hogy nem drogos vagyok, csak engem valamiért kiváltképp szeretnek szurkálni, megkapom a királykék koktélt. A kontrasztanyag. A pasas magamra hagy. Csúszom vissza a Nostromoba, Anya időnként tülkölve figyelmeztet, hogy pár perc múlva megsemmisíti önmagát, közben majdnem elbóbiskolok az ütemes kopogásra, amit meggyőződésem szerint az idegenek túl hosszúra növesztett körmeikkel idéznek elő, ahogy a megevésemre igyekeznek a szellőzőrácson. Nyugi, nyugi, mindjárt szabadulsz. Próbálom nem elképzelni, ahogy ez a kék festék körbenyargal az érhálózatban. Mit is mondtak? Csak nem levegőt venni, ha kalapál, csak nem leve…nem bírom.
Úgy hasítok ki a NASAból, mint egy rakéta. Az eredményt két hét múlvára ígérik, melyről úgy fogok értesülni, hogy felhívom az ezredest. Az ezredest telefonon elérni szinte lehetetlenség, hiszen álló nap a terepen lovagol, ráadásul az a maradi fajta, aki kábé annyira úr a saját mobilja felett, mint amennyire én tudok üzemeltetni bármely járművet. A nap, melyen először lehet érdeklődni, nem úgy fog bevonulni a történelembe, hogy aznap nyertem el az Év Dolgozója címet. Egy percet nem tudok koncentrálni, folyton az órát nézem: mikortól lehet már telefonálni. Ahogy sejtem, nem veszi fel. Ilyenkor bezzeg az én telefonom megállás nélkül cseng, mindenkit lepattintok, most ne foglald nekem a vonalamat, mindjárt visszahív a doki. De a doki nem hív vissza, mint másnap megtudom: még nincs kész az eredmény, talán holnap.
A következő nap is hisztérikus ceruzadobolással telik.15 percenként hívom, miközben persze mar a lelkiismeret-furdalás is: csóri, van elég dolga, egész nap operál, összes nyílásukból vérző betegeket ment, én meg jövök itt a szeretnék érdeklődni dumámmal. Az ezredest két műtét között csípem el: megvan a diagnózis, nem jó hír. Ezen a ponton kikapom a szövetet az irodai székből. Ugye nem…? Nem. Endometriózis. Most nem tudok beszélni, hívjon fel 7 óra után, mert előtte lesz egy kis összejövetel nálunk otthon – köti az orromra. 7 után hívom, épp a cipőkanállal a kezében érem el, ne haragudjon Ildikó, maga most ha akarja, ha nem, el fog engem kísérni a patikába, mert engem szalajtott el a család. Közben mesélek az endometriózisról. Van kedve sétálni? Pszichés állapotomat tekintve nagyjából annyira vagyok rágörcsölve a küszöbön álló ítéletre, hogy egy kis információért – azaz: megnyugtatásért – cserébe még a Holdra vezető létrát is azonnal összekalapálnám, ha azt kérné. El is indulunk a kerti sövény mellett, legalábbis én így képzelem. Közben tényleg mesél. Először tanuljuk meg a nevét. Endometriózis. Mielőtt ráfordulunk a főútra, már százszor a számba rágta, hogy nem halálos, nem rosszindulatú, csak rettentő fájdalmas tud lenni. Történik ugyanis, hogy a méhed nyálkahártyájának egy-két sejtecskéje fogja magát, leválik a szüleiről, és vándorútra indul a hasüregedben, de az amundsen –i babérokra törő endo szövetek nem restek, elutazhatnak egészen a tüdőig, a vastagbélig, vagy az agyba. Na, ezzel nem az én bölcs ezredesem riogatott feleslegesen, ezt már én gugliztam ki. Azonban ez a túrázó szövet - mindamellett, hogy hívta a franc- nem is túl udvarias. Magasan köp az olyan közmegállapodásokra, mint például: „Rómában, mint a rómaiak” . Ehelyett hűen megtartja népe tradícióit, és valahányszor eljön a menstruáció ideje, ő fogja magát, és vérzik egyet, tök mindegy, hol van épp. Na, nem nagyon,de ahhoz épp eléggé, hogy azokat a szerveket, melyek körülötte legálisan lakoznak, összetapaszthassa, mint egy tépőzár. Innen aztán kialakulhatnak vékonybél-petefészek összetapadások, de szűkületet okozhat vesében, húgyhólyagban, bárhol. Ha ez olyan mértéket ölt, hogy az már zavaró, jönnek a menstruációs fájdalmak, ami nem ám csak egy kis görcsölés, hanem szülési fájdalommal vetekedő, rettentő kín. Ez a kis cukiság ráadásul vérrel teli cisztákat produkál, mely a keresztségben a csokoládéciszta nevet kapta. Azonnal felháborodok, hogy egy ennyire csábos képet kell társítanom az ellenségem randa ábrázatához. Ráadásul a csokis nem is olyan, mint a hagyományos ciszta, ez nem szívódik fel, ez veled marad. Az ezredes egy lámpaoszlop alá érve felolvassa, hogy mit látott a kontrasztanyag, bennem merrefelé kapaszkodtak össze a szervek. Bal petefészek a méhvel, vékonybél a jobb petefészekkel, húgyhólyagon egy csúcsos sapka. Ahogy sorolja, ösztönösen a hasam simogatom. Srácok. Ne már. Közben megtudom, hogy az a kis 4 centis cisztám egy hónap alatt 7 centire fújta fel magát, és bizony ezt ki kell operálni, mert ez már nagy. Megnyugtat, hogy a Péterfyben van egy szuper csapat, aki mindent ken-vág a laparoszkópiás műtétekről, ráadásul egy nagyon kedves barátja-kollegája történetesen az én bajom specialistája. Mielőtt betér a gyógyszertárba, engedélyemet kéri, hogy összehozhasson vele egy randevút kettőnknek. Mert, hogy ha azt remélem, hogy ő itt kiszáll a buliból, akkor nagyot tévedek. Ezt együtt fogjuk végigcsinálni.
Az édes hármasra 2019 áprilisában kerítünk sort. Egy biztos. Ami az interneten endometriózis témában le lett írva, azt én tisztességgel feldolgoztam. Kijegyzeteltem én a bulvártól kezdve a szakmai-de-érthetőn át a tudományos folyóiratokig mindent. A jegyzetekből a randit megelőzően olyan részletes kérdőívet készítettem, hogy átolvasva konstatáltam: na, most nem lennék a specialista csákó helyében. Mire újra a Péterfy csempéit vizslattam, már oktathattam volna a témát. Az ezredes fel is tűnik annak rendje s módja szerint, és kéri, hogy várjak kissé, mert a kollegája még konzultál. Vártomban-ültömben még egyszer áttekintem a kérdéssort, és még a huszonharmadik tételnél se járok, mikor az ezredes a hátam mögé mosolyog, és megindul valaki felé , aki egy hórihorgas árnyékot vet rám. Az ezredes odafordít az óriáshoz, aki gyengéden leereszkedik hozzám, halkan bemutatkozik, és bekísér egy vizsgálóba. Előzetes nyomozati anyagaim felderítették, hogy pár évvel lehet nálam idősebb a pasas, ellenben egyszerre jogász és szülész-nőgyógyász, endometriózis specialista, daganatos nőgyógyászati betegségek főtudora, és ha ez nem lenne elég izgi, még igazságügyi orvosszakértő is. Azt gondolom, jó helyen vagyok. Itt aztán lehet majd kérdezni! Az ezredes bemutatja Dr Sármot, aki zavarbaejtően jóképű, meghatóan udvarias, kedves, és felettébb kellemes kisugárzású. Meglep az érzés, hogy ha kezében lenne egy szike, máris feküdnék alá. Az ezredes látja a kölcsönös szimpátiát, és huncut mosollyal meg egy kaján beszólással magunkra hagy bennünket, közölve, hogy itt rá már nincs szükség.
Dr Sárm elnevez rólam egy file-t, felveszi az adataimat, átolvassa a papírjaimat, és körzőt-vonalzót ragad, hogy lerajzolja a komplett belső térképemet. Ahogy magyarázza, amit az elmúlt hetek alatt nem hogy angolul, de latinul is bemagoltam, azt veszem észre, hogy már egy ideje engem is sodor magával a problémamegoldás iránt mutatott lelkesedése, és itt részemről meg is történik a kapcsolódás. A kezdeti nyugalma hevült buzgalommá fokozódik, és én, esküszöm, ábrándos tekintettel elhallgatnám mindezt karácsonyig, ha a következő kanyarban nem gázolnék bele térdközépig a Fekete Levesbe. A hatályos szabályok szerint ugyanis mindent, ami 6 centinél nagyobb, és nem szériatartozék, ki kell venni az emberből. Az enyém hét. Nem kell hozzá közgáz, hogy rájöjjek, hova akar kilyukadni. Nem is célozgat sokáig, csak rutinosan úgy csavarta a mondandóját, hogy szinte kedvet kapjak a kalandhoz. Indítványoz is egy laparoszkópiás műtétet, én csak ne aggódjak, szépen „kikapja” ezt a nagy cisztát, és ha már bent van, szívesen szét is nézne. Ha ettől még nem tojtam volna össze magam, a következőktől biztos pelenkát cserélek. Ugyanis hozzáteszi, hogy ő az endometriózistól összetapadt szerveimhez a műtét során már pedig nem nyúl. Houston, baj van. Mit nem értek? Nem azért vagyok itt? Hát nem. Meghitt viszonyunknak pusztán egy oka van: a 7 centim. Azzal érvel, hogy bár ő simán bármikor tudna egy panaszmentes páciensből panaszost csinálni, nem akar. Higgyem el, ha minden összenövést szétcincálna bennem, a műtét után elátkoznám a napot, amikor találkoztunk. Ezt a mait. Pedig a mai nap szép. És akkor mi lesz az összenövésekkel? Semmi. A tudat, hogy egy alien kolóniát kell dédelgetnem odabent, míg világ a világ, lebénít. Kapcsoltunk holtpontra jut, szerepeink megcserélődnek. A sebész leteszi szikéjét, és bölcselkedni kezd. Értsem meg szépen: majd csak akkor vágunk, ha fájni fog. Addig figyelünk. A randi végén – ahol őrült, dühödt csókolózás szokta kezdetét venni - rátér a legélvezetesebb részre: tájékoztat a műtét kockázatairól. Tudomásul veszem, hogy lehetnek komplikációk. Elfogadom, hogy megsérülhet a húgyhólyagom, és 2 hétre katétert kaphatok. Tisztában vagyok vele, hogy ha bélsebészeti beavatkozásra kerül sor, 6 hónapra kivezethetik a belemet egy sztómazsákba. Minden mondata között egy árnyalattal szürkébb lesz az arcom. Mielőtt behánynék a sarokba, kimagyarázza magát: a betegtájékoztatás szent ösvényén járunk, és ő erről senki kedvéért le nem tér. Ha tudnám, mennyi milliójába van ez a kórháznak. És nehogy magamra vegyem! Ilyen nem lesz, de…előfordulhat.
Mire én is előrukkolhatok a kérdőívemmel, a válaszok 89%-át már kimazsoláztam az elhangzottakból. A maradék kérdéseimre úgy koncentrál, mintha a 6 milliós feladványhoz ért volna a Legyen Ön is milliomosban. Miközben elrebegem a hülyeségeimet, végig a szemembe néz, egyszer se röhög fel, csak az enyém a figyelme. A pasas képes, és türelmesen kivárja, hogy elfogyjon a sor, és vele talán a kétely. Amikor végzünk, nem pattan fel, hanem olyat mond, hogy majdnem elbőgöm magam.
- Ildikó, ugye tudja, hogy maga nem beteg?
Elképzelem, mi mehet odakint a folyosón. Rohanás, kérdezősködés, lerázás: a doktor úr konzultál. Konzultál a francokat. Egy begörcsölt csajt vigasztal. Orvostól még ilyet nem tapasztaltam, de ő tényleg azzal foglalkozik, hogy amennyire lehetséges, felszámolja a betegségtudatomat. Szegény. Ha tudná, hogy annak gyökerei már a kettes metróban kapaszkodnak. Párás szemmel bólogatok, persze, tudom én, minden csodás, csak épp a torkom véres. Visszakísér a folyosóra, és nyakon csípi az ezredest. Neki is elmondja, hogy első körben a betegségtudatot kell kikezelniük belőlem, azzal már el is kérte a TAJ számomat és a vércsoportomat, és lefoglalja nekem a műtétet abban a hónapban, amikor pattannak a rügyek, balzsamos a levegő, szikrázik a nap, és engem mellesleg felnyársalnak majd. Május 28.
Úgy búcsúzik tőlem, hogy mire odajutunk, lehet, hogy nem is lesz miről beszélni. Mert ugye a 7 centi. Ha addig felszívódik…nos, akkor nincs műtét. A remény úgy csap arcul, mint kitárt ablakon át a szobába nyargaló tavaszi szellő, és én máris új céljaim felé szárnyalok. 6 centi alá kell mennem. Az ezredes kiosztja a feladatot: május 27-én befekvés, előtte 7 nappal EKG, tüdőszűrés, vércsoport meghatározás (amit akkor még nem értek, hogy minek, de hogy rákérdezzek, túl droid vagyok), de én egyet se aggódjak, Marika intézi, én csak előtte csörögjek rá. Ahogy szoktuk.
Egy héten belül az ismerőseim 60%-a már biztosan értesül a dátumról. Vannak, akik kacagva húzzák fel pólóikat, semmiség, nekem is volt, látod itt ezt a picike pontot? Katonadolog. Mások műtéttagadók lesznek, és kizártnak tartják, hogy velem ilyen megtörténhessék. És vannak páran, szám szerint öten, akik a hír hallatán egy különös szókapcsolatot emlegetnek. Különös, de ismerős szavak. Hallottam, és láttam már. Prana nadi. Csak menjek el kezelésre, és figyeljem meg: nem lesz itt semmiféle műtét. Ez a szcenárió meglehetősen tetszetős, ráadásul a tény, hogy öt irányból is megizgatnak vele, nem lehet más, mint égi jel. Párnamaci. Menjünk!
(folyt. köv.)
