Van egy határ.
Csak azért nem rohantam utána, hogy agyba-főbe verjem, mert ahogy ráfordultam, lendületből belehánytam az út menti bokorba. A morgó suba zavartalanul csoszogott tovább a járdán egyenest a házunk felé. Fátyolos tekintettel néztem utána. Két perccel ezelőtt se volt, hogy kiléptem a kapun, máris a hajnali ködben azon gomolyogtam, vajon a rendhagyó igékkel vagy phrasal vörbökkel szívassam a népet, amikor egy vizespohárnyi langyos eső bal vállam irányából a szemembe plattyant. Reflexből pislogtam párat, de a kép így is hártyás maradt. Zsebembe nyúlva zsepi után kotortam. Érdekes – lódultak neki a kerekek - porzik a járda, ernyőt sem nyit senki. Mégis hogy irányozta volna be fél deci eső csak úgy magát sapkám sildje alá? Tádámm. Egyszerre combközépen rúgott a bizonyosság. Reszkető kézzel előrángattam 6-8 zsepit, amiből lyukas markomnak hála 4 rögtön a járdára szökött, én pedig önkéntelen utánuk küldtem elenyésző béltartalmam nagy hányadát. Mikor kiöklendeztem magam, és újra felegyenesedtem, egy szamárfüles füzet okán felképelt kisgyerek fájdalmával néztem a szőrmók után. Miért, könyörgöm? Mi ok létezhet így háromnegyed 7-kor, hogy engem szemen köp egy hajléktalan? Nem kért 5 forintot se, nem is szólt hozzám, csak a szemembe köpött. Azért, mert szegény. Azért, mert kilátástalan. Azért, mert én dolgozni megyek hajnalban. Netán azért, mert drogos, piás, depós. Vagy mert így tartotta kedve. De van egy határ.
Még óra előtt betámolyogtam egy mosdóba és hajat, arcot, szemet sikáltam, hogy valahogy visszarendezzem a komfortérzetem. Nem sikerült. Szívem szerint a bélbolyhaimon is átmentem volna egy Domestosba mártott drótkefével, annyira mart az undor. Súroltam, haboztam, dörgöltem, de a szenny rám tapadt. Egész nap abúzáltak a lidércek. Varjak kapirgáltak a hátamon, pókháló libegett a hajamon és nyálka csúszkált a retinámon. Átkok. Napokig próbáltam kiterápiálni magamból, álmatlan éjjeleken rákenni a plafonra, kilőni az űrbe. Kaptam vigaszt, magyarázatot. Szegény, őt is meg kell érteni. Hát ki van borulva. Hát itt mindenki el van keseredve. El kell innen húzni, aki teheti. Mégis, van egy határ.
Miközben kifejezéstelen arccal a védőbeszédeket hallgattam, önkéntelen is eszembe jutott egy film, amit a minap rettegtünk végig a paplan alatt. Kipusztult városnegyed céltalanul lődörgő zombikkal. Fogsz egy bárdot meg egy puskát, lesed a sarkokat és zsigerből irtasz. Túlélsz. Hiszen van egy határ.
Asszem, én nem tűröm el, hogy arcon köpjenek. Asszem, nem tolerálom, hogy mocskos szavakkal kergessenek végig az utcán, amiért a fizetésnap előtt megspórolt utolsó ezresemet nem egy idegennek, hanem anyukámnak gyűröm a zsebébe. Azért, mert szegény és elkeseredett, nem kell fennhangon felszólítania a Rákóczi úton, hogy melyik testrészét kapjam be tövig, én szőke ribanc, és nem indokolt, hogy kerekesszékével leszorítson a járdáról az úttestre, miközben sűrű nyálgalacsinokat lődöz a kabátomra. Asszem, én nem fordítom oda a másik orcámat. Erkölcsileg elkeserít, hogy ilyen vagyok, mert ez két dolgot jelent. Vagy azt, hogy Pál apostoli értelemben még sincs szeretet, vagy azt, hogy én magam képtelen vagyok rá. Mert van egy határ.
