"Meg ne tudjam, hogy még egyszer szilvakékre vereted magad verseny előtt pár nappal!" - szidalmazott meghűlt vérű táncpárom, amikor az edzés lendületében fellibbent lebernyeg árulón feltárta a karomon sápítozó véraláfutásos hullafoltjaimat, melyek nem tudták még eldönteni, milkalilák, szőlőbordók avagy olivazöldek legyenek-é. Hamar fény derült arra is, hogy a sípcsontom hasonló őszi színekbe borulva sajgadozott. A karmolásokról még talán elhitte, hogy a múlt éjszakáról maradtak vissza. Azt be sem mertem neki vallani, hogy az egyébként játszi könnyedséggel az orcám előtt nagyívben körző rondém kivitelezése már térdmagasságban, rogyasztva is maga a kénköves pokol, hogy minden létező izmom egy lángba borult merevgörcs, és én vagyok maga a 158 centiméternyi, 50 kiló tömör agónia.
"Mi a fenét csináltál?"
"Kipróbáltam a krav magát" - rebegtem félénken.
"A mimagát?"
"Tudod...amit a Balázs..."
Tény, hogy igaza volt. Versenytáncos leány, ki hamvas bőrének egyenletes barnaságával és hupátlanul ívelt gazellateste kecses vonszolásával súlyos pontokat szándékozik a páros számára begereblyézni a bíráktól, ne zúzassa magát péppé, ha egy mód van rá. Érthető. Azonban nemrégiben, amikor megláttam, hogy nőknek szóló önvédelmi tanfolyam van készülőben, átgondoltam, hogy hátam mögött az elégnél éppen néggyel több megtámadtatásommal vajon mennyire válna hasznomra a képzés. Pár havas, álmatlan éjszakát átlamentáltam a topikon, végül vettem a naív bátorságot és beiratkoztam. Nem tudtam, mire számítsak. Érdeklődtem én a tanmenetről, főként, hogy fog-e ez nekem fájni, tessék mondani, itt majd verekedni is kell esetleg, vagy csak noteszbe fogok firkálgatni és pálcikaembereket rajzolgatni tán.
Amikor mackóban és vastag zokniban, remegő szívvel beállítottam a sportlétesítménybe, még nem sejtettem, hogy a nap túléléséhez mi mindenre lesz szükségem. Úgy saccoltam, pár rostnyi izomra biztosan. Meg kéne még egy csipet bátorság. Kilónyi koncentráció. Azt azonban álmomban sem hittem volna, hogy a színészi képességeimtől kezdve a porlepte, dobozban elfekvő, régenvolt-tánigazsemvolt karatetudásomon át egészen a samba sorunk egyik figurájáig bezárólag mindenre. Legfőképp a lelkem vaskos jelenlétére.
Minden hely, ahol az ember huzamosabb időt tölt el ilyen-olyan lelkiállapotban, jellegzetes szagát úgy beülteti orrodnak sövényébe, hogy az illat bármikor gigányi emléket képes kiolvasztani a rég lefagyott járatokból, visszaidézve érzéseket, hangulatokat, könyökfájdalmakat akár. A tatamin, a zsámoly erőd közepén állva megcsapott az a jellegzetes tornateremszag. A dojo. Kosarazáshoz színes karikákkal felfestett linóleumpadló sarkában porcicák légies keringője, elhasaló tatamiszőnyeggel vegyes izzadó bordásfalszag, amit a heti 3 wado ryu-s edzésemen még fiatalkoromban oxigénként lélegeztem be s vegyítettem véremmé. Újra itt!
Anélkül, hogy a képzés know-how-ja, franchise-a vagy szerzői jogai bitorlásának vádja alá helyezném magam itt nagy figyelmetlenségemben, aznapi tanulmányaimról csak annyit mondanék, hogy az elmélettől kezdve a részletes technikai tanításon át a bőrömre menő gyakorlásig mindent igen hasznosnak és érdekesnek találtam, remélem, használni sosem kényszerülök majd, de ha mégis, lesz hova kotornom agyam varázsdobozában. Inkább beszámolok arról, hogy kik is ezek a magázódó népek és miket játszanak.
A beiratkozást maga a csupa szálka Ezredesasszonyság, egy copfos szőke, nulla százalékos zsírtartalmú hölgyemény vezényelte. Hiába vizslattam, én mást sem láttam, csak izmot, de nem azt a pöffeteget, hanem azt a színtisztát. Döbbenet. Bemutatkozván jóakaratúlag óva intett, hogy ennél a döglött medúza kézfogásnál itt nagyobb izomerőre lesz szükségem, ezt követően tisztelegtem, és pofámat befogva lekuporodtam egy magányos négyzetcentiméterre, onnan kémleltem figyelmesen. A tanítványok zöméről menet közben összesilabizáltam, hogy már amúgy is űzte ezt a sportot itt, ott, amott, mi laikus műkedvelők csak páran pislogtunk a tatamin. Kivétel nélkül humanoid, viselkedésében szimpatikusan fegyelmezett volt minden üldögélőtársam. Jobbra sandítva megakadt a szemem egy kivételes szépségű babaarcú szőkeségen, aki eleinte csak csendesen szólogatott hozzá az eszmecseréhez, viszont annál nagyobbra tátotta szám a hirtelen légszomj, amikor Miss Szépségkirálynő, még mielőtt - jófejnek gondolván magam - bemutatkoztam volna a bemelegítő gyakorlat előtt neki, mint alkalmi páromnak, abrakadabra, a másodperc töredéke alatt torkonszúrt tulajdon tündéri ujjacskájával. Egy percre a falon vízszintben támaszkodó bordák hastáncoló deszkákká alakultak, de még mielőtt megsértődhettem vagy megijedhettem volna, a Szépségkirálynő elszomszédolt mellőlem, tovatámadott, és új párom, maga az Ezredesasszony tört az életemre. Nem lehetne, hogy előbb igyunk egy kávét, vagy mesélj már, mi van Veled, van-e macskád, szoktál-e mézeskalácsot sütni, de nem, itt nem mutatkozott fórum holmi jópofáskodásra. Senkit sem érdeklek, és nem szabad, hogy engem itt bárki szociálisan megizgasson. Itt most gyepáltatva vagyok, és gyepálni szerződtem, ez lett a dolgom ezen a téli délelőttön. Az Ezredesasszony szabaddá tette a gigáját és invitált, hogy öljem meg. Hjaj, de akarod ezt Te! Vidám egy vasárnapnak nézünk elébe, gondoltam, de fejet hajtottam a kívánalomnak, és szúrtam. Szeme sem rebbent. Amit én halálos döfésnek szántam, és a kívántnál erősebb mozdulatnak éreztem, csak cirógatta a bőrét, így addig instruált, amíg végre gégészeti beavatkozásom eredményeképp köhögőrohamot nem idéztem elő nála. Percnyi fájdalmát azonnal megszánva, ölelésre nyíltak karjaim, neharaguuuuudj - szirénáztam, szememben sajnálat és gyengeség, mire jutalomból jól nekemugrott. Rúgdosásig barátkoztuk magunkat, mire közölte, hogy jó erős a jobb lábam, de használjam azért a balt is, majd eliramodott más tájékon nyakakat törni.
Alig könnyebbültem meg, hogy végre kicsit magamra maradtam, egy sugárzó tekintetű, gombszemű, ficánka csikólány ugrált be látókörömbe és azzal a szimpátiával, amit magával hozott, nyílegyenesen gigánszúrt ő is. Hát ezekkel meg mi van, emeltem tekintetem a plafonra. Duracell nyuszi mind vagy csak én vagyok már öreg ehhez a béltekergetéshez? Nem tudom, mi esett jobban nehezemre, ádázul támadni, vagy határozottan védekezni, de mindkettőtől rohamtempóban csigázódtam. Szánalmas egy óra telt el eddigre a hatból.
Ezt követően egész nap egymást gyilkoltuk. Hol a Szépségkirálynő tépte a copfom, hol én ugrottam rá a Csikólányra, vagy mászott rám az Ezredesasszony. Az edző úr járt körbe, javítgatott, buzdított, elemzett, néha megtépett ő is. Vigyázóan azért mindig rajtunk tartotta a szemét és időről időre két körbedörgő villanással lecsekkolta, hogy palacsinták vagyunk-é már vagy még tisztes kocsonyák - mi páran, zöldfülűek.
Hirtelen félretépődött a vászonfüggöny, és amikor már abban a megnyugtató hitben ringatóztam, hogy emberpróbálóbb nagyjelenetem nem lesz, a tatamira puffant két szabályszerű űrlény. Az eleddig elfogyasztott embervértől egyenként két méterre nőttek, izmos lábaikon térdvédő, közöttük tökvédő, mellkasukon valami beazonosíthatatlan visszapattintós páncél, fejükön az Űrgolyhókból ismerős, többcentis szivacsréteggel még fenyegetőbbre duzzasztott gigasisak, szájuk előtt vicsorra emlékeztető rács. Kékben, bordóban pompáztak, én meg már ránézésre is elhantoltam magam. Helyes kis tulipánkertet is skicceltem negyed óra múlva ásandó sírhalmomra. Gondolatban fohászkodtam, hogy ugye ezek a fazonok csak elnézték a bejárati ajtót? Én nem szívesen tartóztattam volna őket, de a Csikólány gurgulázásából leszűrtem, hogy lesz még velük dolog. Lett. Én, a cingár miniegér, szemben a gonosz Michelin bolygó lápi szörnyével. Esélyes. Elkezdődött. Miközben elapadt erőforrásaidat tovább facsarva megpróbálsz a félelmeden túljutva a roppant ölelésben egyáltalán megmoccanni, komoly kihívást jelent az is, hogy a tanult és jól begyakorolt technikákat a megfelelő ingerre a megfelelő pillanatban megfelelőképp idézd fel és alkalmazd a gyakorlatban. Három szóval: gondolkodni is köll! Igyekeztem helytállni, de egy idő után elcsalafintultam. Más tudományágakból csent képességeket is segítségül hívtam, mikor már izomerő nem akadt a szervezetemben. Egy sambából vett jól irányzott pucsítással sikerült úgy tökönnyomnom az egyik támadómat, hogy a meglepettségtől szabadon eresztett, Ottó unalomig ismételt kifelé néző lábfejeit arra használtam, hogy egy-egy rohamnyi támadás erejéig szilárd alapállást biztosítsanak magamnak, az idők során megkopni gondolt, ám még élénken visszaidézni bírt karaterúgásaim és ütéseim, illetve a táncon edzett központom kegyesen kihúztak egy-egy szorult helyzetből. Örömmel állapítottam meg, hogy ahogy teltek-múltak az órák, és ólommá nehezedett végtagokkal, elcsigázottan küzdöttem az életemért, már kaptam egy-egy mosolyt, bátorítást, együttérző vállveregetést is és bár a fegyelem és tekintély végig belső parancsnokként őrködött, jól megfért mellette egy-egy cinkos beszólás, haveri provokáció, kedves suhintása az emberségnek. Gruppe lett belőlünk, még amennyire egynapos is.
A sok feszítéstől meghurcolt izmaim szinte áhították a naplementét. Amikor már azt gondoltam, nincs tovább, és menten én fogok odasétálni a rémekhez és kérvényezem a meggyilkolásomat, akkor zúdult ránk a leves. A fekete. Mindenki lecsücsül törökülésbe szépen, Te kimész középre, lehunyod a szemed és várod a végedet. Jönnek a szörnyek. Támadnak elölről, oldalól, hátulról, csúnyán néznek, hajad cibálják, felkapnak a hónod alatt fogva, rádkiabálnak, hanyattvágnak, szétfeszítik a combod, gyereket csinálnak neked, megfojtanak, és ami a legszörnyebb: ketten is vannak. A kimerültség, a fájdalom, a nyűg, hogy hazaakarokmenni-és-forrókádban-csokit-enni, és a gyerekkoromat végigkísérő önfegyelem utolsó jajveszéke hadtestté állt össze bennem. Kamikáze harcost tapasztottam sáros romjaimból. Na gyere, vazze. A bordófejű űrlény úgy döntött, hogy likvidál. Én küzdöttem, lefogott, haraptam, karmoltam, rúgtam, és egyszercsak eresztett a szorítás, így uccu neki, elszeleltem.
A következő etapban annyira nekibátorodtam, hogy gondoltam, úrinő maradok és most pusztán a szó erejével lefegyverzem ezt a kis ocsmánykát. Emlékeztem az első feladatra, hogy határozott, rövid felszólításokkal rideg fanuncinak kell előadnom magam, így jöttére torkom szakadtából odaüvöltöttem neki, hogy "Takarodj a kurva anyádba, Te hülye fasz, hagyjál békén!", és a kitörő tapsvihar kíséretében magammal maximálisan megelégedve visszakocogtam a többiekhez. Az edző a tenyerébe temette arcát és valamiért rázkódott, sírt tán, vagy ki tudja, mi lelte, a többiek hol fülig érő vigyorral, hol sápadtan tekingettek a bordásfal tövében felhalmozott padokra. Ott üldögélt ugyanis az egyébként még kiskorú űrlényem édes anyukája, akit az imént megidéztem. Sápadó szégyenemre vigaszul békés üdvözletet küldött és derűsen ingatta a fejét, hogy vége lehetne már, hadd vigye már haza Marcikát a nagyihoz az estebédre. Lekváros bukta lesz, a kedvence.
