2018 nyara apám halálával megkoronázva masszív mélabúban telt. Azonban ahogy a levelek besárgultak, ismét ott ültem az ezredesnél, és most a szokásosnál kicsit közelebb húztam a székem a tölgyfaasztalához, hogy jelentőségteljes pillantásokkal kísérve átcsúsztathassam a térfelére a papírost, melyen tűzpirosan pulzálva ott villogott gyalázatosan magas CA-125 értékem. A 33. De nem ám akármilyen 33. A 35-ből 33! Az egy tumormarker esetében véleményem szerint már nyugtalanítóan közel hág a határértékhez. Az ezredes tekintete az én ízlésemhez képest kissé keveset időz a lapon, épp csak átsiklik rajta, és egyáltalán nem úgy reagál, ahogy én vártam. Nem hívja rám a mentőket, nem készítteti elő a kettes műtőt, de még csak fel se húzza a szemöldökét. Mindössze ennyit szól:
- Gondolja, hogy én ezt nem tudtam?
Szó, mi szó, gondolom.
- Gondolja, hogy ha baj lenne, nem hívtam volna magát?
Megint meglep. De ne kerteljünk.
- És…mit szól hozzá, doktor úr?
Azt szólja, hogy kezet mos, és invitál, hogy vetkőzzek, közben diszkrét humorral terelgeti a borús témát - mint kislibát - a napfényre. Biztos van az a nő, akinek önnön mezítelensége felett érzett zavarát könnyed csevegéssel célszerű enyhíteni, de az nem én vagyok. Kapcsolatunkra eddig is afféle szerepjátékként tekintettem, teszem azt, hogy ő az autószerelő, én meg a járgány, akit műszaki szempontból szemrevételez. Nincs ebben semmi ciki. De most amúgy is fontosabb dolgok izgatnak. Nagyjából ekkor szoktam rá, hogy hanyatt ülve belekényszerítsem egy-egy improvizációs konzíliumba.
- Szóval a 33 az már majdnem 35.
- Nem majdnem, mert még benne van.
Utánaszámolok. Hümmögök. Ő matat.
- Akkor aggodalomra semmi ok.
- Háá…
- Nincs.
- De mi van, ha…
- Hhh...
Még a monitort is újra kell indítani, úgy vibrálok.
- Előfordulhat, hogy ez egy tendencia, és emelkedni fog?
- Idejében meg fogjuk nézni.
Érzem, hogy most nem feszíthetem tovább a húrt, pedig a hiszti szintem meredeken emelkedik, és megnyugtató lenne még egy kicsit nyávogni, hátha beígér valami légből kapott nemleszsemmibaj-t. Az ezredes már a kijelzőt vizslatja, én meg megpróbálom leolvasni a szemöldöke állásából, vajon eltűntek-e a kis izék, vagy éppen elszaporodtak.
- A jobb oldalon csökkent a mérete, de a balban van egy új.
Csak azért nem toporzékolok, hogy véletlen arcon ne tapossam. Az ezredes azonban nem jön ki a sodrából. Kifejezetten örvendetesnek tartja, hogy 24 évnyi fogamzásgátlás után a szervezetem termelő munkába kezdett, tonnaszám hozza a hormonokat, melyek – magyarázza – cisztákat is generálhatnak. Mint esetemben. De ezek valószínűleg funkcionálisak, várhatóan felszívódnak majd – e célból ismét be kell majd fáradnom a kórházba, hogy a Nagy Gépen is megnézzük. Summa summarum, a tervezett reprodukció szempontjából ő jó jelnek tekinti a petefészkeim ámokfutását.
Kezét nyújtva lesegít a három lépcsőn. Az elfüggönyözött öltözőben csendesen aggatom magamra a melltartót, blúzt, kételyt. Mondjam? Ne mondjam? Győz a lelkierő, végül is ennél közelebb már nem igen kerülhetünk egymáshoz. Gondterhelten ülök vissza az asztalhoz.
- Doktor úr?
- Ühhüm?
- Van úgy, hogy…valaki…azaz egy nő…bár itt lenne az ideje..de…még mindig nem akar gyereket?
Az ezredesnek odafönt olyan kötélből fonták az idegeit, hogy azokat megcibálni már-már művészet, de ahogy látom, jó úton járok, hogy még ma kihúzzam a gyufát. Már csak azért is, mert egy éve szabad akaratomból pont én hatalmaztam fel, hogy tegye, amit tennie kell, én beadom a derekam, leteszem a kemikáliát, ha adja az ég, adja, ha nem, nem. Akkor ahelyett, hogy lekevert volna nekem egy atyai frászt, orvosilag megintett, hogy ennél azért körültekintőbb is lehetnék, és indítványozta, hogy nézzünk már szét a házam táján: van-e egyáltalán elég hormonom e célra, és mit lép a szervezet, ha most seggbe rúgjuk, hogy dolgozzon. Igaza is lett. Első körben az derült ki, hogy tetőtől talpig egy merő ösztrogénbomba vagyok, és hiába hízelegnék itt magamnak, hogy ebből is látszik, mekkora csaj vagyok, mert ez olyannyira nem volt bók, hogy amikor megtudtam, milyen betegségeket okozhat az ösztrogén túlsúly, azonnal férfiként akartam folytatni az életem. Az ezredes az x és y tengelyen felvázolta, miért kéne még a konyhába egy kis progeszteron is, de kikötötte, hogy ő nem hajlandó azonnal beprogeszteronozni, várjuk ki, s igaza lett, egy év múlva már komoly készleteket halmoztam fel mindkét összetevőből. Gond egy szál se. Eddig. Azonban ahogy a termelés útjára léptem, fokozatosan észrevettem, hogy a kondérba a sok finom hormon mellé egy pikáns, új fűszer is vegyült: a bizonytalanság. És ezt most illenék valahogy tálalni neki.
- Doktor úr, én a múltkor nem mondtam igazat.
- ?
- Marhára nem voltam jól.
- …
- Akkor már másfél éve haldoklott az apám, és pont aznap, hogy itt jártam, meg is halt.
Arca egy pillanat alatt átrendeződik. Eddig csak úgy nézegetett, mint aki kedvét leli az új, egzotikus állatkerti élőlényben, most azonban fájdalmat látok a szemében ott, ahol egy perce még tréfa kacérkodott.
- Fogadja részvétemet, nagyon sajnálom. Ha tudtam volna, nem poénkodom ennyit.
- Egyáltalán nem baj…szóval, most nekem minden gondom nagyobb annál, hogy gyereket reprodukáljak, vagy mi.
- Értem. Összezavarodott.
- Nem kicsit.
- Úgy egy tízes skálán mennyire szeretne gyereket?
- Hát…hétfőn szeretnék, kedden már csak ímmel-ámmal, szerdán már nem, csütörtök-pénteken megint, aztán szombaton nem, vasárnap nagyon nem. Valahogy így.
Sokáig néz. Talán arra vár, hogy mindjárt megmutatom, hol a kandi kamera. Exkuzálom magam, amiért ilyen mélységben megkínáltam a lelkemmel, de közben érzem, hogy nagyot léptünk előre. Valami szövődik épp. Valami, amire nagy szükségem lesz pár hét múlva. Ő is így érezheti, mert egyetért velem abban, hogy itt nem csak a testemről kell döntenem. Megbeszéljük, hogy felírja a régi jó tablettámat, én meg otthon megrágom a dolgot. Ha pedig megrágtam, és nem ízlik, akkor elkezdem a fogamzásgátlást a szokott módon. Majdnem megkönnyebbülök. De mégsem. Ő receptet körmöl, én fészkelődöm.
- Igen?
- Már csak azt szeretném tudni: doktor úr szerint meddig lehet büntetlenül gyereket vállalni?
Most, hogy átmentünk pszichóba, leteszi a tollat, hátra dől kényelmes bőrfotelében, elmereng az emlékein – és megered a nyelve.
- Tavaly sétáltam az utcán. Szembejött velem egy régi betegem, mellette egy tüneményes szőke kisfiú. Szokványos sztori. Ebben viszont az a megdöbbentő, hogy a nőnek esélye sem volt arra, hogy teherbe essen. Annyira nem, képzelje, hogy komolyan mondom, valószínűbb lett volna, hogy én szüljek, mint az, hogy ő. De ott volt a kisfiú, ő csinálta, ő szülte. A kérdés nem az, hogy meddig lehet. Hanem, hogy mennyi időt szeretne a gyermekével eltölteni ebben az életben. Ön nagyon csinos és fitt. De itt van előttem egy évszám.
Bólogatok.
- Mivel konkrét választ vár: megmondom. Ha a lányom lenne, mint ahogy annak tekintem, azt mondanám, 45-ig bezárólag.
- Értem.
Úgy iszkirizek kifelé, mint halálra ítélt, aki Szerencsecsókkal legyőzte kockán a Kaszást, és még nyert egy kis időt. A nyári mélabú után őszi depresszióba fordulok. Rájövök, hogy én voltaképp egy beteg állat vagyok. Mi a fene bajom van? Ez a Természet rendje, és én nem szoktam ellenében menetelni. De valami mégsem stimmel. Valamit nem látok. Nekem a női lét addig terjeszkedik, amíg csábítok, és ennek különböző permutációit végigfuttatom a szerelem nevű dimenzióban. De tovább erre nincs utam. Azt, hogy ezzel nekem dolgom van, tudom. Valamit valakinek majd nagyon ki kell bogozni bennem, (és mielőtt komment-háború indul majd a poszt alatt, megnyugtatásul közlöm, hogy pár fejezettel arrébb majd valaki rá is jön, hol a bibi) – de nem most. Most hadd halogassak még egy kicsit. Mit is mondott? 45? Remek. Még van egy kis időm. Majd jövőre visszatérek rá, ha kitáncoltam magam – beszélek mellé, és a patika felé veszem az utam.
Ahogy eltapostam a 41. szülinapomat, egyik reggel arra keltem, hogy homlokon csókolt a múzsa. Az most nem érdekes, hogy melyik, megjegyezhetetlen a neve. Kimásztam az ágyból, megkerestem az embert a konyhában, és bejelentettem neki:
- Úgy érzem, hogy most ingyen tánckurzust kell indítanom vadidegenek számára.
A pasas, akinek amúgy se sűrűn rebben a szeme, ráérősen belekortyolt a kávéjába, és pilláit lassan lehunyva csak ennyit szólt:
- Ahogy jónak látod.
Én ezt annyira jónak láttam, hogy még ott pizsamában, az inspirációtól kimelegedve előkaptam papírlapot, körzőt-vonalzót, és megterveztem a logisztikát. Az ereimben nyargaló lelkesedéstől elfelejtettem enni is, és csak akkor nyughattam kissé, mikor az adrenalin már a fülemből csorgott ki, és csak egy kis csokival lehetett visszatömködni. Mikor pár nap múlva hetvenvalahány fő nyüzsgött körülöttem, és láthatóan én legalább annyira fel voltam dobva saját ötletemtől, mint ők, megint megkeresett a Hang. Itt most miért nincs kérdés? Miből fakad az erő, amivel átviszem a közfalat? Nem volt szükség rá, hogy a választ keresve napokig lótuszülésben merengjek. Mert ez volnék én. Itt a helyem. Ez a dolgom.
2018 őszén két meghatározó dolog is történt egyidejűleg. Az egyik egekbe emelt, a másik föld alá húzott. Az elsőről már írtam. A pizsamás ötletből valóság lett. Annyian érdeklődtek, hogy két kurzust is kellett indítanom. A kitartóbbakból máig virágzó tánccsoport verbuválódott, de vétek őket így nevezni. Ők annál sokkal több. Barátságok, szövetségek fonódtak körém, és ha egy pillanatra is elbizonytalanodnék – ahogy nem szoktam - abban, hogy miért is vagyok itt én, elég, ha rájuk gondolok.
De az egyensúly kényes dolog. Ahol adnak, ott néha el is vesznek. Történt ugyanis, hogy kiváltottam a fogamzásgátlót, és morfondírozás céljából kikészítettem a gyógyszeres polcra, hogy nézegessem. Az volt a terv, hogy mielőtt újra elkezdem szedni, még egyszer utoljára elbeszélgetek az univerzummal. Tanulság következik. Senki ne beszélgessen az univerzummal, csak, ha pontosan tudja, mit kér. Én egyik este hanyatt feküdtem a párnák közt, ellazítottam tagjaim, kiürítettem az elmém, kitártam a szívem, és bele mondtam a világegyetem közepébe, hogy ha tervei vannak velem, itt vagyok; ha úgy kell, hogy teherbe essek, itt az utolsó alkalom, tessék, itt a testem, lehet ügyködni. Az univerzumnak aznap este nem volt beszédes kedve, vagy épp elbambult, mert semmi nem történt. Legalábbis ezt gondoltam. És, aki figyelt az előző részben, tudhatja, mert már meglengettem: a történetben szinte semmi nem úgy zajlik majd, mint ahogy én azt elgondoltam. A világmindenség látszólagos mozdulatlanságát égi jelnek vettem, és beszedtem az első levél tablettát. A kép csak utólag állt össze. Az univerzum – szegény- akkor ősszel valóban elindított hozzám egy kis lelket, de mivel türelmetlen voltam, nem vártam ki. Hamarabb döntöttem én másként. Bárki vagy bármi is jött, én arra rászedtem egy teljes levél fogamzásgátlót. Véletlen? Tudat alatt? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy a tettem következtében november 30-án olyan kínokra ébredtem, hogy azt hittem, itt a vég. Vérzivatarban ázva és hidegverejtékben úszva elvetéltem. Igen, a két őszi esemény közül ez volt az, amelyik a pokolba rántott. Azaz annak még csak brokát tapétával rondított, dohányfüstben fuldokló előszobájába.
folyt. köv.
