Az unottképű cigányleány rám se néz, miközben ügyemben klikkelget, csámcsog, s közben észre sem veszi, hogy pár másodperce a csuklóját bámulom méla undorral. Pontosabban a kék érvonalán keresztbetápászkodó pengenyisza következtében felásító véres seb forradását, s szimultán jácintillatú tavaszi rétre képzelem magam, nehogy odaöklendjem a pultra azt a két, ízlésemnek túl elnagyoltan darált kekszdarabos kókuszgolyót, amit ebéd gyanánt legargalizáltam.
"Második emelet, szólítani fogják-" rágózza rám, majd kapok egy nagyzolóan modern chipkártyát, hogy azzal haladjak át a forgókaros beléptető rendszeren. A bár nyekeregve, de még praktikusan működő észkerekeim könnyűszerrel átsegítnek az eligazodásban, ugyanez azonban nem mondható el a mögöttem arasznyikat poroszkáló, szagából nyilvánvalóan az urológiára tartó reszketeg járókeretről, ki mind fizikai, mind szellemi frissességéből adódóan rovarszerűen felgabalyodik az egészségügyi modernizáció hálaján. Ráhagyom a biztonságiakra, és kettesével szedve a frissen felhipózott lépcsőfokokat, felugrabugrálok a másodikra. Az ott fájdalmasan sóhajtozó, ajtót fixírozó odatartozók neheztelve s kissé kételkedve bámulnak a túl friss jövevényre, ki hétmérföldes sambasétákkal odapenderülök az ajtóhoz, s kiolvasom, hogy ne kopogjak, és hogy ne mobilozzak. Jó.
A baleseti sebészetet mondhatni, ától cettig kinyalták, csupa laposhasú, menő monitor lóg a falakról, tájékoztat, promózik, hogy csudajó újpesti betegnek lenni, működik a fűtés, hófehéren, de álkényelmet ígérve csalogat a rácsos padsor, ne álldigáljak már. Itt bizony átalakítottak, volt tatar meg renov. Csak a feeling ugyanaz. Hogy valami bajod van. A gép elromlott. Neked bizony bajod van, és most ugyan ebből még meggyógyíttatol, de ez az állapot, ugye te is tudod, kedves járóbeteg, minden nappal egyre kevésbé lesz tartós. Ücsörgök hát a többi TAJ-szám hordozó zsoldostárs körében, szokásomhoz híven már jó előre megkomponálom, hogy mit fogok mondani a köpenyesnek. Időrendben listázom a tüneteket, közben elsütök pár latin kifejezést, kellő alázattal diagnosztizálom magam, de teret hagyok a szakértelemnek, felvázolom a kontarindikációkat egy esetleges szikével történő belémhatolás felhánytorgatásakor, és valahova beszúrom a TEVÁt, jól jön az még, szegről végről kollegák is vagyunk már, ugye. Gondolataimat koherens egységbe szervezem, biggyesztek pár logikai kötőszót, korrektúrázom, majd nyelvgyakorlatokat s torok köszörülést végezvén már hallom is, hogy odabentről nevemen szólíttaték, s bebocsáttatást nyereték.
Hárman néznek rám nagy várakozással, testemet pásztázva, szerintem fogadást kötöttek az előbb, hogy ez most mivel állít be. Elmondom a panaszom. Csalódnak. Egy nevetséges lábujj? Menjél már! A doki azért perverz. Ragaszkodik hozzá, hogy közelről lássa, így leveszem a zoknim. Erősen imádkozom, hogy ne érezze, hogy flükis. Közben szagelterelő csacsogásba kezdek. Hát igen, napok óta nagyon fáj a bal nagy lábujjam, kissé rátapostam, vérzett is, de hát ez már hetekkel ezelőtt volt, doktor úr drága, amúgy is halálra erőltetem, izébizé...
"Ez nem fáj?" - kérdezi, és rábök a rüsztömön egy lila foltra.
"Á, nem, abba is belerúgtam, de nem fáj."
Kérésére büszkélkedő demonstrációba kezdek, hogy mindhárman lássák, milyen ügyesen tudom mozgatni a nagylábujjam. Fel s le. Persze még mindig belémszúr a nyomoronc, ennek hangot is adok. Feltételezek egy csonthártya gyulladást, de a főszemüveg füle botját sem zizzenti. Ellenben a túlvégen Irénke.
"Miért lép rá valaki a saját lábára?" - tolja le orrára a szemüvegét a töltött galambja, lelkem nővérkéje, almásrétes illatú Irénke.
"Versenytáncolok."
"És azt úgy kell?"
Hát megütöm! Ez Ottóra vall. Minden intézetben lerakott egy beépített emlékeztető embert, nehogymá' elszálljak. Türelmesen elmagyarázom neki, hogy a mi sportágunkban adódnak helyzetek, amikor rosszul lépsz. Nevetgélve nyomtatja az oldalt lukacsos papírt, ezzel menjen fel a röntgenre, aztán itt várakozzon, szólítjuk. Ne kopogjon.
Azon nyomban beutalólobogtatással egybekötött sétagaloppal felkaptatok egy emeletet, nyílegyenesen rátalálok a röntgen feliratú ajtóra, olvasok, bólintok. Itt sem szeretik a kopogó embereket.
"Kis Ildikó?" - kérdezi egy békés tekintetű, törött szárnyú nénike a hátam mögül.
Egy pillanatra elámulok népszerűségemen, de bólogatásomra csak tájékoztat, hogy már szólítottak. Elhűlök. Elismerem, hogy a fénysebességhez képest még van némi lemaradásom, de ha én, fürge ürge a lehető legrövidebb idő alatt megtéve a távot, csúnyán lekésem a hívó szót, milyen részidőt futhatnak a botosok, bicegők, vonszolók?
"Tessék bekopogni-" javasolja jószándékúan. Már emelem az öklöm, mikor a nagy A4-es papíros rámfehéredik.
"Ez itt azt mondja, ne kopogjak."
"Tessék csak, magát már szólítoták. Magának szabad."
No én ennek erősen nekikételkedem, de nyelek egy nagyot és fővesztés terhe mellett megkocogtatom az ajtót. Istennek hála, nem jön válasz, így megkönnyebbülve lerogyok a néni mellé. Gondolták, ha nem jött a beteg, akkor vessen magára, kezdjünk egy új kört. Józsikám, Te osztasz. Nagyjából 25 perc múlva már fényképeztethetem is magam Wilhelm Conrad Röntgen úr találmányával, s az asztalon heverészés közben azon silabizálok, vajon most mire gondolnak a gonosz nyalábok, akik épp most zabálják fel az ép csontszöveteimet.
A felvételt készítő, pedofil bőrfestő mesternek inkább kinéző szakember is meginterjúvol, ugyan mire alapozzuk a gyanúmat, hogy baj van. Neki már csak azt vallom be, hogy asztallábbal hadakoztam.
Rövidesen megkapom a lelombozó fotót. Bár "fractura nem látható", az élettől is elmegy a kedvem. Ahogy saját ropilábfejemet nézegetem, intelligensen a fénybe tartva, ahogy kedd esténként anno a Vészhelyzetben tanultam, a felületet lehetetlen mennyiségben s sűrűségben összeujjlenyomatozva (hú, de kikapok majd a mogorva köpönyegtől és Columbotól), újra hatalmába kerít a hamisítatlan esztéká érzés. Egy nyomorult, halandó szövetzsák vagyok. Utálom, hogy ezek az én ujjaim, utálom, hogy csak egy bioszalbum vagyok, amit éktelen haragra gerjedő gyermeklelkem nézegetni kényszerül. El is dugom, és lemászom a többi csonttörötthöz. Ismerem már az arcokat a röntgenről, már vagyunk olyan nexusban, hogy csak tréfásan integetünk egymásnak fekete alapon átlátszó bokáinkkal, csuklóinkkal.
A felvételre fél szemet vető, unott szakorvos tokát eresztve énperszemegmondtamozik, kioktatásom céljából hozzáteszi, hogy neki is fájna, ha ráugrott volna, majd felír egy jó kiadós borogatást és pihentetést.
"Gyógyszer nem is kell?"
"Nem."
"És mit csináljak vele, és meddig?"
"Legyen türelemmel, elmúlik majd."
Oh, de nagyon very dánke schön vagyok, örülök, hogy ebben a rideg egészségügyi intézményben a lelki gyakorlatokra is hangsúlyt fektetnek. Végülis, lehetne rosszabb is. Ne hisztizzek. Örüljek, hogy nem került elő tű abból a félelmetesen mély s sötét titkokat rejtő köpönyegzsebből, nem nyiszált szike, nem kaptam gipszpulcsit a lábujjamra. Majd edzésre is mehetek, ha elég türelmes voltam.
Hazafelé a villamoson elolvasom az ellátási adatlapot, mennyibe is fájtam én az adófizetőknek, hogy itt feleslegesen aggodalmaskodom. Először is megfenyegetnek, hogy ne fénymásoljam le a pálcikáimról készült fotográfiát. Olyan aberrálttal én még nem találkoztam, aki kedvenc csontocskáit publikálás céljából összeeditálta volna, de úgy vélem, a felszólítás oka az lehet, hogy a saját tested képe szerzői jogi oltalom alatt áll. Továbbá megsürgetnek, hogy ha már nem kell senkinek a kép, küldjem vissza a Kft-nek, aki lefotózta. Jut eszembe, valamit, de már biztos, hogy ezt, alá is írtam, mikor végre kiszabadultam a fotólaborból. Nos. Ez nem fog megtörténni. A ropikollekciót mélyre süllyesztem, ne is lássam. Lapozok.
Díjszabás. Volt egy tejhabos anamnézis, majd két ropogós diagnózis. Az S9010-es cikkszámú diagnózis szerint a lábujj zúzódott, körömsérülés azonban nem történt. A W50H0 már sokkal inkább fogam alá való sztori. Az csupa thriller és horror! Azt állítják, balesetszerű nekiütődés vagy ütés, vagy rúgás, vgy harapás vagy karmolás történt egy bizonyos más személytől. Áhá, kedves Watson! Forró nyom! Meg kéne vizsgálni a lábujjamat, vajon nem hagyott-e nyomot egy szemfog, miközben megcsócsált. Majd ki kéne deríteni, ki harapdált össze. Történt továbbá egy 750 pontot érő vizsgálat. A leletben így olvasom vissza a sztorimat: "a beteg saját elmondása szerint pár hete versenytánc közben saját lábára ugrott....teendőt nem igényel, bla bla, borogatás jav."
Köszszépen, dokikám! MOST EZT MIÉRT KELLETT? Így leégetni! Hazáig ezen dohogok, majd miután ecetes oldatba mártogatom az ujjaimat, és epésen megállapítom, hogy a felújított esztékás, 750 pontos, röntgenes, kétdoktoros konzílium után is csak az ecetfürdő maradt, mint megoldás, fintogogva félredobom a diagnózist. Hát egy biztos. Nem ez lesz az a lap, amit büszkén beragasztok a versenykönyvembe.
