„Jööööööööööön! Jöööön! Bassszuuus! Most száll ki a kocsiból!!!!!!!!!!!!!”
Épp a súlyos, bordó kordbársony függöny mögött, a kellékek közt görnyedtem, a földön bogarászva. Félredobtam egy csipketerítőt és egy műbőr retikült, de nem volt alattuk. Megint eltűnt az a nyüves lavór, ami az egyik jelenetemhez igencsak kellett. Ebben a rumliban az ember alig talál valamit, és ha valahova előző próba végén nagy sebtiben elpakolta, ott semmiképp sem lel rá legközelebb. A kellék az olyan, hogy lába kél.
A hírre izgatottan előléptem a takarásból. Az egyik reflektor nyílegyenesen szemen tűzött, így nem láttam pontosan, melyikünk közelít ilyen idétlenül: se lopakodva, se szaladva, karjait életre kelt Pinokkió-mód szanaszét dobálva, visszafojtott kiáltásokkal, magát is lepisszegve, mint egy ovis.
„Mindjárt itt van!”
Bori egy ugrással felpattant a színpadra és onnan nézett vissza az ajtóra, amin az imént berontott. Így is maradt, lecövekelve. Lángvörös csigabiga haja szanaszét meredezett.
A gyomrom apró sündisznóvá alakult és feltolult a torkomba. Eljött hát az idő. Hátrasiettem a többiekhez és beszóltam az öltözőbe:
„Gyertek, jön.”
Mint válogatott élőholtak, akut vashiányosok, halovány szellemlények, szállingóztak elő a társulattagok, táncosok, technikusok. Mindenki megállt, és a nézőtér bal oldalán levő kis faajtót bámulta. Vártuk, mint a Messiást.
Ákos, a farmergatyás, enyhén borostás Messiás, bedugta a fejét és rögtön beazonosította a színpadon gyülekező márványsápadt szoborcsoportot. Sietve odajött, felmászott hozzánk és minden egyes társulati tagnak barátságosan bemutatkozott. Ki kézfogást, ki puszit kapott. Engem már ismerősként üdvözölt, hiszen történetünket megelőzően volt alkalmunk párszor találkozni. Mióta fejembe vettem, hogy huszonévesen megénekelem a szövegeiből általam kisilabizált nagy titkokat férfiakról-nőkről, Istenről, halálról, és erről meg is győztem, hogy ez neki minden bizonnyal jó lesz, néha egyeztettünk. Legnagyobb meglepetésemre a második személyes találkozón megkért, ugyan segítsek neki felidézni, hogy hol találkoztunk mi már egyszer korábban, évekkel ezelőtt. Rémálmomban sem gondoltam volna, hogy emlékszik húszéves, reszkető önmagamra még abból a jelenetből, mikor egy havas délelőttön a Citadella ruhatárának pultján üldögélve egy készülő, ám aztán meghiúsult Három kívánság című pöttyöslabdás-tibibácsis műsor okán Szabó Lőrinc verseket szavalt nekem. Egy szó, mint száz, nekem már nem volt annyira hajmeresztő a sokk, amit egy felkészületlen rajongónak Ákos jelenléte okozhatott. A csapattagok is lassan megszokták jelenlétét, civil énjét, beszédhangját, élénk tekintetét, így szépen ki-ki elsietett dolgára: bokát melegített, lámpát lőtt be, öltözött, zöngés hangokat hümmögtetett. Tudtuk: ez a próba mégiscsak más lesz. Lesz benne valami ünnepélyesség, valami cinkos bajtársiasság, valami vérre menő. Kemény munkánk nyersanyaga eljött hát személyesen is megtekinteni, mivé trancsíroztuk.
„Sajnos még baromira nem vagyunk kész –„ szabadkoztam, de megnyugtatott, hogy csak langsam, ő most épp ráér, csináljuk csak, amit kell. Ettől fogva olyat tett, amit legvadabb képzelgéseimben sem gondoltam volna róla. Az összes létező módon feltartott. Láb alatt volt, rendetlenkedett és mindenbe belenyúlkált. Mint pók a falon, szaladgáltam volna fel s alá, lévén, hogy író, rendező, szereplő, kellékes, és főfelelős is voltam egy személyben, de Ákos állandóan útban volt. Lődörgött a színpadon, napfürdőztette arcát a hol piros, hol sárga fényekben, és ettől virágos jókedve lett. Még mindig a lavóromat hajkurásztam, mikor elibém állt és jóízűen, ráérősen, zsebre tett kézzel rágyújtott egy versikére. Olyan vehemenciával szavalt, hogy nem volt szívem faképnél hagyni, de azt is tudtam, hogy az idő szalad, és hiába a Nagyvárosi angyal szívet melengető taktusai, lavór nélkül nem fogom tudni megmosdatni a darabbeli uramat, ergo, ugrik a jelenet. Egy darabig türelmesen hallgattam, kiváltképp, hogy tekintetem, mintha bogáncsba gabalyodott volna, rabul ejtette. Szokása ez neki, ő így szeret kommunikálni. Beleváj a vesédbe, és ha már ott van, szétnéz a belső szervek tájékán. Tudtam, hogy a szent cél érdekében szabadulnom kell. Kínosan nevetgélve utaltam rá, hogy tök ari, de mennem kell, persze hasztalan, mert szakadatlan dőlt belőle a szavalhatnék. Egy váratlan pillanatban megfogtam, arrébb raktam és ráküldtem valakit, aki épp ráért közönség lenni. ”Micsoda egy ürge”-csóváltam a fejem, és a lépcső alatt hálisten végre rábukkantam a lavóromra.
Kisvártatva megkértük a habókos művész urat, ki láthatóan elemében volt a reflektorfényben, hogy foglalja el rendhagyó helyét a nézőtéren, mert kezdődik az élveboncolás. Engedelmesen lekullogott és dicséretére legyen mondva, onnan már nem volt rá panasz. Mi pedig kitettünk magunkért. Se előadás, se próba nem ment még ennyi szívből vérezve, ilyen lendülettel, ekkora szeretettel. Amikor épp nem volt jelenésem, próbáltam a takarásól kikémlelni, hogy felmérjem, mekkora mértékű az impresszálás, ha van, egyáltalán. Kilestem a nézőtérre, de a pasas eltűnt. Sehol sem lelém.
„Na, ez hazament” - suhant át agyamon a cikinél cikibb gondolat, de nagy megkönnyebbülésemre, a Szabadíts fel táncjelenetében épp olyan pózban landoltam a földön, hogy szemem sarkából egész közelről érzékelhettem fürkésző tekintetét. A Minden nap közben pedig egy teljesen más szögből figyelt, hol ide, hol oda ült, halkíttatta, illetve hangosíttatta a zenét hátul a keverőpultban, kerengett, morfondírozott, szemlélt. A játékidő, ahogy annak lennie kellett, lepergett. Az utolsó jelenetből kihalványulva a társulat egy emberként függesztette rám mind a 18 db szemét: „Most mi lesz?!”
A kérdéssel nem voltak egyedül. Jaj, bizony, most mi lesz?! Most az lesz, hogy eldől, vajon a művész hozzájárulását adja-e a darab közzétételéhez avagy egy megsemmisítő mondattal leveteti a műsorról. Engem löktek elsőként vissza a reflektorfénybe, a többiek pedig sorjában utánam jöttek, és leültünk mind a szent deszkákra, lihegve, elfáradva, félelmes izgatottságtól csillogó szemekkel. Ákos előadása eztán vette csak kezdetét. Szép lassan, idegőrlően odabandukolt hozzánk, rátehénkedett a színpadra, és hosszas értékelésbe fogott. Részletesen kifejtette, mit sikerült jól elcsípni és mit nem úgy lát mégsem, mint hittem, melyikünk volt színészileg meggyőző, melyikünk kevésbé tehetséges, hol kéne a zenét kegyetlenül megvágni, majd rátért kedvenc témájára is: a gondviselésre. Ebből is kaptunk egy nyaklevesnyit. Hirtelen a Getsemane kertben éreztem magam, mellettem török ülésben a tanítványok, szinte árad az olajfák balzsamos illata. A nagymonológ végén rám emelte tekintetét és csak ennyit szólt: „Jól van na, fiatalok. Mehet.”
Csaknem Aréna-koncerthez méltó tapsviharban törtünk ki, de visszafogtuk magunkat, ehelyett csak ujjongva néztünk hol egymásra, hol reá. A megkönnyebbülés, mint elpukkanó szappanbuborék, millió kis örömlabdává pattant szét a tüdőmben. A lelkem mélyén az ötlet fogantatásától kezdve hittem benne, hogy nem vétózza meg, de maga a lehetőség, hogy fél év, és tíz ember munkája egy szavára akár kárba is veszhet, nem tagadom, okozott kényelmetlen pillanatokat nekem. Dolgunk végeztével Ákos felajánlotta, hogy pár tagot szívesen elfurikáz a belváros felé, amire szép számmal akadt is jelentkező. Én ott maradtam az elöregedett fa és szúrós falfesték szagú színházban, és lavórommal a kezemben nekikezdtem a leghálátlanabb feladatnak, amit színpadi ember csak ismerhet: az előadás utáni kellék, díszlet- és jelmezelpakolásnak. De most a lavór is mintha könnyedebbnek tűnt volna: vigyorogva, kerekedve magától gurult vissza helyére, a lépcső alá.
