Úgy képzelem, éjjel jön majd a hír. Ilyen verőfényben, villamos csörömpölésben, megkönnyebbült érettségizők sztorizgatásától hangos Budapesten nem lehet meghalni. Igen, biztos, hogy éjjel lesz, amikor majd arra ébredek, hogy búg a párnám. Talán a csengőhangot is meghallom, félvakon odanyúlok, aztán meglátom a számot..06-1-432…rögtön tudni fogom, a telefon már ordít, persze elejtem, összehalászom, és talán harmadjára el is tudom húzni a zöld kagylót a kijelzőn. Hogy utálom az érintőképernyőt. És mi van, ha nem hallom meg a hívást? Vajon addig hívnak, amíg fel nem veszem, vagy majd nekem kell őket, hogy elnézést, volt egy nem fogadott hívásom erről a számról, mintha csak a darázsirtókat tárcsáznám? A hang a vonal túlsó végén vajon jó estét kíván, vagy csak sajnálattal közli? Vagy, amilyen szerencsém van, pont a SPARban a Supershop kártyával a kezemben ér majd a hír.
2018-ban apák napja óta a „kevesebb, mint egy hónap” lett az új időszámítás. Vajon milyen gyorsan telik el? Vánszorog majd, vagy elreppen? X kisebb, mint 30, tán 31. Mi a francért jut most eszembe a matek, mikor úgy rühellem? Tesó észreveszi, hogy ezen a szutyok építményen napelemes a tető. Jé, tényleg. Be-sz*-rás. A kórteremben a leszakadt mosdókagyló helyén pereg le a csempe, vödrök, slagok sorakoznak a sarokban, odalent az alagsorban, ahol utolsó lepedődön fekszel. Arcodat lila rúzzsal összecsókolta már a kórság, kezed karvalyujjakba szorulva, két cérnalábad egy merő gubanc. Mellkasod újra csontból tákolt ketrec, pont mint tavaly ilyentájt, de alatta, ó, igen, tisztán látom: még ritmikusan dobban a bőr. Tanultam, a sinus csomónak nem kell inger, ver az magától, csak talán egyre kevésbé érti, hogy miért nem áll szóba vele senki, mikor ő úgy kitart.
A doktornő arrébb tolja íróasztalán az ebédjét, foglaljunk helyet, noshát. Ülünk, mint a seggbe lőtt verebek, rákérdezek hát: mi a prognózis. Prognózis? Az nincs. Elveszítjük. Hagy rá időt. Mikor kábulatból tévelyegve visszakúszik agyunkba a vér, bátortalan próbálkozásokba kezdünk, egyikünk a másik után. Úgy lövöldözzük rá nyilainkat, mint a vásárban a vitrin mögött kifüggesztett főnyereményre, de mind lepattan, aláhull a fertelmes-ronda szőnyegre. De hát tavaly is reménytelen volt, erre ő: az más jellegű vérzés volt. De hát mozog a lába, erre ő: az csak a gerincvelői szabályozás, és jön a verdikt: értsék meg, kamrába törő, roncsoló vérzés, ezt nem lehet túlélni, ebbe bele kell halni. Pont. Nincs az a kisbetűs rész, nincs az a magánklinika, nincs az a remény, ami ezen változtathatna. A zárójelentést olvassa fel, onnan szemezget, tesó odabök nekem, nézd. Az irat, amit sose láttunk. A diagnózis, amit senki se közölt. A neurológián csak a „súlyos az állapota” és a „változatlan az állapota” frázisokat énekelték kánonban, de most végre megérthetném, talán van ott egy sor, ami megnyugtatna, azonnal kérek egy példányt. Csaknem kiröhög, adatvédelmi jogokra hivatkozva nem ad, mire én meglobogtatom a végzést, gyám vagyok, baszki, ide azzal a papírral, mert már jogom van. Felhúzza a szemöldökét, hát ha gyám, akkor gyám, nincs mese, én odaadhatom, de minek az magának, úgyse fogja érteni, sért vérig, de lepereg. Bajszunk alatt szólunk csak be csendesen, történetesen láttam már pár zárójelentést mostanában, adja csak ide, mert mint lobogtatok: még kevesebb, mint egy hónapig jogom van megtudni, miben is haldokol az apám.
Aztán lassan elfogynak a szavak, kiapadnak a dehátok, elpárolognak a higgyékel-ek..megkérdezem, mi lesz most a menet. Csak várják a telefont, mondja, de ami utána jön, már nem hallom. Várni a telefont? Az angol legalább megkülönböztet anticipate és look forward to-t, hát hogy a francba várnám én a telefont? Kifelé botladozva azon tépem magam, hogy ha majd egyszer visszatekerem idáig az agyam, talán írok majd valamit erről, ahogy halálra váltan a halálodat vártam, de benn elakad a gondolat, már megint jön a matek: kevesebb, mint 30 nap. Hogy utálom én a számokat.
