Ázott avar szagú, fázós november reggel volt, amikor Mihez Tamás kicsengetés után három másodperccel benyitott a 12. a tantermébe. Nem azért teketóriázott ennyit, mert szorongással töltötte el, ami rá várt, hanem mert szerette megadni mindennek a maga idejét. Most éppen úgy érezte, valami még zajlik odabent, amit nem illendő megzavarnia. S valóban. Mikor belépett, a matematika tanárnő, Véghné Szalay Erika, a csengőt követő, pattanásig feszült másodpercekben épp a házi feladatot körmölte a táblára, ám a diákok türelmetlen méltatlankodásával a hátában ezt olyan hebehurgyaságban tette, hogy a csikorgó kréta kettétört, koppanva landolt a linóleumon, majd ott számolatlan morzsára mállott. Amilyen impulzív természet volt, rögtön utána is hajolt, de közben megfeledkezett a Negróról, amit két perccel ezelőtt azért kapott be, hogy a krétapor irritálta torkát kicsit megnedvesítse. A szokatlan testhelyzettől megilletődve a drazsé menten terpeszbe állt a nyelőcsövében, és megmakacsolta magát. A tanárnő akárhogy köszörülte a torkát, az se előre, se hátra, se semmilyen irányba nem moccant. Fejbúbján tízezer tű hegye égette, keze elzsibbadt, az erőlködéstől szemébe könny tolult. A következő pillanatban megérkezett a halálfélelem is. Felegyenesedni nem mert, ezért az asztal alatt kezdte meg haláltusáját. Próbálta felköhögni a torlaszt, de az csak még mélyebbre csúszott, és beékelődött a garatűrbe, így a gégefedője most már tényleg képtelen volt eldönteni: vajon nyíljon vagy záródjon. A diákok nem tudták mire vélni a tanárnő eltűnését, és amikor pár másodperc múlva sem bukkant fel az asztal alól, az első padban gúvadó Tóth Péter óvatosan két lépést tett felé. Mikor meglátta a tanárnő kidülledt, könyörgő szemeit, tátogó száját, és saját nyaka köré fonódott tenyerét, halkan elúristenezte magát, és - jobbat nem tudván - ott helyben lefagyott. Az empatikusabbak azonnal odarohantak az ormótlan kupacban felgyűrődött kockás szoknyához, és megpróbálták összekanalazni a tanárnőt, a nagy többség viszont hümmögve kivonult szünetelni, tekintve, hogy már másfél perce elhangzott a csengő, és még találni kellett valakit, akiről lemásolhatták a német leckét.
Mihez Tamás ezeket az eseményeket a küszöbön állva figyelte meg. Mindössze két pillantásába került felmérni a helyzetet. Egy kellett ahhoz, hogy átlássa a bajt, egy pedig ahhoz, hogy megértse: rajta kívül itt és most nincs érdemi segítség. Kalapját bal kezébe kapta, így láthatóvá váltak zselével vigyázzba állított, és szabályos, dús sávokban hátrafelé igazított sötét tincsei, vékony, kissé jobbra ferdülő orra, és az az éber, barna szempár, amit nem könnyen feledett senki, akit egy pillantásra is áthatott. A tekintet, amiben most csupán egyetlen gondolat parázslott fel: dolog van. Pár hosszú lépéssel ott termett a tábla előtt, holmijait az első padra, a már eddig is sokkos állapotban lévő, de most még meg is hökkent Kutasi Anna orra elé dobta, és utat tört a baj kellős közepébe. Letérdelt a tanárnő mögé, a nő hátát saját mellkasára vonta, és karjaival átkulcsolta őt a hóna alatt. A nő érzékelte a meleg, izmos testet maga mögött, és megadóan lehunyta a szemét. A pánik marokszorításában is tudta: megérkezett a segítség. A fiú jobb kezét ökölbe szorította, és a nő köldökének magasságába helyezte. Bal kezével átkulcsolta jobb csuklóját, és egy hirtelen mozdulattal felfelé, saját maga irányába tolta meg a rekeszizmot. A tanárnő felhördült, és az ütés nyomán fuldokolva köhögni kezdett. Mihez Tamás fentről, szinte érdeklődve nézte a küzdelmet. Látta a körülötte levők riadalmát, de nem tartotta fontosnak, hogy beszámoljon róla: épp erre a reakcióra számított. Tudta, hogy a szervezet ilyen csúnyán, mintegy szitkozódva tessékeli ki az idegen testet. És így is lett. Kis idő múlva a fránya kis cukorka ragacsos, felismerhetetlen csomó formájában szánkázott a linóleumra, és elfoglalta helyét barátja, a bajkeverő krétacsonk mellett. A tanárnő egy darabig üveges tekintettel, zihálva nézte a két jómadarat, majd mikor feleszmélt, és az agya újra azt diktálta: „fel kell kelned, te vagy itt a tanár”, rögtön megpróbálta rendbe szedni magát. Szó mi szó, kínos látványt nyújtott. Taknya-nyála a blúzára csurgott, szemfestéke a járomcsontjára és a homlokára maszatolódott. Mihez Tamás előkotort pár papír zsebkendőt a nadrágzsebéből, és diszkréten átadta neki. Miután a nő valamelyest rendbe hozta magát, a fiú kezét nyújtotta, és felsegítette. Látszott, hogy a tanárnő fél lábbal még a másvilágon szédeleg. Izmai ernyedten kóvályogtak, tekintete nem talált fókuszt. Amikor megbotlott, elkapta az egyetlen biztos pontot, ami a közelében volt: fogta, és átölelte az ismeretlen fiút. Tudta, hogy szabadkoznia, vagy legalább köszöngetnie kéne, de ereje cserbenhagyta, és egy percre muszáj volt megpihennie a biztos karokban. A fiú mellkasából a kötött szürke pulóver alól hullámokban párolgott elő a finom, tiszta illat. A diákok megütközve bámultak hol a tanárnőre, hol Mihez Tamásra.
- Elnézést kérek, még be sem mutatkoztam – pillantott le álla alatt a nőre, és gyengéden kibontakozott az öleléséből, miközben két kezével továbbra is biztosan tartotta a vállát.
Ekkor lódult át az ajtófélfán az osztály maradék fele. Volt köztük kajánul vigyorgó, kéztördelve aggódó, flegmán nézelődő. Anna szaladt el értük: gyertek, gyertek, Erás fuldoklik, egy csávó meg kajak letaperolja. Tóth Tibor igazgatóhelyettes, amolyan apánk-helyett-apánk típusú történelem tanár, zaklatottan esett be a nyomukban, és akárhogy billentgette jobbra-balra kerek, bajszos orcáját, nem tudta értelmezni az elé táruló képet.
- Maga kicsoda, és mi a fészkes fene történik itt? – dörrent rá a furcsa párra, mire Mihez Tamás súgott valamit a tanárnőnek, aki ábrándos tekintettel bólintott, majd ezt követően fordult oda a férfihez.
- Heimlich.
- Ez a neve?
- Nem. Ez az, ami történik. Heimlich-féle műfogás. A tanárnő félrenyelt, és fennállt a veszélye, hogy elzáródnak a légutak, ezért vettem a bátorságot, és elsősegélyben részesítettem. Én pedig az új diák vagyok, Mihez Tamás, 12.a. Tiszteletem, tanár úr.
Vannak mondatok, melyek elszárnyalnak a levegőbe, ott hosszú perceket lengedeznek háborítatlan, és nincs mit tenni velük, mert senki fel nem ér hozzájuk. Mihez Tamás kicsi kora óta így beszélt. Kevés kivétellel csak akkor szólt, ha kérdezték, vagy ha mondanivalóján múlott valami. Akkor aztán lehetőleg egy mondatba úgy belesűrítette a szándékát, hogy fikarcnyi kétely sem maradt utána. Tibor bá bólintott, átlesett a fiú válla felett, megbizonyosodott róla, hogy a kolleganővel most már minden rendben lesz, majd szigorúságot tettetve elsietett számos dolgainak egyikére.
Ez volt Mihez Tamás első színre lépése a budapesti Könyves Kálmán gimnáziumban. A napok, a hetek rohamtempóban nyargaltak az év várva-várt eseményei felé. Zajlottak a keringő- és osztálytánc próbák a januári szalagavatóra, időszerű volt eldönteni: közép vagy emelt szintű érettségi a célszerűbb, mindenki újra és újra átszámolta, hány pont szükséges az orvosira vagy a jogra. Éppen ezért – és, mert úgy tűnt, az új fiú senki felségterületére nem szándékozik odapiszkítani - az ilyenkor szokásos kóstolgatások, kakaskodások elmaradtak. Mihez Tamás önként ült a leghátsó padba, az ablak mellé, ahonnan gyakran hosszabb időkre gondolataiba merülve kibámult. Sokszor ezért azt lehetett hinni, hogy nem figyel az órára, de ez távol állt az igazságtól. Amikor a hiúságában sértett mindenkori tanár bosszúból felszólította, nem csak a kérdést idézte vissza szóról szóra, hanem úgy válaszolt, hogy csakhamar az volt az érzése annak, aki hallgatta a párbeszédet, hogy ezek ketten egy üveg jó bor mellett már legalább két órája az adott témában diskurálnak, csak valahogy mindenki lemaradt közben. Padtársat nem kívánt. A soron következő tanári értekezleten megállapításra került, hogy az új fiú az elvárt mértékben beilleszkedett. Annak ellenére, hogy hallgatag és melankolikus alkatnak látszott, mégsem volt fafej. A srácok bírták, mert bár ritkán szólt, el lehetett vele röhögni, meglepően jókat dumálgatni, csajokat nézni. Ugyanakkor számukra sokszor megfoghatatlannak tűnt tisztelettudó magatartásával, intelligenciájával és szilárd tartásával, ami pedig a felnőttek körében sejtetett szövetségest a srác személyében. Semmivel nem akart feltűnni, kitűnni, ártani. Voltaképpen semmi baj nem volt vele, eltekintve egy idegesítő szokásától. Tudniillik, hogy semmi nem hozta ki a sodrából. Nyugalma úgy terjengett körülötte, mint tavasszal az akácfák émelyítő, s mindent átható illata. Mihez Tamást senki – és amit az osztálytársak nem tudhattak, hogy eddig valóban soha senki – nem hallotta panaszkodni, pláne káromkodni, neadjisten hőbörögni.
Amikor Mihez Tamás először jelent meg a PVC szagú tornateremben a péntek délután esedékes keringő próbára, rögtön kiderült számára, hogy neki nem maradt partner. Heteken át tartó marakodások árán minden lány lefoglalt már magának egy fiút a januári szalagavatóra. Az élet kíméletlen farkastörvényei értelmében kinek az alfa, kinek csak a maradék jutott. Bujdosó Ádámra facebook-on lehetett licitálni, a tüsi hajú, széles vállú vízipólós reménység annyira kelendő volt. Mihez Tamás leült a bordásfal tövében sorakozó hosszú, keskeny fapadok egyikére, és figyelte, ahogy a zöld linóleumra rajzolt fehér-piros körökben szépen besűrűsödik a káosz. Mellette a padon András bá, a tánctanár, magas féltalpra tornyosulva karmesterként vezényelt, úgy próbálta kibogozni a szálakat. Mihez Tamás elég közel ült hozzá ahhoz, hogy a sóhajokból és elharapott félmondatokból érezze, a férfi már ezerszer megbánta, hogy rábeszélte őket az angolkeringőre. A lányok naiv reményei ellenére a fiúk a legkevésbé sem éreztek rá a dallamokból hullámokban előomló romantikára. Egymás előtti zavarukat azzal palástolták, hogy időről időre belebokszoltak a mellettük botladozó vállába, vagy a telefonjaikat nyomkodták, esetleg unalmuknak adtak hangot. András bá – vagy, mert karrierje során belefásult, vagy, mert tudta, hogy még nincs itt az ideje - meg sem kísérelte ráterelni a fiúkat a táncban burjánzó udvarlási praktikák finom útjaira. Egy szó, mint száz, a kisasszonyok citromba harapva terelgették jobbra-balra a tánctéren céltalan bolyongó partnereiket. Mihez Tamás egykedvűen figyelte a jelenetet egészen addig, amíg Varga Máté egy kétes fontosságú telefonhívás miatt félre nem vonult, és párja, Pethő Panna, magára nem maradt a tánctéren. Panna most még kellemetlenebbül érezte magát, mint eddig, de ide-oda lesve próbálta egyedül is megtalálni helyét a térformákban. Mihez Tamás két szót váltott a tánctanárral, aki mintegy mellékesen vállat vont, és folytatta az emelt hangú instruálást. A fiú odalépett Pannához, és a kezét nyújtotta:
- Kisegíthetlek, amíg visszatér a partnered?
Panna jéghideg kék szemébe langyos cirmokat sodort a kíváncsiság. Tétován körbenézett.
- Még bőven telefonál – mondta a fiú anélkül, hogy elnézett volna Máté irányába.
- Akkor…oké.
A lány végre belecsúsztatta hideg, nyirkos kezét a felé nyújtott meleg tenyérbe. Mihelyt létrejött a kapcsolat, Mihez Tamás határozottan megindult a kiszemelt linóleumdarabra, ügyelve rá, hogy a lány lépést tudjon tartani vele. Panna próbálta összeszedni magát, mégis úgy érezte, csak lifeg utána, mint egy kopasz fán remegő, elszakadni készülő, utolsó megbarnult levél.
- Jó, akkor menjünk elölről, és ügyeljetek Pannáékra, nehogy ütközés legyen – jött az utasítás. A tánctanár legnagyobb meglepetésére szavai nyomán most először néma csend hullott a bordásfalakra. A diákok a nyakukat nyújtogatva találgatták, hogy mi okozta András bá aggodalmát. Mihez Tamás csak állt a lánnyal szemben, és híres-neves nyugalma már nem csak rajta érződött, hanem önálló életre kelt, és két-három méteres sugárban úgy terjengett körülötte, mint a hófehér papíron egy ügyetlen mozdulat következtében körkörösen szétáramló tintafolt. Nem nézelődött mindenfelé, nem járt keze-lába, csak türelmesen várt. Mintha készült volna valamire. A többiek visszatértek párjaikhoz, és össze-összesúgtak. A nyilvánvaló igazság fancsali mosolyt mázolt a képükre. Hogy is lehetne érdemi segítség olyasvalaki, aki nem tudja a koreográfiát?!
Mihez Tamás felvette a tánctartást. A lány lapockáját tartó jobb tenyere meleg volt, és biztos. Bal karját magasra emelte, és finoman, de határozottan fogta Panna kezét, aki zavartan kereste helyét ebben a hirtelen jött közelségben. Mihez Tamás ajkán egy félmosoly derengett, amikor maga alá billentette medencéjét, ráhelyezkedett a súlylábára, és beigazította magához a lányt. Panna eddig tónustalan izomzata mintha varázsütésre, egyszerre magához tért. Jóleső keret simult köré, a tér kézzelfoghatóan, de mégsem fullasztóan beszűkült, végtagjai körvonalat kaptak, figyelme egyre beljebb koncentrálódott. Lélegzetét visszafojtva hagyta, hogy a fiú eljátszadozzon kettejükkel, súlyukat hol ide, hol oda utaztatva a két láb között. Panna úgy érezte, mintha egy erős szél kapta volna fel, amikor Mihez Tamás belesodorta a táncba. A szándék, hogy majd menet közben elmagyarázza az irányokat neki, úgy törött darabjaira, mint cserepekre hulló váza. Panna a fiú tekintetét kereste, ám ő nem nézett rá, úgy tűnt, hogy a semmibe réved, de a sötét szembogár egy-egy villanásából látta, Mihez Tamás szakadatlanul a teret pásztázza – ugyanakkor a karjaiban tartott nőről egy pillanatra sem feledkezik meg. A lány – ha maradt volna rá szabad idegszála – elámult volna, vajon hogy bír ennyi mindenre figyelni, de túlzottan el volt foglalva azzal, hogy kövesse őt. Nem volt itt már egy-két-há, se négy-öt-hat, csak egy habkönnyű, mégis összeszedett, folyamatos áramlás. Panna néha érezte, hogy a fiú olykor szorosabban öleli, és csakhamar rájött, hogy ezt akkor teszi, amikor éppen már elvétené a lépést, vagy egyensúlya megtréfálná. Pontosan a botlás előtt egy ütemmel. Eleinte ilyenkor megfeszítette izmait, azonban amikor Mihez Tamás csendesen és mellékesen azt kérte tőle, hogy „csak lazán”, maga sem értette, miért, de izmai doromboló macskaként visszaidomultak a fiú testéhez. Pannának még sosem tűnt fel, hogy ennyire rövid ez a koreográfia, és kifejezetten bosszantotta, amikor Varga Máté homlokközépig felvont szemöldökkel visszatért.
- Köszönöm – hajolt meg a fiú, és megint látni lehetett. Azt a félmosolyt.
- Ez…ez mi volt? – kérdezte a lány, és hitetlenkedve nézett hol rá, hol az osztálytársakra.
- Angolkeringő. It is you. A Shrekből.
- De honnan tudtad, hogy mit kell lépni?
- Megfigyeltem. Onnan – bökött fejével a pad felé, ahol a tánctanár már azt hadonászta, hogy miért nem jött ki a félfordulat senkinek. Senkinek, csak az új fiúnak.
Mihez Tamás vitte a félmosolyát, és visszaült a padra. A párokat nézte, ahogy azon marakodnak, melyikük rontott („mert te mindig, mert te sose, nem igaz, mert pont te, jó, akkor én”), vagy épp térdig dagonyáznak a letargiában: ez nekik sose fog menni. Ezek az ismerős jelenetek most úgy üdvözölték, mint gyerekkori barátai. Látszólag semmi nem dúlta fel, az sem, hogy az imént mit élt át. Amit ellenben senki nem tudott, hogy valahányszor Mihez Tamás táncolt, szívében hófehér szirmokat bontott egy nagyfejű, selymes virág, és kitöltött ott minden kamrát, eret, repedést - amit csak ért. Visszaemlékezett a táncversenyek előtti izgalomra, amikor hajnalban kipattant a szeme, mert tudta: aznap újra nagy dolgok várnak rá, és a boldogságra, amikor a parkettán surranva magával ragadta a zene, mintha felhőről felhőre szökellt volna, és a lét hirtelen annyira egyszerűvé vált. Emlékezett a lányra, akinek közelsége egyszerre ajzotta és bódította, és akit karjaiban tartva a vágyak, mint ezer lufi, mellkasán szabad levegőért dörömböltek. Ha lett volna rá orvosilag mód, önkezével tépte volna fel, hadd repüljön ki minden a börtönből, és meg ne álljon egészen a ragyogó kék égboltig. Tudta, hogy mit jelent ennyi mindent összeérezni, és azt is tudta, hogy Panna most épp ezt éli végig. Egy másik dimenzió ringatja keblén. Mert így érez mindenki, akit avatott vezet be ebbe a buján-szép, elegánsan-odaadó, misztikummal fűszerezett világba.
A pletyka, mely szerint Mihez Tamás tud táncolni, a hétvégén aztán elterjedt, kiveséződött, megemésztődött. Nem volt olyan facebook chat, ahol ne tettek volna említést a fiúról. Panna és barátnői az eset után egészen másként néztek rá. Ő lett a srác, aki tud valamit, és ettől rögvest lekerült a hallgatag, lúzer csávóknak fenntartott polcukról. Mintha legalább 28 éves lenne. Jó, akkor csak 26. És mintha hasonlítana is valamelyik színészre, nem? Panna valamiért egy hangyányit túl sokat emlegette a lapockáját finoman húzó tenyér melegét, és a barátnők, amint a kanapén pörgetve falták a testközeli élménybeszámolót, szinte maguk is érezték, ahogy a hátuk szép lassan átmelegszik egy finom, de erős férfikéz érintésétől, majd a fantáziájukat kergetve hanyatt gördültek, és ábrándos tekintettel bámulták a plafont.
A fiúk másként dolgozták fel a hírt. A görbe hátú Molnár Levente már a hétfői matek előtt félrevonta, és lógó orra alól, artikulálatlanul arra kérte Mihez Tamást, gyakoroljon már vele egy kicsit suli után, mert ezt ő soha az életben, és az mekkora ciki lesz. Mihez Tamás bólintott, mire Levente visszasomfordált egy kisebb körhöz, akikkel megosztotta, hogy 3-kor csoportos oktatás lebeszélve a tesiszertárban. A tornateremben, hülye vagy? Ott meglátnak.
Bár Mihez Tamásnak hivatalosan nem volt párja, azt azért senki nem engedhette mégsem, hogy egy ekkora tehetség ne szerepeljen a szalagavatón. Így történt, hogy közös megegyezéssel, s nagy megkönnyebbüléssel Varga Máté kifarolt a keringőből, és jelentősebb szerepet vállalt az osztálytáncban, ahol az volt a dolga, hogy kamionsofőrnek öltözve az utcalányok fenekét csapkodja a szám több mint egynegyedében. A partnercsere tehát mindenkinek kapóra jött. Panna, akinek kristály kék szeme a keringő próbák előtt már három órával tengerzöldre melegedett, boldogan állt arrébb, és gyakorolt kegyet, mikor egy-egy lány odalibbent, hogy csak ezt az egy figurát hadd nézze át a táncos fiúval. Mihez Tamás, miután meggyőződött róla, hogy Panna nem bánja, senkinek nem mondott nemet, és készségesen beigazított minden kisujjat, hátizmot, arcocskát. A lányok ragyogtak, és Panna pontosan tudta, mitől. Büszkén adta közre a párját, és izgatottan várta vissza, mert a karjaiba bújni így még jobban esett, hogy látta: a fiú, aki őt táncoltatja, titkos tudás birtokában van.
Bujdosó Ádám két hét múlva, osztályfőnöki órára időzítette a botrányt.
- Az osztállyal arra gondoltunk, tanárnő, hogy fasza ez a keringő, meg minden, de inkább valami spéciséget kéne csinálni. Villantsunk egyet idén.
A csontsovány osztályfőnök jobb szeme izgágán rángatózni kezdett. Az elmúlt négy év gyötrelmes, sziszifuszi küzdelmei már annyira leharcolták, hogy a két hónap múlva esedékes szalagavató bál komplett műsor változtatásának kilátásba helyezésétől kisebb idegrohamot készült most kapni.
- Tessék megnyugodni! Mi csak a keringőt akarjuk átvariálni, a többi marad!
Mihez Tamás erre a mondatra elszakította tekintetét az udvaron hajlongó fák kopasz ágairól, így épp elcsípte, ahogy Panna lángba borult arccal felkiáltott:
- Mivaaaaaaaaan?!
Bujdosó Ádám azonban jó képet vágott. Ez volt az ő adu ásza, az a baromi jó képe. Elég dörzsölt volt ahhoz, hogy mindenkit a maga gyenge pontjára tiporva fegyvertelenítsen le. A lányokhoz általában széptevéssel, a fiúkhoz dominanciával közelített. Mire felvázolta a tervét, hogy idén a Könyves Kálmán gimnázium megcserélt nemi szerepekkel adja elő a keringőjét, az osztály túlnyomó részét már a maga oldalára állította. Mihez Tamás lehunyta a szemét, és megnyugtatta magát. Mialatt Panna harciasan kampányolt a visszataszító ötlet ellen, a még meg nem győzöttek közül öten közölték, hogy kiszállnak, a tanárnő pedig hanyatt vágta magát a székén, és kivonult a vitából. Panna próbálta elkapni Mihez Tamás tekintetét, de a srác nem tette lehetővé.
- Szólj már valamit te is! Te vagy a táncos!
Mihez Tamás érezte, hogy a felé áramló rengeteg indulat forró labdává áll össze hasüregében. Mikor kinyitotta a szemét, megkereste Bujdosó Ádám tekintetét, és megszólalt:
- Nem tartom jó ötletnek.
Panna fújtatott, mint egy bika, az ofő magába roskadt, és egy szót sem szólt, Levente, aki végre megértette a tesiszertárban, hogy hogy kell megfogni egy nőt, kétségbeesett mozdulatot tett. Mint aki csak áll, és tehetetlenül végignézi, ahogy a liánon hintázó Tarzan szándékosan beleejti Jane-t a krokodiloktól hemzsegő tóba. Bujdosó Ádám kihívóan méregette a fiút. Fejlett taktikai érzéke nem engedte, hogy erővel gyűrje le a táncparkett sztárját, ezért fenyegetésként egyelőre csak közelebb ült hozzá. A széket, melyre lehuppant, hanyagul meglovagolta, és fennhangon, hogy a háta mögött gyülekező hadereje is jól hallja, érvelt.
- Most miért ne? Szétröhögik majd magukat!
- Nem azt mondtam, hogy ne csináljátok. Csak azt, hogy nem tartom jó ötletnek.
- Menj már! Mi bajod van vele?
- Mondom: nem tartom jó ötletnek.
Bujdosó Ádám fél percig hallgatott, és állta a fiú tekintetét. Pisszenés sem volt. Szorult helyzetekben fél perc tud nagyon hosszú lenni. A pattanásig feszült levegő szinte szikrát hányt a padokon. A lányok verekedéstől tartottak, a fiúk annak drukkoltak. Bujdosó Ádám végül más eszközhöz folyamodott. Kirúgta maga alól a széket, két karját széttárta, félig visszafordult az övéihez, és felvette a porondmester szerepét. Ez is bitang jól állt neki.
- Nem jó az ötlet. Ti is hallottátok. Akkor arra kérjük a művész urat, mondja el nekünk, hogy miért. Tessék!
Mihez Tamás ismét lehunyta a szemét, felemelte ujjait, és csigalassan számolni kezdte az érveket.
- Első és legfontosabb. Nem okoz majd örömet. Se a lányoknak. Se a fiúknak. Kettő. A szó szoros értelmében: nem természetes. Következésképp: három. Tébolyba fullad.
Ekkor kicsengettek. Bujdosó Ádám szóra nyitotta a száját, de a szünet legyűrte. Az osztály szétszéledt, így már nem volt értelme a műsornak. A provokátor visszanyelte, amit gondolt, és elviharzott. Mihez Tamást pedig körbevették az övéi.
- Igazán kiállhattál volna értünk – vetette oda Panna, de amikor a fiú felpillantott rá, sietve hozzátette: - Te mégiscsak táncos vagy. Értesz hozzá.
- Igen, mi a franc bajod van? Miért nem mondtad meg neki? – ült a padjára Levente.
- Mert én nem mondom meg, mi legyen. Én azt mondom meg, minek kéne lennie. Nagy különbség.
- Fatökű vagy, az a te bajod – vágta rá egy haverjuk.
Mihez Tamás végre magára maradt. Az esetek nagy részében ez történt vele. Mindig eljött a pillanat, hogy azok, akik valamennyire is becsülték, előbb-utóbb elhagyták. Neki azonban jól bevált megoldása volt ezekre a helyzetekre: nem tett semmit. Nem küzdött, nem nyúlt utánuk. A történések és az emberek úgy folytak át lényén, mint a forrásvíz. Ám volt valami más is, ami rendre megtörtént. Nem mindenkivel, de a többséggel igen. Észrevétlen, be véletlenül sem vallva, de idővel mindig megtértek. Ha maguk sem értették, miért, valamennyien azok közül, akik szerették, mindig visszatértek hozzá.
A következő héten András bá még jó, hogy az előtt kapta a hírt, hogy fellépett volna a vezényelő padjára. Így a stabil talajon őrjöngött két percet, utána elvonult, hogy tizenhárom hónap és négy nap leszokás után újra rágyújtson, és mikor kicsit lehűlve visszatért, elkezdte átvariálni az egész koreográfiát. Négy pár kiesett. Panna visszakönyörögte Varga Mátét, aki ilyen felállásban azonnal benne volt a buliban. Mihez Tamás újra a padon ült. Hiába rimánkodás, érzelmi zsarolás, észérvek – nem adta magát a produkcióhoz. Azonban továbbra is nagyon szívesen segített. Most a lányokat tanította fiúszerepre, a fiúkat lányszerepre, próbálta menteni a menthetőt. Gyakran nyála csordult lelkesedésében, de valahányszor már-már meghatódni látszott, a kérésre mindig ugyanaz a válasza volt:
- Én ebben nem veszek részt.
És amit Mihez Tamás kimondott, ahhoz tartotta magát. Pedig széjjeltépte a vére. A felcsendülő dallamokra feltartóztathatatlanul nekilódult a mozdulat, de idővel megtanult fejben táncolni, és a selymes virág odabent anélkül is ontotta szirmait, hogy a talpa elmoccant volna a talajról. Ám ahogy Mihez Tamás azt előre látta, a rend végül csak utat tört magának. A lányoknak nagyon hamar elegük lett vezető szerepükből, és pusztán tündöklésre vágytak; a fiúk pedig egész egyszerűen elunták a dolgot, amikor már nem volt se polgárpukkasztó, se különösebben nagy szám szoknyában parádézni. Az ötlet mégis akkor fulladt teljes kudarcba, amikor a másik végzős osztály ruhapróbát tartott a szomszéd teremben. Ahogy az öltöztetőnő leemelte a vállfákról a gyönyörűbbnél gyönyörűbb hófehér báli ruhákat, és azok pillekönnyen libbentek a vállakon, vagy épp szaténtól súlyosan omlottak alá a kecses derekakon, a maguk szótlan nyelvén egy elementáris erejű ősi ösztönt korbácsoltak fel olyan mélységekben, ahová csak Jung juthatott le. Panna és barátnői hisztit csaptak, hogy ők ugyan nem fogják frakkba bújtatni a testrészeiket, mikor eljön a fél vízilabda csapat, és erre az ellenállásra még Bujdosó Ádám vállizmai is tehetetlenek voltak. Hagyjuk meg, a srácot sem motiválta már a balhé most, hogy dolgozni is kellett volna vele.
Eljött hát a nap, hogy Mihez Tamást visszahívták. Mintegy mellékesen, irodalom utáni szünetben, fél percben. A hangadók közül most nem Bujdosó Ádám beszélt, ő csak rá-jajajázott, de azért arcát adta az ügyhöz, hogy kéne mégis egy vállalható táncos, és a következő próbán Varga Máté második nagy megkönnyebbülésére Panna ismét Mihez Tamás oldalán fényeskedett. A főpróba annak rendje és módja szerint káoszba torkollt. Levente kétszer hasra esett Anna abroncsában, az irányok eltorzultak, a tartás összeesett, András bá tajtékzott. Mihez Tamás nyugalma azonban meg se rendült.
- Te egyáltalán nem izgulsz? – kérdezte valaki, amikor a műsor előtt fél órával a fiú tökéletes eleganciával és a megszokottnál derűsebben lépett ki az öltözőből.
- Nem. De most meg kell keresnem a páromat.
Panna azon az estén feltűnően gyönyörű volt. Bája nem abból a fajta szépségből fakadt, ami megtorpan a smink alapozó rétegénél, hanem egészen belülről gyúlt lángra, meleg ragyogásba vonva egész lényét. Vörösesbarna haját magas kontyba fésülte, az aláhulló fürtök pedig finoman csiklandozták az állát. A lány borzasztóan izgult. Alsó ajkát harapdálva a falat támasztotta a színpad mögötti járásban, és jéghideg kezét combja közé szorítva próbált nem dideregni. Mihez Tamás kilépett a fiúk csoportjából, és szelíden mosolyogva Panna elé állt. Két tenyerét kinyújtotta, és sejtelmesen nézett a lányra, mint aki saját művében gyönyörködik. Panna elmosolyodott, és két kezét belehelyezte az ismerős, meleg tenyerekbe. A visszafojtott suttogások, vihogások, utolsó pillanatos igazítások hisztériája eltávolodott tőlük. Mihez Tamás összetette két kezét, és úgy melengette a lányt, aki eleinte zavart pillantásokat lövöldözött bárki felé, aki arra járt, de Mihez Tamás megnyugtató tekintetére zavara lassan feladta a harcot, és ő átadta magát a szempárnak. A folyosó kiürült. András bá széttúrt hajjal pisszegett a takarásban, még egy perc volt hátra a kezdésig. Mihez Tamás átölelte a lányt, ajkait hozzáérintette a homlokához, és egy darabig ringatta. Majd kibontakozott az ölelésből, és a lány szemébe nézve a következőt mondta:
- Csodálatos leszel. Találkozunk a színpadon.
Ezzel kezet csókolt neki, átkísérte a lányok térfelére, majd lendületes léptekkel visszasietett a fiúk sorfalához, és elfoglalta helyét. A srácok megnyugodtak, Levente magyarázatot követelve nézett rá, de ő csak szemlehunyással jelezte, hogy nyugi, majd elmondja. András bá felmutatta hüvelykujját, és vállon veregette a fiút. Mihez Tamás tettre kész volt. Megszólalt a zene, és a világon minden más elpárolgott. A fiú pontosan ugyanúgy táncolt, mint akármelyik próbán, Panna viszont a tánc előtti jelenet hatására varázslatos átalakuláson ment keresztül: a harmadik sorban pityergő szülei szeme láttára feslett zsenge bimbóból tündöklő rózsaszállá. A produkció utáni tapsvihar azonban nem várt érzéseket görgetett magával. Nyoma sem volt örömnek, megkönnyebbülésnek – az űr, amit Panna érzett, és amit Mihez Tamás régi bajtársként szorított a szívére, meglepte a lányt, és ez a csalódott szomorúság még nagyon sokáig, vállgödrébe fészkelve magát, elkísérte őt.
(A történet itt folytatódik:
https://d-mon.blog.hu/2019/03/06/mihez_tamas_az_erthetetlen_2_resz)
