Ohó, egy hely, s már huppanok is le az átellenben elnyúló randabordó szigetre, ajtó mellé, szigorúan a szélére, elég, ha csak egy oldalról vagyok beszomszédolható. Esti döcögés, utastársak elmélázva tanulmányozzák az impozáns berendezést, kapaszkodók így még nem voltak megcsudálva, mint ezen az álmos szerda estén, meló után, „mitfőzzekma” hangulatban.
Én ugyan aztán nem vesztegetem Földön töltött drága időm, fejezzük be hát a nagy világoskék könyvet, lássam, merre cibálja tovább szeszélyes sorsa az én kis indiai telepatámat. Derék szamárfüleket gyűrögetek úton az utolsó oldalak felé, de érzem, valahol a nem is nagyon messzi távolban zavar támad az erőben. Jobb vállam bizsereg, hirtelen szúr a kabát, és két céltalan fészkelődés után végre meg is érzem, mi az én bajom: figyelnek. Hűvösen és kitartóan.
’Kitizgat’, egyezek meg magammal, és tovább olvasok. A sorok végighancúroznak a retinámon, de annál magasabb szintekre nem érnek, elillannak, szétfolynak, visszatoccsannak az ölembe. Na, akkor ezt vegyük át még egyszer. Betű, betű, vesszők, pontok, betűk, betűk, vagy hangyák…anyám, de lassan haladok, tök égő, szemben mindenki azt nézi, hogy 3 perce ugyanazt az oldalt fixírozom, most vagy debil vagy analfabéta, gondolják majd, ha leszálltam, de istenemre mondom: nincs meg az állítmány!, a fenébe…de marhára irritál, hogy bámulnak. Előre lapozok egyet, mintegy mellékesen, közben felmérem a terepet. Szemben egy vigyorex pár, derülnek, de nem rajtam, ez azért áldásos, legalább nem papucsban indultam el otthonról.
Haladjunk hát akkor. Egy negyed oldalt sikerül végre értelmezni, de utána megint szerteszaladnak a betűk, mintha lámpafény kergette csótányok menekülnének szemem elől. Halálra hergelem magam. Amikor tarkón szúr a tudat, hogy épp beleolvasnak a könyvedbe. Elolvassák a betűt a lapodról, pofátlanul és olyan rideg kitartással, hogy libabőrödzik a hátad. De az ember hülye. Nekem kellemetlen képen bámulni a bitangot, mert mit fog szólni. Ez lesz az, aki a jobbomon támasztja az ajtót. Újságpapírba takarózott kémeket megszégyenítő oldalpillantással beazonosítom a stírölőmet. Karvalyorrú, hajlott hátú manusnak tetszik, mozdulatlanul s hidegvérrel végzi a könyvkiolvasást.
Szemben a boldog pár felkacag. Előkerül egy mobil, és egy perc alatt celebbé avanzsálok. Orrukat tenyerükbe rejtve, turcsin kuncognak, s közben sorozatot lőnek idétlenül értetlen orcámról. Amikor a kocsi fele is felderül, veszem a pofátlanságot, és jobbra nézek. S ki más lenne neves zaklatóm, ha nem egy roppant, fenséges és barnakabátos sólyom. Na nem a László. A csőrös. Ott ül egy karon, miközben oldalra billentett fejjel elolvassa előlem a Rushdie-t. Szemkivájás okán moccanni sem merek, röhög a vagon, csattognak a telefonok, én meg bátortalanul felmosolygok a szállítmányozási vállalkozóra. Tisztára Johnny a Karib-tengerről, de persze pillantásra sem méltat, hanem vagányul leszáll az Arany János utcánál. Bal karján lassan a semmibe mozgólépcsőzik a libegő tollú Rushdie rajongó. Két-három megállón át tart a jókedv, majd ki-ki visszatér a dolgához. Én például az analfabetizmusomhoz. Vagy Rushdie írta volna be a sorok közé, hogy „mib*zmegegysólyomametrón”?! Az biztos, hogy én a végállomásig mentem, de csak ezt az egy sort láttam a szamárfüles lapokon.
