Egy erőm feletti merész ugrással felpattantam a dugig tömött villamosra. Vállamat húzta az edzéscucc, hátamon ezer gond, a talpam szokás szerint egy merő parázs, agyamban millió gondolat. És akkor meghallottam. Utastársaim sóhajaiból és arckifejezéseiből kiolvasva összeraktam, hogy a kiállhatatlan, nyűgös kislány már valószínűleg hosszú percek óta prezentálta tolerálhatatlan hangszínen idegtépő nyávogását. Módszereiben irgalmat nem ismerőnek, céljában kitartónak bizonyult.
A francba. De messze lakom még! Esküszöm, még egy nyaff, és képen tenyerelem - hussant át fáradt agyamon a nem túl keresztényi gondolat. Átscanneltem az utazóközönséget és megpillantottam.
Ami először cirkusznak tűnt, más megvilágításba került. Hóttfáradt anyuka kisfiát becézgette, a magát elhanyagoltnak érzékelő picúr lány pedig begőzölt. A helyzet fokozódott. Hisztijével pusztán annyit ért el, hogy anyuka lemondóan szemhéja mögé menekült, illetve jólnevelt fiókáját ellenpéldának állítva tovább ingerelte a viszályt.
Itt aztán a kishölgy elkapta a tekintetem. Poszeidon sem gerjeszthetett volna különb háborgást, mint ami ebből a fekete szempárból rámfröcskölt. Azonnal megértettem. A tehetetlenség, a düh, a szeretetlenség félelmének hadteste támadásba lendült.
Nagy baj van, kérem! Anya haragszik! A sunyiba az IMF-fel, a közelgő maja világvégével, a széteső globalizált világgal; anya haragszik rám! Belém kapaszkodott.
Nem engedte el a pillantásom és én úgy, de úgy megsajnáltam, hogy komolyan fontolgattam, hogy pakkjaimat hátrahagyva én bizony megölelem és elmesélem neki. Tudniillik, hogy őt szeretik.
A villamos csengetett, elkaptam a tekintetem, és mire visszalopakodtam, hogy meglessem őt, anyu már köré is fonta biztonságos karjait és puhán homlokon csókolta. Pár perc múlva szemem sarkából még láttam, ahogy a lépcsőn leugrálva vidáman tovalifeg a kis copfocska. A világ rendje helyreállt. Én pedig leroskadtam a felszabaduló ülések egyikére. Minden jó, ha jó a vége. :)
