Lófarkam lóbálva tipegek hazafelé, amikor egyszerre borízű pörölés kerekedik tűsarkaim nyomán.
„Danika, már megint a nőket bámulod! Hova teszed az eszed?”
Mivel az utcában nemhogy nő, de zöld szemes ostoros sem kopácsol rajtam kívül, a hirtelen rám irányított reflektorfényben kihúzom magam.
„Gyere már, most mit állsz le bámészkodni?”
Ehhh, mekkora csaj vagyok, tetszik látni.
„Már megint nem néztél körül! Danika!”
Kezdek erősen szimpatizálni Dániellel, aki a jelek szerint alig lehet több 16-nál.
„Nézz oda, majdnem elütött az autó. Danika! Hányszor mondtam, hogy körül kell nézni!”
Módosítok, max 8. A következő verbális ostorcsapásra puszta kíváncsiságból félrehúzódom, és azt mímelve, hogy telefon után kotorászom a táskámban, mintegy mellesleg megnézem magamnak a furcsa párt. Van is derű! A nyugdíjas bácsi és Danika beérnek, majd megtorpannak mellettem. Zsémbelődés. Danika négy lábán dideregve hátrahajol, s komótosan megnyalja heréit, majd ügyet sem vetve rám, elimbolyog mellettem. Így száll el a világ dicsősége, vagy legalábbis szívdöglesztőségem audiovizuális bizonyítéka.
