A sült krumplinak szeme se rebbent, és nem csak azért, mert a töméntelen só összetapasztotta, sokkal inkább, igen, lássuk be, mert párszor már meg lett rágva az elmúlt 16 évben. Kényelmesre hűlten elhasalt a promópapíron, felkönyökölt, lustán majszolni kezdte a burger maradékát, s közben hol rám, hol rá tekingetett kis sárga, szintetikus fejecskéjével. A tálca túlvégén halvány remegést érzékeltem. Egy igaz barát küzdelmét láttam, a harcot önmagával, hogy jobb ember legyen. Ritka monodrámai jelenet ez manapság, így szembogaram nem csak a sorstárs személyes érintettségétől, hanem a kísérletet tanulmányozó tudnivágyó mohó kíváncsiságától is napkorongnyira tágult.
„De ugye tudod, hogy nem azért mondom, mert azt gondolom, hogy az én életemet kell élned?”
Kezembe veszem a kezét, borostyánszeme izgatottan fogja a tekintetemet.
„Tudom.”
„Nem fogom újra elkövetni azt a hibát, mint rég.”
Mosolygok.
„Jó. Én is ígérem, hogy nem fogok valamit csak azért elhallgatni, mert tudom, hogy a plafonon leszel tőle.”
16 évnyi igaz barátság melegszik a tenyeremben. Hőfoka állandó, puhasága megnyugtat. Pedig nálunk szertekülönbözőbb két nő nem igen lakozik a golyóbison, mégis valahogy úgy vagyunk, mint a kaparós sorsjegy levakarandó tiritarka felszíne alatt a homogén, általában ezüstszürke alap. Ezer gyökérrel kapaszkodunk. Néha azért beleszaladunk a ma esti szakadékba újra meg újra, és akkor valakinek észnél kell lenni. Most ő az ész, én az analitikus.
„Tudod, ez olyan, mintha Te, látó, velem, színvakkal diskurálnál. Ülök melletted, szárnyal a képzeletem, próbállak követni, de valójában nem látom, amiről beszélsz. A szervig talán még eljut az infó, de a látóideg már vak rá. Ettől még értem, de nem látom. És mivel nem érzem, nekem nem fáj.”
Emészti. A krumpli tátott szájából nagyot koppanva esik ki egy szezámmag az őt kalóriailag elemző táblázatra. Csajos este, mi?
„Annyira szeretném, ha látnád. És annyira sajnálom, hogy ennyire szeretném.”
„Ez a legnagyobb szó. Hogy sajnálod, hogy szeretnéd. Én meg bazira sajnálom, hogy nem látom.”
Egy percre kötélként feszül meg az indokolatlanul hűsre kondicionált levegő. A krumpli menten szívinfarktust kap. Vajon belezúgunk a szakadékba, vagy megtart a perem? Megtart hát, nem volt kérdés. Vele nem. Egyszerre felröhögünk, megölelem, s nem eresztem, amíg párat nem ver a szívünk ebben a pózban. Emberfeletti az erőfeszítése, látom. Ahogy érteni próbál, vagy legalábbis elfogadni. Elengedem, hátradőlök, szemem párás. És ekkor meglátom. A gigászi fakeresztet a hátán. Mekiablaktól mekiablakig terpeszkedik, fertelmes egy példány. Akaratlanul háton vakarom magam. Na, ciao, amigo. Az enyém már megszoktam, szűkebb helyeken egy öreg róka rutinjával oldalazom, nehogy leverjek vele egy kristályvázát, vagy urambocsá, egy 5 kilós kiszerelésű Nutellát, arra nagyon ügyelek. De a látvány torkon ragad. Az övét eddig látni nem láttam, csak sejtettem.
„Meséld el, milyennek látod” – kéri, mikor szóba hozom a felfedezésem.
Habozom. Ki vagyok én ehhez a feladathoz? Egy ugyanolyan gyámoltalan (ráadásul színvak) keresztes pók. Millió rohangál belőlünk a Föld nevű mezőn.
„Kérlek. Én meg ezt nem látom. Jó volna, ha elmondanád.”
„Jó. Akkor megpróbálom.”
Nagy levegő. Cihológiatanonc krumpli előkapja a jegyzetfüzetet.
De jaj. Hegyomlás torlódik fölénk, és udvariasan felszólít, hogy a kisasszonyok távozzanak, zár a mekkáfé. Ó, vigyen el az ördög. Mindig a csúcson…pedig még elnézegettem volna a cizellált ácsmunkát. De legyen meg a Te akaratod, minden személyek s vagyonok őre, már rámolunk is. Kardigán begombol, WC blokk előkészítve az utolsó pisihez, táska vállra vet, szék betol, ez meg mi volt? Csak hallucinálok, vagy tényleg koppanó facölöpök összepuszilkodását hallom? Az őr szinte tiszteleg, mi meg ólomnehéz iskolatáskás alsósokként kilépünk a sorsunkkal terhes éjszakába.
Meleg búcsú után hazafelé indulok a hársfák szegélyezte kápmegyeri via crucison. Nem mindig érzem a súlyát, de most épp töri a hátam. Piszok idegesítő tud lenni néhanap. Volt, hogy fűrésszel, húsz körömmel, kalapáccsal szaggattam forgácsokká, de mint a mesében, kakasszóra csak még délcegebb famunkává változott, mint annak előtte volt. A legtöbb, amit valaha engedett, hogy megláthattam a nevét. Lehet, hogy rosszul állok hozzá. Talán nem az a megoldás, hogy szétverjem. Csak hogy elkoptassam, elnyűjem, vájja szét a szú. Letenném már. De reggel nagyot csalódva mindig arra eszmélek, hogy valahol a Dózsa György és a Lehel között valahogy mégis visszagebeszkedhetett rám, mert a metróból kilépve már vigyázni kell, nehogy a szembejövő aktatáskás, járókeretes, görkoris belém gabalyodjon a sajátjával. Akkor szépen néznék ki. Cipelhetném másokét is. Elég nekem ez az egy, az én szerelmesen ragaszkodó, tehénkedő, véresre törő, letehetetlen fakeresztem.
