Mire február végén csepegni kezdtek a jégcsapok, észrevettem, hogy valami végérvényesen megváltozott. A hatsávos pályát elhagyva, életed döcögve-zörögve ráfordult egy lehajtóra, és egyre távolabb poroszkált a világ sodrásától, tőlünk. Lemaradtál. Már egy ideje láttam a jeleket. A lassuló járásodban, a romló kézírásodban, a megbeszélt, de elfelejtett találkozókban. Még kiposztoltál pár semmitmondó szófordulatot, még megfőztél néhány kedvenc ebédet, de már csak szemfényvesztésből. Hogy meggyőzz minket valamiről, amit magad se hittél.
Utoljára brassóit csináltam Neked. Valaha a kedvencem volt, ma már a szagát se bírom. Október közepe volt, még meg is jegyeztem, milyen szépen fűtik az egész épületet ahhoz képest, hogy állami. Mire beértünk, a kaja kihűlt, de a folyosón már tudtuk, hogy megmelegíteni értelmetlen. Az orvos óva int: vasárnaphoz képest drasztikusan visszaestél. Ezer kérdés tolul a fogsoromra, de kimondani felesleges. Tudom. Az a k*rva köhögés. Tudtam, megmondtam, apu is… Pedig a múltkor még nem volt ekkora a baj. Vagy mit tudjuk mi, mekkora volt eleve a baj. Minden esetre még élt a remény. Farkunkat a lábunk közé húzva, szorongva közelítjük meg a kórtermet. Az elmúlt két hónapban már az orvosi szoba félig nyitott ajtaját elhagyva rendre torkunkra forrt a beszélgetés, helyet adva a néma imádságnak, hogy csak egy pici javulást mutass. Hát ma nem fogsz. Állapotodtól tartva egyikünk se mer előre menni, így aztán először csak óvatosan belesünk, hogy mozogsz-e, élsz-e még, aztán bizakodó álmosolyunkat felragasztva végül átlépjük a küszöböt. Az aznap épp bátrabbik megy elől, miközben méterről méterre győzködjük magunkat, hogy mire az ágyadhoz érünk, legyen pár jó szavunk. Hogy sokkal jobban nézel ki. Hogy már karcsúbb a bokád. Hogy javulnak a leleteid. Ma már csak remélni tudom, hogy nem vetted észre: színjáték volt az egész. De most nincsenek szavak. Vágyakozva gondolok vissza az elmúlt vasárnapra. Már a párnák közül csápoltál, hogy na, végre, hogy megjöttünk, és gyors egymásutánban három feladatot le is osztottál, ahogy szoktad. Ültessünk fel, vigyük haza a szennyest, együnk, mert éhen halsz. Már nagyon profin ment a felültetés. Tesó dereka se szakadt le, te se nyögtél nagyon, én meg gyakorlott mozdulatokkal tettem mögéd a széket, takarót, lábad alá a támasztékot. De most kedd van. Most már semmi nem a régi. Már a küszöbön látom, hogy nem vagy itt, lecsukott szemhéjad mögött kóborolsz, és várod, hogy lejárjon az időd.
A mellénk lépő nővér leteszi a vacsorádat az éjjeli szekrényre, és halkan megjegyzi, reggel még megdicsérted, hogy vért tudott venni a padlizsánlila karodból, ahol már egy csepp ép bőr sem volt. A leukémia megtette a magáét. Aztán megint elborított a köhögés, és az eszméleted úgy döntött, szétnéz egy kicsit máshol. Elég volt ebből az elgyötört testből. Bámulom a rád váró vacsorádat, és kínomban röhögni tudnék. Érezte-e már magát vajon ennyire haszontalannak krémsajtos zsemle?
Néma csendbe merevedve tesszük le a pakkokat, és lábujjhegyen közelítünk az ágyadhoz. Mintha a csend jóvá tehetné ezt a rettenetet. Az utálatos póznán egy tasak vér lifeg, a cső a takaró alatt tekereg tovább, a combodba vezetve, hátha összeránt téged egy újabb adag A negatív. Az orrodban élénkpiros műanyag valami, látszik, hogy még így álmodban is zavar. A fejed jobbra-balra forgatod, néha kicsúszik egy hosszú jaj, és a kezed nyughatatlanul jár fel-alá a mellkasod és az arcod között. Egy merő frászban vagyunk, hogy kitépsz valamit.
Az ágyad mellett, kicsit félretolva, eddig sosem látott gép ácsorog tétlen. Próbálunk rájönni, hogy ez valami mobil dializáló készülék, vagy mi a szösz lehet. Az infúziót ellenőrző nővér eljövetelével aztán fény derül az undok masina rendeltetésére. Ezzel szívták le a folyadékot a tüdődből. A szavak páros lábbal rúgnak gyomorszájon. Folyadék a tüdőben. Az mindig k*rva rosszat jelent.
A kórteremben közben bosszantóan zajlik az élet. Bár betegenként csak két látogató engedélyezett, az átellenben fekvő, enni-inni nem akaró, kopasz nő ágya körül hatos csoport tördeli a kezét: anyu, igyál csak egy kortyot, egyél egy kanállal, ne csináld már, hogy nem eszel, tönkre akarsz tenni minket, ne tépd ki a kanült, le fognak kötözni…záporoznak az utasítások, miközben a padlón sikít a székláb, ahogy helyet cserélgetnek. Dühömben kitoloncolnék mindenkit - hát nem látják, hogy haldokolsz? A mennyezeti lámpák éreznek csak együtt velünk, most nem vakítanak a szemedbe, valahogy senkinek sem akaródzik felkapcsolni mind. Elsőként én ülök az ágyad mellett az egyetlen nyamvadt kis széken, és ahogy kezembe veszem jéghideg, madárlábbá száradt kezed, egyszer csak rá fogsz, és kapcsolódsz. Némán sorolom az esti imáim tételeit, add, uram, hogy elkerülje a félelem, a fájdalom és a kétségbeesés…közben azon kapom magam, hogy épp úgy simogatom a homlokod, ahogyan te az enyémet, amikor még te voltál az én mindenható anyukám, amikor még hittem, hogy a felnőttek mindentől megvédhetnek, mert hatalmukban áll. Az ajtó mellett fekvő nénit ketten próbálják visszatuszkolni az ágyába, ne tessék felállni, megint el tetszik törni a combnyakat, nem tetszik érteni? Ahogy magukra maradnak, a fia próbál a lelkére hatni, én meg a szeme körül lopakodó hullafoltokat figyelem, miközben végig hallgatjuk, hogy anya, nagyon szarul nézel ki, teljesen össze vagy esve. A néni ráhagyja, megadóan lehunyja a szemét. Ez hát az a pont, amikor már semmi nem marad, csak a hagyjatok már békén.
Felállok, most tesó ül melléd, én meg az ágyad rácsán át nézlek. Ide-oda ingatod a fejed, ahogy beszélsz valakihez, akit csak te látsz, és lila karoddal láthatatlan szálakat emelgetsz fel a takaródról. Tesó ugrásra készen őrködik, és lefoglalja a kezed, ha épp beleakad valamibe, közben rám néz, szemében teljes tanácstalanság, mi a franc történt kedd óta? Jelzi, hogy forró vagy. Az nem lehet. 10 perce még lefagyasztottad a kezem. Eszembe jutnak az orvosok intelmei, lehet, hogy időről időre úgy tűnik majd, hogy jól van, de ő nagyon beteg…vissza fog esni…egyre többször…egyre súlyosabban. Az értelmezhetetlenül alacsony vérnyomás, a víz a tüdőben, a rohangáló láz…összeáll a kép. Sokszervi elégtelenség. Olvastam róla. Először csak az egyik szerv betegszik meg, aztán az elgáncsol egy másikat, és ha már ketten vannak, berántják a harmadikat, negyediket. Ez lesz a vége. De hátha nem még. Még nyomják beléd a vért, és azzal biztatnak, hogy nem folyik el, nem megy kárba, de mégis napról napra gyalázatosabb az a lelet az EESZTn. Az EESZT. Két hónapja a legbizalmasabb barátom. Csak egy email, egy jelszó, és mindent azonnal látok. Mennyi az eGFR, a hemoglobin, mikor vittek dialízisre. Sajnos már van annyi tudásom a területen, hogy összerakom latinul is. A boltban, a metrón, a cirkuszban…csak egy pittyegés, és jöhet a gyomorgörcs.
A kórterem egyetlen használható betege egy szimpatikus hölgy, akitől érdeklődni szoktunk, amikor épp rosszabb passzban voltál, és ketten se bírtuk összeollózni a meséidből, hogy mik történtek aznap veled. Ő mondja el, hogy reggel még teljesen jól voltál, aztán nagyon furcsán köhögtél, és onnantól már nem láttak ébren. Halkan megköszönöm, átengedem a látogatóinak, és visszalépdelek az ágyvéghez. Tesó mélabú. Ha egyedül állnék itt a fájdalmammal, talán észre se venném a súlyát. De a lányodat nézve megérzem. Ha már ő is fél, akkor baj van. A látogatás zajai nem halkulnak, bár az élet itt csak addig emlékeztet önmagára, amíg a hozzátartozók neszezése kitölti azt a két órát. Találok egy alkalmas, csendesebb pillanatot, és hozzád szólok. Némán, de nyílegyenesen. Menj. Miattunk aztán itt ne maradj. Ez a test már nem szolgál. Nem tudsz felülni, nem tudsz felállni, nem tudsz pisilni, nem tudsz mások vére nélkül létezni. Bele fogsz őrülni. De a döntés a Tiéd. Bárhogy lesz, én elfogadom. Ha maradsz, itt leszek. Ápollak. Átalakítjuk a fürdőszobádat, ha egyszer hazajössz. Odaköltözöm. Heti három dialízis? Megszervezzük. Csak gyere haza. Libben a függöny, és lenyelem, amit felém súg a szellő. Hogy Ildikém, add fel. Elég volt.
Torokszorító emlék vetítődik ki elém a falra. Micsoda iróniája ez a sorsnak. Apu utolsó napjaiban épp te voltál az, aki az ágya szélén állva felszólítottad, hogy ne küzdjön tovább. Amikor a tüdeje egyenletes patakokban csordogált már ki a száján, tisztán emlékszem, hogy ezt mondtad: Sanyika, add fel, szívem…, emlékszel? Onnan már nem volt kiút. És a szívem mélyén érzem, hogy most sincs. Milyen élet vár rád?
Fekvőbeteg leszel, és az lesz a napod csúcspontja, ha tisztába tesznek. És igen. Lesznek tündéri, és fásult nővérek. Nem fog mindenki szeretni. Pláne a nyűgös napjaidon, ahol mi is csak óriási önuralommal tudtunk veled telefonon beszélni. Volt, hogy 15-ször hívtál, hogy csináljak valamit, mert bunkó az egyik nővér. 2 naponta elszállítanak dialízisre, ahol 4-6 órát fogsz egyhelyben feküdni, hogy egy gép leszívhassa az összes véred, egy centrifugában kimossa, és visszatöltse. Az eddig békében nyugvó leukémiád pedig most, hogy elvették a gyógyszered, felébred. Anya, ez már nem lesz élet. Nem lesz piac, nem lesz facebook, nem lesz almás pite.
Letelik a két óra. Ahogy összeszedjük a szennyest, párszor kinyitod a szemed. Keresem a fókuszt, de te már nem vagy itt, látom, hogy egy titokzatos világba révedsz. Ott meglátsz valamit, és visszasüppedsz a szemhéjad mögé. Ahogy megpuszilom a homlokod, és kimondom: szeretlek, ismét kinyitod a szemed. Tekinteted egyetlen pillanatra megragadja az enyém, majd átvándorol tesóra. Sok híres utolsó mondatot jegyez a történelem, a tiéd nem olyan lett, amilyet tervezgethettél. Mindössze ennyit mondasz: jéééé, és újra eltűnsz az ismeretlenben. A feltöltött telefont melléd készítjük, nem is tudom, miben bízva, és az összes dühömet a szemetesre zúdítva, kidobom a brassóit. Halkan minden jót kívánunk a bent lakóknak, és kihátrálunk a kórteremből. A nővér megállít, és újra elkéri a telefonszámainkat. Halkan megkérdezi, mennyi idő alatt érünk be, ha baj van, melyikünk lakik közelebb. A térdem egy pillanatra elfelejt megtámasztani. Mire számíthatunk – kérdezzük. De persze, nem tudja senki. Némán bólintunk, és nekivágunk a végtelen folyosónak. Ilyenkor szoktuk megbeszélni, ki hogy értékeli a mai állapotodat, terveket szőni, hogy mit kell majd átalakítani a lakásban, ha hazajössz, de most csak fújtatunk, hogy bassszameg, bassszameg. Éjjel a párnák közt újra elbeszélgetek valakivel, nem tudom, kivel, aki meghallgat. Csak ne féljen. Ne fájjon. Ne tudja. Szerda reggel már vár a laboreredmény. A hemoglobin szép, a trombocita rémálom. A gyulladásos érték az egekben. Tesóval mennek a viber üzenetek. De legalább tegnap már nem köhögött. Hja. Persze. A szervezeted olyan messzeségekben botorkált, hogy köhögni is elfelejtett. Délután egytől lehet rárepülni az orvosi szoba egyetlen vonalára. A doki – ahhoz képest, hogy jó hírt közöl – gyanúsan szomorú hangot üt meg. Reggelre magadhoz tértél, használt a vér és az infúzió, beszélgettél, ettél is. De van még folyadék a tüdőben? Van, azt szívjuk le. És el fog ez múlni? Ahogy meggyógyul, igen. Ohhh. Mennyei. Megköszönöm az áldozatos munkát, de a búcsúzó félmondat megint nem tetszik. A meglévő betegségekhez még ez a felsőlégúti fertőzés…nagyon nem szerencsés. Tudom én azt, persze, veled is mindig ezt mondogattuk, amikor egyik szarból léptünk át a másikba: jól vagyok, csak a torkom véres. Szerdán azért mégis megbékélve alszom el.
Csütörtökön negyed kettőkor hívom a vonalast, de a doktor úrnak el kellett szaladnia, visszahívást kér fél óra múlva. 3 perccel azelőtt, hogy letelne a fél óra, tesó hív. Egy pillanatra megengedem magamnak a luxust, hogy elfelejtsem: ez akár nagyon rosszat is jelenthet, de a hangjától seggre ülök a realitás talaján. Meghaltál. Most. Hozzád rohant a doki. Szívmegállás. Menjünk be. Mert még két óráig…
Ó, igen. Ezt már hallottam 4 éve. Még két óráig ott van a test. Megnézhetjük.
A valószerűtlenül hosszú autóúton bele-belekapunk a részletekbe, hiszen temetkezésről még senki sem gondolkodott, vasárnap még gyógytornáztunk, és könyörgöm, ma csütörtök van. Aztán jön a kötelező önmegnyugtatási kísérlet. Jobb ez így neked. Milyen élet lett volna ez. Mire leparkolunk, már megnyugszunk abban, hogy így alakult. A kapuban kekeckedő katonákra számítok, de amikor elmondom, mi járatban vagyunk, kérdés nélkül felengednek mindannyiunkat. A nefrológiára vezető utat ólomlábakon teszem meg. Bénít a félelem, hogy mit fogunk látni. Hogy is volt? Ja, igen. Jobb ez így, jobb ez így. NEKED jobb ez így. Édes istenem, szegény, szegény anya…ráfordulunk a mi folyosónkra. Pofátlanul megy tovább az élet. A kórtermek előtt jóképű betegszállítók és bókra éhes, túlsúlyos nővérek kokettálnak, takarítók tologatják a zsúrkocsit, köntösös nénik wc papír gurigával a kezükben jönnek szembe. Eszembe jut, hogy az elmúlt hetekben valahányszor ilyen wc papíros néniket láttam, mindig arra gondoltam, mit meg nem adnék azért, ha végre el tudnál sétálni idáig…mekkora isteni kegyelem lenne. WC-re menni. Tesó javaslatára először az orvossal beszélünk. Ellentmondást nem tűrve lehorgonyzunk a küszöbön. Itt az idő személyesen is bemutatkozni. A bent tanácskozó csoportosulásból kiválik egy alak, látszik, hogy számított ránk. Halk szavú, fiatal pasas, részvétét fejezi ki. Úgy ráncigálom fel magamból a kérdéseimet, mint amikor a fénymásolóból húzom ki a bekapott papírt. Óvatosan, de kitartóan. Szenvedtél-e? Ugye, nem? Az indokoltnál 2 másodperccel később válaszol. Nem. Remélem, tényleg nem. A hirtelen szívmegállás gyorsan jön, és elalváshoz hasonlít. Elaludtál hát. Elmondja a teendőket, bejelentkezünk a nővérpultnál is. A kórterembe lépve elfog a rettegés. Az ajtótól a legtávolabb van a vackod, ahol eddig mindig megébredtél, akkor is, ha aludtál. Az ágyadon pokrócok lógtak, az éjjeli szekrényeden csőrös üveg, felhalmozott kaja, Sudocrem, kisistenharagja. Ami most fogad, kitépi a szívem. Olyan egyszerű, olyan tiszta és olyan üres. Egy paraván. Felordítok, ledobom a táskám, kabátom az étkezőasztalra, és berontok a paraván mögé. Milyen apró a kis tested, anya. A hófehér lepedő, ami fejbúbtól a talpadig takar, kemény és steril. Ahol a hasadat sejtem, egy A4-es papír fekszik rajtad keresztben, részvétlenül hirdetve a neved és a halálod óráját, percét. Így van hát vége. Bámulom a lepedőt, és arra számítok, hogy félrerántod, rám nevetsz, és mondod, hogy kukucs, csak vicceltem…. Hiszen te élsz, nagyon is. Tesó mellém lép, könnyeit nyeli. Nem meri felemelni. Ahogy én sem. De én fel fogom, ezt úgy tudom, mint még semmit. Nagyon lassan, fentről lefelé fejtem le a leplet. Az arcod, akár egy angyal. Szemed lecsukva, bőröd még meleg, arcodon nyoma sincs fájdalomnak. Se félelemnek. Se kétségbeesésnek. De halott vagy. Ordítva tör fel belőlem a lelkem, átkarolom az arcod, és megszállottan sorolom, hogy nagyon szeretlek, nagyon szeretlek, nagyon szeretlek. De már nem szólsz, a puszikra nem reagálsz, látom, hogy nem vagy itt velem. Összecsimpaszkodunk mi, a még élők, és percekig zokogunk. Ki némán, ki bömbölve.
Az éjjeli szekrényed kihipózva, sehol egy zsepi vagy csőrös üveg, a szekrényedből az összes hálóinged, törölköződ már a bőröndben vár ránk. Összecsomagoltak, mire jöttünk. Ne nekünk kelljen.
Tétlenül ténfergek a szobában. Közben az enni-inni nem akaró nő ránk száll, és utasításokat osztogat. Én addig megkérdezem az egyetlen használható szobatársat, hogy hogy történt. Mi hogy történt? – kérdi. Hát, hogy anyukánk meghalt. Miért? Meghalt? Ó, istenem. Észre se vette. Reggel még sokat halandzsáztál, utána ebédnél jöttek, aztán mentek a fehérköpenyesek. Ő nem tudta. Sajnálja.
Visszaszédülök az ágyadhoz. Óvatosan belesek a lepedő alá. Elgyötört tested elpihen. Az elmúlt hetek kínszenvedései, a rengeteg véraláfutás, a kanül vájta lyukak, a kisebesedett bőröd nem kínoz többet. Megkeresem a kezed, hogy még utoljára megszorítsam. Egy csendes nővér lép oda hozzánk. Ő etetett, amikor megállt a szíved. Arra kér, hogy higgyük el, nem szenvedtél, és az állapotodhoz képest megváltás volt neked ez a gyors halál. Megköszönjük. Aztán menni kell. Nem tesznek ki, de a feldolgozhatatlan fájdalom kígyóméregként paralizálja a tagjainkat. Bebugyolállak a lepledbe, és mindannyian megsimogatunk. Rettenetes a gondolat, hogy testi mivoltodban már nem látunk többé. Tudom, mi a menet. A kórházasdi második hetében majdnem felborítottam egy üresen ásító koporsót, ami épp látogatási időben érkezett, hogy befalja leendő lakóját. Ez lesz veled is. Beletesznek abba a kis vékony ládába, és betolnak egy hűtőkamrába. Úristen, hogy fogsz ott fázni. Tesó kéri, hogy ne gyötörjem magam a kelleténél jobban. Kitöltjük a papírokat, elköszönünk, és utoljára, az összes cuccoddal megrakodva végig megyünk azon a folyosón, ahol annyira vártam, hogy majd egy járókerettel egyszer csak úgy meglepiből elénk botorkálsz.
A Petőfi utca 18 fenyegető rémként magasodik fölénk a szikrázó napsütésben. A lépcsőházba lépve lep meg az első hidegrázás. Gyorsan jön, hamar múlik. A lakásba benyitva megint elbőgöm magam, ahogy az ismerős illatok berobbannak az orromba. Hányszor aludtam itt, amikor Balázs külföldön volt, pusztán azért, mert jó volt újra a gyerekednek lenni. Este 9-kor a kanapén melléd kuporodva pizsamában Columbot nézni, párizsis kenyeret majszolni, a bűnédes teádat szürcsölni, és azt találgatni, vajon kivel alszik aznap éjjel a Kajmi. 2016 novembere volt. Közös életünk legszebb időszaka, úgy hiszem.
Az utolsó teregetésed még a szárítón árválkodik. Az öblítőd illata már csak halványan, de még belengi a szobát. A hirtelen összekapott, de itthon maradt dolgaid, a félbehagyott könyved, felforgatott kórházi mappád mind szemrehányóan mered rám. Csak én? És te? Hol hagytalak? A kórházból tök feleslegesen hazahozott dolgokat villámgyorsan szétdobjuk: ami véres, vagy menthetetlen, az kuka, a tisztát itt hagyjuk, majd kezdünk vele valamit, amit pedig el tudunk viselni, elvisszük. Az órádat. A szemüvegedet. Egy élet maradékát. Fullasztóan kicsi most ez a lakás, nincs maradásunk itt már nélküled. De még van egy köröm.
Filmeken látni ilyet. Csöngetek, ajtót nyitnak, és bár egy szót sem szólok, mégis szájuk elé kapják a kezüket, és percekig bámulnak rám, hátha mégsem. A szomszédoknak nem kell semmit mondanom. Ott hagynak pörköltet, mosást, és lehajtott fejjel, sorjában lépdelik át a küszöböt, mint egy csapat marabu. Rögtönzött lakógyűlést tartunk a kanapédon. Most kivel fogunk szilveszterezni? Kivel járok a piacra? Marika, azt hittük, hazajössz.
Még mindig van egy csomó óra ebből a borzalmas napból. Tesó arcán látom, hogy ő már előre szaladt, és a legnehezebb jelenetnél jár. A gyerekek. Hazamegyünk hát hozzájuk. Még nem sírnak. De majd fognak. Még csak csendben ülnek velünk, és nagyokat hallgatnak, ahogy mi felnőttek indokolatlanul tejeskávézunk. Mifrancnak. Úgysem alszunk most már sosem. Joggal érzem vádlónak a kérdést, hogy miért…de sokkal inkább: HOGYHOGY meghaltál? És miért ilyen hirtelen? Elviszem a balhét, és beismerem, hogy nagyobb volt a baj, mint amekkorát bevallottunk. Aztán pár nap múlva szomszédoktól-ismerősöktől visszahallom, hogy ha azt hittük, mindent tudunk, tévedtünk. Te már készültél rá. Már egy ideje valóban mondogattad, hogy esténként két adag kaját hagysz elől a macskának, ha esetleg nem ébrednél fel, és ezerszer a lelkemre kötötted, hogy ha veled bármi történik, hol találjuk a jelszavakat. De azzal már nem minket terheltél, hogy észrevetted: valaki kitartóan és fenyegetően lopakodik mögötted. A szűnni nem akaró hasmenés, az egymásnak kilincset adó fertőzések, az egyre hosszabb és gyakoribb visszaalvásaid, végül az ijesztő lábdagadásod és emiatt a járás kínkeserve már megértette veled: valami közeleg. Egyszer azt mondtad, nem félsz a haláltól. Én még annyi mindent terveztem, annyira szerettelek volna kicsit megnyugtatni, beszéltetni, elmondani, hogy mindannyian egy csónakban evezünk. De becsaptak minket. Azt hittük, van még időnk.
Szerencsés az, akinek még nincs a telefonjában temetkezési vállalkozó. Én hívom is az enyémet, de még mielőtt felvenné, tesóval közlöm az ügymenetet.
- Te csinálod a képeket. Én írom a búcsúztatót.
Úgy babrálja az asztalterítő sarkát, mint akinek nem is ez volt a kérdés.
- A felolvasást is bevállalod?
Fél pillanatra visszagondolok apu temetésére. Ahogy ott ültem az első sorban, és hallgattam a szavaimat, pontosabban, ami belőlük a felolvasó unalmasan ünnepélyes hangján átszűrődve megmaradt, már nem gyászoltam. Szétvetett az ideg. A biztonság kedvéért felbérelt ceremóniamester szájában olyan tompán jajgattak az emlékek, hogy azokban mindent felidéztem, csak apukámat nem. Pokolba a pátosszal, Veled ez másképp lesz. Épp ezért a nap végén legalább egy valamiben megnyugodhatok, aminek azonnal hangot is adok.
- Be.
Így aztán nem csak a temetésen, de az azt követő emlékműsorban is én meséltelek el. Remélem, nem bántad. Mert te az én történetem is vagy. És az én anyám.
