Nyakig merítkezve a forró vízbe, pilledt kisbékaként pislákoltam kifelé a kádból. A macska összegömbölyödött testhelyzetében is úgy kitöltötte a karnyújtásnyira levő mosdókagylót, hogy zabálnivaló hátsó nyúllábai már be sem fértek, hervadtan kilógtak, szürkén alácsüngtek. Alsóbb pozíciómból csak a háromszög fülek hiúzpamacsait láttam, no meg az állatkerti priccsen heverő párducot idéző kilóbált, vaskos farkát. Így fürdünk mi rendszerint. Ő félálomban is felülvigyáz, én meg elnézegetem, ahogy ütemes elégedettségben emelkedik és süllyed pöttyös bundájú hasfala. Egyike azon képeknek, amit elmémbe vésve szállítmányozok magammal mindenfelé, ahonnan az öröm visszavonult már.
A gőzölgő párán át megakad a szemem egy furcsa csendéleten, és végtagjaimba áramlik a víznél is forróbb boldogság. Egy polccal feljebb észreveszem a reggel még nagy habzással dolgoztatott, dörzsöltetett, suvickoltatott fogkeféinket. Most diszkréten romantikáznak a pohárban, egymás vállára dőlve, sörtéikkel puhán összecsókolózva. Szégyenkezve megrovom magam. Élemedett korom és naivitásomat ezerszer is meggyilkolt tapasztalataim ellenére hogy lehetek ilyen szentimentális, ez nem járja!? Egy hülye Rossmannos tisztálkodószer vén fejjel hogy megindít!? Egy kis realitást, kérem! Menten kiparancsolom magam és csíkoshátú őrmesterem a fürdőből. A szobába lépvén teszek két felesleges kört, háromszor átesek a bokám körül járőröző jószágon, majd akaratlanul is magamra húzom nemrég levetett, az esetek 99%-ában fekete színű, és egy méltán népszerű küzdősport logóját hirdető pólóját. Új ruhámban pompázva elálldigálok így pár percig. A textíliát mellkas tájékon összecsípem, orromra húzom és jól beszagolom. Önnön szeretőmként szorosan átölelem magam, bőrömbe masszírozva maradék illatát, tovahűlt testmelegét. Még csak pár órája váltunk le egymás vérkeringéséről, és mégis-máris kis csákányok csilliárdjai minő űrt bányásztak a világegyetembe! Ha telihold van, a helyzet fokozódik. Ilyenkor, megvallom, még az alsónadrágját is magamra öltöm. Alakul a "pasipizsi egylet" - tudok is pár tagról, kik beléphetnének a mozgalmamba. Szédült tyúkok egytől egyig.
A szurokfekete égtől búcsúzva, párnámon hanyatt-homlok terpeszkedő macskám zörgő örömhorkolásától kísérten lehunyom a szemem, és friss, meleg szépségeket idézek magam elé. Álomtól kótyagos, köntösös alakját, ahogy meztelen hobbit talpaival kitapicskál utánam a konyhába és hunyorgó arcát belefúrja a mellkasomba. Reakcióm erre már pavlovi. Komótos reggeli. Legózás az élelmiszerekkel. Biztonságos, macimeleg, öröklétet ígérő ölelés. Szemének huncut csillogása, mikor viccből zsörtölődve, úrhatnámul asszonynak hív. Cinkos összenevetés a szó ártatlannak vélt hatalma alatt. Isten tudja miért, ettől az adresszálástól megrogynak a térdeim. Tudtak valamit ezek a vidéki kisöregek. Olvasatomban a nő, ha elkészült, és magán már jelentős javítanivalót nem nagyon talál, igenis vágyja az asszonyságot. Azt, ami ebben a szóban olyan játékosan, de egyben pecsétvéresen benne szunnyad. A hátulról átölelő, elomló puhaságot, a búcsúzóul bőséges uzsonnát csomagoló gondoskodást, az alélt, követelőző, de mindenek felett befogadni vágyó megadást, a baj háborgó tengeréből kiemelő segítő kezet, a feladatok és férfidolgok bölcs tiszteletben tartását, a csendes háttérmunkát, az észrevétlen, de tartalmas jelenlétet, a bohóckodó játszótársat, a fészket rendben tartó gyakorlatiasságot, a nagy örvényt összenyaláboló erőt vágyjuk mi. Mi, kik asszonynak neveztetünk. Mi, kik fejet hajtunk, ha kell. Mi, kik nem vergődünk szánalmasan a figyelemért, nem adjuk olcsón, ami függőlegesen tartja a gerincünket, nem aprózzuk el, ami végre egész, nem fetrengünk közönségesen a szégyen vásznán és nem játszmázunk, nem hazudunk, nem tagadunk. Mi, akik tudjuk, hogyan kell nem csak szeretni, de jól szeretni. Hosszú évekig evett a fene, hogy miért nem férfinak születtem. Ezen ma már nem búslakodom. Szorongatom a pólót és inhalálok. A bonyolult rendszereket szétcincáló és gigászi titkokat felfeszegető fáradságos, vért hányó önmunka végére ilyen egyszerű lettem.
Az álom küszöbén még feldereng egy mondás. Hamvas lehetett vagy Weöres, de Ákosból is kinézem. Így szól: "A férfi Istent keresi. A nő az Istent kereső férfit." Kedvesemet ismerve fanyarul gyorsan hozzágondolom: feltéve és megengedve, hogy Isten=x. Isten=x! Mekkora tézis! Holnap majd elaborálok rajta - fogadom meg, és az álomtól meglazult markomban a póló víg illatpárologtatásba kezd.
