"Akkor ihatok, drágám? Vezetsz?" A szájához emelt borospohár kevélyen megvakarta csillogó-villogó, borostyánszínű nedűvel megtöltött pocakját és kihívóan méregetett. Azonnal kibökte a szememben gyúlt halálfélelmet. Vezetni! Micsoda egy hátborzongató ige!
17 éves koromra megszenvedett jogosítványommal nem különösebben ápoltam meghitt viszonyt, tekintve, hogy az engedélyt a kiállítása napján még láttam, utána uszkve 16-17 évre megfeledkeztem róla. Mindig úgy alakult, hogy vittek. Párok, barátok, ismerősök. Így nem csoda, hogy a fejemben megmaradt magamról a kép: csókolom, én csak egy kis reszkető kezű, ügyetlen, kormányba kapaszkodó halálosztó vagyok.
Pár évvel ezelőtt - Isten tudja, mi okból - feltápászkodott bennem a motiváció, hogy legalább megtudjam, melyik fiók mélyén alukál a jogsim. Hónapokig tartó ásatás után le kellett zárnom a nyomozást, mert én bizony, Tisztelt Okmányiroda, nevezett vezetői engedélyt számos költözéseim egyike során elkótyavetyéltem. Nem csüggedtem tovább, biztos, ami tuti alapon csináltattam egy újat, tehát ha az okirat megléte felől közelítettem meg a kérdéskört, dobta magát a felvetés: bár jelentéktelen 18 évet a nemvezetők boldog tudatlanságában töltöttem, de ha most van jogsim, és én lúzer még hordom is magamnál, ugyan miért ne vezethetnék ma este én?
A kérdés tehát ott himbilimbizett az inniakarók köre felett. A Kedvesével egyidejűleg mintegy 8 szempár szegeződött az ajkamra a választ várva. A fiúk egy csapatban koccintani készültek, már csak az én emberem lógott ki a sorból. Minden férfi asszonykája már átvállalta a vezetés terhét, így rajtam volt a világ szeme: vajon szégyenben maradok vagy életben maradok?
"Deee...hát én már 13 éve nem..."
"Neeem kell aggódni!"
"Deee....én egyáltalán nem gyakoroltam azóta, hogy..."
"Nem lesz semmi baj."
"Te rám mered bízni az autót????"
"Igen."
Nohát. Ez őszintén meglepett. Az én drágám egy bolondos, békés pasas, az életben szinte minden zökkenő során olyan ő, mint egy zavartalan tótükör. Még a közelgő halála sem bolygatta meg derűlátó nyugalmát. A bizalom ily mértéke felébresztette bennem az alvó oroszlánt. Szétnéztem. Mindenki csillogó szemmel biztatott, a pasik, mint megannyi Mona Lisa, sokat sejtetően somolyogtak, a barátnőim saját ügyetlenségükkel példálóztak és buzdítottak.
"Nem is 13...18 éve is volt már annak..."
"Ugyanmár!"
"És nemrég benyomtam egy fél zacskó rumos kókuszos csokigolyót..."
Ez volt az utolsó fellebbezésem, de mivel elfogytak az érvek és gyakorlatilag csak a bátorság hibádzott, rábólintottam.
A fiúk hujjogattak, a Kedves csókot dobott, és már ittak is előre a medve bőrére. Nem terveztem ippeg az év utolsó éjszakáján szörnyethalni, de legyünk spontának. Felnőtt, ügyes nő vagyok, és nyugodtan rámbízhatja magát a pasim egy ilyen helyzetben. Csak kicsit átgondolom, hogy miről is szólt az a KRESZ című regény.
"Nem lesz gond, ha csak kapaszkodsz a kormányba, én úgy is elvezetek az anyósülésről" - bátorított ölelgetve.
Kész, téma lezárva, a tisztelt társaság folytatta a vigadozást, én pedig magamra maradtam a félelem csattogó fogsorai közt. OK, nagy levegő. Ne pánikoljak, az a legfontosabb. Lássuk csak, idézzük fel, hogy is volt. Van az a három pedál...
"Kuplung, fék, gáz..." - számoltam az ujjaimon.
"Tessék?" - szólt Zoli, aki meghallotta épp.
"Kuplung, fék, gáz...ugye így van balról jobbra?"
Szeme napkorong méretűre kerekedett.
"Húú, ennyire?"
"Eeegen..."
Miután belenyugodtam a pedálok sorrendjébe, újabb kérdések tolultak az agyamba. Eztán sorra jártam a beszélgető emberkéket, és halálravált arccal betoltam közéjük egy-egy - csevejük szempontjából - teljesen irreleváns kérdést:
"Ha fékezek, vissza kell váltani vagy majd csak a végén tegyem nullásba...ööö...üresbe?"
"Mindig kell kuplungot nyomni, ha fékezek?"
"Mi lesz az útvonal?"
Vagy csak ennyit:
"Hú, de be vagyok tojva!"
Negyed tizenkettőkör elhangzott a parancsszó, amitől egész ezidáig rettegtem: "Induljunk, ha oda akarunk érni éjfél előtt." (kis szünet) "Főleg, ha 5-tel megyünk...khm..."
Jóindulatúan kölcsönkaptam egy lapos talpú csizmát, ennyivel is növelve a túlélés esélyeit. A feladat már karnyújtásnyira settenkedett tőlem, ott várt rám fenyegetően a lépcső alján, a parkolóban dekkolva. Üljünk hát be. Magamra szabtam a vezetőülést, szakszerűen megbizonyosodtam, hogy a 3 tükörből 2-ben látok is valamit, öv bekattint, jaj, de idegesít, hogy sötét van, pedálok próbaképp végignyomkodva, sebességek letisztázva.
Igen nagy megkönnyebbülést jelentett kocsonya önmagamnak, hogy az autós barátok türelmesen bevártak, egyikük pedig végig biztosította az utat azáltal, hogy mögöttem cammogott és végig asszisztálta minden szárnypróbálgatásom és innovatív ötletem. Az üzembe helyezés eleinte döcögősen ment, de ezen nem volt időm elmélázni, mert kettőt pislogtam és már fordultunk is rá egy nem szerényebb útra, mint a Hungária körút. Ahogy csatlakoztam a forgalom véráramába, tudatosult bennem, hogy innentől, kisanyám nincs bocsánat, most már itt vagyunk, megyünk. Kedvesem végig megnyugtató türelemmel súgta, hogy merre megyek, mit csinálok, ügyes vagyok, nem izgulok, csak egy sávban megyek, most darabos voltam, most ordít a motor, de nagyon ügyes vagyok, tényleg, no. Lassanként el mertem hinni, hogy valóban, várakozásomon felül tényleg ura vagyok a helyzetnek. Rutintalanságom két módon leplezett le minket: a sebváltót nem mindig abba a résbe tuszkoltam be, amit én annak a sebességnek gondoltam, így 3-as helyett gyakorta az 5-ösbe csúsztam, párszor a mögöttem jövő barátok nem kis döbbenetére 40-es sebességnél rückverzbe tettem az autót, és különösen amikor lámpa után meg kellett indulni, akkor bizony bőgött, sírt szegény motor, nagy volt az ő fájdalma.
A másik problémát nagy meglepetésemre az indexelés okozta, pedig azt nagyon kedveltem a tanfolyamon, mindig böcsülettel és nagy örömmel indexeltem én. Zötyögünk, zötyögünk, emberhalál még nem történt, belazulok kissé, megy ez nekem, majd egy jól sikerült kanyar után fél perccel megszólal az én drágám:
"Kérlek, légy kedves kikapcsolni az indexet."
"Jó." - és ezzel a lendülettel benyomtam a kuplungot, majd mint aki jól végezte dolgát, tekergettem tovább a kormánykereket.
"Még mindig indexelsz sajnos."
"Igen? Jé." - és fixíroztam tovább az utat.
Zötyögünk.
"Kérlek, ne indexelj."
Harmadjára már mindkettőnk megnyugvására odataláltam és egy gyakorlott kisujj mozdulattal visszapöccintettem a pálcikát.
Az egyik piros lámpánál végre levegőt is vettem, és balra sandítva megláttam a konvoj egyik autóját, melyben nagyjából öten - mindannyian különféle grimaszokat vágva - az ablakokat belehelve rátapadtak az üvegre és ki-ki drukkolt vagy ugratott a maga módján. Én eddigre már oly rutinos sofőrnek számítottam, hogy bal kezem középső ujját felmeresztve megreguláztam a szomszédainkat.
Amikor végre bekanyarodtam a célutcába, szétömlött bennem a megnyugvás. Parkolásra még nem adtam a fejem, de a hazautat önként vállaltam. Amikor moziba indulva másnap a kocsit kerestük a parkolóban, és a Kedves a szokott irányba indult, finoman visszahúztam és megmutattam neki, hova parkoltam. Cinkosan rámhunyorgott.
"Jó, jó, parkolTÁL.Pedig már épp meg akartam dicsértetni magam."
Megköszöntem neki, hogy ilyen megnyugtató oktatóm volt és hogy a maga gyengéd módján belekényszerített egy olyan helyzetbe, amibe nyusziságom okán ilyen-olyan kifogásokra hivatkozva még sokáig nem merészkedtem volna bele. És gyanítom, ez a parkolatlansági helyzet sem marad már sokáig így.
