Ami azt illeti, már az is élményszámba megy, mikor az ember csak ráül egy ilyen wc-re. Leereszti hátsóját, beigazodik, mocorog, megrendül egy pillanatra. Nem akármilyen fából faragott deszkatákolmány ez itten, hanem a világörökség részét képező budi. A meghatottság múltával az ember letekercseli a reá szabott, általában pazarlóan túlzó adagot, kitörli, bedobja, lehúzza, utánanéz és dicsőülten távozik. Ebben az élményben nap mint nap volt szerencsém – no nem fizikailag - megmártózni, életem azon hektikus szakaszában, mikor a Kodály körönd egy gőgös szögletében béreltem al. Nem akármi egy ilyen gigászi lista hivatalosan nyilvántartott elemében lakni, porszívózni, teregetni. A földszinti lakás számos előnyös rafinériával bírt, többek között üdvös volt számunkra az a nem elhanyagolható tény, hogy a lift betervezéséről hóbortosan megfeledkező építőmérnökök nem tudtak kibabrálni az emberrel még a síron túlról sem. A lakásajtónk vitathatatlanul a belső udvar legfeltűnőbb jelensége volt, bármelyik főkapun át érkezett a kedves vendég, postás vagy besurranni óhajtó garázda, a mi csinos kis ajtónk minden bizonnyal szemet szúrt. Velem született és kiskoromban alaposan tovább trenírozott parázásra való hajlamom azt diktálta, hogy ha hazaevett a fene, első dolgom, még a macskanagyság kiszolgálása és talpának fényesre nyalása előtt az lett, hogy hátam mögött elfordítottam a kulcsot a zárban. Kiváltképp volt erre szükség, mert az ajtó külső fele is talpig kilincsben pompázott, így a betörő – akarva, akaratlan – szinte kötelezve volt annak illegitim lenyomására és a lakba való behatolásra. Akkori pasim persze cikizett is eleget, minek azt bezárni, ugyan ki jönne ide be, ez mekkora marhaság, túl sok kékfényt nézel, látod, kihívod a sorsot, menjél már, hagyjál már engem. Ha nem volt any other business, ezen órákig elvitáztunk, de én azért csak reflexből fordítgattam azt a kulcsot. Ez lett az én úri passzióm, ha tetszik.
Egy szép, langymeleg vasárnapi reggelen valamelyikünk kiszaladt a boltba, majd visszaérkezvén – egyértelmű, hogy ő volt, nem én! - hogy, hogy nem, záratlanul felejtette az ajtónkat. A férfiember megvált az alsóneműjétől, és beállt a zuhany alá, és mivel minden pasira tapasztalataim szerint zuhanyozás közben tör rá az amúgy száraz bőrrel nem jellemző locsoghatnék, a két szobába nyíló ajtó mindegyike tárva-nyitva, én ügyintéztem, elláttam, szemeteszsák fület huzigáltam, ágyaztam, vasaltam, és ühümöztem, hogy fenntartsam a csobogós monológot. Jártamban-keltemben az előszobába vetemedtem, ahol – láss csodát, két árny tűnt fel az indokoltnál hangyányit közelebb az ajtónk üvegéhez. A kilincs szája legörbült, az ajtó lassan feltárult és mögötte a tavaszi verőfényből betipegett maga Miss Marple, nyomában a keménykalapot viselő, öltönyös Gandalffal. A szavam oly mértékben elállt, hogy a tisztálkodó monologizálót sem voltam képes figyelmeztetni, hogy most nem vagyok alkalmas, pillanatnyilag függessze fel az előadást. Így ő mondta, mondta, én meg csak bámultam az előszobában totyorgó, barátságos alakokra. A néni nyájas mosollyal igen szép reggelt kívánt nekem, a hórihorgas pedig hunyorgó szemekkel biccentett, majd egy rögtönzött tisztelgéssel haptákba vágta magát az azonnali ellenőrzésre magát kirendelt macskaőrség előtt. A bácsi ezt követően körültekintett, mindent rendben talált, majd kalapkáját levette, kezében forgatta kicsinyt, végül úgy érezte, jobb helyen lesz az a fogasunk egyik ágán-bogán. Udvariasan lesegítette a néni kabátkáját, majd azt is fellógatták a blézerem mellé. A víz közben elapadt és a törölköző surrogása elgondolkodtatott egy pillanatra, hogy a kisvártatva a fürdőszobából meztelen kitrappoló pasim látványa a spontán kis jelenet szereplői közül vajon kit fog jobban szélütni. Tanácstalanul rápislantottam a csíkos törzsőrmesterre. Konzultáltunk röviden, majd intézkedéseket foganatosítottam.
- Segíthetek? - rebegtem.
- Ó, nagyon kedves.
A néni gyönyörködve merült bele a falon éktelenkedő poszter színvilágába, kontrasztjaiba, művészi kifejező erejébe.
A bácsi a konyha felé nyújtogatta a nyakát és elégedett tekintetéből úgy következtettem, hogy a látványt tökéletesen kielégítőnek találja.
Ebben a percben meg is érkezett az Ádám kosztüm, majd a másodperc töredéke alatt a kezében szorongatott törölközőt az elsődleges nemi jelleget feltáró testtájék elé kapta és besorjázott mögém, onnan érdeklődött.
-Megkérdezhetem, hogy mi járatban?
A pár egymásra csodálkozott. Sok mindenre el lehettek készülve, de erre a fogadtatásra biztosan nem számítottak.
-Mi a kiállítást jöttünk megnézni.
-???
-Lehet, hogy rossz helyen járunk?
-Meglehet.
-Atyaég, nagyon sajnáljuk. Megyünk is. Elnézést.
-Nem történt semmi.
-Ugyan, nem probléma.
-Még egyszer...nagyon...viszontlátásra.
Emlékeim már elhalványulnak olyan apró részletek tekintetében, hogy vajon elköszöntünk-e mi is, vagy csak simán órákat sírtunk a röhögéstől. Azóta is azt bánom, hogy a borsos belépőjegyet nem fizettettük ki. Elvégre, mi másból is élhetne meg frappánsabbul egy tisztességes exhibicionista, mint önmaga kiállításából? Az üzleti terv tetszik, jelenleg kidolgozás alatt.
