Belépek a bejárati ajtón, és az ezt követő 4 percen belül a következő jelenet bontakozik ki a nagyszobában: én, a rövidke látogatóra hazatért kisebbik lyány kabátban, félig sálban, sapkában szétterpeszettt csizmás lábakkal, mint egy felborult szarvasbogár, fetrengek a hátamon a kanapén, kalimpálok, vinnyogó röhögéstől könnybe lábadt szemem előtt pedig anyukám fehérített, vasalt pamutbugyogós alfele domborodik, a másik végen piszkosul nyög-jajgat, ahogy fehérneműben, minden erejét latba vetve próbálja rólam lefeszegetni a rám szorult lábbelim. Mifelénk Újpesten nem ritka az efféle vígjáték, de a történet in medias res ritkán éri azért el csúcspontját ilyen hamar.
Az előzmények:
Téli koraeste. Kód bepötyög, dobhártya szaggató, az indokoltnál három ütemmel hosszabb dallam lejátszik, hadd tudja az egész telep, hogy a lakó hazaért, lift meghív, 13 kilós edzőtáskámmal felcuccolok a 10.-re. Rátenyerelek a csengőre, mert bár kulcsom van, akut fémundorom miatt csak a legritkább esetben használom is rendeltetésszerűen. Bentről azonnal felcseng a tilinkó:
"Jövööök! Máááris, bogárkám....áu, a rosseb egye meg (valószínűleg belerúgott az ágy sarkába, ahogy igyekezett)...máááris, Máááris szomszéééd..."
Mosolyogva summázom, hogy állandóan változó, rohanó világunkban akadnak még dolgok, melyekre bizton számíthatsz.
Iszonyú svunggal feltépődik az ajtó, anya kidugja a fejét, rám vigyorog, és lopva szétnéz. A legnagyobb titokban kiólálkodik hozzám, ki a rács túlvégén türelmes állatkerti látogatóként szemlélődök befele. Ólálkodni azért kényszerül, mert egy nemvárt fordulattal hirtelen akár 4 lakásnyi szomszéd is megtapasztalhatná, hogy szokás szerint bugyiban nyit ajtót. Néha, ha rájön az urizálhatnék, köntöst teker magára, de szíve szerint inkább lopakodik. Nem csoda. Panel, na. Télen is 28 fok.
Arcomat két kezével satuba fogva már nyomja is a két cuppanóst, amibe a fülem is belecseng. Totyogós helycsere, rács rázár, nyomulok be a szűk ajtón, pofán csap a meleg. Felhangzik a kedvenc kérdésem:
"Kérsz egy kis leveskét?"
Én erre (még hóember szerkóban): "Nem, köszi."
"Miért nem?"
"Mert nem vagyok éhes."
"Miért nem?"
Szünetet tartok a sál letekerésében, rápillantok, elneveti, tudja ő már, de ezeket a köröket le kell futni. Amíg világ a világ, én pici magatehetetlen baba leszek, akit etetni kell, mert magától nem tudja az a gyerek, mi a jó neki. El is nézem ezt, örüljek inkább, hogy van még, aki aggódik, mert ha már nem lesz, nagy baj lesz.
"Épp nézem a Monkot."
Már be is szalad, én meg cihelődök az előszobában. Ahogy húznám le a csizmám zipzárját, a kütyü fogantyúra emlékeztető icipici alkotóeleme megadja magát és földre ejtőernyőzik. Sóhajtok, de nem adom fel. A vér csak nyomul a fejembe, ahogy hajlongva megpróbálom letolni a maradék zárat. Az meg se moccan persze. A franc. Így fognak elhantolni, csizmában. Gondolatban kieresztek egy káromkodást, anya URH-ja veszi is már a jelet:
"Na mi van? Segítsek?" - kérdezi ki a minket elválasztó panelfalon keresztül.
A röntgenszem szakadatlanul szolgálatban, gondolom, és besántikálok a szobába, ahol egy anyámra hasonlító droid kigúvadt szemekkel pásztázza a monitort kitartóan. Monkot néz ugyan, de csóri pasinak inkább csak hallgatja a színészi játékát, mert minden figyelme kis tiritarka golyóbisok egérrel való rákattintására és imígyen való likvidálásra koncentrálódik. Vadul kattintgat, de így sem kerüli el a vég:
"Meghaltaaam...ühhhüüü..."
Végre jöhetek én meg a nyűgöm. Elmesélem, hogy mi a status quo. Érkezik azonnal a megoldás:
"Csibe, üljél le, majd én."
Számomra itt kezdetét veszi az előadás. Kár, hogy nincs a kezem ügyében popcorn, jót fogok derülni a műsoron, tudom előre. Anya gyakorta kerül barkácsfeladat elé. Remekül parkettázik, glettel, fúr, farag, de sosem véráldozat nélkül. Midőn a kelleténél egyszer egy kicsit erősebben téptem le egy nemkívánatos cimkét, elhíresült kettőnk között a mondás: "Te is olyan vandál vagy, b***d meg, mint én."
Eldőlök hát megadóan, anya először ráhajol a csizmámra és próbálja beazonosítani a diszfunkciót okozó kütyüt.
"Várjál, nem látok."
Térül-fordul, okkuláréval az orrnyergén megismétli a jelenetet. Húzza-vonja, imádkozza, a kis nyavalyás meg sem moccan. Ezzel visszavonhatatlanul haragra gerjeszti édesanyámat.
"Hát elég randa ez a csizma.." - állapítja meg, ahogy vizslatja, és érzem, hogy szemléletváltás van történőben.
"Az, nem is kár érte - " megyek bele.
Anya morfondíroz. A szeme sem áll jól már. Egymásra nézünk:
"Tépjük le."
Nekem ugrik, a tépésre kicsit felhasad a zipzár síne, ebben bízva ismét nekiveselkedik, hogy lerángassa rólam. Halálhörgés (anya részéről), kezdődő vinnyogás (részemről), hallgatag megvetés (a csizma részéről).
"Nem jó a fogás, várjál" - szakért, majd megfordul, lába közé veszi az áldozatot és enyhén rogyasztva, ziháló haspréseket fújtatva küzd vele. Itt elveszítem a fonalat, nem tudok már megbízhatóan együttműködni, csak nyerítek a röhögéstől. Akaratlanul is felsejlik a mese, amiben a falu apraja-nagyja mindig eggyel több néppel kiegészülve valamit irtóra ki akar húzni a földből.
"Aaaaannyaaa..mi volt ez a mese...tudod?"
"A répa!" - üvölti ki egy nagy erőfeszítéssel, és ő is feladja. Sírunk, hörgünk. Amint kicsit megnyugszunk, előáll a haditervvel:
"Nagyon kell neked ez a csizma? Olyan ronda amúgy is."
"Hááát, nem, végülis..."
"Hozhatom a harapófogót?"
Ez már nekem is sok. Hiába érvelnék, szemében őrült láng lobog, ahogy csattogtatva visszatér és szinte nyelve hegyét kilógatva nekikezd a szétkapásnak. Nem ismer már se Istent, se Monkot, se golyóbisokat - szerelnie rendeltetett. Hamar kiderül, hogy a harapófogó nem a legalkalmasabb célszerszám, így előkerül az olló is. Hasad, ropog a kelme, elgyötört lábfejem is kiszabadul.
Szétnézek a harcmezőn. Csonkított csizma, harapófogó, olló, hokedli árulkodik a történtektől. A nagy ijedelemre mégiscsak kérek leveskét és megint megállapítom, hogy öregszem. Kezd jólesni a leves, vagy csak anyáé, nem tudom.
Gondosan felügyelt vacsorázásom közben már vonultatja is fel a csizmákat, melyeket jó előrelátóan nekem vett kínai polgártársainktól, tudván tudva, hogy ezen a télen is minden bizonnyal lecsámpázom a sarkát, szétnyűvöm, kilyuggatom az enyémet. Legyen csak vésztartalék. A 14 perces hazaútra csomagol nekem rántott husit és lelkemre köti, hogy írjak sms-t, ha épségben hazaértem. Én szokás szerint elfelejtem, jön is a telefon, de jó is nekem, hogy nyilván vagyok tartva. Boldogtalan az, ki e boldog terhet már nem cipelheti.
