2018. június 21-én, egy rekkenő, csütörtöki napon, nagyjából azzal egy időben, hogy lekászálódtam a nőgyógyászati székből, valahol Kőbányán, egy kidőlt-bedőlt épületben meghalt az apám. Én akkor erről azonban mit sem tudtam, mert a protokoll értelmében az élettelen testet még két órán át úgy hagyják, és csak eztán csörögnek rád azzal, hogy van egy rossz hírük. Az első stroke-ba még belejöttünk, de a második nem tréfált. Az már berúgta az ajtót. Miután apu harmadnapon sem ébredt, a sokadik ágyrács-markolászás közben arra lettem figyelmes, hogy a lassú elenyészés közepette a lepedő hideg redőiben van pofája, és megszüli magát a bizonyosság. Itt már nem lesz több karácsony.
Akinek loholt már a sarkában a halál úgy, hogy azzal találkozni még nem volt kész, bizonyára megérti, miért igyekeztem a nap 24 órájában társasággal venni körül magam. Az ember maga is elámul saját perverzitásán, ahogy különböző helyzetgyakorlatokkal sorra veszi, elpróbálja, hogyan zajlik majd a bejelentés. Teátrális lélekként mindig úgy képzeltem, hogy a teher súlya alatt egyszerűen összeesem, és valaki, aki épp arra jár, jajveszékelve összekanalaz. Persze ez sem így lett, ahogyan szinte semmi más sem, amit a további eseményekről gondoltam.
A már említett csütörtökön csak annyi időre maradtam egyedül, amíg elrohantam a féléves rendes nőgyógyászati kontrollvizsgálatomra. Az ezredes szokás szerint kényelembe helyezte magát a lábam között, bedugta, amit be kell, lemérte, amit le kell, viszont most olyat tett, amit az elmúlt 25 év alatt még soha: felsóhajtott. Sóhajába kapaszkodva csimpánzként lengedező rémek szabadultak szét a rendelőben, és ide-oda ugráltak a csillár és a szekrényteteje között kifeszülő idegszál-liánjaimon.
- Hogy van mostanában?
- Pompásan – hazudtam, és intett, hogy felöltözhetek.
Történetünk ily korai szakaszában még bárgyú civil-arccal mosolyogtam az asztalvégen, mint egy hétköznapi páciens.
- Ildikó. Maga valahányszor meglátogat, mindig hoz nekem valami meglepetést.
- Mi van már megint?
- Felbukkant egy másik, négy centi, de most a jobb petefészekben.
-…és az…nagy baj?
Az ezredest az teszi ezredessé, hogy a fejében összeálló stratégiát csak a szükséges mértékben ismerteti. Keveset szól, de kétség sem fér hozzá: ezer ilyenebb csatát nyert már meg, és ez a mostani sem lesz másként.
- Kedden reggel jöjjön be a kórházba.
- Jó.
- Megszúrjuk, csinálunk egy CA-125-öt.
- Jó.
- Az egy markervizsgálat.
- Jó.
Dehogy jó.
- Doktor úr?
- Hm?
- Mármint: TUMORmarker?
Ilyen égszínkék szemeket ritkán oszt az ég, de most mégsem tudok elmerülni szépségükben.
- Protokoll.
Nem fűz hozzá többet. Az én tengerem zöldje viszont viharossá korbácsolódik.
- Ön szerint petefészekrákom van?
Az ezredes nem mosolyog, mert tudja, hogy nem tréfából üldögél nála senki ember lánya. Egyszer elmesélte, hogy amikor az orvosira járt, minden éppen aktuálisan tanult betegséget szép sorjában diagnosztizált magán, tán a méhnyakrákot valamiért nem. Ha pánik van, akkor pánik van.
- Szerintem nincs. De ha egy szervezet így generálja a cisztákat, mint kegyedé, akkor kutya kötelességünk megnézni, hogy nehogy elmenjünk valami mellett. És én még holnap is azt szeretném, hogy egymás szemébe tudjunk nézni.
- Világos.
- Nem tumor.
- Értem.
- Biztos?
- Ühüm.
Kiszédülök a forró délutánba. A „csak egyedül nem maradni” szabályomat annyi időre szegem meg, amíg felszaladok a lakásba lezuhanyozni. A laptop azonban éhes krokodilként tátja felém pofáját, nem lehet nem leülni hozzá. Csak éppen, hogy megkukkolok gyorsan valamit. Fél perc, és megyek. A petefészek betegségein hamar átgörgetem magam, mert az imént hallott titkos kód bolhaként csipkedi az ujjbegyem. Nézzük. Mit is mér a CA-125. A google megkínál pár színvonaltalan lánymagazin szupergagyi cikkével, amit gyakorlott gátugróként hagyok hátra. Fórumot sem olvasgatok, hiszen felvilágosult gyógyszeripari alkalmazott vagyok. Csak a tények. Mikor megtudom, hogy az emeletes busztól kezdve a vaníliafagyiig mindent ki lehet ezzel a markerrel mutatni, kicsit sem nyugszom meg. Ha menstruálsz, megugrik, ha peteérésed van, emelkedik, ha terhes vagy, akkor pláne, de mutathat endometriózison át petefészekrákig mindent. Köszi. Bemagolom a referencia tartományt és fittyet hányok a hipochondereknek szánt vastagbetűs figyelmeztetésre: diagnózisra alkalmatlan, csak nyomon követésre használandó. Paranoiába süppedt böngészésemből egy jól ismert ritmus szakít ki. Megszólal a mobilom. Budapesti szám. A szívem berúgja a motort. Ez lesz az.
Hogy veszed fel, ha pontosan tudod, hogy mit fognak mondani? Annak ellenére, hogy erre az esetre ülni terveztem, terpeszállásban kitámasztom magam a tévé előtt, és csak bámulom a sziluettem a fekete képernyőn. Port kéne már törölni. Mire eszembe jut, hogy ez hogy juthat pont most eszembe, már egy halk szavú nő sajnálkozik a vonal végén. Az édesapja sajnos meghalt. Elaludt – így fogalmaz. Holott mindketten tudjuk, mi történt. Apám testét az élet a száján keresztül hagyta el, tüdeje egyenletes áramú buborékpatakban csurgott le a párnára, még életemben nem láttam ilyet, csak bámultam bénán. Legutóbbi látogatásunkkor, ami gyakorlatilag a haldokló feletti megrökönyödött rá meredésben merült ki, már felitatni sem tudtuk, az élet feltartóztathatatlanul szökött ki az összes nyíláson, amit talált. Csak utolsókat érintve, meg-megsimogatva búcsúztunk, és kapaszkodtunk egymásba, mi, a megmaradottak, a - ki tudja, még meddig - élők.
Elmotyogom, hogy megértettem, és igyekszem megjegyezni a teendőket. A rutinból kiejtett „viszonthallásra” idétlenül lengeti meg a függönyöket, ahogy a kanapéra ejtem a telefont. Adok magamnak talán egy teljes percet, amíg még megkímélhetem a többieket. Aztán riadólánc, éppen úgy, ahogy képzeltem. Anyu az első, utána tesó, Balázs Izraelben, Irma, barátok, rokonok, és még most is, mint mindig, úgy kezdem: szia, nem zavarok? Mert én ilyen tapintatos gyerek vagyok. Anyu rám parancsol, hogy azonnal menjek át hozzá, egyedül ne maradjak.
Ahogy összepakolok éjszakára, és lecsukom a laptopot, még utoljára felvillan, majd búcsút int a komor szó, ami hirtelen – minden mással együtt- jelentőségét veszti. A CA-125 elereszt, hogy átadja helyét a fájdalomnak. Apám halálának tényét, mióta az kiszámítható lett, a vállamon imbolygó, ballonkabátos keselyűnek képzeltem, ami karmait jó mélyen a húsomba vájva, le-lehajol, s ráérősen a szívemet csócsálja. Most, hogy itt van, hogy bekövetkezett, mégsem a keselyű jött el. A hír hallatán olyasféle nyugalom lep meg, mint amikor fáradságos munkával évek alatt összehordtál egy hegyet, az azonban valami brutális katasztrófa következtében földig leomlott, de te valahogy mégis tudod, hogy áll. Mit áll: már égig ér.
A pokoli napokról most nem mesélek, lépjünk rá a diagnózis felé vezető ösvényre. Tumormarker. Kedden reggel – ahogy azt megbeszéltük az ezredessel - meg is jelenek az épületben, ahová a követező másfél évben úgy járok majd, mint más a heti filmklubjába. A Péterfy Sándor utcai kórházban szakrendelő és fekvőbeteg osztály is működik, így beletelik pár felesleges körömbe, mire megtalálom az ezredest. Hófehér egyenruhájában, fehér zoknijában és klumpájában megnyugtató látványt nyújt, ahogy jön felénk, riadt szemű, sokbajú nők felé, akik a betegfelvételi iroda előtti kispadon ülünk sorban, mint a verebek.
- Csókolom! Marika mindjárt megszúrja – mosolyog rám, és beszól Marikának, aki ki is dugja bozontos vörös-lenőtt kobakját. Marika is az a fajta régi csataló, aki már mindenre s annak ellenkezőjére is látott példát e csempézett falak között.
Amikor felveszi az adataimat, és a laborkérő lapra rányomtatjuk, milyen vizsgálatot is kérünk, zavaromban megszáll a beszédkényszer. Hihetetlen, hogy szinte szégyenlem, amiért most már nekem is tumormarkert nézünk, mintha tehetnék róla, mintha bármit is jelentene. De ha már így alakult, Marikával aztán lehet pletykálni, megtudom, hogy az ezredes már réges-rég nyugdíjas, és heti kétszer szívszerelemből dolgozik a kórházban. Nem lep meg a hír, hogy imádják, és nők százai félik a napot, amikor végleg szögre akasztja majd a köpönyeget.
Ahogy vattát szorítva visszaültetnek a kispadra, van időm körbenézni. A reggeli értekezletnek vége, megindul a nap. Bőröndöt görgető, őzike szemű civilek tipegnek be a betegfelvételre, a nővérek reggelit osztanak a tegnap műtötteknek, és megrökönyödve bámulok meg egy csoport véres zacskót hurcibáló, csiga lassan vánszorgó, köntösös nőt, akik úgy tűnnek: ráérősen sétálgatnak az őrület közepén. Megborzongok a gondolatra, hogy honnan állhat ki a vért szállító cső, de szerencsére nem látom, be van bugyolálva. Mindezek mellett jobbról-balról zöld leplekkel takart műtőskocsikat tologatnak vicces sapkájú fiatalok, akik egymás között úgy mókáznak, hogy azt mi - folyosón rettegők - is jól halljuk. Végre elapad a vérem, sietősen távozom. Még nem sejtem, hogy hamarosan jobban fogom ismerni a csempékre ragasztott figyelemfelhívó üzenetek szövegét, mint saját egyperceseimet. A vérvizsgálat eredményéért még aznap be kell telefonálnom.
-Mondja a TAJ számát!
Bemondom.
- Pillanat.
Hallom, ahogy harkályként kalapál a billentyűzeten. Szuszog, a háttérben nővérek instruálnak nővéreket. Leizzadok. Kattint kettőt. Lassú a gép.
- 33.
Harminchárom. Oké, ez nem annyira rossz, de lehetne jobb is. A referenciatartomány felső értéke ugyanis 35. Nem tetszik. Határozottan nem tetszik. De meglátjuk, az ezredes mit lép erre, ha legközelebb találkozunk.
Apukámtól való búcsúzkodásomban a hipochondriám átmenetileg visszavonul, hogy aztán a megnyugvással újult erővel színpadra robbanjon majd. De erről legközelebb. A temetés péntekjén sivatagi légáramlat érte el hazánkat. Délután háromkor vár ránk a dunai hajó, de addig még sok bénító órát kell valahogy eltölteni. Ruha kikészítve, minden leszervezve, nincs dolog. Mit csinál az ember, hogy tölti a napját, ha órák múlva el kell temetnie az apját? Kínomban lemegyek a SPAR-ba, és - mint egy ínyenc zombi – béna, bamba monotóniában mindenfélét összevásárolok. A jégkrémek közül hívom fel tesót.
- Figyi, Te mi a frászt csinálsz ma?
- Ténfergek.
- Én is. Lejöttem a SPARba, b*zm*g.
- Én főztem.
- De ez milyen már?! Lejöttem a SPAR-ba, mikor mindjárt eltemetjük aput. Ez agyrém.
- Ez az.
Már bevásároltam, lezuhanyoztam, falat bámultam, hajat szárítottam. Még mindig csak dél. Kinézek a konyhaablakon, ahonnan épp rálátok a Megyeri hídra, és az alatta kacskaringó Dunára, ami nemsokára elnyeli a hamvakat. A hőség egyre fullasztóbb, kereszthuzatot csinálnék, de hiába tárok ki mindent, levél se lebben, helyben áll a hő. Ebből légkondi lesz, gondolom, de előtte még elmosogatok. Ahogy kezembe veszem az első tányért, és ráengedem a forró vizet, felkiáltok. Egyszerre megmagyarázhatatlan, jéghideg fuvallat érkezik a copfom alá, sejtésem sincs honnan, mitől. A hideg kiráz, és egy pillanat alatt megfordulok. Mire számítok? Senki nem áll mögöttem. A jégkéz érintése, ahogy jött, el is múlt. Szétnézek, mintha a hűtőszekrény magyarázattal szolgálhatna. Aztán elmosolyodom. Belül már sejtem, már tudom. Viszlát később, apucim.
folyt. köv.
