4 éve ugyanezen a hajón apu búcsúztatójának felolvasását egy idegenre bíztam, mert féltem, hogy saját szavaim ellenem fordulnak, és képtelen leszek elmondani, amit akartam. De Tőled ma itt mindenki nevében én fogok búcsúzni, Anyuci, mert hozzánk ez a méltó, mert mi nem féltünk a szavaktól sosem. Kimondtuk, úgy, ahogy jött, ha szép volt, ha borzalmas. Te mindig kendőzetlen őszinteséggel meséltél nekünk az életről, és mindenről, ami vele jár: szerelemről, barátságról, betegségről és elmúlásról is. 8 éves lehettem, amikor egy beszélgetés során elhangzott a szádból a félmondat, ami félelmetes volt, mint egy emberevő óriás: „amikor én már nem leszek…” Sírtam. Már nem emlékszem, hogy félelmemben, vagy dühömben, csak azt tudtam, hogy olyan nincs, hogy nekem nem lesz már anyukám. Azóta felnőttem. Láttalak népszerűséged csúcsán és magányodban, energikusan és elesetten, és azt is végig néztem, ahogy lassacskán elfogy belőled az élet. Egy gyermek szemében a szülő megkérdőjelezhetetlen és hatalmas, de végül egyikünk se ússza meg, hogy annak lássuk egymást, amilyenek vagyunk: sebezhetőnek és halandónak. Az elmúlt hónapokban kikerülhetetlen volt a gondolat, hogy egyszer beváltod az ígéreted, és tényleg nem leszel. A mai napon összegyűltünk itt miattad és érted, a családod, a rokonaid, barátaid, szomszédaid, kollegáid, hogy mindazt, ami a földi léthez kötött, visszaadjuk a természet örök körforgásának, és mindazt, ami benned örök, a szívünkben megőrizzük.
Ti, akik ma eljöttetek, hogy együtt kísérjük el anyut utolsó útjára, többet tudtok, mint azok, akik csak az örökké mosolygós, életvidám, csicsergős kismarcsit ismerték. Ti tudjátok, hogy a széles mosoly mögött valójában kőkemény harcok dúltak, és láttátok, hogy ez az apró termetű, szívós asszony hányszor kelt fel, bukott el, és kelt fel újra. Ahogy Lilla barátnőm mondta mindig: anyukád egy főnixmadár. Pár éve kitartó unszolásomra anyu megírta a saját történetét, amit épp olyan döbbenettel olvastam újra minden alkalommal, mint először. A csenevész, mindig éhes árvaházi lány hatalmas utat tett meg a mélyszegénységből és a jéghideg szeretetlenségből, amíg végül saját családja lett. De nehéz dolgom lenne, ha össze kéne számolnom, hogy hány fogadott testvérem van, hány gyerek és felnőtt talált otthonra anyu hatalmas szívében, úgy, hogy senkit ki ne hagyjak.
Anya. Még nem tudom, hogyan lesz ezek után. Még csak azt tudom, hogy amikor kijövök az orvostól, még most is téged hívnálak elsőként, de már nem veszed fel. Ha van fél órám, indulok, hogy felugorjak hozzád, de már nem vársz rám a Petőfi 18-ban, és ha be is csengetnék, már nem hallanám, hogy kétszer belerúgsz a szekrény sarkába, annyira igyekszel, hogy beengedj. Már nem lesz több spontán párizsis kenyérke, mindent belengő öblítőillat, se nosztalgikus ottalvás, amikor mi már fél 9-kor hálóingben Columbot néztünk az ágyból. Szörnyen hiányoznak azok az idők, amikor még a hátadon elhordtad az egész világot, és minden lehetetlennek tűnő feladatnak vehemensen nekiugrottál, legyen az parkettázás, glettelés vagy cipőtalpalás. Energiabomba voltál, akiről sose hittem, de mégis látnom kellett, hogy egyszer majd megpihenni vágyik.
De jó is, hogy leírtad az életed nekünk. Kiskorom óta sokat beszéltettelek a sorsodról, amit eleinte végtelen szomorúsággal hallgattam, de ahogy benőtt a fejem lágya, és magam mögött hagytam naivitást és arroganciát, már egyre inkább tiszteltelek azért, aki lettél. Életedet végig kísérte az a mohó, mindent felülíró vágy, hogy szeressenek. Olyan talajtalan földre érkeztél, ahol nem, hogy gyökeret nem tudtál verni, de ahonnan igazán elrugaszkodni sem volt erőd, mert szárnyakat nem az adott neked, akinek ez a dolga lett volna. Édesanyád a világra hozott, és azzal a lendülettel úgy döntött, egyedül hagy rajta. Lelépett. Már csak legendák szólnak róla, hogy a szomszédok törték rád az ajtót, és így kerültél árvaházba. Mindennél jobban vágytál rá, hogy valaki örökbe fogadjon, amiről így írsz a kötetedben: „szorongtam, hogy azok az emberek, akik magukkal vittek, most az egyszer végre elfogadjanak, ne vigyenek vissza. Az éhezés, a gondoskodás hiánya csontsovánnyá tett, én pedig kétségbeesetten vágytam arra, hogy fontos lehessek már valakinek.”
Sajnos a sorsod gonosz tréfát űzött veled. Hiába találtál örökbefogadó párra, nagyon hamar kiderült, miért kellettél nekik. Tusi és az Öreg, a két érzelmileg súlyosan terhelt ember úgy gondolta, egy gyerek örökbefogadása majd megmenti a kapcsolatukat. Eszköz voltál egy olyan harcban, amihez nem volt közöd, és amint elbírtad a partvist, eszköz lettél abban is, hogy veled végeztessenek el minden házmesteri munkát, amit csak tudtál. Az ötvenes években nem volt könnyű hamupipőkének lenni. Tanítás után te nem a játszótérre siettél a barátaiddal hintázni, hanem a király utcai bérházba, hogy sötétedésig suvickold a körfolyosókat, szenet hordj a rettegett, patkányoktól hemzsegő, dohos pincékből, és meghúzd magad, ha el akartad kerülni a verést. Neked messze nem volt egyértelmű, hogy ebéd vár az asztalon, hogy olyan ruhát hordhatsz, ami nem csak tetszik, de kényelmes is, és azt a lehető legtermészetesebb vágyat, hogy téged akkor is szeressenek, ha nem teszel semmit, csak létezel, annyira elfeledtették veled, hogy már érett felnőttként se mertél hinni benne, ha egyáltalán felismerted. A ház lakói lassan átlátták, hogy mire is kellesz te a szüleidnek, és hol ez a néni, hol az a bácsi lopott el egy-egy délutánra, te pedig végtelenül hálás voltál már egy órácska békéért is. Szomorú, szívet tépő, hogy anya nélkül nőttél fel. Te így írsz erről. „Idegenek fogták a kezem, idegenek vigyázták a lelkemet, nagyon sokat kaptam azoktól a családoktól. Pedig csak arra vágytam, hogy valaki igazi anyaként szeressen, lássa, hogy mennyire vágyom a szeretetre, elismerésre.”
Az első biztos pont az életedben a Szabados család volt. Mennyit hallottunk Tatusról, Kató néniről, Pistáról és Laciról. Az abonyi származású Kató néni szegről-végről ismerte Tusiékat, és amikor meglátta, milyen mostohán bánnak veled, elkért magukhoz egy hétre nyaralni. Az egy nyárból szerencsére több is lett. Kató néni világosított fel a nagylányság rejtelmeiről, alakította ki benned a higiénia és a tisztálkodás igényét, és azt tudta, amit egy anyának kellett volna: önmagadért szeretett. A Szabados család eddig ismeretlen kedvességgel, a puszta lényednek szóló odafigyeléssel fogadott be magába, amiről így írsz a visszaemlékezésedben: „Az a nyár életem legszebb nyara lett. Ott voltam a béke szigetén, ahol olyan emberek vettek körül, akik kíváncsiak voltak rám, akik megköszönték, ha valamit segítettem, akik feltétel nélkül megszerettek.” Torokszorító ezt olvasni is. Mennyire másként alakult volna az életed, ha Kató néni lett volna az anyukád.
Azok az egy-egy hetek hamar elrepültek, és neked mindig vissza kellett vonulnod az otthonodnak nevezett pokolba. De a szerencse megint rád mosolygott, és egy újabb angyal érkezett a megmentésedre. Ugyan vérségi rokonság nem volt köztetek, de azzal, hogy az Öreg lánya, Jolika oda költözött hozzátok, olyan testvért ajándékozott neked a sors, akivel elviselhetőbbek lettek a napok, akivel mindvégig szeretetben élhettetek, és akinek köszönhetően a mi gyerekkorunk is tartalmasabb lett, hiszen Zsuzsa, Brigi és Kata személyében később igazi unokatestvéreket kaphattunk. Legkedvesebb emlékeim között őrzöm a végeláthatatlan délutánokat, ahol zöld-, kék- vagy piroskalapos cowboyokként az Ezüst tó kincsét kergettük, a sok pancsolást a medencében a szomorúfűz tövében, és azt a végtelen szeretetet, amivel a Bodnár család a kóbor állatok felé fordult, és ahonnan mi is megtanultuk: akár kutya, akár macska, akár veréb: az állat családtag. Igazi szívbéli testvérekként nem is töltöttetek sok időt egymás nélkül: nem sokkal a temetését követően Jolika után mentél. Ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy öletekben egy kutyussal és egy cicussal ti már együtt ücsörögtök odafent, és most is minket vigyáztok.
Jolika férjhez menetele után az élet Tusi agresszív kirohanásai miatt még nehezebb lett. Hiába nyertél sorozatban szavalóversenyeket, hiába fedezték fel a színpadi tehetséged, és hiába ismerted meg a tánc csodálatos világát a Kapás utcai klubban, a biztonságot jelentő talajt lépten-nyomon kihúzták alólad. Annyi minden lehetett volna belőled, ha lett volna anyukád. Az életed így merő káosz lett, állandósult a létbizonytalanság, az utcai csavargás, és nem egyszer életveszélybe is keveredtél. Végül Jolika tanácsát követve saját magad kérted felvételedet a Bajza utcai leánynevelő otthonba, ahol a Szabados család után életedben másodszor megérezted, milyen érzés biztonságban lenni. Rend, tisztaság és kiszámítható keretek között nevelkedtél az intézetben, tanultál az élelmiszeripari iskolában, és dolgoztál a csemege üzletben, ahol a vevők nagyon hamar megszerettek, mert már ott is mindig mosolyogtál az emberekre. A lányintézet nem börtön volt, hanem otthon. Rendszeresen kaptál kimenőt, és te repeső szívvel rohantál a tánciskolás össztáncra, ahol újabb barátokra leltél, és a szerelem is Rád talált. Így írsz erről: „az intézeti létem, a tanbolt, és a tánc… Nagyon szerettem az akkori életemet, most is úgy érzem, hogy akkora biztonság azóta sem adódott az életemben.” Az angyalföldi közértben ismerkedtél meg a legjobb barátnőddel, Nyári Margittal, akit mi már csak Nyusziként ismertünk meg, és akivel együtt jártatok táncolni, moziba, színházba – így egy darabig úgy tűnt, kicsit fellélegezhettél végre.
De a vizsgák után véget ért az intézeti lét, és egy rövid időre hazamentél Tusihoz, aki, annak dacára, hogy már betegeskedett, nem enyhült meg irányodban, és még mindig csak a mihaszna lelencet látta benned. A mindennapos veszekedések és igazságtalan vádaskodások elkerülése érdekében albérletbe költöztél, mert a béke minden fillért megért neked. Egy nap aztán a pékárut szállító teherautó sofőrje, egy vakítóan zöld szemű, jóképű fiatalember, felfigyelt a pultban tüsténkedő, vékony kis nőre, akinek be nem állt a szája. Ő lett a mi édesapánk. 2 hónap alatt össze is házasodtatok, és egyik napról a másikra óriási család vett körül. Amikor mi megszülettünk, még Nénjénél laktunk, akiről a mai napig meg vagyok győződve, hogy a nagymamám. A Major család, Öcsi, Irma, és lányaik, Eszti és Ági egyszerre a mi rokonságunk is lett, ami különösen azért volt jó, mert nem csak rokonokat, hanem rögtön játszótársakat is kaptunk a két lány személyében.
Amikor már szűk lett a tér a Fóti úti házban, elhatároztad, hogy lakást szerzel a családnak. Többször elmesélted, hogy hány órát álltál sorba a tanácsnál, vagy verted addig az asztalt, amíg ki nem vezettettek, de te sose hagytad magad lerázni. Kitartásod meghozta gyümölcsét, és Újpesten, az Árpád úton kaptunk egy többszobás panelt, ahol nem csak a gyermekéveinket, de fiatal felnőttkorunkat is töltöttük. Imádtam az estéket, amikor apu éjszakás volt, és a helyén lehetett aludni, mert akkor sokat meséltél. Azok az esték nem telhettek el a suszter manói, öreg néne őzikéje vagy a cowboy dala nélkül. A kilencedik emeleten szemben velünk lakott egy különc família, akik állandóan átrendezték a lakásukat, felgyújtották a karácsonyfát, tacskókat tartottak, és mindig mindenen gurgulázva nevettek. Ők voltak a kimondhatatlan és leírhatatlan nevű Omischl család. Gyula bácsi, Ilike néni és Renáta lett a panelcsaládunk, ahová bármikor át lehetett szaladni, és akikkel évekig szoros barátságot ápoltunk. Nagy könnyebbség volt nekünk, hogy a ház aljában nyílt zöldségesnél dolgoztál, így suli után nem a menzán, hanem tőled kaptuk az ebédet, és innen szaladtál ki lélekszakadva is, amikor mérgemben világgá mentem, mert nem kaptam aznap egy huszadik csokit. Emlékszem, nagyon féltem, hogy elversz, de annyira örültél, hogy megtaláltál, hogy csak öleltél és sírtál, én pedig többé nem mentem világgá, mert hol máshol lehetett volna jobb, mint a karjaidban.
Apu kiterjedt családja révén gyakran jártunk esküvőre, házibulikba, és sokat kirándultunk is. Bár ma már sajnos szétsodort az élet, máig emlékszem a Czégány családdal és a Kecskés Jancsiékkal töltött időkre, a lakodalmakra, ahol te még nagyon fiatal és mozgékony voltál, több tálca szendvicset kentél, és hajnalig bírtad a táncot.
Barátságod Nyuszival felnőtt korotokban is töretlen volt. Együtt vittétek a MAFILM-ben a büfét, mi gyerekek pedig örültünk, hogy ismét kaptunk egy lánytestvért: Adrient. Valahol itt kezdődött, hogy mindenkit a szárnyaid alá vettél. A velünk korú gyerekek nagyon szerettek nálunk lenni, főleg nálunk aludni, még akkor is, ha a Zokni összekarmolta a vádlijukat, vagy épp nem volt színes tévénk. Mindenkihez volt egy jó szavad, mindenkit etettél a híres uborkás-piros aranyas-szalámis szendvicseidddel, és mindenkit megöleltél, akinek arra volt szüksége. Azt is, akinek nem. Nálad gyerek szeretet nélkül nem maradt. Adrien végül munkájából adódóan nemrég viszonozhatta azt a sok jót, amit tőled kapott, és nagyon hálásak vagyunk, hogy a bajban első szóra ugrott, mert úgy érezte, pótlányaként ott a helye melletted.
A vendéglátós idők után Újpesten a Chinoin gyógyszergyárban kezdtél el dolgozni, és mivel a recepción váltott műszakot kellett vállalni, illetve apu a tűzoltóságon szintén éjszakázott, előfordult, hogy felügyeletre szorultunk. Milyen jól jött ekkor a nagy család és a rengeteg barát. Akkoriban sokat kirándultunk Anikával és Gabival, akik szívesen és gyakran vigyáztak is ránk, és emlékszem, mindig volt náluk friss virág a vázában, és Hupikék törpikék a videómagnóban. A Chinoinban aztán igazi tyúkanyó vált belőled. A biztonsági őrök közül többen a pótgyerekeid lettek, Schreiter Laci, Hegedűs Tibi, Kiss Laci, akikkel sokat beszélgettél, akik szívesen meséltek neked az életükről, és akik sokszor kisegítettek a bajban.
Igen, mert baj az volt, bőven. Gyerekként nehezen és csak lassacskán vettük észre, hogy vannak időszakok, amikor rosszabbul vagy. Ahogy nőttünk, többet láttunk, és többet értettünk a gondjaidból, csak sajnos segíteni nem tudtunk. Nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen megbirkózni az élet drámai történéseivel, a rossz döntéseink következményeivel, vagy megélni, hogy álmaink szerte foszlanak, ha az az alapélményünk, hogy minket nem szeretett az anyánk. Még nehezebb, ha nem is volt. Hát te, anyuci, egy csoda vagy, hogy egy-egy bukás után mindig felálltál. Segítettek ebben a kollegák, a barátok, és a család, viszont hátráltatott az a gyerekkori berögződésed, hogy mindent egyedül neked kell megoldanod. Volt, hogy sikerült, de volt, hogy nem.
Csodálatos időszakunk, gyerekkorunk fénypontja volt az a pár nyár, amikor a Vétek családdal, Gyurival, Icával és Szilvivel és egy újabb pótgyerekeddel, Kövi Zsúval minden egyes napot a Nánási úti strandon töltöttünk. Te kétpercenként sikítoztál, ha jöttek a darazsak, én itt tanultam meg úszni, apu és Zsuzsi óriási pingpong mérkőzéseket játszottak, közben jókat nevettünk, ettünk, pihentünk. Ha gyerekkorom legboldogabb időszakát kéne megneveznem, számomra ezek a nyarak jelentették a legszebb éveket.
Villámgyorsan felnőttünk. Nénje halálával súlyos veszteség ért mindenkit a családban. A világunk alapjaiban rengett meg. Feldolgozhatatlan gyászunkban azonban beszélgetéseink egyre mélyebbek és őszintébbek lettek. Apuval való válásotok egyikünket sem lepte már meg, mert a gyerekek nem hülyék, és ösztönösen érzik, ha valami nem működik, hiába az volna logikus, hogy működjön. Zsuzsi hamarosan elköltözött otthonról, és saját családot alapított. Mi ketten maradtunk, és talán azért, mert össze voltunk zárva, de inkább azért, mert rettentően hasonlítunk, igazi szimbiózisban éltünk. Ha füllentettem, azonnal rájöttél, ha egyik baklövést követtem el a másik után, soha nem ítélkeztél, és ha a saját hülyeségem áldozata lettem, egyszer se hagyta el a szádat: én megmondtam. Voltál szerelmes. Voltál bánatos. Mindezt onnan tudom, hogy megosztottad velünk. És ha időről időre le is gyűrtek a démonjaid, mindig visszataláltál hozzánk, és kinyúltál felénk: ugye még itt vagytok, ugye még szerettek?
Dórika, az első unokád születése – közhely ugyan, de igaz - új értelmet adott az életednek. Friss erőre kaptál, tele lettél energiával és tervekkel, és azt láttuk, hogy nagyon szeretnéd neki megadni mindazt, amit te nem kaptál meg induláskor. Laura érkezése is hatalmas öröm volt számodra. Nagy lendülettel vetetted bele magad a gyerekvilágba, fedeztétek fel Budapest legjobb játszótereit, játszóházait, együtt tanultatok, olvastatok, és játszottatok. Dórikát te indítottad el a tánc útján, hogy a harmadik generációnak se maradjon ki ez a csoda az életéből, Laura pedig emberére akadt, ha valakinek lyukat akart beszélni a hasába, mert te bizony végig hallgattad, és hagytad, hadd beszéljen kedvére. Egyik alma sem esett messze a fájától.
Közben hiába lettél nyugdíjas, még aktívan jártál velem táncolni a Forgách utcába, ahol gond nélkül elvegyültél a táncosok között. Örömmel néztem, ahogy még felidézted a cha cha cha vagy a rumba lépéseit, ahogy visszajött életed legszebb korszaka, és élvezettel forogtál a fiatalok között, akik két tánc között természetesen neked, a tyúkanyónak mesélték el gondjaikat-bajaikat. És igen, még Balázst is te szúrtad ki, és böktél oldalba, hogy nézzem már, mert aki így táncol, az biztos egy kiegyensúlyozott, boldog ember. Amikor ez a boldog ember pedig már a párom volt, de a lakásvásárlás után 2 hónapra elszólította a munkája, te odaköltöztettél magadhoz, és fejedbe vetted, hogy mi ketten majd felújítjuk a 64 négyzetmétert. A nyugalmazott és a bölcsész. Szerencsére a család azért átvette az irányítást, de olyan erő és vehemencia volt benned, hogy csak kapkodtam magam, hogy lépést tartsak a tempóddal. Létrára fel, létráról le, még Józsika is olyan elégedett volt veled, hogy kinevezett segédmunkásának. Úgy festettél, suvickoltál, hogy egy brigád is elszégyellte volna magát. Mennyit nevettünk, és milyen jó volt kicsit megint gyereknek lenni, és nálad aludni, az ismerős illatokat és a bablevesed ízét élvezni. Ha most körülnézek a lakásban, örömmel tölt el, hogy mindenhol a kezed nyomát látom.
Hamar utolért az érzés, hogy nem szabad természetesnek vennem azt, hogy vagy. Ekkor szoktam rá, hogy minden nap felhívjalak, hogy türelemre intsem magam, ha már negyedjére mondtál el valamit, mert tudtam: egyszer tényleg eljön a nap, hogy nem leszel. Amitől mindig féltem, 4-5 éve kezdődött. Az egyre elhatalmasodó baj lassacskán mutatkozott meg. Láttam, hogy az az öröm, ami mindig leporolta válladról a bú porát, egyre nehezebben talál rád. És ha rád is talál, hamar elillan. Sok minden tört ránk egyszerre. Apu, és számos nekünk kedves ember a környezetünkben eltávozott. Kajmi, a közös macskánk, akibe mindenki szerelmes volt, meghalt. A fodrászüzlet bezárt, véget értek a pletykálkodós, ráérős szombat délelőttök, ahol vagy én egyedül, de gyakran öten zúdultunk rá Gabcsikára. A járásod lelassult. Kézírásod egyre romlott. Elmaradtak a közös mozizások, állatkerti séták, és már az is gondot okozott, hogy átgyere a tesóékhoz, ezért inkább az online térben találkoztunk. Élettered beszűkült, a piacra és a szomszédokra korlátozódott. De nem csüggedtünk, mert voltak még nagyon jó időszakaid. A reggeli facebook beköszönéseidre megmozdultak idősek-fiatalok, nálam talán egyedül te posztoltál többet naponta. A szomszédokkal, különösen Valikával, Évivel és Hilmer Gabival elválaszthatatlanok lettetek, kölcsönösen segítettétek egymást, éppen kinek hozta a szükség. Kata barátnőd, Czubika és Mészáros Editke is társaságod volt. Néha még eljutottál valakinek a telkére sütkérezni, vagy a Városligetbe csavarogni. Hogy örültem, amikor kimozdultál! Mi pedig igyekeztünk színesebbé tenni a napjaidat egy jó kis Trónok harca maratonnal, de az is jó ötlet volt, hogy rákaptál a netflixre és az online vásárlásra. Törekedtünk mindent megtenni, hogy a terheid csökkenjenek, és örömmel töltsd a napjaidat.
Sajnos az idei év már túl sok bajt hozott. A 2016 óta szunnyadó leukémiád ugyan nem okozott gondot, de egyik baj után jött a másik, és abból, ahogy az irataid összerendezted, Sziszi cicának dupla ételt készítettél ki esténként, és örök derűdet felváltotta az aggodalom, látható volt, hogy valamit sejtettél abból, ami lesett rád. A történet végét ma megtartom magunknak. Az a tudat vigasztal, hogy volt alkalmam veled az elmúlásról beszélgetni, és láttam: már nem félelemmel és kétségbeeséssel gondolsz rá, hanem megnyugvással. Elfáradtál. Most pihensz.
Mi pedig búcsúzunk Tőled ma, de nem végleg. Szeretettel gondol Rád a családod:
Zsuzsa lányod, akit te csak Sztúcskának hívtál, akire mindig számíthattál, és aki mindig ott volt a bajban, de legfőképpen: aki által megismerhetted a nagymamaságot, ami annyi örömet okozott neked;
férje Józsika, akivel remekül tudtatok együtt dolgozni, ha festeni-tapétázni kellett, és aki legutóbb annyira meghatott, amikor anyák napján felköszöntött, hogy két napig vigyorogtál;
unokáid: Dóri és Laura, akik már nem annyira Ugribugrik, de Neked örökre azok maradnak, és akik sosem feledik a rengeteg törődést és szeretetet, amit tőled kaptak;
Józsi és Magdi,
Balázs, akinek örök hálával tartozom, hogy ha kellett, ölbe vitt a kórházba, ha kellett, órákat várt rád; és akit nagyon szerettél; illetve szülei: Gyuri és Mariann, akik sosem tudtak betelni a karácsonyi bejgliddel;
a Bodnár család: Zsuzsa, Brigi és Kata;
a Szabados családból Laci;
a Major család: Irma, Eszti és Ági,
a Vétek család: Gyuri, Ica és Szilvuska;
a Kis család közeli és távoli rokonai: Lacika, Bubu keresztapu, Czégány Pisti és Zsóka, Kecskés Jancsi és Juli;
legrégebbi barátnőd: Nyuszi és fogadott lányod, Adrienn;
barátnőd, Anika;
barátunk, családunk elválaszthatatlan tagja: Fodrász Gabcsika, aki szerette, ha szombat délelőtt mindannyian nála viháncoltunk, és imádta a tőled kapott almás pitét;
Szedlacsek Marika és Pisti, akik rengeteget imádkoztak érted;
az Omischl család: Ilike és Renáta;
Schreiter Laci, pótfiad,
szomszédaid: Valika, Évi és Hilmer Gabi, akik minden nap a hazatérésedért imádkoztak, és akiknek rettentően üres lesz már a tizedik emelet nélküled;
barátaid: Máté Kata, Czubók Marcsi és Mészáros Edit;
pótlányod, Sándor Andi, aki a mai napig Kismarcsianyunak hív, és imádta, ha megöleled;
táncos pótfiad, Sass Béla, akivel óriási nagyokat roptatok, és akivel végig nevettük a hazautat a Lázból;
barátnőm, Lilla; és
rengeteg táncos barát, volt kollega, facebook barát, piacos ismerős.
Végezetül én búcsúzom a mai napon, de nem örökre. Hiszem, hogy mi még találkozunk. Hálával gondolok Rád, hogy nehéz sorsod ellenére mindig meleg szeretettel voltál irányomban, hogy mindig megölelhettelek, ha féltem vagy örültem, és hogy annyi mindent vihetek tovább abból, aki te vagy. Ha egy kívánságom lehetne, azt kívánnám: bárcsak könnyebb életed lehetett volna.
Pálferi, katolikus pap és mentálhigiénés szakember, azt mondja, hogy az elviselhetetlen helyzetekre soha nem szavakban jön a válasz. Ha megkérdezem istent, miért vett el téged, miért ilyen korán, és miért pont téged - nem fog felelni. Viszont ad mellém társakat, mert az elviselhetetlen problémákra valójában csak kapcsolatokban és tettekben van válasz. Ha most szomorú is vagyok, csak rátok nézek, és mindenkiben meglátom anyut, mert ő ezer szállal kötődött hozzánk. Hordozzuk, őrizzük őt a továbbiakban is, beszélgethetünk róla, megölelhetjük egymást, és tudhatjuk: egyikünk sincs egyedül. Mindannyian egy csónakban evezünk, ugyanaz a sorsunk, és ugyanaz a dolgunk: szeretni egymást, pontosabban: jól szeretni egymást, amíg lehet. Anya most biztosan ezt kérné tőlünk. Engem ez a gondolat vigasztal, remélem, nektek is segít.
