Előbb-utóbb minden táncos életében eljön ez a pillanat. Hogy eleszi ide a fene. Már csak kíváncsiságból is. Ahogy – bevallom – repdeső lepkékkel a gyomromban életem első ZUMBA! órájára várakoztam, pofátlanul bebámészkodtam az üvegfalú terembe, ahol épp egy latin vezetett edzés folyt, samba whisk témakörben. Tantóbá lelkiismeretesen beigazgatta a központokat, mutatta a ritmikát, én meg konstatáltam, hogy Istennek hála, Ottónak még uszkve 40 évre megvan a karmikus feladata. Ottó…hirtelen megmagyarázhatatlan sóvárgást éreztem, hogy hazaparancsoljam a nyaralásból, de ne legyek meggondolatlanul szentimentális, nem, most itt kérem nagy erőkkel zumbálni fogok.
Nyílik az ajtó, lehet bemerészkedni. A körülöttem törtető nagy múltú hölgyek azonnal lecsapnak az általuk legelőnyösebbnek titulált parkettaszigetekre, én meg bokám körözve összebeszélgetek egy szende leánykával, hogy mik is itt a tudnivalók egy ilyen zöldfülűnek, mert én még zumbaszűz vagyok, roppant mód izgulok, merre billen majd a szimpátiamérőm nyelve.
Csillogó szemekkel elpletykálja, hogy az előzőekben látott latin tanár tartja ma, isteni lesz, majd csak lássam meg, róla nyugodtan puskázhatok, ha nem tudom követni, mert itt ilyen bonyolult táncos lépések lesznek, hogy merengő. Gyorsan kifújom az orrom, nehogy kiigazítsam, megköszönöm és alázattal visszavonulok a második sorba. A legrosszabbra felkészülve Ottóra gondolok és bekapcsolom a központot. Zumbához átvedlett edző bácsi lezserül visszaszáguld, CD indít, felméri a terepet, pillantásunk találkozik, igen, új vagyok, csókolom, nagyon fogok figyelni, ha már sikerült a haladó órára besedulálni magam. Halkan fohászkodom, hogy rikoltozni, de még tapsikolni se kelljen, csak hadd izzadjak szépen kultúrmód.
Ahogy a jól ismert ütemek üstökösként becsapódnak a hallóidegembe, azonnal megnyugszom. Hát én itt otthon vagyok! Egész életemben csak ezt csináltam eddig! Merengue-vel kezdünk, taposom a talajt, belső féltalpikáim mosolyognak, igen, anya, ez ismerős, átváltunk salsába, sajnos emelkedik a karom, keresem a tánctartást, de magamra szólok, hogy most csak tart, lazán, energia az ujjakban, nézem, a fickónak is él a keze, nemhiába táncos, wááááááááááá, egy cha cha a semmiből, vigyorgok, mint egy verejtékező vadalma, tolok, rotálok, a spot turn-nél a hapsi rám kacsint a tükörből, vágom, hogy vágja a delayed kivitelezési formámat, ezt nem hiszem el, előkerül egy jive, juhhhúúúú, igeeen, teeee, ez bazi jó, figyeljed csak meg, hogy milyen pöpecül zárom a lapockám, muhahaha, rugdosunk is, mutogatja, hogy lányok, központ tart, viccelsz apukám, ez alap, na neeee, bachata is, hát ez valami isteni, és egész végig senki nem vezet, mindent csak központból oldok meg, nagyszerű, igazán remek, szinte tapsikolni támad kedvem. Hálásan gondolok az én távolban lubickoló Leoncio-mra, hogy egy elég kiterjedt technikai eszköztárat farigcsált a testemből, így könnyedén vehettem az akadályt.
Mikor óra végén véget ér a taps, rácuppanok az üvegemre és egy hajtásra magamba diktálok egy liter körtés vizet. 10 perc múlva utána küldök 7 deci karamellás frappét, ha netalántán már kóros mennyiségű cukor távozott volna ki belőlem. Csak közben felmosom a tócsát, ami a lófarkamból az öltöző linóleumára csurgott. Hazafelé párologva nagy megelégedéssel gondolok vissza az edzésre. Az első – közhely - mindig emlékezetes. Örülök, hogy jól sült el. Sőt mi több! Szinte kurjantgatni van kedvem. Öööö…na azt azért mégsem. Komoly, fegyelmezett táncosnő vagyok. Majd legközelebb. :-)
