Igggeeen??!!!? Nem kapok csokit? És csak azért, mert ma már kaptam? Hát jól van, ahogy akarod! De akkor én VILÁGGÁMEGYEK! Engem itt már biztosis, hogy nem szeretnek.
Ahogy leszabadultam a játszótérre, és a gőz sisteregve kiszáguldott a fülemen át, harci kedvem némiképp alábbhagyott és lassan beköszönt a parafaktor is. Ezt én most komolyan gondoltam? De én csak 8 éves vagyok! Tessékmondani, merre van a világvég? Merre induljak? Tétován hezitáltam, de nem torpanhattam meg, hátha még az erkélyről utánamnéz és látja, hogy gyáva nyúl vagyok. Biztos, ami tuti, nekilódulok az ovi felé, azt még megismerem. Kis lapos épület hintákkal, tejet mérőkanalazó kövér, köpenyes nénikkel. Jobb, ha erre indulok, mert egyedül még nem jártam a zebra túloldalán sem, de úgy okoskodtam, hogy ha ezen a térfélen maradok, és ennek a világnak a végére zarándokolok el, az is épp elég bünti lesz. Háhá! Hogy fogok hiányozni! Hogy fogja bánni az anyám, amikor a rendőrök becsengetnek hozzánk azzal, hogy nem találtak meg, hogy fog könyörögni, hogy bárcsak az örökkévalóságig tömhetné belém az Africánát meg a Kajlát!
Gonosz öröm ömlött szét bennem. Élveztem az elégtételt, hogy akkor már késő lesz, mert én addira elvesztem, talán meg is haltam. Emlékszem, egyszer megtiltotta, hogy ilyesmiről beszéljek, mert valamiért nagyon fájt neki, pedig ez csak egy szó, nem is értem. Ezekkel a kellemes gyermeki gondolatokkal vágtam neki az újpesti kozmosznak. A felnőttek olyan hülyék tudnak lenni, de most komolyan! Most mibe tartana venni egy nagy zacskó csokit, és én arra majd rájárok?! Nem kértem sokat. Mi ez a hülyeség, hogy nincs pénzünk? A többieknek miért van? Minek kell annyi zöldséget venni, például? Utálom a zöldséget, kivéve a krumplit. Tökfőzeléket aztán tutkó, hogy nem fogok enni, hiába főz.
Áhá, ez itt az ovi udvarának vége. Innen már ingoványosabb a talaj. Mintha balra egy közért lenne, jobbra meg a Barbiék laknak, ott voltunk zsúron múlt héten. És ha csak felmennék a Barbiékhoz és ott laknék pár hétig? Az is elég megtorlás. Az ő anyukája biztos nem ilyen gonosz. Vagy ne menjek haza mégis? Nem, felejtsd el, az gyávaság, és máris iramodtam tovább a közért felé. Útközben rámköszönnek az ismerősök. Mindenki örömmel megy haza. Naná, mert ezek biztos kapnak csokit, csak én nem. Ja, hát, szegény Gabi, annak meghalt az anyja, apja meg állandóan hőbörög meg csípős szaga van és vörös a feje. Őróla tudom, hogy nem boldog, amikor haza kell menni, ezért ül folyton a hintán. Egyébként most, hogy világgámegyek, akkor nem látom a macskát se többet? De, majd egyszer talán szerintem hazamegyek, ha már úgy érzem, eléggé megbánta, amit tett. A közértet is elhagytam, és megállít a bizonytalanság. Elkezdek félni. Nem lenne nekem jobb otthon? Még sose jártam a közérten túl se. Úttest van, azon túl meg kertes házak. Most mit csináljak ott? Megbeszélem magammal, hogy leülök egy fa tövébe és várok, amíg keresnek majd a rendőrök. Majd szólok is nekik, hogy én vagyok, nehogy ne találjanak meg. Ülök egy gyökéren, nyomja a fenekem a beton, másznak rám a hangyák, csípkednek a szúnyogok. Mindenki siet, igyekszik valahova. Nem jól érzem itt magam. Lehet, hogy haza kéne mennem? Egy láthatatlan köpönyeg libben a vállamra. Először csak birizgál, de lassanként szűk lesz és szorongatni kezd. Késő délután van. Mindjárt este. Ilyenkor szoktam fürdeni meg vacsorázni. Apuval nézzük a Szomszédokat. De ennék most téliszalámis kenyeret paprikával...tényleg, mit fogok enni, ha nem találnak meg? Á, hagyom a francba, inkább hazamegyek.
Örömmel pattanok lábra, de hókon nyom a kétely. Most akkor merre is lakunk? Áhá, ott abban a sárga házban. Juj, anya mérges lesz! De jó lenne, ha nem lenne mérges. De jó lenne, ha inkább örülne nekem. Szaladni kezdek. Fázom is már, és félek is. Futva érkezem a házunk elé. Valami nem stimmel. Valami nem olyan, mint szokott lenni. Megkeresem a csengőnket és felcsengetnék.... na, hol van már apu neve? Mi a fene van? EZ NEM AZ A HÁZ! Eltévedtem! Na most aztán már tényleg nem jutok haza! Krokodilkönnyek robbannak a szememre. Annyaaa, segíts! Anya, találj meg, légyszi, kérlek, csak most az egyszer! Soha többé nem megyek világgá! Soha többé nem kérek csokit, csak találj rám, anya, nagyon kérlek! Senki nem jön a segítségemre, szürkül, rámtör a pánik. Vinnyogva szaladok az utcán bármerre.
"Mi vaaan?" - ráz meg egyszer csak valaki. Felnézek hüppögve, és egyszerre a világ minden megnyugvása a szivembe költözik. A tesóm az a Kolip Krisztával, fagyiznak. Egy nyáladzó őrült tébolyával kapaszkodok a nyakába, ő meg nem érti. Hazáig szorongatom a kezét és imádkozom, hogy anya ne haragudjon rám. Mert ha anya haragszik, én úgy nem tudok élni, én akkor megölöm magam.
"Szerintem eltévedt és a szembe sárga háznál csöngetett"- rak le a tesó anya színe elé, aki hasztalan keresésemből visszatérve vörös szemével homályosan lát csak, de Istennek hála, szó nélkül ölel a szívére s a hátamra zokog. Soha nem esett olyan jól a szalámis kenyér, a takaróm huzatának illata, a macska tétova kóricálása, a Szomszédok főcímzenéje, anya jelenléte. Sokszor visszagondolok erre az élményre. Amitől én reszkettem, bizonyára eltörpült az ő félelme mellett. De számomra mégis a gyerekkorom legpokolibb, legkétségbeesettebb érzése lett. A lehetőség, hogy anya haragszik rám.
