A kristálycsillár ragyogó fényénél a fehér kesztyűs inasok már a vadhúsokat hordták elő hatalmas ezüsttálcákon, mikor Talabornak az a kellemetlen érzése támadt, hogy valami nagyon nincs rendjén ezen az alkonyon. Az asztaltársaság finom hölgyei és dúsgazdag úriemberei érdeklődve – hol összemosolyogva, hol szemöldöküket felhúzva - hallgatták történeteit, ő pedig szívesen, bár az est előrehaladtával egyre lankadó lelkesedéssel mesélt a távoli falvakról, hol pirospozsgásak a lányok és dermesztően korai a pirkadat. Ám a hallgatóságot jobban lebilincselték a pezsgő nagyvárosokról szóló elbeszélései, ahol hétfőnként nyilvánosak a tárgyalások, és naponta csábítják buja kalandokra a férfiembert nehéz, vörös függönyök mögül előpislákoló lokálok. Mindenki őt figyelte, és ez általában elégedettséggel töltötte el. De ma nem így állt a dolog. Mikor azt mondja, mindenki, nem pontosan fogalmaz a tisztelt szerző. Úgy volna helytálló: mindenki, kivéve Margita grófnő, aki szemlátomást tudomást sem vett a férfiról. Csendesen vacsorázott, ritkán szólt, és míg egy-egy falatot diszkréten megrágott, csillogó, barna szemét röpke pillanatokra megpihentette a társaság tagjain, kivéve a férfin, aki a leginkább áhította ezt. Talaboron. Őt nemes egyszerűséggel átugrotta.
Talabor, miközben beszélt, igyekezett mindenkit bevonni a bűvkörébe – a hölgyeket természetesen másként, mint az urakat. Könnyedén csavarta ujjai köré a jelenlevőket, hiszen kalandozásai során nagy jártasságra tett szert e képességet illetően. Társaságában jószerivel mindenki megkapta, ami őt illette. A fiatal lányokra oly módon tudott nézni, hogy életükben először végre tisztességesen elpirulhattak, az asszonyokat pedig finoman arra emlékeztette, nem járt még el felettük az idő. A férfiak felé baráti tisztelettel fordult, így kétség sem támadt soha senkiben, hogy szándékai feddhetetlenek.
- Mondja csak, uram – súgta oda neki a balján ülő Franciska, kinek ruhája Talabor ízléséhez képest túlságosan buggyosra sikeredett. – Ebben a sok jövés-menésben nem fárad el túlzottan?
Talabor rámosolygott a villájára szúrt őzhúsra, és tudta, mire megy ki a játék. Bár se kedve, se ínsége nem hajtotta Franciska felé, belement a játékba, és a lány füléhez hajolva visszasuttogta a kisasszonynak:
- Nem fáradok ám el olyan könnyen.
Franciska lángvörös fülei elővillantak halványbarna kontya alól, és rávihogott a vele szemközt ülő barátnőjére. Imola nem volt ennyire szende, viszont sokkal csinosabb is volt, és gyönyörűsége teljes tudatában egyenesen Talabor szemébe nézve pimaszul s jó hangosan megkérdezte:
- Mikor vesz már el végre feleségül engem?
A grófnő döbbenten nézett körül, mert el nem tudta képzelni, kinek merészelnek ilyen otromba kérdést nekiszegezni. De mivel természetétől távol állt az indiszkréció, inkább a ruháját kezdte igazgatni, és nem firtatta, ki nem válaszolt.
Talabor egy pillanatra abbahagyta a rágást. Ki nem állhatta az effajta kérdéseket. Mielőtt felelhetett volna, István, akit meghatározhatatlan viszony fűzött a nagyszájú leányhoz, az asztal alatt egy határozott mozdulattal belé fojtotta a további frivol provokálást.
Talabort feszélyezni kezdte az asztaltársaság. A két fruska úgy vergődött a figyelméért, hogy abban nem talált kihívást, a jobbján csámcsogó, kiélt asszonyság olyan tolakodóan gyömöszölte magát egyre közelebb, hogy intim szférája megtartása érdekében kénytelen volt szélesebb mozdulatokat alkalmazni a hús szeletelésénél. Talabornak feltűnt, hogy a nő nevét sem jegyezte meg, annyira kívül esett érdeklődési körén. A mellette ülő férje ügyet sem vetett a diskurzusra, mivel minden gyönyörét láthatóan a malacsültben találta meg. Talabort egyedül a grófnő csigázta fel. Ragyogóan szép nő volt. Hollófekete haja bársonyos loknikban kunkorodott meztelen vállára, makulátlan bőrét körüllengő finom illata még a legállhatatosabb férfiakat is arra csábította, hogy az udvariasnál pont egy pillanattal tovább legeltessék rajta szemüket. Karcsú derekára izgalmas redőkben tekeredett a lila muszlin anyag. A grófnő lassan odahajolt a jobbján vacsorázó, fess katonatiszthez, és a fülébe súgott valamit, majd kislányosan lehajtotta fejét. A tiszt elmosolyodott, és bizalmasan visszasúgott valamit. Kettejüket – úgy tetszett – varázsos palást szövi eggyé, mely alatt a férfi délcegebb, s a hölgy sugárzóbb lett, ha jobban odanézett valaki. Talabort nem tántorították az efféle dolgok. Ő közben végzett a vacsorával, megtörölte az arcát, és intett az inasnak, hogy töltsön még bort. A készséges szolgáló nyomban ott termett, de Talabor tenyerével betapasztotta pohara száját, és fennhangon odaszólt neki, miközben végig a grófnő ragyogó szemeit fürkészte.
- Előbb a hölgyeknek töltsön, kérem – szólt, és szemével a grófnő felé terelte az inast.
Franciska, Imola és a Talabor jobbján ülő asszony, aki erre a mondatra ismét valamicskét közelebb húzta székét hozzá, mind elismerően felbúgtak. Az inas megkerülte a grófnőt, és töltött. A nő kedves mosollyal hátra nézett a válla felett, és megköszönte. Mikor az összes pohár megtelt, István megemelte sajátját, és rövid tósztot mondott a jelenlevők egészségére.
- Száraz vörösbor – pattogtatta a nyelvét a grófnő, és résnyire hunyta szemét.
- Nemes ital egy nemes hölgynek – állt fel, s emelte rá poharát Talabor, mire a grófnő Franciskára kacsintott.
- Bevallom, ki nem állhatom – nevetett fel halkan, de rögtön szája elé kapta kezét. Csak amikor látta, hogy a lányok vele nevetnek, könnyebbült meg. Sosem vette biztosra, hol a határ a tréfa és a sértés között ebben a társaságban, mióta grófnő lett. De most vidáman nézett körül, mert úgy látta, senkit sem talált érzékeny pontján ártatlan vallomása. Kivéve egy valakit, aki most csalódottan visszaült a helyére.
Talabor roppant kellemetlenül kezdte érezni magát. Kedveskedő megjegyzése még ott lengett a vacsoraasztal felett egy darabon, és aki kellő érzékenységgel élt, próbálta felszínes csevejjel elterelni róla a figyelmet, vagy kínjában a tányérjába bámult. Az inasok tették tovább dolgukat. A koszos tányérokat ismét hófehérek váltották fel, a személyzet térült-fordult, és megérkezett a desszert. Talabor éppen az utolsó falat máglyarakást emelte a szájához, amikor a jobbján ülő asszony – kinek nevére még mindig nem jött rá – bal kezét finoman ráhelyezte a férfi jobb combjára, s félreérthetetlenül megszorította. Talabor jobb lába önkéntelenül is kirúgott, és puffanva landolt degeszre tömött zsákja közepén. Az asszony lassan ráemelte tekintetét, és kéjsóváran affektálva megkérdezte:
- Drága uram, mondja, maga sosem fog már megnősülni?
Az asztaltársaság egy emberként fordította feléjük figyelmét. Talabor ösztönösen két lába közé kapta a zsákját, és maga alá húzta. Közben lopva ellenőrizte, és megnyugodott abban, hogy az asztalterítő jótékony takarásában nem kellett attól tartania, bárki esetleg úgy értelmezné, hogy viszonya van a nővel. A tolakodó asszony már nagyon a terhére volt. Egyre inkább nem tetszett neki ez az egész. Gondolt rá, hogy lesöpörje magáról a kéretlen kezet, de ha az irányában tanúsított túlzott érdeklődésnél létezett valami, amit jobban gyűlölt, az a hisztéria volt. A hangos szó, az udvariatlanság és a nyers kifejezések mindig menekülésre késztették. Erőt vett hát magán, és lelkiállapotához mérten viszonylag kedvesen ezt felelte:
- Majd, ha megtalálom az Igazit.
Az asszony a szájával együtt a kezét is elhúzta végre. Volt ebben a mondatban valami, ami túlmutatott az udvarias hangszínen, amitől a vér nem megfagyott, inkább visszahúzódott a szívbe, hogy onnan aztán ne pumpálódjon sehová. A jelenség, ami letarolt reményt, játékot, kéjt: a talán nem is létező, díszekkel teleaggatott valaki, akihez fel nem lehet érni.
- Aranka, hát nem tudja? – szólalt meg a grófnő hirtelen. – Tavasszal összeházasodunk!
Talabor egy pillanatra zavarba jött. Aztán a katonatiszt és a grófnő szerelmes pillantásait látva megértette, a grófnő bizonyára elértette, kinek címezték a kérdést. A bejelentés persze megtette a hatását, koccantak a poharak, záporoztak a kérdések, felélénkült a beszélgetés. A boldog párral szemközt üldögélő Talabor vállára most már ránehezedett a magány. Ahogy csendesen szemlélte az egyre érdektelenebb társaságot, megfeketedett a kedve. Hirtelen sehova nem tartozónak érezte magát. Egy halovány figurának, akiben elunta magát a lélek, s most más gazdatest után nézne. Mint akinek elapadtak a készletei. Talabor ismerte már ezt az érzést, és pontosan tudta, mit kell tennie.
A férfiak hamarosan átvonultak a szivarszobába konyakozni és a világ dolgairól értekezni, a hölgyek pedig esti kávéra gyülekeztek a naplemente meleg színeiben pompázó teraszon. Talabor vállára vette zsákját, és elindult a férfiak után, de esze ágában nem volt csatlakozni hozzájuk. A szivarszobába nyíló ajtó mellett lépcsősor vezetett az emeletre. Talabor fürgén szelte a lépcsőfokokat, és amint felért, sorra benyitott minden helyiségbe. Addig próbálkozott, amíg a harmadik szobát nyitva nem találta. Besurrant, és belülről magára zárta az ajtót. Zsákját ledobta a hatalmas, kétszárnyú ablak alá, és kinézett a kertbe. A hölgyek már javában sugdolóztak és nevetgéltek, titkokat csereberéltek, és reménykedve sóhajtoztak. Ez volt az a jelenet, amit általában bármeddig el bírt nézegetni, de most dolga volt. A grófnő sétára indult a már alkonyba borult rózsalugasba. A férfinak kedvére való volt a helyszín, csupa zeg-zug és beugró, mindez nyakon öntve bódító virágillattal – és kész a forgatókönyv. A nagy szerelmi vallomások nem véletlen születtek ekkora számban az ilyen lugasokban.
Talabor behúzta a függönyt, és a zsákja fölé hajolt. Ereje fogytán volt. Meglazította a zsák szája köré tekert zsineget, kissé kilazította a nyakát, és arcát a rés elé helyezve tágra nyitotta mindkét szemét. A szoba egy pillanat alatt megtelt vakító fénnyel. A szökött fénycsóvák kiröppentek a férfi nyaka s homloka mellett, felszökelltek a mennyezetig, be a bútorok mögé, az ajtónyílásokba, és ott rég vágyott szabadságuk okán érzett örömük dacára azonnal kihunytak. Talabor tudatában volt a pazarlásnak, de most nem óvatoskodhatott. Tudta, mit kockáztat, így épp csak annyi fényt szívott magába, amennyit egy villanásnyi idő alatt tudott. Elszakította arcát a nyílástól, és gyorsan visszakötötte a zsineget. Pislogott párat, és úgy, ahogy volt, elterült a földön. A valaha volt lányok szeméből kicsalt őszinte csodálat máris hatni kezdett. Csak kettőt-hármat, ha kinyert, de máris érezte, hogy a csüggedés, mely kezdett erőt venni rajta, elpárolog. Újra orrában érezte az illatokat, vibráltak a színek, feszítette a tettvágy. Felpattant, a zsákot begyömöszölte a fal mellett sorakozó ruhásszekrények egyikébe, kivette a kulcsot a zárból, és most kívülről fordította rá. Úgy döntött, magánál tartja, és ha távoznia kell, még épp vissza tud érte jönni valamilyen ürüggyel. Finom hölgy finom hódításához elvégre mégsem cipelhet magával egy viseltes zsákot.
Leszaladt a lépcsőn, elkanyarodott a szivarozó férfiak szobája előtt, és lelassította lépteit. Nem akart olybá tűnni, mint aki épp tolvajlásra készül. A társalgó tapétáját narancsszínűre színezte a lemenő nap, a kényelmes fotelekben halk beszélgetés folyt. Talabor most mégsem állt meg nézelődni, mert ugyan el tudott volna bőven időzni egy-egy kecses boka vagy gömbölyű váll tanulmányozásával, most igazi nagyvadra ment. A teraszajtó és közte mindössze csak egy kanapé állt már, amit könnyűszerrel megkerülhetett volna, ha nem látja meg, ki ül benne. Nem idevalósi lehetett a lány, mert bár alkatra, s arcra gyönyörű volt, senki nem ült le mellé, vagy állt vele szóba. A törékeny szépség halott tekintettel meredt maga elé a kiterített medvebőrre, amin piciny lábfejét nyugtatta. A szolgálólány megállt előtte egy tálcával, és kávéval kínálta. A lány lassan felnézett rá, de csak ingatta a fejét, és Talabor hallani vélte, ahogy azt mormogja:
- Úgysem érzem már az ízét.
A lány összevont szemöldökkel tapodta a medvebőrt, majd hirtelen összerezzent, és felkapta a fejét. Egyenesen Talaborra nézett. A felismerés először boldog mosolyt, majd keserű bánatot, végül újra közönyt rajzolt arcára. Lábait maga alá húzta, és karjaival átkulcsolta őket. Talabor jobbnak látta, ha nem idézi fel a lányt emlékeit, ezért óvatosan kitért az útból.
A teraszon langyos szellő lengedezett, és a hölgyek kacaja balzsamként hatott Talabor szívére. Nem tévedés. Azt mondtam, szívére, igen. Csodálkoztok? Ne tegyétek. Talabornak hatalmas szíve volt, nem az hibádzott nála. Ugyanúgy érzett szeretetet, boldogságot, tettvágyat, önzetlenséget, szánalmat, mint ti vagy én. Nem ennek hiánya kergette át az életen. De erről szóljon majd a következő epizód bővebben. Talabor összpontosított, és sikerült eljutnia a lugasig anélkül, hogy egy kíváncsi szempár vagy egy sokat ígérő sóhaj eltérítette volna szándékától. Máskor talán megragadta volna az alkalmat, hogy újabb nyaláb elixírt töltsön a zsákjába, de most elég kiegyensúlyozottnak érezte magát. Most éppen nem akárki kellett neki, hanem az az egy, aki az est legtündöklőbb csillaga volt. A végére kellett járnia, miért nem juthat el legalább addig, hogy a nőt megkörnyékezze. A grófnő a lugason át eljutott a kerti tavacskáig, és annak szélén üldögélt. A nap már lebukni készült, és a környező fák susogni kezdtek.
Talabor nem gondolkodott, csak közeledett. Nem tudta, mit fog mondani, és hogyan fogja mondani, abban bízott, hogy ha végre kettesben lesznek, mondat szül mondatot, és az egymásra licitáló évődés csókban fonja össze nyelvüket. Ahogy ez lenni szokott. Egyet szól ő, egyet a nő, kettőt Talabor, a nő megint egyet, jön a kérdés, az elbizonytalanodás, egy kis rábeszélés, és csók. Onnan nyert ügye van. Csak odáig jusson el, hogy szóba áll vele. Talabor megállt a nő mellett, és halkan megszólította.
- A vacsoránál hallgatag volt, kisasszony.
A grófnő sóhajtott, és belebeszélt a víztükörbe.
- Bocsásson meg nekem.
Talabor megkönnyebbült. A sóhaj általában dúlt lélekre utalt, a dúlt lélek érzelmek kuszaságára, a kuszaság bizonytalanságra, és ha egy nő bizonytalan, akkor kis ráhatással kimozdítható. A világ egyszerű s praktikus, a nők pedig egyáltalán nem olyan bonyolultak, mint amilyennek láttatni szeretik magukat – gondolta Talabor, és újra nyeregben érezte magát. A grófnő ráadásul a bocsánatát is kérte, ami köztudottan egy igen élvezetes macska-egér játék kezdetét jelzi a nemek között.
- Nincs miért megbocsátanom – szólt Talabor behízelgő hangon, és leült mellé. Végre apró részleteiben is megcsodálhatta tökéletes arcélét, gömbölyű melleit, hátának ívét. Fokozódó étvággyal mustrálta végig a nő testét, teret engedve férfiúi vágyakozásának. Áldotta a lugas tervezőjét, hogy végre nem kellett az etikett keskeny határmezsgyéjén balanszíroznia, és szabadon gyönyörködhetett egy női test szépségében.
Talabor elmélyítette hangját, mert úgy tapasztalta, ennek nincs, aki ellen tudna állni.
- Csak azt remélem, nem bántottam meg kegyedet. Ugye nem tettem valami rosszat?
A grófnő halkan felnevetett. Még a kacagása is csilingelő és édes volt.
- Maga nagyon rossz fiú ám!
- Higgye el, nem vagyok.
- Bizony, nagyon rossz fiú.
Talabor jól tudta, hogy a rosszfiúság mire elég. Kapóra jön, amikor a vonzalmat kell csiholni, mert nagy közhely, de igaz: a nők imádják a rosszfiúkat. Azonban Talabor rájött valamire. Hogy ez csak ideig-óráig igaz. Megfigyelte, hogy bizonyos hölgyek – amíg rosszfiúnak tartják – csak udvaroltatnak maguknak, és flörtöltetik a férfit, mert mind egyre vágyik. A kizárólagosságra. Huncutak és csábosak, de szemük fényét csak akkor adják, ha elringathatják magukat akár egy pillanatig is az illúzióban, hogy az afférből talán szerelem lesz. Talabort már nem lepte meg semmi. Csak abba kellett egy kicsivel több energiát fektetnie, hogy rájöjjön: kihez melyik út vezet.
- Én a szerelmet keresem – szólt a férfi, és maga is meglepődött, mennyire komolyan gondolta. Előrébb hajolt, hogy végre a nő látóterébe kerülhessen.
- Én pedig őrülten szeretem magát!
Talaborban megszólalt a vészcsengő. Miért nem néz rá egyszer sem? Felállt, és körbekémlelt. A lugas felől lépteket hallott, ezért kissé arrébb húzódott, ahol már árnyék borult a tájra. A fák közül kivált egy alak, és odaszaladt a grófnőhöz. Hátulról lepte meg, és szorította, ahogy tudta. Talabor előrontott az árnyékból, hogy a grófnő segítségére legyen, de mire odaért, már bánta, hogy így tett. A grófnő mézédes kacagása hamar elárulta, hogy örömében visong.
- Hogyhogy itt? – kérdezte a tiszt Talabort, de pillantását azonnal visszafordította szerelmére.
Talabor válaszolt, de amit saját hangjával együtt hallott, torkára forrasztotta a szót.
- Erre jártam – szólt Talabor.
- Téged vártalak – incselkedett a grófnő.
- Hangokat hallottam – szólt a tiszt, de nem lehetett tudni, kihez.
- Szóba elegyedtünk – magyarázta Talabor.
- Hozzád beszéltem a tó tükrében – vallotta be szégyenlősen a nő.
Talabor már semmit sem értett. Rá nem jellemző módon köszönés nélkül faképnél hagyta őket. Amikor rákanyarodott a házhoz vezető útra, még ennyit hallott:
- Nem bántott, szerelmem?
- Ki?
Ki…?
Talabor feje zúgni kezdett. Felgyorsította lépteit.
Ki…?
Mielőtt elérte a teraszt, megértette. A grófnő egyáltalán nem látta őt. Nem hallotta, amit mondott, nem látta, ha ránézett, nem érezte, ha közelébe ment. Nem volt rá semmilyen hatással. Nem tudta volna megmondani, inkább csalódott vagy dühös-e. Mi nem működött? Mit csinált rosszul? A teraszon rámosolygó lányok sem derítették jobb kedvre. Ingerült lett a sok felesleges kacsintástól, fárasztotta a számtalan reménykedő pillantás. Miért nem fogják fel, hogy nem kellenek? A társalgóba érve szemével megkereste a kanapét, hogy emlékeztesse magát: ki is ő a jobb napjain. Régi szeretője fásultan bambult a levegőbe, szájához emelte a kávéscsészét, de amikor meglátta, gúnyosan koccintott egyet a levegővel, s ennyit mondott:
- Légy átkozott.
Talabor immár menekült. Felszaladt a lépcsőn, félrelökött egy szobalányt, és idegességében alig találta a szobakulcsot. Egy rántással kitépte zsákját a szekrényből, átvetette vállán, és lesietett a lépcsőn.
- Máris itt hagy minket?
A kérdés hátközepén találta el, épp az utolsó pillanatban, amikor a kilincsre tette a kezét. Türelmet erőltetett magára, és visszafordult. A látvány, ami elé tárult, valósággal undorral töltötte el. Azzal a bárgyú mosollyal, amit csak szóba-nem-jövő nők tudnak arcukra kenni a kiválasztott férfi jelenlétében, kis csoportokban felsorakoztak előtte a ház női. Az idétlen Franciska, a közönséges Imola, a rámenős Aranka, és ezek barátnői, kik mind ugyanarra vágytak: az ő figyelmére, udvarlására, szerelmére.
- Mi a fene van magukkal? – kérdezte haragosan. – Mit akarnak tőlem?
A nők abbahagyták a vigyorgást. Talabor megemelte a hangját.
- Tudom! Hogy szeressem magukat, igaz!?
Sorban odalépett egyikhez- másikhoz.
- Magát is?
- És magát is?
Döbbent csend lett a hallban. Talabor most egy idős, és meglehetősen testes asszonysághoz fordult.
- Magát esetleg ne?
A hölgy sírva elszaladt. Ketten utána rohantak, az érettebbeknek már villámot szórt a szeme.
- Annyira unom, hogy mindenki engem akar!
Valahol egy tányér csörömpölve földet ért. Talabor vett egy mély lélegzetet, és kinyitotta az ajtót. Gyűlölte, hogy ilyen durva volt. De nem bírta már a nyomást. Kilépett az ajtón, és anélkül, hogy visszanézett volna, halkan ennyit mondott:
- Csak egy kicsit gondolkozzanak, kérem. Nem is ismernek – ezzel behúzta maga mögött az ajtót.
A hintó zörögve befordult a kastély elé, és csak annyi időre állt meg a felhajtón, amíg Talabor bedobta zsákját, majd maga is beszállt. Senki nem jött utána. Végre. Ahogy kikanyarodott a főútra, és lassan apróvá zsugorodott a kúria, benne az összes nyomorulttal, megérett benne egy elhatározás. Mérhetetlenül elege lett. Egy javasasszony zagyva jóslatából már évek óta úgy tudta, hogy valahol létezik valaki, aki véget vethet ennek. Ezért Talabor fogadalmat tett. Megfogadta, hogy útnak indul, és bármeddig tart is, bármibe kerül is: felkutatja az Igazit. Hátradőlt, és megnyugodva lehunyta szemét. A felhők nagy kegyesen arrébb vánszorogtak, és mint, mikor széthúzzák a függönyt a színpad előtt, az égbolton végre teljes pompájában színre lépett s elmosolyodott a telihold.
(A kép forrása: https://radiodomeldo.ro/2016/09/19/cantecul-fara-de-baranete-si-fara-de-moarte/)
