Szösszenetek

Késik a deákom, gondolok hát egyet és meglepem egy napindító teával. Épp derékszögben filtert túrok a szekrényben, amikor egy férfihang a konyhába vezető folyosón elrikkantja magát:
„Jó a hátsód!” 
Mr. Lipton és Miss Milford gyűrött képpel rám bámulnak. Rám ne nézzetek, nem tudom. Vannak mondatok, amikre bizonyos szobákban nem számítasz.
„Öööhh, köszi,” – trillázom vissza zavartan takarásban zsinatoló csodálómnak, s miközben forrásba lendítem a vizet, ellamentálok, vajon melyik lehetett az, ennyire jóban senkivel sem vagyok, a Nándi meg bent sincs. Na, egye penész, végül is, tavasz van, a világoskék gatyó meg vidoran virít a senekemen, legyen egy jó napod, nézzed akkor kedvedre.
Robban az ajtó, excuse me, Tancsi, de a villamos, esik be a lánykám, no problem, gyümölcsteájával becsalogatom az oroszlán barlangjába, közben beleszaladok két kollegájába, egyikről laptopok, másikról mappák függenek alá. Meeting room-ot vadásznak. Mindent tudóan végigmérem őket, szememben durcis, de kaján villongás. Szóval ti fixíroztátok a s*ggemet. Ismerem én a fajtátokat. A pajzánabbik beáll elém és végigmér.
„Ja, mégse jó a hátsó, angol lesz.”
Úúúú. 
„Menjünk az elsőbe.”
Aaaúúú.
„Szabad lesz?” – emeli át fejem felett hónalját, és nem érti, honnan szalajtották ezt a céklaképűt, aki bögrékkel a kezében, félajkára biggyedő debilmosollyal eltorlaszolja a folyosót. Magamra rántom az ajtót és teába fojtva röhögésem azon fohászkodom, hogy ő legalább annyira süket legyen, mint amennyire én beképzelt.