Ma megvizitálni volt érkezésem egy nemrég elhunyt néni valahavolt budai otthonát. Barátosném megvásárolta a múlt évezred elején épült tisztes polgári lakot és frissiben, melegiben kikérte szakmailag igencsak elhanyagolható véleményem lakberendezés, otthonosítás témakörben. Zörrent hát a kulcs, kattant kifelé a zár, nyílt az ajtó. Mint két otrombán modern űrlény, merészkedtünk félénken szerteszét a háromfelé ágazó szobákban. Tanácsára jó előre felkészültem a látványra. A "lelakott" egy fűben kúszó kifejezés ahhoz az elfekvőhöz képest, ami jöttünkben ránk ásított. Az eltávozott néni ügyintéző, lakáselpasszoló rokonai szó szerint menekültek az emlékektől. Mindent, a legapróbb megrágcsált végű ceruzát, a megkezdett szappant, a félig dézsmált konzervet is hátrahagyták a múlt ezen utolsó integetésén. A konyhában még harmadáig tele volt rizzsel a műanyag tartó, a fűszerek cserbenhagyottan pislákoltak az üvegedényekben. A falakról lehámozódni vágyó sárga tapétaleplek gyászosan csüngtek alá. A kredenc tetején megbontott háztartási papírtörlő, egyik felét még felhasználták tán egy-egy olajfolt felitatására, de amikor a csomagot kikezdték, születőben sem volt a sejtés, hogy a második henger már bontatlanul s dolgavégezetlenül álldigál tovább, míg a hétköznapok továbbzötyögnek a gazdi nélkül már. A konyhában mindenen ott volt a nénike keze érintése, a merőkanalak, szűrők elhagyottan lifegtek a kamrában, teendőre várva, átszaladó pókokat tűrve.
A szobákba berecsegve rámnehezedett az érzés, hogy én most épp behatolok. Behatolok egy élettérbe, amihez semmi közöm. Takarodjak. A megtépett huzatok, a kihidegült cserépkályha, a viaszos vászonnal elnémított kopácsoló írógép szemöldökfelhúzva szemlélte ezt a két idegent. Jönnek itt a fénylő csizmájukkal, festett hajukkal, parfümben, nyakig fiatalon. Lobogtathattunk mi tulajdoni lapot, aláírt záradékokat, az otthon hátat fordított. Megszeppenten álldigáltunk a szoba közepén, tekintetünk elmélázott egy-egy életre kelt, lomha táncnak nekiveselkedő emléken. Letérdeltem az íróasztal elé és kifeszegettem a fiókot. Ölembe hullott egy képeslap, hátán ákombákom, utána egy befizetett vízszámla, majd kedvet kaptam, hogy beljebb túrjam magam. Kihalásztam egy pakk asztali naptárat, amit a néni afféle szedett-vedett, nagyhirtelenjében vezetett naplóként használt. 1992-ben például fel lett jegyezve, hogy "Sanyiéknál vasaltam", továbbá "Adrienn telefonált" és hogy "Petra busszal, majd repülővel utazott Spanyolországba". Lerogytam a sárgafényű retró csillár alá, lapozgattam, nevettem, lapoztam, felocsúdtam, mutogattam, nézd, nézd, még ezt is felírta, betojok...egyszer csak egymásra néztünk barátnőmmel, ki nagy buzgalommal felolvasásom alatt a néni gombgyűjteményét válogatta. Mi most itt kőkeményen hullát gyalázunk, tetemet kurkászunk, lelket tiprunk. CSI Budapest.
Elszégyelltük magunkat. Lassan hátrálva visszavonultunk, lekattingattuk a lámpákat, és tisztelettől lehalkított hangon megbeszéltük, hogy egy napon, nem is olyan beláthatatlan időn belül majd mi leszünk a szóban forgó öreglány, aki nézd, de édes, még CD-t hallgatott anno, vagy jééé, de gáz pulcsijai voltak...széjjel leszünk mi is kapva, hordva, cikizve, feledve. Amit egyik hord, leveti végül, s magára húzza a következő. A lakás is ki lesz festve, mázolva, szétverve, felhúzva, szellemtelenítve, új élettel kirügyeztetve. Megrendülve hagytuk el a helyszínt. Nem sokkal később kicsit megkönnyebbülve dobtuk le magunkat kedvenc kávézónk pamlagjára és hörpöltünk be egy-egy tejeskávét, finomat, habosat, édeset, élettel telit. Mert ez most a miénk. Most még a miénk.
