Álltam a szobája egyik sarkában, kifelé meredtem az ablakon, lepkéztettem az ujjaimat és lázasan törtem a fejem. Mivel fenyegethetném meg úgy, hogy jobb belátásra térjen?! Hirtelen sarkon fordultam, arrébb rúgtam egy bóbiskoló macit, és bal kezemet a falra tapasztva, orromból dühös gőzkarikákat fújtatva bevetettem azt, amivel a legnagyobb kárt véltem okozni:
"Ha nem adod ide, letépem ezt!"
Nővérem döbbenten bámult a bal tenyerem alatt falhoz lapuló, bodros haját rázva, ajkára lógó bajuszkája alatt száz foggal bárgyún mosolygó popikonra. A poszter a fél falát befedte, és tesóka nagy gonddal portörölgette, óvta még a macskakapirgálástól is, naphosszat büszkén nézegette viaszosan csillogó felületét. Most azt latolgatta: megéri-e? Tizenéves komoly kamasznőként bölcsen mérlegelt, majd a végzés értelmében még hátrébb dugta a markában szorongatott csokiját.
"Nem adom. Az enyém."
Persze, hogy jogos volt az igény, tudtam én ezt jól! Fordított helyzetben én már lángszórót alkalmaztam volna. Na de ezt a 8 éves fúria, ki én magam volnék, nem láttam be. Saját készleteimet a kézhez kapástól számítva 1 percen belül, azon melegében felélvén gyakorta nesztelen eltolvajláshoz, de kritikus esetben még rabláshoz is folyamodtam. Édességfüggésem oly beláthatatlan csúcsokra hágott, hogy azt se pénztárca, se esetenkénti étvágycsillapítás nem tudta kordában tartani. Felnőtt fejjel pszichológia előadáson ülve egyszer csak homlokon talált a felismerés. Spitz-féle hospitalizációs szindróma. Hároméves lehettem, mikor súlyos fulladásokat gyógyítandó, a szüleim otthagytak a kórházban. Ki volt gyerek, ezt meg nem bocsájtja. Édesanyám szinte testével törte át a falat, söpört félre úgyszint látogató apukákat-anyukákat, gázolt át ápolók tömegén, hogy magához szoríthasson végre az első lehetséges látogatás alkalmával, és csak úgy fúrta hozzám könnyektől áztatott arcát, de már késő volt. Én addigra már eléggé meggyógyultam, és piszkosul megsértődtem. Elhagyott engem, otthagyott, rácsos ágyban, idegenek között, sorsom alakulásának leghaloványabb ígérete nélkül - láttam én ezt így. Két minikezemmel ridegen eltoltam őt, a gonosz elhagyót, összevont szemöldökkel mérgesen méricskéltem, és nem volt az a könny, mosoly, meleg ölelés, madártej, plüssegér, ami kicsikarhatta volna a megbocsájtásomat. Csak a magyar cukoripar. Akkor még dübörgött. Az megtette a hatását. Anya kifigyelte, hogy a csokibevitel mennyisége egyenes arányban nyitja meg zárt kapuimat, olvasztja fel ellenállásomat, szélesíti vigyoromat. Ki ítélné el azért, hogy átmenetileg ilyen trükköt alkalmazva, szó szerint visszaédesgetett magához? Átmenetileg...gondolta ő, én viszont elköteleződtem. Csokoládé bácsi lett a legjobb barátom, alapvető sejtalkotó elemem, fő táplálékom, lelki társam, zsebi istenségem. Egy alkalommal annyi csokit tömtem a bendőmbe, hogy szabályszerűen megmérgeztem magam. Ezen azonban nem csüggedtem, a felesleges részét kihánytam, aztán nyúltam máris a következő feltépendő celofán után.
Nem is csoda tehát, ha a nővérem, ki jogosan próbálta megvédeni ingóságát, szembeszállt kis pisis hugicájával.
"Szóval nem adod?!"
"Nem!"
"Letépem!"
"Tépd!"
Kkkkrrrsssssssssssscsssssssssssssssssssszííííííj............és Soltész Rezső daliás alakja kétrét görnyedve aláhullott a padlószőnyegre. Hogy kiélvezzem diadalomat, még könyörtelen markomban cikkcakkosra gyűrtem az orrát. Nővéremen láttam, hogy kívül nekem tágasabb, és ennek hangot adva erélyesen kituszkolt az előszobába. Kulcsra zárta az ajtaját és odabent dohogott. Én rendszeresen ilyen sérelmek esetén szirénázva anyához szaladtam, és előadtam jól begyakorolt, teátrális műsorszámomat, hogyaszongya "Aaaannnnyyyaaaaaaaa!!!!!! Mááááááááá---wwwááááááááá! A Zsuhhhhuuuuuzsiiiii megveeeeeeeeert!" Ilyen kis genya voltam. Időről időre felbuzeráltam békésen körmölő tesómat ilyen és ehhez hasonló turpisságokkal, ő ennek örömére szájba vágott vagy hátbavert, vagy csak nem adott csokit, és ezen a remek apropón felbuzdulva beárultam. Ő kikapott, én meg röhögtem a markomba. Nem volt szép tőlem, innen köszönöm, hogy mégsem vette vérem, vagy nem hagyott ott táplálékul a szekrény- és ágyalatti szörnyeknek.
Ez alkalommal viszont nem volt hova menni árulkodni, mert a szüleim, szülő létükben első alkalommal úgy döntöttek, már elég nagyok vagyunk, hogy egyedül itthon maradjunk, gyanútlanul egy moziban élvezték első gondtalan óráikat.
Mit tegyek, mit tegyek? - forrt bennem a düh. Térültem, fordultam, konzultáltam a Brekimmel, és eltökéltem, hogy én azt a csokit megszerzem. Benyitottam az ajtón, de visszapattantam. Igen bosszús lettem. Az üvegbetéten keresztül láttam, hogy a tesóm az asztalánál olvasgat vagy rajzolgat elmélyülten. Vagy ami még rosszabb: csokit eszik talán?! Dühösen verni kezdtem a fakeretet.
"Engeeedj beee!"
Nem jött válasz. Többszöri felszólításom ellenére sem nyílt a zár, így a makacs frusztráció arra ragadtatott, hogy teljes erőmből előrelendítsem a lábam, és berúgjam az üveget. Át is szakadt. A szilánkok ezernyi kristályban robbantak szanaszét, beterítették a térdem, a szőnyeget, az időközben odakíváncsiskodó, az igazságot magasról letojó macska hátát. Ezzel egyidőben azonban egy kis vékonyka, piros patak is megindult a térdhajlatomból, és elkacskaringózott a bokám felé. A tesóm erre odaszaladt. Egy fél percig döbbenten nézegettük lábam különös domborzatát. Azonban feltámadt bennünk a kétely, hogy a felnőttek most biztos csinálnának valamit, így nagy kapkodva letörölgettük, locsolgattuk, de a forrás buzgón utántermelte a vörös folyamot. A felismerés, hogy VÉRZEK (!!!) messzire demotiválta tőlem a csokit, az édeset, a harcot. Marhára megijedtem, tudniillik. Nem tudom, mi lett volna, ha anyáék a Gyűrűk ura összesre ülnek be, de csodák csodájára nyílt az ajtó, és elégedett mosollyal bekukkantottak a szórakozni elbátorkodott volt szülők. A vérző lábú, visító kisgyerekük látványa azonnal lelohasztotta jókedvüket és már szállítottak is a legközelebbi vérelapasztó intézménybe. Azt, hogy a történtek után melyikünknek mi lett a büntetése, már jótékony homály fedi. Ha emlékeim nem csalnak, a csoki vigaszként végül csak a pocimban kötött ki.
Sajnos a helyzet mára sem mérséklődött. No talán csak annyiban, hogy nagykoromban felfedeztem egy tevékenységet, amit a csokievésnél is intenzívebben kívánok szervezetileg. Fájdalom, nem kaphatok belőle annyit, mint szeretnék, mert a beszállítóm végelgyengülésben elhalálozna. Így, ha van rajtam sapka, vagy ha épp nincs, valahol a világban nagy hirtelen eltűnik egy tábla csoki. Gyanús, hogy mindig a 2 centiméteres körzetemben.
