Vasárnap késő este azzal a képfoszlánnyal slisszantam át angyalszárnyon Álomországba, hogy a főkötős Hester Prynne asszonyság és az imént még pucéran fürdőző Dimmesdale tiszteletes épp nagy erőkkel próbálja a sárgödörbe süppedt homokfutót szárazföldre taszigálni, de hogy eztán mi következett, már csak egyetemi olvasmányaim emlékéből túrhatom elő, ugyanis testmeleg izomnyalábok közt heverészni nálam előbb-utóbb nyálcsorgatós ájult alvásba torkollik, így biz sorsukra hagytam a leendő házasságtörőket.
Az este azonban váratlan fordulatot vett. Épp Woody Allennel karöltve fenemód promenádfutottam az orkok elől a Titanic gépházában, amikor az arra hajlongó nyírfa egyik lelógó ágáról egy hatalmas, százkilós boa constrictor puffant a nyakamra s lassú bizonyossággal rá is csavarodott, ezzel halálos nyomást gyakorolva vadul doboló ütőeremre. Woodyt, orkokat, s süllyedő Jackeket hátrahagyva saját érdekemben villámgyorsan észhez tértem. Szemeim kipattantak, s kitapogattam a nyakamon élvezkedő boát. Hát te meg ki vagy?
„Rakjál már rá egy anakondát!”- biztatta egy megveszekedett őrült közvetlen a fülem mellől felbőszült támadómat, (kösszép’, rendes vagy) majd ezt követően a bal bokám is fájó csontsatuba keveredett, és tánckarrierem gyászos végét sejtető feszítésbe merevedett. Ezzel egy időben a felháborodott drukker ismét elbődült: „most egy bokafeszítést, te nagyon szerencsétlen…”
Mielőtt a fellépő oxigénhiány végképp lehúzta volna nálam a rolót, utolsó, pislákoló pillantásom a képernyőbe kapaszkodott. Hol vannak az én szerelmeseim? Sehol egy kopár szikla, sehol a puritánok. Ehelyett félmeztelen, bermuda gatyás hapsik fetrengenek egymásba kapaszkodva s spontán hörögve egy négyszögű szőnyegen. Ó, hogyaza. Már megint. Késő esti küzdősport magazin.
Nincs mese, itt kopogni kell, mint a harkály. A jelszóra gyorsan kioldódik a szorítás, elfojtott vérem újult erővel, kissé kábán lődörögni kezd az erekben, szitkozódva cipeli az oxigéneket a célállomás felé. Aggodalmas barna szempár bújik az arcomba, és az a jól ismert, szelíd mosoly máris kiengesztel.
„Arra azért ügyeljük, hogy életben maradjak” – köhögöm, mire agyonpuszilgatnak, és jön a „bocs cica, de tudooood”, persze, hogy tudom, de te is tudjad, nyájas olvasó, hogy inkább focistával éljél, ha választhatsz, az csak a kanapéról ordít popcornt vedelve, ez meg itt megfojt önkéntelen. Hát így.
