„A 21-es rajtszámú pár haladéktalanul jelenjen meg a döntnök előtt.” Ezzel a mondattal az égegyadta világon semmi baj nincsen, egészen addig, amíg nem Te vagy az a bizonyos. A 21-es pár. Oooo-óóóó, gondolom, s jelentőségteljesen Ottóra nézek, aki elégedetten mosolyog, lazán felém nyújtja a karját, vonulunk le a parkettáról az első versenykör legelső tánca után. Belekarolok, és fülig érő mosolyom mögött, zárt fogsoromon át odasziszegem neki, mert látom, hogy nem vágja: „Jelenésünk van.”
Ahogy lelépünk a parkettáról, százfogú klubvezetőnk, Chris ránk csatlakozik: „Nyugi, jövök veletek.”
Minden vágyam, hogy a főbíró főmuftival beszélgessek 5 perccel a következő táncom előtt, de nincs mit tenni. Ha az Úr szólít, menni kell. Átverekedjük magunkat a parkett szélén melegítő 76 rivális pároson, próbálom nem letaposni a földön himbálózó fodrokat, tollakat, kelméket, kerülgetjük a fényképezőket villogtató, izguló, csápoló közönséget, és lassan elérkezünk az emelvényhez. A bírák teszik a dolgukat, ikszelik a már sambázó következő csapatot. Bekopogtatunk a paraván szélén, nos, itt vagyunk, mi a stájsz.
Az öltönyös csapatból kiválik egy ősz halántékú, tiszteletet parancsoló, s kellően pocakos dollárpapa, és beterel a paraván mögé. Chris nem tágít mellőlem, biztonságot adó karját egy percre sem veszi le a vállamról. Nagy megnyugvás számomra, hogy helyettem is magabiztos, és sejteti, velem itt nem lehet packázni, bitte. A dollárpapa előveszi legszigorúbb képét és semmi udvarlás, flörtölés, virágcsokor, minden felvezetés nélkül jól mellen bámul. További rökönyödésemre elmarad a nyáladzás, csak ingatja a fejét, sóhajtozik, terheli a gond. Látom, hogy mellesleg nem vagyok jó nála. A papa mindjárt elő is rukkol a főfájásával.
„Nem lesz ez így jó” – méregeti a dekoltázsom. „A szabályzat szerint maximum 5 cm látszódhat ki.”
Helyben vagyunk. Felvirradt végre a nap, hogy saját bőrömön érezhetem a Nagy Szent Ruhaszabályzatot. Odahaza mit össze fognak ezen röhögni kedves barátaim! Senki nem hitte, hogy létezik ember, aki ezt az 5 centit valóban leméri. De ha tényleg van, minden kétséget kizáróan a pasiknak ez lehet az álommeló. Női dekoltázs cici-kilátszóságát méricskélő szakember.
Állok ott a papa előtt, én, a megtestesült ártatlanság. Kékségesen nézek hol rá, hol Chrisre, most akkor mit tehetek én? Hova gyűrjem be a bögyöm? Én csak táncolni szeretnék, csókolom. Minden német tudásomat összegereblyézem, hogy érdemben meg tudjam magam védeni, de Chris mellett felesleges. Úgy szájal, mint egy piaci kofa. Azonnal a managerem lesz és a tőle megszokott lehengerlő stílusban meggyőzi a pasit, hogy ez a kis incuri-pincuri jelentéktelenség simán belefér, és inkább örvendjünk, hogy gyakorlatilag a mellbimbóm teljes mértékben takarás mögött leledzik. De a papa sem most jött a 6.20-assal. A háta mögül előszólít egy félénk leánykát, aki kis kezében már hozza is a célszerszámot. Egy sablont. Agyam eldobom. És lám, íme, valóban létezik! 5 cm-es kis négyzet alakú műanyag vacak, amit nem átallanak bepasszintani a dekoltázsomba. Sajnos bingó, a két domb között meghúzódó völgy bélpoklos szörnyként nyeli be az oda kíváncsiskodó kis lapocskát. Hiába van madame Pompadour-t megszégyenítő mellduzzanatom, a sablon önmagáért beszél. További érdeklődő öltönyösök gyülekeznek a papa mögött, válla felett immáron 6 szempár tapad a mellemre. Élvezem én amúgy a magam mutogatását, de most jó volna, ha lógva hagynának, mindjárt mennem kell cha cházni. Chris ment meg:
„Rendben, a következő körre összevarrjuk, megígérjük.”
„Hááát…ez most akkor sem lesz jó.”
„De jó lesz. Meglátja, összevarrjuk szűkebbre.”
Chris lénye kipárologtatja varázsát. Harmincas, kifogástalan stílusban öltözködő, mindig ápolt, mindig illatos, mindig mindenkit ismerő, s mindig mindent elintéző fazon. Nem lehet neki ellenállni. A papa is megtörik.
„Rendben.”
Huh. A kőszikla a lábfejemen landol, de törődök is én vele! Utunkra bocsátanak. Chris átölel, hóna alatt visszakísér a parkett szélére, közben duruzsol.
„Nem tudom, tudatosan csináltad-e, de jó taktika” – súgja. „Most már tutira mindenki felfigyelt Rád.”
„De ugye jól értettem, nem most kell megvarrni, hanem, ha továbbjutottunk?”
„Igen. Most ne törődj semmivel, most még szabad, használd!”
Mellen kacsint, és már megyünk is cha cházni.
Rendben lezajlik az első kör. Chris azonnal mellénk penderül, gyerünk, varrjunk.
„De biztos, hogy továbbjutottunk?”
Szemöldöke a csillárig szalad.
„A legjobb 49-be? Ne hülyéskedj. Biztos.”
Bele sem merek gondolni, mekkora bajban lennék, ha nem hoztam volna magammal varrókészletet. De egy évnyi versenyzéssel a hátam mögött már megtanultam, a táncos a közértbe sem megy pót műszempilla, tükör, barnító és varrókészlet nélkül. Kimasírozunk a szálloda lobbyjába és ledobjuk magunkat a bőrfotelbe. Adunk a huzatnak, hadd suvickolják a barnítót róla hét napon, s hét éjen át.
Akkor lássunk neki, varrjunk. Igen ám, de! Az új ruhámnak azon kívül, hogy a több ezer gyöngyrojttal telivarrt díszítésének hála, két plusz kilót kell csavargatnom a csípőmön, megvan az a másik előnyös tulajdonsága, hogy ha egyszer felvettem, többé nem tudok se fogni, se kenni, tapintani meg aztán pláne, manuális képességeimet tekintve hendikeppel indulok még egy kólakupak lecsavarásnál is. Ugyanis a kesztyűje veleszületett, nem levehető. Reszkető kezekkel próbálom átfűzni a cérnát a tű fokán, de a nyolcadik próbálkozásra feladom. Ottó átveszi. Rögtön látom, az ötlet hamvába hólt. Nincs rajta szemüveg, még a végén bevarrja a saját ingujját a mellembe. Na, akkor aztán bizton kizárnak. A világot SuperChris menti meg ismét, villámgyors öltésekkel szűkebbre veszi a dekoltázsomat. Olyan bagatell részletekkel, hogy egy fél hotelnyi vendéggel s azok kiszolgáló személyzetével együtt Chris is feltérképezheti a legutolsó pihéimet is, nem foglalkozom. De ő sem. Varrótehetség. Arra már nem hagy elég cérnát, hogy elcsomózhassa a végét, így a melltartóm tetszőleges pontjain, spóraszerűen átdöfi a tűt még párszor, elvágja a cérnát és ezzel elintézettnek tekinti a művet. Elrohan a másik párjához, magunkra maradunk. Most van alkalmam csak körülnézni. A lobbyban kávézgató roppant finom urak s hölgyek leplezett, de baráti érdeklődéssel figyelik, vajon a spontán mellműtött kék osztriga kisasszonynak hogy megy a sora. Bágyadtan odamosolygok, biccentünk. Kösz, megvagyok, minden oké, csak túl nagy volt…bevetettem belőle. Odatipegek a legközelebbi tükörhöz és górcső alá veszem az új mellem.
„Te, ez még mindig nagyobb, mint kéne.”- aggódok a hátam mögé Ottónak, aki a törzsközönségünk nagy örömére, s a tálcákkal lavírozó pincérek még nagyobb bosszúságára már hatszor körbejive-olta a lobbyt.
„Jó lesz az. Legalább a szándékot látják.”
De repül az idő. Máris kezdődik a második kör. Örültem volna, ha egy pillantást vethettem volna még a sminkemre, de arra már nem volt lehetőség. Bízva abban, hogy még inkább hasonlítok egy táncosnőre, mint mellfelvarrt vízi szörnyre, belépek a terembe. Chris maga előtt odatol a paravánhoz. Kopogtatunk. Jönnek az ítészek. Már nem is köszönnek, szemembe egyik se néz, de ezen most nem sértődöm meg. Elborzadva mustrálják Chris szabászati remekét. Ez alkalommal nyolcan méregetnek mellbe, elébb csak szemmel, de mivel dollárpapa ismét a feje búbját vakargatja, előkerül barátunk, a kis sablon. Szissssz! A dekoltázsom megint elnyeli, még mindig láthatóan 5 centinél nagyobb testfelületem látszik ki, mint ahogyan azt a Nagy Könyv megregulázta. Súlyos, tétova pillanatok következnek. Én már lélekben felkészülök, hogy kész, végem, szabotázs vétségével azonnal kicsapnak. Chris nem lopja az időt, a tettek mezejére lép, az öreganyja életére esküdözik, hogy a következő körre már most tényleg úgy összevarrjuk, hogy csuda, de nézzék el nekünk, a nagy izgalomban más megítélés alá esik 5 centi…A papa felröhög, csak úgy hullámzik a pocakja. Christ oldalba taszajtva huncutul figyelmeztet, hogy ha elereszt a varrás, ő lesz az első, aki ott terem a parkettán és készségesen összevarrja rajtam. Ismét elbocsátanak.
„Ezt nem hiszem el, hogy mindenki a mellemmel van elfoglalva” – morgolódom Chrisnek, de ő azzal bátorít, hogy higgyem el, nekem ez jó, kerek e világon már az idők végezetéig emlékeznek majd a melleimre, s ezáltal rám. Ottó még epésen hozzáfűzi, hogy valamivel ki kell tűnni, én meg készségszinten rávágom a jól ismert folytatását, miszerint „ha már táncolni nem tudok”, de nagy meglepetésemre Ottó buksin simogat és lehülyéz, mert hogy táncolni is tudok, higgyem már el. És ezt itt kell megtudnom tőle egy mellműtét után, Stuttgartban, puffogok magamban, ezt azért a nyóckerben is néha nyugodt lélekkel a fejemre olvashatná. De ne kalandozzunk. Jön a második kör.
Úgy döntök, nem izgatom magam azon, hogy büntetett előéletű lettem, azon meg még kevésbé, hogy mi az ördögöt rántsak elő hirtelen, s honnan, ha kiszakadnak a varrataim, mondd má’, legfeljebb csini cickókkal rúgatom ki magam. Láss csodát, a varrás, bár amilyen slendrián, pöpecül kitart, tisztességgel szaggatjuk a parkettát. A jive után megengedem magamnak azt a luxust, hogy 10 másodpercre leülök, és láblógázva szlapálok egy padon, de Nyughatatlan Chris máris elibém pattan, sürget, varrjunk, varrjunk! (ennek valószínűleg nem volt kötelező általánosban a technika óra, suhan át az agyamon.) Én még babonából nem mennék, itt már nagyobb a szórás, de az eredménytáblát bogarászó Ottó csillogó szemén látom, hogy benne vagyunk a legjobb 24-ben. Chris lerángat a padról, hurcolnak ki egy újabb mellvarrásra. A lobbynak már szeme sem rebben. Megint itt a csöcsproblémás kék osztriga, meg a rajta ügyködő izgága hapsi. A másik, festett szemű pasas meg szakadatlanul hömpölyög a tükör előtt. Fura egy népek ezek, igyunk még egy kávét, Ingrid.
Chris újból világhíres varrótudományáról tesz tanúbizonyságot, megint nincs elég cérna a csomózásra, de Istenben bízva megelégszem vele. Egyre kevesebb idő telik el a körök között, a sminkemre, hajamra már gondolni sem merek, szaladunk bemutatni a paravánbíróságnak az eredményt. Ebben a felvonásban már nem nyolc, hanem legalább tizeniksz szempár reflektor fényében mutogatom a mellem, vazze’ jó lesz már így végre?! A papa szeme sarkában szétken egy párafoltot, oh, ja, ja, ez már ganz gut, menjek, jön a samba.
Felvonulunk, felkonferálnak, indul a harmadik kör. Dobok egy csücsörítős macskaszemet a papának, ő meg cinkosan integet. Két mellműtéttel végül összetáncoljuk a 19. helyezést, és az időközben az öltözőben üresre lopott pénztárcám mellett még azt a tudatot is hazahozhattam, hogy a German openen egy bíró sem akadt, ki ne tudta volna meg, hogy hány centis a 21-eske melle köze.
