Történetünk idején egyszer csak úgy fordult a Föld, hogy a mezítlábas indián nyár se szó, se beszéd besurrant a kertbe, elterült a gyümölcsfák koronája alatt, és szerteszét robbantotta színes tollazatát. Az emberek most is, mint minden esztendőben, azt találgatták, vajon mikor nem figyeltek eléggé, hogy már megint ennyire váratlanul meglepte őket az ősz. Bokájuk körül piros, sárga és rozsdabarna foltokban örvénylett az avarszőnyeg, ők meg csak fejüket ingatva beletörődtek: elmúlt hát a nyár. Nem úgy Iluska. Bár rég nem lehetett gyereklánynak nézni, az a fajta teremtés volt, kinek lelkét-kedvét nem szegte a hajnali köd, és még mindig örömmel rontott bele egy-egy levélkupacba, ha úgy tartotta kedve.
Amikor Talabor azon a végzettől verejtékező délutánon elhaladt a lány kapuja előtt, arra gondolt: messze még a tél. Céltudatos, hosszú léptekkel járta az utat, és bizony hamarabb oda is ért volna, ha egyszerűen csak nem vett volna tudomást a szeme sarkába beszűrődő képről. Az icipici idegszál azonban úgy döntött, kedvére való a látvány, s ha már így állt a dolog, tennivaló is akad vele. Férfinek való. Ösztönei megálljt parancsoltak csizmás lábainak, s a diófa árnyékában világos szemét résnyire húzva mozdulatlanná dermedt. Figyelt. A falu takaros házikói felől győzelem szagot hordott orrába a szél. Na meg azon kívül mást is. Frissen teregetett, tiszta ruhák illatát. Talabor visszafordult kissé, és szája széle diadalittas mosolyra húzódott. Elindult. Valahol egy kopasz ágon felkiabált egy madár, s annyit mondott: káááááááááár.
Talabort jóleső nyugalom töltötte el, ahogy belépett a kitárt kapun. Egy takaros udvaron találta magát, ahol minden szeglet s hajlat finom női kezek gondoskodásáról árulkodott. Ahogy beljebb és beljebb hatolt, talpa alatt gondterhelten megcsikordult pár kavics. Kicsit hátrébb, a két fa közé kifeszített kötél alatt megpillantotta a lány hajlongó derekát. (Azt írom: A lány, de voltaképp csak EGY lány - szórakoztatja el magát egy percre a szerző, de hamar tovább lendül, érdektelen szócséplés.) Talabor eközben leeresztette foltozott zsákját a ház tövébe, majd nesztelenül közelebb somfordált. Ráérősen, kedvtelve nézegetni kezdte a rugalmas testet, a hajfonatból előtáncoló szőke fürtöket, az ujjak kecsességét. A lány csapodár asszonyokról s bánatos szeretőikről dudorászott egy idétlen kis dalt. Ahogy kezébe vette az újabb vizes textíliát, hirtelen megbénította egy ismeretlen érzés. Egy fejbúbból induló, szúró félelem érzet. A mozdulat mozdulatlanságba merevedett. Arca lángba borult, fülcimpája égni kezdett. Egy célkeresztbe vett őz riadalmával tartotta vissza lélegzetét, és arra gondolt, milyen ostobán működik a teste. Hiába tudta, hogy menekülnie kéne, a halál torkában sem moccant a lába. „Már késő. Elvesztem” - gondolta. Lassan mégis elfordította arcát a rá vetülő árny irányába, és meglátta a fák lombjai alatt álló, fehér inges férfit, aki karjait lazán keresztbe fonta mellkasa előtt, fejét kissé félre billentette, és kisfiúsan elmosolyodott.
- Kisasszony, kérem bocsássa meg, hogy hívatlanul csak így besétáltam. A nevem Talabor.
A lány lassan felegyenesedett, és leengedte a ruhadarabot a dézsába. Összeszorította ajkait és tétován hátrált egy kissé. Talabor félrehajtott egy lelógó ágat, és egy lépéssel közelebb jött. Nem tovább. Halkan, és mély hangon beszélt, mint aki a legjobb szándékkal, finoman közelít.
- De…meg kell mondjam…
Még egy lépést tett felé, és világos, ragyogó tekintetét mintegy bocsánatkérően, halovány mosollyal végig járatta a lány nyakán.
- nem tudtam ellenállni…
Itt megállt, és mélyet szippantott a levegőbe.
- …ennek a csodás illatnak – fejezte be.
Nem is szólt többet. Már győzött. Jól ismert, illékony boldogság áramlott szét ereiben. Tudta, diadalának örömszikrái hamarosan menthetetlenül kihunynak, még azonban egyelőre felhevülve pattogtak körülötte a levegőben, ő pedig örömtelve gyönyörködött önnön hatásán. A hódítás hálója úgy gabalyodott a lány köré, mit lemenő nap fényében megcsillanó, fátyol vékony, de mégis makacsul kapaszkodó, ragacsos ökörnyál.
Valahol az égszínkék magasságban felhők csoportosultak, de még túl gyérek voltak ahhoz, hogy elnyomják a napot. Az élet is visszakúszott a kertbe, illatok burjánzottak, színek ragyogtak, és a lány is lassan magához tért. Tagjai felengedtek, s egyre határozottabban érezte: szólni is kéne már. Megnedvesítette kiszáradt ajkait, és a mondandóján morfondírozott. Nehogy ügyefogyottan ártatlan, vagy épp gőgösen elutasító legyen. Negyedóra vagy a fél délután is eltelt, nem tudni. Iluska arra eszmélt, hogy falubeli udvarlója, Jóska bekiabált a kertbe:
- Mondom: Ilus, bajban vagy-e?
A lány zavarában végigsimított a haján, mintha kibomlott volna. Talabor türelemmel és - szép vonásait látva - úgy tűnhetett: szeretettel nézegette. Ügyet sem vetett a kerítésen túlról rikoltozó cingár legényre.
- Köszönöm, Jóska, minden rendben.
- Biztos-e?
A lány megtalálta a hangját, és visszakiabált:
- Biztos hát!
Az igazat megvallva abban a pillanatban a világon semmit nem akart jobban, mint, hogy a Jóska eltűnjön. El a kerítéstől, el a faluból, el a pokol fenekére. Jóskának megvolt a magához való esze, így kisvártatva odább is oldalgott, bár fejét még párszor visszaforgatta, és dünnyögött hozzá. Nem tetszett neki ez az alak.
Iluska végre szóra nyitotta száját, de maga is meglepődött, mennyire halkan beszél most az idegenhez.
- Megijesztett.
Talabor lehajtotta fejét, és elmosolyodott. Lassan, amennyire lassan csak tudott, leguggolt a dézsához, és onnan nézett fel a lányra.
- Nem állt szándékomban. Hadd segítsek.
A választ meg sem várva nyúlt az imént levetett ruhadarabért, és adta át a felette tétován ácsorgó lánynak.
- Köszönöm.
Talabor végtelen figyelemmel adogatta a ruhákat, mintha erre a munkára szegődött volna el ide a kertbe. Iluska kezdeti zavara alábbhagyott, pislákoló melegség öntötte el, és az újonnan bimbózó bizalom úgy kúszott szét vénáiban, mint méhcsípést követően a szövetekbe fecskendezett, s ott rohamra iramodó méreg. Kifejezetten kellemesnek érezte a férfi közelségét, és nekibátorodott.
- Voltaképp mi hozta erre? – kérdezte, és próbálta elhitetni a férfival, hogy figyelmét teljes egészében a gyűrődésmentes teregetés fortélyai kötik le.
- Mint mondtam – kezdte Talabor, és lassan felegyenesedett – az illatok.
Olyan hirtelen történt, hogy a lány meggyőzte magát, csak a szeme káprázott. A foltozott zsák a ház tövében hirtelen felfénylett. Vagy csak úgy tetszett. Talabor lassan elfordította fejét az irányába, de a zsák most nyughatott. A férfi pár pillanatig figyelte, majd teljes érdeklődésével visszatért a lányhoz. Most, hogy ilyen közel voltak egymáshoz, Iluska elcsodálkozott, hogy a férfi mennyivel magasabb, mint ő. A bámulás vádját elkerülendő, lopva felmérte testalkatát, és határozottan állította volna bárkinek, hogy első látásra nem tűnt fel, hogy a férfi ennyire erős. Ahogy egy-egy ruhadarabot előrázott, Iluska zavarában pirospozsgás orcácskával bizony elámult az alkarján kidomborodó izmok láttán. Nagyot nyelt, és úgy döntött, véget vet ennek a komédiának. Nem volt illő.
- Köszönöm a kedvességét, uram, de most már egyedül is boldogulok - mondta, és felkapta a dézsát.
Talabort nem érte meglepetésként a fordulat. A sok „nem olyan” hölgyemény és „tisztességes” asszony már mindent elmondott neki, amit tudnia kellett. Megadóan meghajolt, és elindult a lány mellett.
- Engedje meg, hogy segítsek – szólt, és egy határozott mozdulattal átvette a terhét.
Szótlanul ballagtak a kapu felé. Talabor szeme vidáman simogatta a faleveleket. Nem volt mondanivalója. Ő aznapra már végzett.
Iluska a kertkapun innen átvette a dézsát, és csípőre tette másik kezét, amíg Talabor vállára kapta batyuját.
- Ugyan mit cipel abban a zsákban?
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, egy csodálatosan buja, bordó levél hullott a vállára, majd onnan leszánkázott az avarba, a csizmája orrára. Ahogy lehajolt érte, zsákját óvatosan lehelyezte maga mögé, és mint aki meg se hallotta a kérdést, két ujja közé csippentette a szárát, és elmélyült a levél erezetében. Ekkorra fogant meg benne a gondolat, hogy voltaképp még húzhatná is egy kicsit. Pattoghatna még egy utolsót az a szikra. A lány ezekről a gondolatokról mit sem tudott, és egyszerre feleslegesnek érezte magát. Sarkon fordult volna, de valami visszatartotta. Magának is szégyellte bevallani, de titkon azt remélte, a férfi nem ereszti majd. Nem akaródzott elmennie. A sok Jóska, Pista, Kálmán nem tudta ezt. Nem lett melege senkitől már idestova jó pár esztendeje. Itt ez a férfi, származását se tudni, de valahogy – nem, ilyet nem vallunk be – kívánta, hogy nézze még. Úgy nézze. Talán kicsit érne hozzá a bőre is. Bár érne hozzá a bőre is.
Talabor komótosan végig mustrálta a levelet, majd egyszer csak áthelyezte tekintete fókuszát a lány szembogarába, és lassan elindult felé. A lány egy lépést hátrált, de ügyelt rá, hogy nehogy túl messzire kerüljön. A férfi lépdelt, és lépdelt, közben szemével nem eresztette az íriszt, mely húsos bibeként egyre csak duzzadt a férfi mellkasának közelségétől. A lány elérte a pontot, ahonnan nem volt tovább. Persze – valljuk be - lett volna, de akkor vége a jelenetnek, akkor oda az üldöző és oda az üldözött, és nincs tovább a játék. Csak a Jóskák és a Pisták. Ilus kissé félrefordította a fejét, ahogy ujjongó ösztönei készakarva megadták magukat a finom akaratnak. A háta mögött mindkét kezét szorosan ráfonta a kertkapu oszlopára, és halkan zihálva tűrte, ahogy a kis porcikák őrült táncba kezdtek. Minden sejtje a férfit hívta. Talabor még egy lépést tett felé. A lány háta nekipréselődött a fának, és nyakán érezte a ragadozó kimért, megfontolt lélegzetvételét.
Talabor bal karjával felnyúlt, és a lány feje felett rátámaszkodott az oszlopra, jobb kezében pedig megpörgette a levelet.
- Ez a buta kis levél
(kezdte búgó hangon)
- sokkal
(orrával közelített a lány homlokához)
- de sokkal
(itt mélyet sóhajtott, ahogy beszívta a lány hajának illatát)
- jobban
(Talabor résnyire hunyta a szemhéját)
- illene
(félrefordította fejét)
- ide
(és beletűzte a levelet a lány hajfonatába).
Talabor egy pár pillanatig hagyta, hogy a lány szerteszét meredező hajszálai arcát cirógassák, és kiélvezte, ahogy bőrük majdnem összeért. Nagy ritkán, mikor az ingeráradat alól kis időre kidugta fejét, s elmerengett a nőkhöz fűződő viszonyán, belátta, hogy ezt a majdnem-et élvezte a leginkább. Na, nem azért, mert teszetosza alak lett volna, hanem mert a testek közelségében rejtőző, robbanásra mindig kész lehetőség jobban felajzotta, mint a násztáncát vergődő testiség maga. A lány közelebb húzódott, és lehunyt szemmel várta a meg nem nevezett valamit, amiről maga is csak annyit érzett biztosan: mámorító lesz. Talabor azonban egy ujjal sem ért hozzá. A távolból kacér kacajt sodort a szél, és Talabor tudta, hogy ebben a pillanatban halt el a varázs. Kihátrált a kínálkozó test csalogató melegéből, és a horizontot fürkészve jóízűen kinyújtóztatta tagjait. Majd a lány legnagyobb csalódására egyszerűen lehajolt, felkapta zsákját, cinkosan kacsintott, és a kellemes élménytől átbizseregve elindult az újdonság irányába. Vissza se nézett.
Iluska csak akkor vette észre, hogy milyen erővel markolta a félfát, amikor ezer hangya szaladt szét zsibbadt ujjaiban. Pattanásig feszült tüdeje sípolva figyelmeztette, milyen sokáig nem vett levegőt, ezért az első lélegzetet felhorkanó fájdalommal robbant a hörgőiben. Odakapott a hajához, kibontotta a fonatot, és kibogozta belőle a falevelet. A piszok szerencsés falevelet, amit az imént még ő tartott, és ami az ő kezének engedelmeskedhetett. A felhők közben összesereglettek, és hátuk mögé dugták a napot. Szél támadt. Iluska kiszaladt az útra, de már sehol nem látta, mintha elnyelte volna a föld. A dézsa peremére varjak repültek, és kárörvendőn csattogtatták csőrüket. Iluska féltékenyen zavarta szét őket, hozzá ne érjenek, le ne maszatolják a helyet, ahol érintése még derengett. Nyugtalanul hánykolódott az éjjel, de a reggel édes reményt dédelgetett.
A kelő nap a kapuban találta a lányt. Élénk, majd egyre lankadó figyelemmel az utat kémlelte, de a férfi nem jött el. Se aznap, se másnap, se soha többé. Elébb a mosoly száradt le ajkáról, később a fény hunyt ki szeméből. Az étvágya elhagyta. Hiába eszik a lány – mondták, - mintha csak aszná a fene belülről. Egyesek vad lángokat véltek felfedezni a tekintetében, mások éjjelente hallották, amint pörölt valakivel. Semmi nem érdekelte a világon. Egyetlenegy szokását nem tudta csupán elhagyni: minden napos látogatását a kertkapu félfájánál. Görcsösen vágyta az alkalmat, amikor egyedül lehetett a férfi emlékével. Ilyenkor vézna ujjait végighúzta a félfán, mintha szerelmét simogatná. Becézgette a pontos helyet, ahová Talabor beékelte, hogy moccanni sem bírt. Újra érezte illatát, a fához hajolva bőrének melegét. Majd hátát vetette az oszlopnak, és a hangot felidézve lassan dörzsölődni kezdett a fához. Édesapja parancsolt rá, hogy ne kellesse magát, viselkedése kezdett szégyent hozni a házra.
Az avart aztán kiseperte a hófúvás, és a lány egyre rosszabbul lett. Amikor Jóskáért küldettek, hogy jobb belátásra térítse a szegény párát, a legény megriadt üveges tekintetétől, cserepes ajkai közül rekedten elsuttogott szavaitól, s a látványtól. Iluska kezdett azokra a sáskákra hasonlítani, kiket fiatal korukban kapdostak össze a mezőn, s a napra szögelve pergamenszerűre aszaltak. Csak most éppen zimankó volt, fagytak a tócsák, csípett a dér. Jóska próbálta lefeszegetni az oszlopról a leányt, de az se jó szóra, se tessékelésre nem engedett, így a legény mindössze a kabátkáját bírta rákényszeríteni, amúgy dolgavégezetlenül távozott.
Az éjjeleket hosszas rimánkodásra a házban töltötte. A tavasz még messze a határon járt, mikor Iluska elkezdett rémmeséket költeni, de oly fertelmeseket, hogy libabőre támadt tőle bölcsnek-vénnek, mind, ki meghallgatta. Egy árnyról suttogott, aki éjjelente a komód tetején gubbasztva szuszogását lesi, hogy aztán az első napsugárral a hátára ugorjon, és fülébe duruzsolva megnyomorítsa a maradék szívét. Hiába próbálták tükrökkel, csupasz tenyerük érintésével megmutatni neki, hogy senki fia ördög nincs az ő hátán, szeme vadul ide-oda járt, és mivel nem hittek neki, nem beszélt róla többet. Hallgatott a rémről, és némán viselte. Egyik februári hajnalban azonban légszomjra ébredt, és úgy, ahogy volt, hálóingben, sírva szaladt a kapuhoz, hogy a szörnyet valahogy ledörgölje a hátáról, még mielőtt meglátják, mit művel. Igyekezett nagyon, de minél inkább ficánkolt, a dög annál szorosabban fonódott köréje, és csak egy nevet gurgulázott kacagva a fülébe: Talabor. A lány keservesen próbált szabadulni, és csak dörgölte, nyomta, csiszatolta a szörnyet a fakapuhoz. Észre sem vette, hogy a vékony kis ing már szétnyűtt a hátán, és pőre bőre felhasadt. Mire a háziak megébredtek, a lány piros vére elszínezte a havat.
- Épp ilyen volt az avar, mikor eljöttél – gondolta, és lehunyta szemét.
- Milyen nyugodt végre, mintha aludna – mondta a szomszédasszony, és elmorzsolt egy könnycseppet.
- Iluskának hívták? – hümmögte Talabor, mikor két faluval arrébb, a vacsoratársaság egy hölgytagja beszámolt a különös esetről.
- Ismerte? – kérdezte az asszony, és alig észrevehetően megrándult a szája szeglete.
- Futólag.
- Azt mondják – tette hozzá a hölgy, aki hangját lehalkította, nehogy a pletyka vádja érje – roppant különös halála volt. A plébános úr szerint belé bújt az ördög.
Talabor elfintorodott, és bekapott egy rumba áztatott mazsolát.
- Rövid ismeretségük alatt ennek biztosan mutatkoztak jelei, kedves Talabor – búgta bennfentesen a nő, aki az asztal alatt Talabor combjára helyezte a kezét.
- Hmm…nem is tudom. De igen. Azt hiszem, már akkor is úgy tetszett: egy kissé megszállott volt.
(Az illusztráció Charlotte Perkins Gilman: The Yellow Wallpaper c. művéhez készült; forrás: hautemacbre.com)
