tragikomédia öt napban
Prológus
A 2018 december elsejére virradó hajnal egy békéslila pillanatában hirtelen kipattant a szemem, és zsigerből tudtam, hogy eljött értem a Halál. Gavallér módon elkutyagolt ide hozzám Káposztásmegyerre, az ágyamba, hogy pihepuha párnáim között lehelhessem ki a lelkem. Woody Allen óta tudjuk, hogy „a halállal márpedig foglalkozni kell”, és jó anyám a megmondhatója, hogy én hány Bóbitát és Füles mackót bőgtem végig ovis koromban, olyannyira megérintett az elmúlás gondolata, de bevallom, nem így képzeltem. Még elmorfondíroztam volna ezen egy darabig ott az ágyban, ha nem épp hétrét görnyedtem volna a fájdalomtól. A szörnyű kínt, ami az alhasamat markolta, nem részletezem, lényeg, hogy jókora vérveszteséggel, lépten-nyomon elájulva, de valahogy túléltem az éjszakát. Másnap arra jutottam, hogy el kell fogadnom: a korral egyre jobban fáj a menstruáció, így vállat vontam, bekaptam két görcsoldót, tánccipőt húztam, és úgy kb 6 órát végigtoltam a parkettán. Mit sem sejtvén arról, hogy én előző éjjel bő vérrel s tisztességesen megszenvedve tulajdonképpen elvetéltem. Egy olyan terhességet, amiről tudomásom sem volt.
Gondoltam, elmúlt. Picit még görcsölgettem, de hála a vegyipar vívmányainak, a fájdalom kordában tartható, ugyanakkor aggasztó volt. Amikor állsz a katedrán a nagy eszeddel, de a szervezeted a hátsó padban jelentkezik. Először csak feltartja két ujját, majd kapálózni kezd. Vegyél már észre, te nyomorult. Pár nap múlva vajákos anyám kitartó s vészjósló károgására megvettem azt a kis eszközt, amitől felelőtlen tini koromban az ágyam alatt lakozó mumusnál is jobban féltem: beszereztem egy pisilős terhességi tesztet. Ahogy a két vérvörös csík szépen párhuzamba rendeződött, hónaljból, térdhajlatból vékony, de szapora csíkokban megeredt rajtam a pánik. Azonnal hívtam az ezredest, hátha nincs még belőlem elege: itt valami nagy baj van, doktor úr. Egy nő ezt megérzi. Ha hihetünk a dupla vonalkáknak, és van is terhesség, az nem ott van, ahová rendeltetett. Pénteken még megszültünk egy véreredményt iziben: a hormon, amiről később szót ejtek bőséggel, semmi jóval nem biztat. Így virradt rám a szombat, amikor is reggel sürgős vizsgálatra hívtak a ciszták okán már jól megismert Péterfy Sándor utcai kórház negyedik emeleti nőgyógyászatára, ahol végül egy felejthetetlen 5 napot üdültem, melynek megéneklésével most megpróbálkozom. Intim lesz és kitárulkozó. De mindez mi ahhoz képest, hogy a vizsgálat miatt ugrott a kéthetente szombaton esedékes hajfestésem, és az elkövetkező napokat abban a szörnyű állapotban duzzogtam végig, amit csak egy lenőtt hajú nő érthet. Hogy még a hajam is ronda! Na, de viccelek, persze. Akadt itt nagyobb gond, nem is kevés.
December 8. szombat
Intenzív plafonbámulással töltött előző éjszakám okán reggel álltam neki a bepakolásnak. Nem éppen úgy, mint aki egy kórházba befeküdni készül, inkább úgy, mint aki a szombat esti fellépésére szedegeti össze a tánc cuccait. Mivel számoltam azzal, hogy a nőgyógyászati ügyeletben beígért vizsgálat elhúzódik, és ezért esélyes, hogy onnan egyenesen kell majd a táncterembe mennem, a következőket rámoltam be a sporttáskámba: két db tánccipő (hátha szakad), három váltás szexuálisan stimuláló táncruci (mert nagy eséllyel páran nézni fognak), mikulásjelmez (mégiscsak), krampuszszarvacskák (amíg Lehel le nem dönt és el nem hagyom), 1 kg szaloncukor (jutalomfalat gyanánt a cukker tanítványaimnak). Szülésileg rutinos Blansi barátnőm előző napi figyelmeztetése azért még motoszkált a kisagyamban, így betuszkoltam még egy pár papucsot és egy pizsit is, de úgy okoskodtam, hogy szombat lévén biztosan nem nyúlnak hozzám úgy hosszasabban. A liftből visszaszaladva még írtam egy sort a délutáni csoportomnak: nem akarom a frászt rátok hozni, de lehet, hogy ma nem lesz óra, mert kórházba kerülök. Hát, rájuk hoztam, mint kiderült.
Anyának nem volt kérdés, hogy aznap nem kormánykritizálással kombinált szörnylövészettel tölti a szombatját. A nőgyógyászatra érve az üresen ásító folyosót jó jelnek vettem: nem lesz itt semmi baj, pikkpakk megvizsgálnak, még Láz előtt hazaugrom zuhanyozni, francnak hoztam magammal ennyi cuccot. Az én jó ezredesem még pénteken kérte, hogy ha odaérek, hívjam fel, és megmondja, kit keressek, mert az aznap esti orvos bálon lebeszéli a sorsomat a szombati ügyeletessel. Próbálom nem elképzelni, hogy az irgalmatlan italozás után másnap mennyire lesz megbízható a reám mért doktor doktorovics ítélőképessége. A név, ami az ezredes úr macskajajtól zsibbadt szájából elhangzik, úgy hagyja el a két fülem közti átjárót, hogy a hallóidegeim abból semmibe nem tudnak belekapaszkodni.
- Tudja, már ismeri – mormogja a dokim minden bizonnyal sajgó homlokkal. – A füstös képű.
- Áááááááááááá! Hasznan…igen, emlékszem. Akivel nyáron nézegettük a cisztámat.
- Ő. De nem Hasznan, hanem Meshkat. A keresztnevét nem mondom, úgyse tudja megjegyezni.
A telefon csücskére ráharapva anyura hunyorítok, de szegény nem érti, min derülök szorult helyzetemben. De én igen, s páran, kik velem voltatok az előző részben, ti is. Meshkat doktor volt az az amúgy nagyon kedves, nagy tudású orvos, akivel nyáron heti rendszerességgel randiztam, mert ezek ketten türelmesen végig drukkolták, hogy egy négy centis petefészek ciszta szépen felszívódjon bennem, és mivel a folyamat eltartott egy darabig, összemelegedtünk így hármasban. Én rettegve terpesztettem, ők poénkodtak, hogy ne legyek zavarban. Én pontosan tudtam, hogy felesleges engem vigasztalni, de beszálltam a játékba, és adtam alájuk a lovat rendesen. Meshkat doktort csak úgy "egyszerűen" s nem kevésbé pimaszul Hasznan Basznan Krasznan-ként zártam a szívembe, képtelen lévén megjegyezni ezt a kis egyszerű nevet, amit otthon a szülei nagy gonddal kiválasztottak neki.
Snitt. Vissza a jelenetbe. Itt egy gomb, becsengetek a szülőszobára, istenem, mintha csak a szomszéd nénihez tejfölért. Kileng az ajtó, Hasznan nagy mosollyal üdvözöl, és bevezet a nyárról már alaposan megismert ultrahang szobába. Megbeszéljük, hogy emlékszünk egymásra, leterít egy kis papírt, ide tessek leheveredni, és előveszi barátomat, az ultrahang botot. Biztos van neki szép latin neve, de hát erről van szó: egy marha nagy bot, ami átvilágít. Mikor ilyesféle eszközökkel közelednek felém, meglehetős kételyekkel figyelem, hogy mi lesz itt a végkifejlet. Hátamon fekve gyorsan végigveszem valahavolt szeretőim sorát, és hálatelt szívvel gondolok vissza arra az egyre, akire méretileg ez a kicsinek nem nevezhető kütyü élénken emlékeztet. Mert ha azt túléltem, tán nem ma fogok karóba húzatni itt a gumilepedőn. Hasznan jó egy percet kotorászik bennem az ultrán hangos karddal, és időnként megkérdezi: ez fáj? Hm. Nem. És ez? Á, ez se. Mondtam én, hogy tök jól vagyok! És e…ááááááá! Jó. Fájdalom lokalizálva. Bólogat, mert számított rá. Kapcsolatunk e pontján kissé sértődötten elvesztem a bizalmamat, és kényszerítenem kell magam, hogy ellazítsam a négyfejes combizmom. Nem rúgsz. Kushadsz. Lazán. Hasznan a monitort bámulva, szabad kezével a hasamat nyomkodva rossz hírt közöl. Valamit lát. De hogy mit, azt nem tudja pontosan. Mire felocsúdnék, már le is vettek egy fiola vért, és megkezdődik a heteken át tartó HCG hormon megfigyelés.
(félre)
Kis glosszárium. Férfiaknak és a kérdésben nem érintett hölgytársaknak mondom, hogy a HCG hormon, ki a keresztségben a Humán Chorialis Gonadotropin nevet kapta, a fogamzást követő 10-12. napon mutatható ki olyan mennyiségben, hogy terhességet jelez. Ez az érték 20 milliliter, mely két, vagy két és félnaponta megduplázódik. Esetemben azt kellett a vérvétellel megállapítani, hogy mekkora bennem ez a hormon, mert az árulja el, hogy terhes vagyok-e, avagy már nem. Ha magas és felfelé törekszik, az nagy baj, mert akkor méhen kívüli terhes vagyok, és következésképp: életveszélyben.
Na, de vissza a megultradugványozott, lecsapolt kis testemhez. Amivel én ma este fellépek, ugye. Hasznan visszatessékel véreresre aggódott anyámhoz, akkor tessenek szívesek leülni a folyosón, a sürgősségi labor egy óra alatt kész – kecsegtet, és gyorsan hozzáteszi: ha nem jó az eredmény, be kell feküdni.
Beeeefeeeeeküdni!!! Hát a feküdni szóval életem során csupán annyiban gyűlt meg a bajom, hogy angolul kicsit nehezebben jegyeztem meg a múlt idejét, mint más rendhagyó igéknek, de azt is csak azért, mert ezt a tevékenységet folyamatos jelenben preferálom inkább. De várjunk: miről beszél ez a drága jó ember?! Nem elég, hogy le van nőve a hajam, a gondolat, hogy én az estémet a Szombat esti láz helyett egy kórteremben töltsem, az elképzelhetetlennel volt határos. Ilyenkor az anyák – mivel mindig jót akarnak, csak nem mindig jól - megkezdik a tutujgatást. Nem kérsz inni? NEM! Nem fázol? NEM! Nem vagy éhes? ÉHES?! EGY MORZSA NEM MEGY LE A TORKOMON! ANNNNNYUKÁM! Szegényem. Csendben elzarándokol nekem egy Balaton szeletért, és hűségesen leül tőlem biztonságos távolban a padon. Én csak állni vagyok képes. Meredten bámulok ki a koszos nyóckerbe. Anyu azt hiszi, hogy unatkozom, ezért keresztrejtvényt dugdos felém. Dehogy unatkozom. Intenzíven imádkozom. Nem fekhetek be, Istenem, kérlek, ne engedd. És mit akarnak ezek velem? Csak nem felvágni??? Eltelik fél óra. Megfagyunk. A folyosón akkora a huzat, hogy a terhesvitamin reklám zászlóként lobog a faliújságon. Egy óra múlva felbukkan Hasznan, és kéri, hogy együnk már valamit, majd szól, ha megvan az eredmény. Együnk…ez is. Másfél óra múlva nyakam köré kanyarítom a sálam, mert még a végén tüdőgyulladás miatt fogok visszaélni a vendégszeretettel. Két óra után felkerül a sapka és a kabát is. Hasznan ismét elviharzik, még nincs eredmény, de könyörgöm, igyanak legalább egy kávét a büfében. Nem, mi sehova, igaz anyu, itt várunk szépen, nehogy közben meglógjon a HCG. Anyám azzal próbál vigasztalni, hogy ha meg is műtenek, altatásban csinálják majd az egészet, de valami tragikus elszólás következtében így vigasztal:
- Nyugi, élve úgysem fognak megműteni. Öööö. Ébren. Mondom: ébren.
Három óra múlva pulóverekbe, kardigánokba takarózva kapom a hírt: sajnos nemhogy nem ment le, de tegnap óta nőtt, 4500. A kis dög. Befekszünk.
Hasznan rutinosan nem hagy időt a sokkra, jöjjenek velem, ezzel elvezet a nőgyógyászati felvételi irodába, ahol - amíg a nővérrel szemben beigazítom magam alá az ingatag hokedlit - elmorzsolok két könnycseppet. Anya meg ne lássa. Hasznan egyszerre magyaráz a hölgynek és nekem. Hamar átlátom a haditervet. Ma megszűnök szabad ember lenni. Önveszélyes vagyok. Hétvégén itt maradok megfigyelésre, hétfő reggel HCG-t nézünk, és ha nőtt, egy kis icurkapicurka jelentéktelen diagnosztikai laparoszkópiás műtéttel kikapják, ami oda tévedt a bal petevezetékbe. Igazán semmiség. Rutineljárás. Nincs kockázat. Közben aláírom, hogy beleegyezem, hogy megműtsenek. Beleegyezem, hogy megkatéterezzenek. Aú! Beleegyezem, hogy a katéter átszúrhatja a húgyhólyagot. Beleegyezem, hogy történhet tízezer előre nem látott malőr. A kilencedik papírt már el sem olvasom, megadóan firkálom a nevem, mintha valaki mást küldenék a vágóhídra. Lopva nézem anyámat, mikor omlik össze. De nem. Ő az a fajta, aki mindig olyankor erős, ha baj van. A széteséssel megvárja a békeidőt.
Hasznan azzal a romantikus ígérettel búcsúzik, hogy még vacsora előtt megultrahangoz, és elviharzik. Megkapom a fényűző négyágyas 431-es lakosztályt. A műtő mellett. Csuhajj. Az egyetlen szobatársam pár óra múlva saját lábán távozik, így semmi nem zavarhatja meg a jól megérdemelt szorongásomat. Most áldom Blansi eszét, hogy hoztam egy pizsit legalább. Anyu átveszi a hadvezér szerepét, én meg intenzíven sajnálom magam. Délután egy óra van. Átöltözöm pizsibe, és bebújok az ágyba. Jobb, ha begyakorlom, hiszen ezt fogom csinálni most pár napig. Amíg a többiek repedtre táncolják a parkettát…gondolom, de gyorsan ellapozok innen agyban. Anya birtokba veszi az összes ágyat, és elkezdi logikus kupacokba rendezni a hozott holmit. Tánccipők haza, mikuláscucc haza, szaloncukrot végül is ehetsz, az maradjon, szexibugyik haza…szomorúan nézem, ahogy az esti tánc hozzávalói eltűnnek a táska mélyén. Hevenyészve összeírjuk, hogy mire lesz szükségem a lakásomból, majd anya még hozzáteszi az evőeszközöket (nehogymár, szerinted nem fognak adni kanalat? és tényleg nem). Szegény neki indul a málhákkal, én meg ott maradok az ágy közepén a pizsimben, a sokat látott fehér csempék közt. Tévé nincs, a fürdő a szomszéd szobával közös. Felhívom anyát, hajszárítót is hozzál, tudod, hogy én minden nap hajat mosok! Jó barátom, a telefontöltő várakozón néz rám. Tudjam csak, hogy most ő lesz a leghűségesebb társam. Eszembe jut, hogy ezen a hétvégén úgy kábé a fél világ számított rám: két fellépés, a közönség, egy 30 fős tánccsoport, számos barát. Mi legyen a sorrend? Először írok a szívemnek kedveseknek, én sajnos kórházban, de nem ijedj meg, elég ha én meg vagyok, persze, gyere be, ha tényleg nincs jobb dolgod, amúgy is jól jönne egy meleg ölelés. Utána időrendi sorrendben megyek, attól függően, hogy hol számítanak jöttömre kelet felől. Kac. A tanítványaim egy emberként halmoznak el szeretetükkel, amin végre kibőgöm magam. Itt csak a csempe bámul, az meg úgyse hatódik ezen meg. Utána sorra lemondom a fellépéseket, a találkozókat, a hétfői munkahelyi megjelenést. Úgy döntök, hogy bár minden bizonnyal illetlenség belügyeimet kiteregetni, de én ugyan nem titkolom el senki elől, több energia azt takargatni, mint színt vallani. Pláne egy ilyen extrovertáltnak.
Amikor Hasznan a sötétedő délutánban értem küldet, már nem is olyan süppedős a papucsom. A dokim ezúttal nem egyedül támad, egy joviális, kerek képű orvos is a csodálatomra vár. Félpucéran heverek a lepedőn, amikor udvariasan kezet nyújt, doktor valaki, persze nem jegyzem meg így a mezítelen szeméremdombom felett tíz centivel mélázó nevet. A figyelem a monitorra irányul. Immáron ketten néznek először ráncolatlan, később ráncolt homlokkal, valamit mormognak maguk között, de látom már, ma sem leszünk okosabbak. Sajnos semmi változás, az azonosítatlan kis 6 millis bigyó még mindig ott üldögél a számára nem kijelölt helyen, de azért aludjak jól, ha fáj bármi, csengessek.
Anyu kétszer akkora málhával tér vissza a beszerző körútról, mint amivel pár órája elpingvinkedett. Úgy felszerel, mintha két hetet jöttem volna táborozni a Velencei tó partjára. Miután magamra hagy, és még csak 7 óra van, szórakozási lehetőség után nézek az intézményben. Úgy döntök, hogy ha már enyém a kecó, akkor fodrászkodom, és wellnesselek egyet itt a tagadás fázisában. A hétvége áldásaként senki sem lakott rajtam kívül az emeleti kórtermekben, így ráérősen és halkan dúdolgatva hosszasan zuhanyoztam, aztán a kipacsált vízmennyiséget fél óráig törölgethettem, és hangoskodhattam a hajszárítómmal kedvemre. Bejött az élet. Drága barátaimnak köszönhetően este 9-re majdnem ínhüvely gyulladást kapok a sok jó kívánság megválaszolása közben, és jót nevetek tesóm első kérdésén:
- Töltőd van?
Lehet utálni napjaink internetfüggését, de ha nincs nálam telefon, és azon nincs net, a lelkem már vacsi után visszavonult volna sajnálgatni magát a sarokba. Így viszont este 8 fele szellőtomi jóvoltából fotót kapok, ahol táncos barátaim jobbulást kívánva tömegesen integetnek nekem a Szombat esti láz parkettájáról egyenesen a kórházi ágyamba. A DJ mikisapkában, mások csuriba tett ujjal, puszit dobálva. Még jó, hogy százas zsepit hozott anya, annyira patakzik a lelkem.
Az első éjszakán semmit nem aludtam. Az hagyján, hogy az ágy kényelmetlen, a szoba jéghideg volt, és a kispárnám pótolhatatlanul hiányzott, Hasznan Basznan Krasznan búcsúzóul olyat mondott, amitől minden sejtem haptákba állt, és éberen őrködött, nehogy álom jöjjön a szememre. Imígyen szólt:
- Reggel műtéti előkészítés: leveszünk hat fiola vért.
December 9. vasárnap
Biztos ismeritek az érzést, amikor az éjszaka közepén rápillantotok a telefonotokra, és kiszámoljátok, még hány órát alhattok. Na, hát én egész éjszaka elvoltam ezzel a játékkal. 1 óra 42. Jesszusom, de nem bírom a vérvételt. 2 óra 10. Nem fog jönni a vérem, úristen, nem fog jönni a vérem. 3 óra 47. Ha elkezdi nekem masszírozni a vénámat, elájulok. 4 óra 25. Fogadjunk, hogy nem fog jönni a vérem, és még a végén kézfejből vesznek. Jó, akkor hányok. Így beszélgettem magammal egy darabon. Aztán egy pillanatra elnehezültek a szemhéjaim, és máris éktelen zajra riadtam. 5 óra 37-kor egy szürreális világba cseppentem. Mindig mesélték, hogy a kórházakban irreálisan korán ébresztenek, de erre nem számítottam. A folyosó járólapjain lábbal végig rugdosott alumínium felmosó vödrök vicsorgó csikorgására. A párbeszéd alapján kiszámolt legalább két takarítónő panaszos ordibálva-beszélgetésére.
Öt perc múlva nyikorog az ajtó, felkelepel a neoncső, és Ursula nővér lép az ágyam lábához. Kapok egy üres pohárkát, reggeli első vizelet, és közli, hogy öt perc múlva vár a nővérszobában, levesszük a vért. Amit ő nem tud, hogy én egész éjjel pisiltem, mert érfalrugalmasítás céljából tegnap annyi vizet pumpáltam magamba, amennyit máskor két nap alatt. Azért csak megtöltöm a kis poharat és a felmosófákat kábán kerülgetve elbóklászok a szobájába. Az úton megint megfagyok. Beülök a kis helyiségbe, és láss csodát: az ablakai sarkig tárva. Mert Ursula nővér szellőztet. Leveszem a mackófelsőmet, és amikor megadóan odanyújtom a karomat, kedvesen figyelmeztet. Hogy neki hideg a keze. Én ekkor már jégtömbre fagytam, de a testem nem csak a hidegtől reszket. Jön a spray, a vénatapogatás, a gumiszalag, újra tapogatás, végül a tű. A kupakok cuppogásából arra következtetek, hogy rendben ömlik a vérem, így egy picit megnyugszom. Rég tudom már, hogy vészhelyzetben legjobb taktika a szocializálás, így kikérdezem, hogy milyen itt egy éjszakai műszak, sokan vagyunk-e betegek és amúgy hogy van, mennyire fáradt szegénykém. Mire testem vérmennyiségének tizedét lecsapolja, már barátnők vagyunk. Még ragtapaszt is kapok, spurizom vissza az ágyba. Itt éberen elgyengélkedem további két órát, mikor üzennek értem, hogy jelenésem van az ultrahangban. Hasznan ugyanolyan udvarias, de már hulla fáradt, amikor beinvitál. Ezúttal a tegnapi doki mellett egy hölgy is rám mosolyog, amikor belém tolják a rudat. Nem mondom, hogy jól esik a hajnali szerelem ebben a vérszegény állapotomban, de legalább megtudom, hogy ugyanolyan rejtély vagyok számukra, mint előző nap. Úgy okoskodom, hogy ha minden nap n+1 doktor lesz jelen, a hetedik napra bizony szűkös lesz számunkra a hely a vizsgálóban.
Az Úr napja szakadatlan telefonnyomogatással telik. Záporoznak a kérdések, vigaszok, aggodalmak. Anya végig asszisztálja, ahogy megpróbálom leszurkolni nagy haveromat, Spenótot a torkomon. Egyél kislányom, mert ma már nem ehetsz többet. Tudom én. A holnapi műtéthez olyan üresnek kell lennem, mint a matematika szorgalmi füzetem volt anno. Tesó mosolya se őszinte, amikor délután lehuppan az ágyamra.
- Már megint kóház, vazze – összegzi, és megállapítjuk, hogy apunak is pont ilyen szekrénykéje volt az otthonban. Az is így nyekergett, és tépni kellett a fiókját. Próbáljuk terelni a figyelmem, de egy-egy görcsöcske azért időnként nekirohan a petefészkemnek, hogy tudjam, miért is nyaralok itt.
Délután egytől már nem ehetek, estétől nem ihatok. Érdekes dolog az éhség. Ha meg is rohamoz, simán megértetem vele, hogy nem szabad, és ebben megnyugodva el is kotródik. Mit edzettem annyit nyáron, atyaég? Csak az kellett volna, hogy jöjjön valaki, aki rám szól: nem ehetsz.
Délután nyílik az ajtó, és egy hatalmas szőke mosoly tolul be rajta. Zsuzsa nővér.
- Mondták, hogy van egy Extra Gyanú a 431-esben, és én rögtön tudtam, hogy maga az, Ildikó!
Illik, nem illik, én bizony magamhoz ölelem a nővérkét, akit már jó párszor abba a nem túl hálás helyzetbe hoztam, hogy ő lehetett a „Próbáljunk meg vért venni Ildikétől” című kortárs darabban a legdrámaibb mellékszereplő. Mint második anyukám, úgy óv, úgy izgul velem, és megnyugtat: holnap is ő lesz szolgálatban, így ha műtenek, le nem veszi rólam a szemét. Aztán felhívja a figyelmemet, hogy este 8-ig zongorázzam le a tisztálkodást, mert elzárják a meleg vizet. A hajmosásról úgy fél 7-re végleg leteszek, amikor negyed órája csurgatom a jéghideg vizet luxusfürdőmben. Este 8-ra körbeturnézom a folyosó összes zuhanyzóját, de olyannyira nem járok sikerrel, hogy visszakotródom a szobámba és bevállalom a hideg zuhanyt. Most nem dudorászom, rövid sikkantgatásokkal két perc alatt végzek. Szellőtomi újra kezébe veszi a lelkem üdvét. Fél percenként kapom az Ötórai teában nekem szelfiző táncos barátaim szívfájdító, s egyben szívmelengető fotóit. Telefonnal a kezemben nyugovóra térek. Annak ellenére, hogy nyugtalan éjszakát jósolok magamnak, az egész napos stressz és a több napja tartó kialvatlanság végül elhozza az álmot a szememre. Legyen, aminek lennie kell, gondolom, és csak egyszer ébredek fel az éjszaka közepén: oké, hogy megműtenek, de ugye attól még elmehetek a pénteki Ákos koncertre?!
December 10. hétfő
A ma reggeli vödörtaszigáló ébresztést követő menetrend szerinti ledöfést humánusan, ágyban kapom. Már annyira bele vagyok fásulva a sztorimba, hogy nem is drukkolok. Legyen csak az a HCG akár 8000, ha úgy tartja úri kedve, úgyis mindjárt visznek és trancsíroznak. Egy picit hagynak alukálni még (értsd: üveges szemmel szomszéd ágylábat bámulni), aztán szép sorjában érkezik mellém három riadt tekintetű nő. Két fiatal, és egy idősebb. Mindenki hozza a saját kis pizsamáját, pohárkáját, történetét. Felcsigáz a feladat, hogy én vagyok itt a rezidens, nekem kell őket rendezni. Rögtön összehaverkodom velük, szia, veled mi lesz, te mi járatban, a hölgynek mi baja? Borzadva hallgatom, hogy mi ügyben járnak itt. Két centis méhkimetszés. Petevezeték átjárhatósági vizsgálat altatás és érzéstelenítés nélkül. Rosszindulatú áttét a szeméremajkon, kimetszés. Rögtön vágom, hogy az én reszortom, hogy kimozdítsam őket a félelmükből, ezért épp praktikus tanácsokat és információkat osztogatok nekik, amikor olyan váratlan vendéget kapunk, akivel még én sem számolok. Egy kötött pulcsis, vadászsapkás bácsi rövid kopogtatás után belép és látszik, hogy nem ma kérdezi először:
- Hölgyeim: újság, magazin? Dióbél?
A négy műtétre váró közül ki-ki hirtelen abbahagyja a tevékenységét. Egy emberként bámulunk rá, és nem hisszük el.
- Olcsón adom!
A bácsinak valami nem esik le. Dióbél vs műtét. Műtét vs dióbél. Ki a francot érdekel?!
- A piacon 4000. Nálam kilója 3000. Na?
Én, mint rangidős, rácsukom az ajtót, de kilincs csikordultával máris mindkét szárnya kitárul, jön a zsúrkocsi az első műtétesért. A petevezeték-átjárhatóságis. Szegény totál felkészületlen, sietve letépi ruháját, és felmászik a zöld lepedőre. A műtősfiú próbál úgy viselkedni, mintha ez a világ leghétköznapibb dolga lenne. Mert neki az is. Épp, hogy búcsút intek új barátnőmnek, mikor maga az ezredes is bekukkant: jelenésem van az ultrahangon. Összekapom magam, és csatlakozom hozzá, közben begyűjtjük Hasznant, és ezek ketten valamit nagyon tárgyalnak mögöttem, miközben masírozunk az unalomig megismert folyosón.
Hasznan egyszer csak megtorpan:
- Hova lett Ildikó?
Az ezredes kuncog mellette, és az előttük vonuló hátsómra mutathat, gondolom, mert nem nézek hátra.
- Ó, hát nem vettem észre! Nem úgy néz ki, mint egy beteg!
- Nem úgy szokott. Táncosnő.
- Ááá! Már értem! Milyen jól jött volna az orvosbálban!
A vizsgáló várója túl van zsúfolva izgatott kismamákkal, és azok teljesen felesleges férjeivel. Bocsánat, hogy ezt mondom. Már pár napja itt dekkolok, de úgy látom, a férfiaknak itt annyi hasznuk van, hogy falfehérre sápadva foglalják azt a kevés széket, ami a váróban elsősorban a nők rendelkezésére áll(na). Némelyik, amelyik ácsorog, annyira kivan, hogy azon gondolkodom, átadom a helyem.
Hasznan beül a monitor elé. Úgy nézem, aludhatott egyet, mert eltűntek a vérerek a szemfehérjéből. Persze nem csak hármasban vagyunk. Biccentek az ismerős arcú, harmadik dokinak, és felmászom a helyemre. Megadóan terpesztek a gumilepedőn, amikor életem legbizarrabb beszélgetésének leszek fültanúja:
- Főorvos úr, hoztál gumit?
- Nincs koton?
- Elfogyott.
- Hozok.
Innen tudom meg, hogy miként tisztogatják a Rettenetes Botot. Most, hogy már nem félek annyira, mert 2 perc múlva úgyis felkaszabolnak, megfigyelem a műveletet. Barackmagnyi zselé a tetejére. Gumi óvszer a testecskéjére. Behatolás. Hümmögés. Hárman vizslatják a monitort, az ezredes fogja a térdemet, mert ő olyan, mint én: szentül hiszi, hogy a testi kontaktus megnyugtat. Repkednek a latin kifejezések, de velem nem babrálnak ki, pár tíz cikken túl vagyok, mindent értek. Azt is, hogy lövésük sincs. Hasznan előrántja telefonját.
- Főorvos úr, itt vagyunk az Extra Gyanúval, gyere már át, nézd meg te is, kérlek.
Már megint ez az Extra Gyanú. Mit akarnak ezzel? Miközben folyik a lézerkardozás (hadd játszanak a fiúk), nekem leesik a tantusz. Én vagyok az Extra Gyanú. Extra, mint kívül. Méhen kívül. Ó, hát nem hiába vagyok nyelvészbölcsész, végre megtudom indián nevem. Szakkörünkhöz csatlakozik egy újabb főorvos, már alig bírja becsukni az ajtót, akkora a tömeg. Hasznan hóna alatt rám vigyorog, az ezredes vállán áthajolva nézi a képet, szemüvegszárát rágicsálva bólogat, és kikommunikálja a diagnózist, amit már mind a négyen tudunk:
- Hát, nem egyértelmű.
Itt kisebb vita kerekedik a teendőkről. Próbálom a jelenetből nem kihallani a diagnosztikai, meg a laparoszkópia szavakat, de ott vannak azok, még ha el is morzsolva a fogak között.
- Emlékezz rá, mi volt a múltkor, főorvos úr. Hazaengedtük, aztán három nap múlva…
- Visszahozta a mentő – fejezi be az ezredes felhős homlokkal, és felsegít. Odasúgja, hogy menjek vissza, mindjárt beugrik mellém az ágyba. Ezt így. Mert ő ilyen, és mert tudja, hogy velem nem kell a píszí.
Műtétembe beletörődve visszaslattyogok a szobámba, ahol egyre fehérebb arcszínnel várakoznak a szobatársak. Rám ugranak. Mit mondtak, mi lesz velem? A para bizony nagy kovács. Megható, hogy vadidegenekből mit ki nem hoz egy kis közös szenvedés. Az ezredes utánam jön, leül az ágyam szélére, és megfogja a kezem. A nők ösztönösen elhallgatnak, visszahúzódnak, saját dolgukkal foglalatoskodnak, egyik pizsamát hajtogat, másik wc papírt pakolászik, de tudom, minden idegszálukkal figyelnek.
A dokim elmondja, hogy nem műtenek meg. Mégsem. Elindult lefelé a HCG, és bár még az ultrahang kép nem megnyugtató, mert nem tisztultam egy millilitert sem, Hasznan és ő bíznak a szervezetemben, időt szeretnének nekem adni, hadd küzdjek meg vele. Váltunk még pár mondatot, elmagyaráz ezt-azt, mosolyog, beszúr egy-két poént, udvarol, mint mindig. Elmondja, hogy ha kérheti a türelmem, maradjak még két napot, és ha ugyanilyen szépen csökken a HCG, nem lesz műtét. De mivel még holnap is a szemembe akar tudni nézni, ő mindent meg szeretne tenni azért, hogy ne vegyenek ki semmit belőlem, aminek ott a helye. Mármint a petevezetékemet. Mert manapság ez a tendencia, mondja: a team inkább kiszedi, ami nem tetszik neki, nem hagy bent semmit. Megegyezünk, elköszön. A középső ágyon fekvő nő felül:
- Ki volt ez a csodálatos férfi?
Mintha feljebb csavarták volna a fűtést, kicsit átmelegszem. Mesélek nekik a dokimról. Olyan áhítattal figyelnek, hogy a hetes busz fékcsikorgását is hallom. A tekintetükben látom, amit mindig tudtam. Mi, nők, bizony azonnal képesek vagyunk beleszerelmesedni abba, akinek ennyire ki vagyunk szolgáltatva. Ebben a házban példának okáért az orvosainkba. Megjön a reggeli, Zsuzsa nővér velem örül, mégsem lesz műtét, egyek, csak egyek. Bűntudattal majszolom a vajkrémes-mackósajtos kiflimet. Egyre másra jönnek a műtősfiúk, hozzák-viszik a nőket, nagyüzemben folynak a műtétek. Más dolgom nem lévén, beállok nővérkének. Itatok, zsepit hozok, kéz a kézben ágy szélén ülök. Zsuzsa nővér fél óránként benéz, és jelentést kér. Összemosolygunk. Aznap megkapom a szobaparancsnoki rangot. Estére úgy elfáradok, hogy a látogatóimra már alig van erőm. Furcsa nem egyedül lenni a kórteremben. Felvet bizonyos kérdéseket, ami eddigi nagy magányomban nem volt releváns. Mikor oltsunk lámpát? Hogyan osszuk be a wc-t? Diszkréten kilenckor leoltom a lámpám, és még éjfélig chatelek. A holnapi nap eseménytelen lesz, legalábbis azt mondták.
December 11. kedd
Még jóval a vödörrugdosás előtt furcsa zajra ébredek. 5.14. A fürdőszobából vízcsobogást hallok, és nem túl elfojtott beszélgetést. Hinnye, de korán támadt valakinek kedve a tisztálkodásra. Azért is meglepődöm, mert nem érzékeltem előző nap, hogy ott valakik egyáltalán laknak. Laknak ám. A zajokból és szavakból azt hallom ki, hogy nagy műtétes betegek első talpra állítása és mosdatása történik épp. Itt tessék átlépni a katétert, a vérrel ne tessék törődni, ha kijön, visszadugjuk, tessék belém kapaszkodni….Ismét elszorul a szívem, mert rájövök, miért is kosztolok itt napok óta. A gondolat, hogy a szövetemet felhasítják, hogy vér és váladék fröccsen, és műszert műszer után taszigálnak majd belém, elborzaszt. Megkezdem a napindító ágyláb-bámulást. Szomszédaim még alszanak. Jó nekik, ők ma már hazamehetnek. Átsuhan az agyamon, mennyivel jobb lett volna hétfőn túlesni az egészen, már én is készülnék haza. Pénteken meg Ákos koncert. Hát én oda márpedig négykézláb is.
Érkezik a reggeli, de engem elszólítanak. Újabb ultrahang. Átverekszem magam az izgatott kismamák és felesleges férjeik között, lássuk, mit akarnak már megint tőlem. Érdeklődve nyitok be a szobába, ahol nem kevesebb, mint öt orvos tolong. A két enyimé megvan, a többi már nem érdekel. Csak az nem hagy nyugodni, mi ez a zsibvásár, ha minden a holnapi HCG-től függ. Hamar kiderül. Parázs vita alakul ki, az ezredes most sokkal gondterheltebb, Hasznan is lehajtott fejjel pöckölgeti az egeret, valami a fejük fölött látszik épp eldőlni.
- Kukkantsunk be holnap – indítványozza az ötödik elem, és mire kimondja, már érzem az ismerős tenyeret a térdemen. Azt súgja: nem eszik olyan forrón.
De nekem is eljött a birkatürelmem vége: most már igazi kísérleti nyúlnak érzem magam. Sok mindent nem veszek zokon ezen az ágyon. Nem érdekel, hogy meztelen vagyok, nem zavar, ha kitárulkozom, nem bánom, ha minden nap megnéznek a Nagy Bottal. De most már ne hegedüljenek az idegszálaimon. Az ezredes kicsit csendesebben kéri, hogy menjek vissza, és pislant, hogy jön utánam. Nem tetszik, határozottan nem tetszik, hogy nem tetszik neki valami.
A reggeli után haza készülődő nők boldog mosollyal üdvözlik a csodálatos férfit, aki ma épp oly kedves és csodálatos, mint tegnap. Most nem ül az ágyamra, mert meg van fázva. Így is szép kerek mondatokban magyarázza el, hogy mi történt odabent: hét orvos foglalkozik az ügyemmel, és ebből az osztályvezető műteni akar. A többi nem. Most rajtam megy a farokméregetés. Nyilván szakmai szempontok alapján. Az ezredes azzal hagyja el a szobát, hogy előfordulhat a műtét, de a holnapi HCG lesz a perdöntő.
Valahogy nem akar lemenni a torkomon a kiflivég. Amikor rám nyit a tegnapi magazint, dióbelet árusító bácsi, mogorván lerázom. Délutánra kiürül a szobám, és újabb vendégek érkeznek. Mint megtudom, másnapi nagy műtétesek mind. Két méh- és egy mióma eltávolítás. Két velem korú, és egy idős néni. Összepajtizunk hamar, szokás szerint elmondom a házirendet, átbeszéljük, ki mitől fél. Megint meghat a közös sors közösségépítő ereje. Kell-e ennél hatékonyabb csapatépítés?
Ekkor benyit az Első Bunkó Nővér. Hangosan, lekezelően, félvállról beszél hozzájuk. Érdeklődve figyelem, hogy milyen instrukciókat kapnak. Bélkezelés címen hashajtó italt isznak, estefelé pedig elhangzik a következő kérdés:
- Punciborotválás mindenkinek volt?
Öh. Csak kapkodom a fejem. Már eddig egyszer nekem akartak ugrani, de se bélkezelést, se borotválást nem kért rajtam számon senki. Az éjszakás nővér szöges ellentéte a délutáninak. Tündércuki. Kiderítem, hogy ez utóbbi rám is vonatkozik. Nem mintha nem tartanám karban, de egy gyors pillantás után a nővér rám kacsint: teljesen simára. Aranyos, mert ajánlgatja, hogy majd ő megcsinálja, de hát nem ma kezdtem az ipart, elvonulok a borotvámmal. Jéghideg csapvízben persze nem leányálom a művelet, de a nénire gondolok, és rögtön semmi bajom. A beretválás után megtudom: van ám meleg víz, csak épp fél órát kell folyatni a csapot hozzá. Takarékos.
Az ágyban aztán megkezdődnek a rémtörténet mesélések. Kivel mit fognak csinálni. Az ablak alatt lakó duci lány még férfit sem ölelt életében. Hatalmas miómája kidülleszti a hasát. Az orvosa azt javasolta, a miómával együtt kapják ki a méhet, petefészkeket, az egész hóbelebancot. Ő legjobban mégis attól fél, hogy meztelen lesz a lepel alatt, és meglátja egy férfi. A mellette fekvő szőke bombázó rögtön felháborodik. Ki ne vetesse a méhét. Beszéljen a dokival.
A mosolygós, bőbeszédű néni semmitől nem tart. Lesz, ami lesz. Elmeséli az egész fiatalságát, közben rutinosan apró szakaszokra tépi a wc papírt, mert ha jön a fosás, akkor nem lesz rá idő. Akkor szaladni kell. És így is lett. Felváltva 3 percenként valamelyikük biztos ott hagyott mondat közepén.
Én bevallom nekik, hogy a kanül és katéter szavaktól rettegek, de a néni megnyugtat. Az én műtétem a legkisebb, hajam szála sem görbül. Ezen bizony elszégyellem magam, és csendben maradok.
A bombanő pedig egyszerűen rákos. Kész. Passz. Ő közülünk a legnyugodtabb. Úgy van vele, hogy a baj már megtörtént, a döntés megszületett, már csak a megoldásra vár. Irigylem a higgadtságát.
Nekem csak most esik le, hogy ők holnap reggel pont olyanok lesznek, mint akik előző hajnalban a túloldalon katéterben botladozva zuhiztak. Hirtelen elapad a közlékenységem. Jobb, ha ezt nem tudják. Persze a többiek részletesen tárgyalják az intubálást, műtéti kockázatokat, én meg bedugom Ákost, ne is halljam a rémségeket. Vacsora nincs. Visszajön a Tündércuki nővér és betolja a holnapi kellékeket. Két zsúrkocsi tele infúzióval, kanül, branül, géz, ragtapasz, tűk dögivel. A nővér az est fénypontja. Tízezer kérdést fel lehet neki tenni, annyira türelmes. Mint megtudom, a holnapi nap akár itt forgathatnák a Vészhelyzet következő évadát. Annyi a műtéti előjegyzés, hogy este nyolcig robotolnak majd az orvosok. A bezuhanó esetekről nem is szólva. A holnap érkezőknek már nincs elég ágy. Nem tudja, mi lesz. Mivel elárulja, hogy előbb a nagy műtéteket veszik előre, utána a kisebbeket, úgy este 7-re saccolom a debütálásomat. Úgy alszunk el, hogy a néni megnyugtat minket: nem kell félni. Isten vigyáz ránk. Meglepő módon újra olyan könnyeden alszom el, mintha valaki a szomszéd ágyról őrizné az álmom.
December 12. szerda
Vödörrugdosást meg sem várva, fél óra víz-zubogtatás után hajnalban mindannyian lezuhanyzunk. Kikészítem a százegykiskutyás ultragáz hálóingemet. Pongó és Perdita a fél testemen elterpeszkedve lógatják egymásra rózsaszín nyelvüket. Büszkén belebújok. Amennyiben komoly dolgokra kerül ma sor, legalább valaki röhögjön, ha már én nem.
Ebben a hacukában kapják le a fiolácska vért. Megkezdődik a három órás várakozás. Közben érkeznek a nővérek, és megtudjuk: a miómás lányzó lesz az első. A tegnapi bélkezelés miatt még kicsit aggódik, úgy érzi, mintha maradt volna még bent valami, de nincs már idő, csak egy gyors pisire, és megkapja a kábszert.
- Ettől mindjárt ellazul – nyugtatja a nővérke, és kicsit magunkra hagy. Öt percenként érdeklődünk, hogy hat-e a cucc.
- Jaj, lányok, tök éber vagyok – nyafogja. – Mi van, ha nem fog használni?!
- Nyugi, ez még nem az altató, ez csak azért van, hogy ne parázz túl sokat.
- Hát én parázok.
Mire visszacsoszogok a pisilésből, a lány már két kezét a tarkója alatt összefűzve azt hallucinálja, hogy ő egy lovacska, aki egy illatos tavaszi réten nyargal.
- Hú, ez jóóó cuccc – integet felém. Bánja is ő, hogy pucér, és mindjárt idegen pasik fogják nézegetni.
Visszatér a nővérke, és egy-két bizarr tárgyat odahord az ágyához. Mi, a betojtak, szemünk sarkából figyeljük a műveletet.
- Ilyet kaphatok otthonra? – kérdezi alig forgó nyelvvel. A nővérke pont úgy beszél vele, mint egy kétévessel: mosolyogva, megértően, türelmesen. Nem kaphat. Vényköteles.
- Óaz nem baj! Van egy haverom. Ő mindent felír!
Közben észre sem veszi, hogy mi történik vele.
- Na…figyu…jaj, bocsánat, nem akartam tegezni…
- Csak nyugodtan – babrál rajta a nővér.
- Mosmicsinász?
- Bekötöm az infúziót.
- Óhhhahahhaa!
A néni szeméből könny csordul, úgy hahótázik.
- Mégaztakartam kééédezni, hogy húha, vájjjávájjjáá..
Vinnyogunk, pedig mindjárt ránk is jön az úthenger.
- Hogy én mosmá' akkor nem fogok bekakilni?
A bombanő eddig csak a maga visszafogott módján mosolygott, most már ő is felnevet. Odajön hozzám, és bejelöljük egymást facebookon.
A nővér megnyugtatja a drogost, hogy már mindjárt aludni fog, ne aggódjon, nem fog bekakilni. A lány felemeli a mutatóujját, és koncentrál.
- Háááá…hát azt én nem ígérem!
Kész. Eddig bírtuk. Kacag a 431-es kórterem. Érkezik a műtősfiú, és megkéri a meztelen lányt, hogy másszon fel a zsúrkocsira. Szinte elpirulok, ahogy frivolan, a srácot stírölve ellavíroz az műtőasztalig, és hatalmas popóját kerekre pucsítva feltornázza magát az lepedőre. A srác nem mer ránk nézni, elegyengeti rajta a leplet, és kifelé indul vele. A csajszi puszikat dobál felénk, mi pedig sok szerencsét kívánunk. Mikor bezárul mögötte az ajtó, lelohad a mosolyunk, magunkra maradunk a félelmünkkel. Jön a menetrend szerinti magazinos-diós bácsi is, de ma is kitessékelem. Anya üzen, végzett a vízórás, indul be, és ha kell, itt ül éjfélig. Tudok-e valamit. Még semmit, gyere.
A bombanőt készítik éppen elő, amikor Hasznan besiet, és megáll az ágyamnál. Én már ülök is fel, menjünk.
- A HCG 3000. Hazaengedjük.
Hirtelen nem tudok mit kezdeni az információval. Már annyira beleéltem magam, hogy a mai nappal pont kerül az ügy végére, és kis tortúra árán holnap távozhatok. Szinte csalódást érzek. Hasznan elmagyarázza, hogy haza ugyan engednek, de el nem, megfigyelés alatt tartanak, amíg teljesen le nem csökken a hormon. Természetesen az ezredes úr is tud róla, de sajnos szegényt leverte a betegség. Nemsokára jön valaki a zárójelentéssel. (Hasznan el)
A bombanő közben rászól a nővérre, hogy őt ne kábítsa el, mert beszélni akar az orvosával, akit nem is ismer. Kanüllel a karjában bágyadtan rám mosolyog.
- De jó neked.
Isten tudja, miért, de én nem így gondolom. Egy árnyék ül rám. A zsigereimben érzem, hogy ez a döntés nem egyöntetű. Valami nem kerek. Értesítem anyut, akik nem hisz a fülének. Írok pár üzenetet az értem aggódóknak a kis asztalnál ülve, miközben úgy falom a vajas zsömlét, mint egy kiéhezett oroszlán. Gépiesen pakolok össze. Most ez komoly? 5 napig itt szorongtam, és ez a megoldás? Csak nagyon lassan szivárog vissza a jókedvem. Amíg a zárójelentésre várok, odafészkelem magam a bombanő oldalába, és szorongatom a kezét. Megbeszéljük, hogy minden rendben lesz, ne féljen. Adok neki egy puszit, és kicuccolok. A néni szundikál, őt nem háborgatom.
Anya sem nyugodt. Lassan, de praktikusan csomagolunk be. A szekrény előtt guggolva derül ki, hogy jé, volt még két pólóm, meg három bugyim, már el is felejtettem a farmerom…hú, de vártam, hogy újra felvehessem. Hazafelé összerakom a képet. Nem volt elég ágy. Csökkent a HCG. Várakozni otthon is tudok. Hazafelé anya megesket, hogy a nappalokat tölthetem otthon, de éjszakára nála a helyem, amíg egyedül vagyok. Kétfelől tömött táskákkal kipányvázva megy előre, mint a tank. Semmit nem enged hoznom.
- A lényeg, hogy az Ákos koncerten ott lehetek.
- Viszel sámlit. Végig ülsz. Mikor kell kontrollra jönni?
- Hétfőn.
Anyám totyog, totyog, egyszer csak megáll, és kifulladva rám néz:
- Na, arra már jössz egyedül, édes lányom. 65 évesen öreg vagyok már ahhoz, hogy heti kétszer a szülészeten üljek.
(ennek a kalandnak) VÉGE
Epilógus
Ezután még három kontrollra visszarángattak, a kis bigyó távozott, a HCG pedig úgy lecsökkent, hogy elvitatták tőlem indián nevem. Nem voltam többé Extra Gyanú. Csak egy komplett vetélés.
folyt. köv.
