Talabor még javában szendergett, amikor a kerek fedelű hintó zörögve ráfordult a város felé vezető földútra. Csizmás lábát ütött-kopott zsákján pihentette, mellkasán lazán egymásba fűzött karjai egyenletesen emelkedtek-süllyedtek, ahogy alig hallhatóan szuszogott. Fejét a bársonyborítású támfalnak támasztotta, így az lágyan gördült jobbra-balra, ahogy a lovak felkaptattak az emelkedőn. Az áprilisi reggel még térdközépig gázolt a gomolygó párában, de az egyre melegebben csiklandozó napfény már előcsalogatta a téltől még kótyagos bogarakat, melyek döngicsélve vándoroltak egyik virágról a másikra. A madarak csivitelve üdvözölték az újabb reményt, mely csak azért szunnyadt el az éjjel ölében, hogy annál virgoncabban nyújtóztathassa ki tagjait az új napfelkeltében. „A remény” – gondolta velünk egy időben Talabor, és egyszerre felpattant a szeme. Lábait lekapta a zsákról, lehúzta az ablakot, és két kezével a keretbe kapaszkodva derékig kihajolt. A metsző menetszél elsöpörte homlokából a szeme elé kunkorodó tincseit. Tengerzöld szemét most is, mint mindig, résnyire húzta, talán mert bántotta a fény, vagy csak már hozzászokott, hogy mindenre s mindenkire így tekintsen, ezt nála aztán igazán nem lehetett tudni. A távolban már látszott a templomtorony, az oda vezető út mellett pedig unottan legelésző bamba birkák bámultak a messzeségbe, észre sem véve, hogy a szájukban őrölt fűcsomó fele rendre lábuk elé hullik. Talabor nagyot szippantott a csípős levegőből, és orra megtelt a tavasz zsenge illatával. Kétszer rácsapott a hintó tetejére, mire kisvártatva kinyílott egy kis beszélőablak a bak és az utastér közötti válaszfalon.
- Uram?
A kocsis háta mögül újabb nyaláb tavaszi szél áramlott be, és egyenesen benyargalt Talabor hóna alá. A férfi összébb húzta magán a kabátot.
- Merre járunk?
- Most érkezünk Lammorába.
Lammora. Talabor kedvtelve forgatta a nevet nyelve hegyén, de mielőtt megengedte volna magának, hogy ráérezzen az ízére, megálljt parancsolt képzeletének.
- Kik lakják?
A kocsis köhintett egyet, olyasfélén, mint aki tudja, amit tud, de jobbnak látja azt megtartani magának.
- Meglátja majd az uraság. Annyit mondok: itt könnyen lehet, hogy megtalálja a számítását.
Talabor hátradőlt, és szórakozottan megemelte a zsákot, mintha kilóra mérné. Mióta az elmúlt nyáron olyan sebbel-lobbal távozott a kastélyból, ahol valósággal szétmarcangolta a szerelmére éhező csürhe, nem gyűjtött bele többé. Az undor őt magát az igaz útra űzte, a falánk zsákot pedig éhkoppra ítélte. Talabor azonban gyakori táplálkozásra kényszerült, s bár számított rá, mégis aggasztotta, hogy a készletek rohamosan fogytak. Vállalt önmegtartóztatásában ugyanis nap nap után egyre csak halványult. Ereje így néha visszatért ugyan, de varázsa észrevehetően fakult, színei megkoptak, és amikor néhanap elcsendesült, hallani vélte, ahogy valahol mélyen legbelül, mint visszhangosra száradt kút fenekén, megkondult a csüggedés.
Lammora részletei szabad szemmel mind és mind kivehetőbbek lettek, ahogy a kocsi egyre közelebb gurult a városhoz. Kirajzolódtak a háztetők katonás sorba rendezett színes cserepei, a takaros tereken hajlongó, égre nyújtózó fák rügyező ágai, és elősejlettek az apró pontokként köztük sürgölődő emberek is. Talabor felidézte magában azt a viharos, októberi napot, amikor a város széli fogadó padlásszobájában felkereste a hírhedt javasasszonyt. Hónapok óta járta az utakat, s híján volt már a reménynek. Lelkét úgy elhagyta, hogy az hosszú mérföldekkel mögötte poroszkált, s csak a Jóisten fújta utána, ha épp volt rá gondja. Maga se tudta tán, de valamiféle hitért jött, amit semerre sem talált, akármerre kapkodott. A levegőtlen, sötét helyiség megfeketedett falain reszketve táncolt a gyertyaláng, s a nehéz szőttes, mely a korhadt faasztalt középütt épphogy borította, sár- és egérürülék szagának elegyét árasztotta. Talabor egymás után fordította fel a koszos ujjbegyektől elsárgult, meggyűrt kártyalapokat. Izgalommal fürkészte a rusnya banya szétálló szemöldökszőreit, s ahogy alattuk jobbra-balra fickándoztak a mindent látó, fekete szemek. A titokzatos jövendő. Szerelem. Szíve rúgott egy nagyot. Májusban. A tavasz utolsó sóhaja útjába sodorja a leányt. Aki szebb lesz a legszebbnél, kedvesebb a legkedvesebbnél, és aki képes lesz holtaiból feltámasztani Talaborban azt, amire csak úgy gondolt magán, mint egy elszáradt, zörgő végtagra: tikkadt, öreg szívét. Talabor buzgó tettvággyal talpra szökkent, mellkasát úgy feszítette a hév, hogy egy pillanatra levegőhöz sem jutott. Tenni akarás egy tüneményért, akit elképzelni sem tudott, csak azt tudta, hogy úgy hordja magán, mint körülötte libbenő csillámpalástot. A javasasszony kinyúlt a gúnyája alól, és durván elkapta a tenyerét. Talabor most, úton Lammorába is élénken emlékezett minden szavára, mert olyan abszurdnak találta.
- De jól vigyázz – köpködte a banya. – Tükröt az úton nehogy törj! Fegyverrel a lányt meg ne közelítsd! Mert akkor keresheted, amíg a csillagok el nem rejtik a holdat!
A zagyva beszéd komor fellegként gomolygott a mennyezet alatt, de Talabor lélekben már messze járt, s az intő szavakra fittyet hányt. Fizetségét az asztalra dobva faképnél hagyta a banyát, és két emelettel lejjebb aludni tért. Új erőre kapott szívének azonban más szándékai voltak azon az éjszakán. Egy szemhunyásnyit, annyit sem aludt. Felkelt hát, s úgy, ahogy volt, lenge ingben kiszaladt a hajnali csendbe fagyott udvarra, s beszippantotta az élet szépséges illatát. Csak a májust kell kivárni, az pedig már csak pár röpke hónap – tartotta most, hogy tetőtől talpig átjárta a remény. Ahogy két emelettel feljebb kikönyökölt fölötte a banya, épp arra gondolt, amire te, nyájas olvasó. Ha hősünk Filoszt annyira cimborálta volna, mint Erószt, bizonyára elgondolkodott volna kedvének hirtelen megemelkedéséről. Az eleve elrendelésről. A sors útjának tekergéséről. S ebben az emberről. A boldogság azonban nem állhatja a lassítást, s Talabor hamar elsodródott a gondolataitól.
Lammorában az április vége langymelegen, de egyre harsányabb színekben közeledett. Talabor az első hét végére már tudta, nem itt fogja meglelni, akit keres. Akadtak szép leányok, kedves-készségesek, de egyiküknek sem sikerült felszítani az ígéret szikráját sem. Naphosszat járt-kelt, ismerkedett a helyiekkel, de minden este úgy tért nyugovóra, hogy párnájába csak a csalódás jajszavait sóhajthatta. Már bőven május végén járt az esztendő, amikor Talabor sétára indult a környező dombságban, hogy megtervezze, merre induljon tovább, hiszen nyakán a tavasz vége, szerelmet pedig nem csiholt még benne senki ember leánya. Aznap nem azzal a szándékkal kerekedett fel, mint eddig minden reggel, külsejére sem fordított annyi figyelmet, mint amikor a könyvtárba igyekezett, ahol a fiatal iskolás leányok töltötték szabad idejüket. Egykedvűen szemlélődött. A napfény kellemesen cirógatta, a langyos szellő virágillatot hordott az orrába, és hirtelen ötlettől vezérelve elterült a mezőn. Zsákját begyűrte feje alá, és felbámult az égre.
A világoskék magasságban szikrázott a nap, de Talabor túlontúl el volt foglalva a saját során való kesergéssel ahhoz, hogy befogadja melegét. Unalmában elszundított, és kicsivel később arra ébredt, hogy egy őz elvágtat mellette, épp, hogy el nem tapossa. Az ég haragosan összeráncolta gomolyfelhőit, azt sem lehetett tudni, dél van-e vagy már igencsak este. A szél hirtelen erőre kapott, és tele tüdőből fújta dühét boldog-boldogtalanra, akit csak ért. Talabor felpattant, és zsákját a vállára vetve megindult a város irányába. A szél ekkor összetrombitálta teljes haderejét, és támadásba lendült. A férfi minden izmát megfeszítve sem tudott ellenében egy tapodtat sem haladni, így egy idő után feladta, és a légáramlatot követve kénytelen-kelletlen betessékelődött az erdőbe. Valahányszor a tisztásra vetette a lábát, a szél, mint arrogáns ajtónálló, kisöpörte onnan.
- Remek – dohogta sértődötten, és fázósan összehúzta magán az ingét, ahogy rejtekhely után nézett.
Az ordító orkán egyszer csak elcsitult, s Talabor fülébe valahonnan az erdő mélyéről, a fák közül csalogató dallam kacskaringózott. Fejét oldalra billentve hallgatta egy darabon, s képzelete bűbájos alakot rajzolt elébe. Vállára kapta zsákját, és megindult a hang irányába, mert felé lépdelve azt egyre bizonyosabban hallotta. A cserjék combját súrolták, s ostormód csapódtak utána az ágak, ahogy törte magának az utat mind beljebb és beljebb. Az ég egyre sötétebb lett, és sűrű cseppekben megeredt az eső. Zúgó patak szelte ketté útját, de a dallam már annyira hangosan terjedt a fák közt, hogy gondolkodás nélkül ugrotta át a sebes sodrást. Pajzsként védte a hideg és a fáradalmak ellen az ősi, ösztönből eredő tudat, hogy végre újra: dolga van.
Talabor ráfordult az ösvényre, ahonnan a hang forrását bizton tudta, és nagy reményekkel körbenézett. A látvány, ami fogadta, minden várakozását miszlikbe aprította. A borzalomtól felordított, s hátra hőkölt. Az út mentén kornyadozó korhadt fa üregében maga Biri néne üldögélt, s fogatlan mosollyal rákacsintott.
- Talabor – vigyorodott el a banya, és úgy nézett rá, mintha egy rég elfeledett ország határára ért volna. – Hát megint az utadba esz a fene.
- Mit akarsz tőlem? – förmedt rá a férfi.
- Ó, nem én hívlak, dehogy én, jajjj… - kacarászott tovább a boszorkány, mintegy magának.
S valóban, Talabor a nénén túl, de már behatárolható távolságból még mindig hallotta a lányt. Tétovázott egy keveset, illék, nem illék-e neki most kérdeznie a jövendőről, a néne pedig nem könnyítette meg a dolgát: egy sártól rücskös faágat szorongatott, s szórakozottan piszkálta vele feslett talpú bakancsának orra likát. Talabor úgy döntött hát, hogy nem kérdezősködik, majd megtudja ott és akkor az égiek szándékát, s bízott magában, hogy helyt is áll. Önerőből. Ahogy tekintetét ismét a hang irányába fordította, s megindult felé, a banya fürgén kinyúlt, és elkapta a karját. Talabor undorral szabadította ki magát, és neheztelve nézett le a földtől mocskos ujjakra.
- Azt a zsákot én nem vinném.
Talabor szemét egy pillanatra lehunyta a megadás. Leengedte válláról a zsákot, és elgondolkodva figyelte, amint a kövér esőcseppek ütemesen kopogtatnak a vásznán. Már nagyon soványka volt, és ahogy elnézte, nem sok haszna maradt. Ám mégsem szeretett volna tőle megválni, mert nem feledte, kitől kapta, se a jó szolgálatot, mit oly sokáig tett neki. De tudta azt is, hogy akármennyire is rühellte, a nénének mindig igaza van. Ha le kell tenni, hát le kell tenni, látta be, ezért tipródva elébb két, majd négyrét hajtotta, tétován mellkasához emelte, mint aki búcsúzni készül, de meggondolta magát, és hamar elrejtette egy ázott bokor menedékében. Biri néne hümmögve fordította vissza figyelmét a bakancsára, és nem szólt többet. Talabor ezt beleegyezésnek vette, és elindult.
Minden lépéssel közelebb érezte magát valamihez, amiről nem tudta, mi, csak azt, hogy őérte jött el egészen idáig. Egyszerre gerjesztette izgalom, és csitította megnyugvás. És a hangja. A lány hangja fürgén s könnyedén bebújt a fülébe, és képzeletére, mint makulátlan vászonra, ezer színnel festette le magát, hogy gyönyörűségét teljes pompájában megmutathassa. Majd az épp, hogy megtestesült törékeny tünemény bukfencezett egyet, és tovább csilingelt a járatokban, befészkelte magát a szívébe, nyújtózott egy jólesőt, és forrón, mint a kemence búbja, tetőtől talpig átmelegítette Talabor zsibbadt, bamba mellkasát. Újra élt. Szíve lobogó tüzek máglyája lett. A lángok elviselhetetlen forrón táncoltak, orrán-fülén csak úgy bugyogott ki a holtából éledt lélek. Most már tudta, mert minden porcikája azt sürgette, hogy ő az. Az Igazi.
Futott. Nem törődött a szemébe csapkodó esővel, se a gáncsoskodó gyökerekkel. Nyomon volt. Egyszer csak egy sárból-kérgekből képződött, esőtől síkos torlaszhoz ért, melynek lombkorona körüli magasságában hasadék tátongott. Talabor megragadta az egyik göröngyöt, megvetette talpát egy kiálló gyökérben, és feltolta magát a következő kapaszkodóig, így araszolt, vigyázva, elszántan és feltartóztathatatlanul. Mielőtt azonban elérte volna a nyílást, talpa elvétette a támaszt, és lábszárnyit csúszott lefelé a meredeken. Nadrágját felhasította egy kiálló tövis, végig karistolt combja sajgott, és lüktetett. A fájdalom óva intve homlokára ült. De újra nekiveselkedett, és tovább tolta magát. A hasadékon is áthúzódzkodott, és amikor végre vízszintbe került, lepihent kissé a búvóhelyen. Odakint haragosan dörgött az ég, a fák ágait tépte a magaslati szél. Májusi eső – gondolta, s hirtelen felötlöttek benne a zavaros szavak, melyek értelmet nyerve most nevetve hagyták el ajkát: a tavasz utolsó sóhaja. Itt van hát. Sóhajnak ugyan kissé vehemens, jegyezte meg magának, de igen, ez lesz az. Talpra szökkent a járatszerű nyílásban, és elindult a szűnni nem akaró dallam nyomába. De mintha az egyre távolodott volna. Üldözőbe vette, és a kacskaringós úton szaladni kezdett. Elképzelése sem volt, hogy hol van. Szeme elől elhajtott egy-egy gyökeret, s néha bokáig süppedt a sárban. A távolban mintha fény derengett volna. A magaslati járat aztán lankássá vált, újra kijutott az erdőbe, ahol madárcsicsergés köszöntötte minden léptét. Közeledett. Lábai azonban aggasztóan elnehezültek, s érzékszervei tompulni kezdtek. Szája szélén keserédes cseppekben gyűlt a lenyelni elfeledett nyál.
„Nem fog sikerülni” – sziszegte egy kígyószerű hang az egyik bokor mögül. Talabor figyelmen kívül hagyta, mert tudta, hogy csak a zsákja hiánya űz tréfát vele.
„Ki fog nevetni” – szólt egy másik, és a körös-körül tornyosuló fák kérgéről visszapattanó kacajok a tarkójába szúrtak.
„Mégis mit képzeltél?” – csattant fel egy női hang, és ahogy Talabor végignézett magán, véres combján, saras csizmáján, csapzott haján, belátta, hogy ez nem az alkalmas pillanat a nagy találkozásra. A legjobb formájára volt szüksége. Mégis mit mondjon a nőnek? Ámor összes nyila sem ellensúlyozza az előnytelen külsőt – beszélte be magának, és hátát nekitámasztotta egy nyirkos kősziklának. Feje fölött összeborult két lombkorona, s hetvenkedve tépázta egymást.
- Szükségem van a zsákomra – mormolta maga elé, és már szaladt is vissza, fel az emelkedőn, át a járaton, le a torlaszfalon, vissza a bokorhoz.
Zakatoló félelme egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor rátalált a zsákra, s a vásznon keresztül megérezte már csendesedő, de még megnyugtató erejét. Felkapta, és beszaladt a sűrűbe. Két marokra fogta a zsák száját, arcát egészen közel emelte hozzá, és kioldotta a zsineget. A zsákból előözönlő fény elsöprő lendülettel járta át, testét átmelegítette, ruházatát megtisztította, haját megszárította, lelkét feldagasztotta, mint bő vitorlát a tengeri szél.
- Maradjon elég a találkozásra is – gondolta, és mielőtt kiszippantotta volna belőle az utolsókat is, visszazárta a száját.
Biri néne hátát egy fának döntve, összefont karral förmedt rá.
- Még mindig azt hiszed, hogy arra a batyura van szükséged, fiam?
Talabor magában szitkozódott egyet, és szó nélkül kikerülte a banyát.
- Hagyd el a zsákot. Ne vidd be oda! – kiáltotta fülébe a néne, de Talabor türelmetlenül, és akkora indulattal sodorta el, hogy a banyát a zsákkal orrba vágta, és vissza se nézett, úgy hagyta sorsára. A második nekirugaszkodás gond nélkül ment. Izmai rugalmasan segítették fel a torlaszon, a járatban úgy lopakodott, mint ragadozó, ha bevett útvonalán portyára indul. A dallam ugyanolyan hívogatón csalogatta, mint annak előtte, és amikor újra az erdőbe ért, s rátalált a tisztásra, ahol egy sárgára festett, kerekded házikót látott, ráncba szedte ruházatát, zsákját hanyagul átvetette vállán, és magabiztosan átlépte a küszöböt. Maga sem tudta, mire számított. De arra, ami fogadta, biztosan nem.
Talabor résnyire húzott szeme akaratlanul is kikerekedett. Próbálta ugyan megtartani igézőre deformált szemrését, de a csodálkozás újra s újra megtöltötte, s úgy itta be a látványt, mint szomjazó a végtelen sivatagban lelt elárvult levél tenyerében összegyűlt esőcseppeket. A ház kívülről ugyan girbegurba mézeskalács laknak tetszett, belülről azonban ízlés és vagyon tekintetében egyaránt dúsgazdagságról árulkodott. A messzi földről hozatott, finom megmunkálású bútorok színben, s stílusban tökéletes összhangot sugároztak, a súlyos brokáttal bevont díszpárnák, drága kelméből és körültekintő szakértelemmel varrt bojtos függönyök, s az egész helyiséget átjáró kellemes virágillat arra késztette a látogatót, hogy lerúgja cipőjét, s azonnal otthon érezze magát a tisztaságtól csillogó házban. A kinti sárnak-mocsoknak nyoma nem volt.
A fiatal nő vizes haját törölközőbe csavarva még mindig dalolászva fordult ki a fürdőszobából, mikor szembe találta magát a küszöbön tébláboló Talaborral. Még mekkora lett emez meglepetése, amikor meglátta, hogy a nő széltől kávébarnára simogatott bőre, mely a selyem köntös alól elősejlett, rövid időre meg-megcsillan. Mint karácsonyfadísz, ha épp ráhull a csillagszóró fénye. De nem felitatni elfeledett vízcsepp, se nem idáig nyújtózó napsugár keze, s nem is Talabor önnön képzelete csalta lépre érzékeit: ahogy másodjára is odapillantott, biztos volt benne, hogy a nő fénylik. Egy darabig csak ott álltak egymással szemben, s Talabor nem merte a nő álla alá ereszteni farkaséhes szemét. De bámészkodás nélkül is tudván-tudta, hogy a köntös diszkréten elődomborítja gömbölyded melleit, csinosan íveli karcsú derekát, s kivillantja kecses ívű combjait. Türelmetlen gerjedelem forrósította át tagjait, azonban most már eljött az ideje a szónak is.
- Elnézést, kisasszony – kezdte, s közelebb lépett. Pontosan tudta, hogy az óvatos közeledés bizalmat ébreszt a szebbik nemben.
A nő érdeklődve szemlélte váratlan vendégét. Talabort nézték már sokan, sokféleképpen. Kéjrevágyón-kacéran, naiv-szerelmesen, s torokszorító fájdalomtól elfúlva is, de úgy, mint ő, még senki. A sötéten ragyogó szemek kíváncsian simogatták az arcát, és – ahogy azt már Talabor szinte megszokni volt kénytelen – íriszükön felragyogott valami, amire nem volt magyarázat. Talabor azt fogalmazta meg magának, hogy ha nem tudná, hogy badarság, most azt hinné, egy hús-vér csillag fürkészi őt testközelből. De a nő nagyon is e földről való volt. A törölközőből csavart turbán egyszer csak leomlott, s sötét, félig vizes haja sűrű fürtökben gömbölyű vállára hullt. Tökéletes szépségű arcán gyengéd mosoly szaladt végig, szája szeglete alig észrevehetően megrándult, ahogy felkacagott a helyzet komikumán.
„Ez jó jel” – gondolta Talabor, hiszen tapasztalatból tudta: akit zavarba lehet hozni, azt meg is lehet nyerni. Magabiztossága ugyan alig érzékelhetően megtántorodott, de ösztönösen rámarkolt a zsák nyakára, és összeszedte magát. A nő azonban megelőzte.
- Elnézést, ha butaságokat énekeltem – csilingelte nevetve. – Szeretem az esőt, és ha esik, egyszerűen csak énekelni támad kedvem.
Talabor kicsit megnyugodott.
„Mosoly” - gondolta. „Innen már menni fog.”
- Csodálatos a hangja – mondta Talabor kedvesen, de remélve, hogy nem játszi könnyedséggel.
„Ez a nő annyival több, mint én” – lepte meg gyomortájékon a következő sugallat. „Rá fog jönni, hogy én egy…hagyd abba.”
- Így gondolja? – pirult el a nő, és megint zavarba jött.
„Most kell lépni. Mire vársz még?” – hergelte fel magát, és belekezdett a műsorba. Kisfiúsan elmosolyodott, és elővette legjobb barátját: bocsánatkérő arckifejezését. Közelebb lépett, ügyelve arra, hogy tekintete véletlenül se tévedjen a nő nyaka alá.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta, és határozottan, de lassan letette maga mögé a zsákot. A nő úgy várta az elkövetkezendő eseményeket, hogy izgalmában hol Talabor szemét fürkészte, hol saját öltözékét lapítgatta a testére, nem is tudva, hogy ezzel mekkora próbatétel elé állítja a férfit. Örömében olyan édes volt, hogy Talabort magát is meglepte: legszívesebben átölelte volna, és belekacagott volna a hajába.
- Engedelmével, Talabor a nevem – búgta, és kitartóan a nő szikrázó szemébe nézve megfogta a felé nyújtott finom kis kezet.
- De kedves név – nevetett a nő, és kedvtelve nézegette a férfit, majd észbe kapott. – Bocsásson meg…az én nevem Ariana.
Talaborban felsistergett a meggyőződés, hogy sürgősen kerítenie kell valamit, melynek okán védelmébe veheti a nőt, és biztonságot áraszthat magából. Jobb híján bevetette a jól bevált gyakorlatot.
- Kisasszony, ön reszket – jegyezte meg aggodalommal a hangjában, és maga is megütközött azon, hogy ezt a sokszor elcsépelt mondatot most valódi tartalommal töltötte meg valami újfajta tenni akarás.
„Jó, de mit adjak rá?” – förmedt rá magára, és ostoba rögtönzésére.
- Engedje meg, hogy - bár kabátom nincs, de - ezt Kegyedre teríthessem…- mondta, s leguggolt a zsákhoz, hogy elővegye a bele göngyölt felöltőt.
Ariana tekintete a férfi mozdulata nyomán rátévedt a padlón elterülő, sovány zsákra. Talabor ekkor meglátta, mekkorát hibázott. A nő azonnal tudta, miféle zsákkal van dolga – akár azért, mert eljutott hozzá a híre, akár azért, mert azok a szemek nem véletlenül ragyogtak. A kitárt ablakok egymást követően sorra bevágódtak, s a fény, majd a meleg – mint délutáni sütkérezésében megzavart gyík - elszökött a házból. Ariana hátrálni kezdett, és iszonyodva meredt a zsákra. Most már valóban didergett. Talabor egyszerre furcsán szomorú lett, és úgy érezte magát, mint a vadász, aki egy elhibázott mozdulattal saját, kölyökkorától dédelgetett őzgidáját lőtte szíven.
- Ne féljen, kérem – közeledett. - Ütött-kopott, de van benne egy…
De már késő volt.
- Hiszen megmondták, hogy fegyvertelenül közelítsen hozzám...
Talabor kezdett túl sok mindent nem érteni, és ebbéli tehetetlenségében majd’ megőrült. Hangja s lénye minden gyengédségét összeszedve, két nyílt tenyerével a nő felé lépett, aki elfordította a fejét.
- Ez? Hát ez nem fegyver…
Ariana lehunyt szemmel megnyugtatta magát. Már nem félt, csak bánattól terhesen állt a fal tövében. Gyönyörű fejét értetlenül ingatta.
- Miért nem hallgatott rá…
S azzal sarkon fordult, és egy gazella ügyességével a hátsó ajtón át elsietett. Talabort fenékbe csípte a félelem. Nem veszítheti el. Felkapta az ezerszer elátkozott zsákot, és futásnak eredt. A vihar odakint már elvonult, s esőszagú függönyök közt egy mezőre vezetett a nő illatának nyoma. Amikor nemsokára utolérte, Ariana egy kis padon ült, és némán merengett. Amikor meglátta Talabort, odasétált hozzá. A férfi zihált, és kétségbeesve próbálta volna elmagyarázni a nőnek, hogy…de Ariana átölelte, és a szájára tette törékeny kis mutatóujját.
- Sss, hallgass rám – intette csendre. A hirtelen megváltozott, bizalmas hangnem sérthetetlennek tűnő védőburokba vonta kettejüket. Talabor feloldódott a nem remélt közelségben, és ünnepélyesen Ariana csillogó szemébe nézett. Annyi mindent kellett mondania.
- Figyelj rám – mondta neki gyengéden a nő, és kezébe vette a férfi arcát. Talabor elértette a gesztust. Kis híján felzokogott a megkönnyebbüléstől. Hát tudja. Hát nem volt hiába. Mostantól minden másként lesz.
- Odabent megnéztelek téged – mondta.
Talabor annyira megijedt a folytatástól, hogy csendben maradt.
- De…nem láttam semmit, ami a tiéd. Csupa átmeneti holmi..
Talabor mondani szeretett volna valamit. De nem tudta, mit.
- A zsákod…elemésztett. Látok tüzeket. Látok szépséget. Csak Téged nem.
A férfi szerette volna elmondani, hogy ezután minden másképp lesz. Hogy vele sikerül. Hogy ő soha többé nem nyúl a zsákhoz. Hogy a zsákban levő összes fény nem érhet fel az ő szeme egyetlen szikrájához se. De csendben maradt, mert eddig mindig csak széptevésre pocsékolta a szavakat, s azok annyira kiüresedtek már, hogy kimondva csak haszontalanul csüngtek volna a felhők lábán.
- És te nem tudhatod, hogy – folytatta a nő, s közben Talabor arcát simogatta.
- De tudom – mondta végre a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta a puha, nedves ajkakat. Mestere volt a mondat közben elcsókolt szavaknak.
Ekkor különös dolog történt. Ariana egész testében feltündökölt, és fényesebben ragyogott, mint a nagy felfordulásra újra előbújt nap. Kibontakoztak az ölelésből, és Talabor tenyerét a szeme elé tartva próbálta kivenni a nő körvonalait, de Ariana egyszer csak felsóhajtott, és a következő pillanatban ezer csillagra pukkant szét. Szétszóródó fénypontjai felrepültek egyenest a fényes égboltra, és onnan szinte láthatatlanul, s lassan araszolva hulltak alá a táj számolatlan pontján. Talabor moccanni sem mert, csak üresen nézett hűlt helyére.
- Eltörted az orrom, te barbár – károgott rá valaki a háta mögül.
Talabor egy mukkot sem volt képes kiejteni.
- Mondtam, hogy ne vidd a zsákot.
Talabor lassan megfordult, és gyűlölettel nézett a banyára.
- Ez a te műved?
Biri néne egy kézmozdulattal elhallgattatta a férfit, és térdre parancsolta. Talabor úgy imbolygott lába előtt, mint fejezésre színe elé cibált elítélt.
- Én nem bocsátkozom ilyen kisded játékokba.
Talabor csak egy szájhúzást tudott kipréselni magából, pedig ösztönei mást diktáltak. A dolgavégezetlen küzdeni vágyás szétfeszítette izmait.
- És most végig fogsz hallgatni, akármennyire is a hátad közepére kívánsz.
Talabornak egy porcikája sem kívánta a példabeszédet.
- Kergeted az Igazit? Hát tudd meg: nincs Igazi.
A férfi térdén ingadozva esetlenül intett az égbolt irányába.
- Mondom még egyszer. Nincs Igazi. Se neked, se másnak, se senkinek.
Talabor tagjaiban szétáradt saját mérge. Biri néne azonban kitartóan folytatta, annyira a bögyében volt már a sok el nem mondott bölcsesség.
- Mégis mit hittél? Hogy heverészel naphosszat a pázsiton a fehér ingedben, és a szádba repül a sült galamb?
Talabor – ha eszköze lett volna rá, hogy ennek hangot adjon – duzzogva replikázott volna.
- Nem, fiacskám. Ahhoz tenni kell. Még neked is.
Biri néne a harmadik kör után valamelyest megnyugodott, leült egy farönkre, és feloldotta a némaság és bénaság béklyóját.
- Ő volt az, tudom – kezdte Talabor, és talpra szökkent.
- Frászkarikát.
Talabor azonban életében nem érezte még magát ennyire biztosnak a dolgában. Nem hagyta békén a nénét, és kereste az alkalmat, hogy az figyeljen rá.
- Minden stimmelt. Május utolsó sóhaja…jó, tudom…akkora szélvész volt, hogy majd elsodort! De ez az időpont hangzott el a jóslatban!
A banya letépett egy fűszálat, és rágcsálni kezdte. Szemöldökét összeráncolva borongott a távolba.
- Mit mondott még az a vén sarlatán?
- Hogy ne közelítsek fegyverrel! Chháá…Nincs is pisztolyom! Sose volt!
Biri néne kárörvendően felkacagott. Talabor állt fölötte, és nem értette, miért nem képes a banya megenyhülni irányában. Volt, ami volt, de ez a szenvtelen szívtelenség felháborította.
- Gonosz vén szipirtyó!
Biri néne továbbra is jól szórakozott.
- Benned annyi együttérzés sincs, mint ebben a nyomorult zsákban!
Ahogy kiordította magából, Talabor megértette. Két kezébe kapta a zsákot, és olyan messzire hajította, hogy az valahol a fák koronái közt zuttyant az avarba.
- Bámulatos, ahogy vág az eszed – mondta végre a nyanya, és elhallgatott.
Talaborban összeálltak a mozaikdarabkák.
- Na de tükröt…egy fia tükröt se törtem…
Biri néne fintorogva ránézett, és a férfi rögtön megértette. A lélek tükre. Az Isten azzal verte meg, hogy neki épp egy gonosz boszorkány tartsa egész életében. Ezzel már nem volt mit tenni, tényleg eltörte, most aztán megcsinálta. Hét évnyi szerencsétlenségre emlékezett, de még pislákolt némi remény. Körbeszaladt, és mindkét tenyerét a homlokára tapasztotta, elsimítva onnan szélben lengedező tincseit.
- Ő volt az. De ha ő volt az, akkor mi a baj? Miért nem sikerült?
A néne nem szólt, csak várta a választ.
- Mondj már valamit!
- Mondd te, fiam.
Talabor úgy összpontosított befelé, mint még soha. Az eseményeken való töprengést jobbára távolról elkerülte, mert tapasztalatai szerint nem vezetett az se örömhöz, se megoldáshoz. Csak valamiféle kényelmetlen érzéshez a lelkében. Mint amikor gyapot szúrja az ember bőrét. Viszket, éget, de sosem látni, hol fáj.
- Sikerült volna. Csak hát…meglátott engem.
- Akkor számodra már nincs remény.
Talabor odatérdelt a banya elé.
- De van. Te tudod.
Biri néne elfordult.
- Kérlek, segíts.
A néne röffentett egyet.
- A jóslat úgy szólt, eltűnik, amíg a holdat ki nem takarják a csillagok. Tehát majd visszajön! De mikor lesz az, mikor?
Biri néne felkacagott.
- Az nem egy dátum volt, te mamlasz.
- Hát!?
- Hogy hova tudod tenni néha a szemed…- dohogott a banya, és teátrálisan felszórt egy marék csillagot az égboltra. Talabor nem értette.
- Hát mivé lett a te Arianád, hm..? Emlékezz csak.
- Csillaggá.
Biri néne bólintott, úgy értékelte, eleget mondott, és faképnél hagyta a férfit. Talabor azonban elkapta a karját.
- De mit tegyek? Hol keressem?
Biri néne szemében egy pillanatra együttérzés villant, de hamar ki is hunyt.
- Amikor a te Arianád a te szerencsétlen közeledésedtől ezer darabra hullott, az a sok ezer darab mind belevándorolt ezer meg ezer nőbe. Igazság tétetett.
- Nem értem..
- Persze, hogy nem. Azok a nők, akik mérföldes vonzáskörzetedben megfordultak, most visszakaptak valamit. Valamit, amit te elvettél tőlük.
- Én…áhhh!
Talabor felfortyant. Nem fordult elő vele gyakran, hogy kritika érte, de olyankor rendre megsértődött.
- Engem már nem érdekel a több ezer nő.
- Az pech. Mert Ariana ott él bennük tovább.
- De én őt akarom megtalálni. Egyedül őt.
- Akkor azt javaslom, itt kezdd a kutatást – szólt a banya, és szívtájékon bökte a férfit.
Talabor kétségbe esett.
- De hogy?
- Arra magadnak kell rájönnöd.
A férfi nem eresztette a banyát.
- Segíts.
Biri néne fontolgatta, hogy bibircsókos varanggyá változtassa-e a férfit, de eltekintett a varázslattól. Túlságosan kimerítené. Egy laza mozdulattal kiszabadította magát a markolásból, és rendezte rongyos ruházatát.
- Hét faluval arrébb Keletre él az öreg Dragaszt. Ő talán tud segíteni.
Talabor háromszor elismételte a nevet, hogy el ne feledje, de ezalatt a banya már eltűnt a fák közt.
- És most kivételesen vidd magaddal a zsákodat! – szólt mégis a háta mögül, majd varjúvá változott, és éktelen ricsajjal bevette magát a sűrűbe.
