Dáktélsz, uuuu-úúúúú, sok izgalmat, élményt, rejtélyt átélsz, uuu-úúúú, a nagy kaland, a Kacsamesék, a ...bimm-bamm...
Hüüümmm. A fffene! Ki a frász lehet az?! Épp a derengő vasárnap reggeli döglésemnek hódolok flanelpizsiben, a fotel összes támlájára-karfájára rákenődve. A vakáció első napjait élvezem. Akárki is gongat, anya félrecsapja az épp aktuális puhakötetes olvasmányát válogatott vérhabos zombikalamajkákról, fürgén kipattan a fotelből és felvont szemöldökkel tiplizik az ajtó felé. Útközben szokás szerint bevágja a térdét a kisasztalba, mert serény és hebrencs, ugye. Úú-úúúú-dörgöli, és tovább teker. Arra a következtetésre jutok magammal, hogy biztos megint a heti friss, ropogós evangéliumot hozták házhoz a kerületi örömhírhozók, és egy pöttyös rudit felhasítva ráérős majszolásba kezdek. Kit érdekel, szánsájn, háváj, vakáció van.
"HÁÁÁÁLÓÓÓÓÓÓÓÓ, ÓÓÓ, HIHIHIHI, HÁÁÁÁLÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!" - kiabálja a feltépett ajtóban megdermedve felváltva hol édesanyukám, hol a küszöbön álló kórus. Anya hangját a veresegyházi asszonyszövetkezet sem tudná elnyomni, cérnaszála túlsipít bármely konkurens hangforrást. Dagobert bácsit egy pillanatra elhomályosítja feltápászkodó kíváncsiságom. Kik lehetnek a rákontrázó jövevények - elmélkedem, és sokáig nem is maradok magamra pislákoló kételyemmel, mert a család szobában maradt háromnegyede alighogy összenéz, anya már futkároz is befele, már a térdét sem dörgöli, arcán a döbbenet és röhej kergetőzik.
- Nem fogjátok elhinni, kik vannak itt - vigyorog, mert nem tehet mást; lapockájára tapadva, válla fölött nyakukat előrenyújtva már masíroznak is befelé a vendégek. Soha életemben nem láttam őket. Egy komplett család termett a nagyszobában: hórihorgas, bajszos apuka, szende, törékeny anyuka, két rókavörös, szeplős, térdzoknis kissrác.
Apám-anyám idegyütt, a felnőttek felváltva egymást ölelgették, mi a nővéremmel pizsamában pironkodva távolról s gyanakodva méregettük a gyerekeket. Az első pár szótagból vasárnap reggeli elmém technokol rapid sebességgel összepasszintotta, hogy határunkon jóval túlról, a sörhabos, Bratwurstszagú Némethonból érkeztek a szüleim ifjúkori barátai és azóta lett porontyaik. Ők voltak a "Zigiék". Három év röppent el felettem abban a tudatban, hogy így írják őket, de évekkel később egy húsvéti lapon kibetűztem a családapát: Siegmar Kretschmar volt a nagyember törzskönyvezett, szívmelengető dallamú, hivatalos neve.
"Ildikém, bogárkám, te tudsz németül, fordítsál már, mert nem értem, mit makognak -" jött az anyai ukász. Itt egy szóra meg kell álljunk, Grétsy tanár úr. Gimnázium első osztályában tévedésből valóban nekiveselkedtem az nagy büdös Hoch Deutsch elsajátításának. Én ugyan digóul szerettem volna képződni, de ádminisztratíve ott találtam magam szeptember 3-án a porosz cári udvarban, vonalzóval, nádpálcával a fenekemben, umlautokat körmölve. Bocs, elírtuk, nem baj, a német az hasznos nyelv, tanuljad. Az indokoltnál egy-két árnyalattal tiritarkább tankönyvben két bilikék űrlény, Rocko és Rokka kalandjain keresztül ismerkedhettünk meg a német nyelvvel. A két - egyébként természetesen egymásba fülig szerelmes - idegen hogy, hogy nem, földi pályafutását épp egy gimnáziumi osztályteremben kezdte el, így könnyűszerrel megtanulhattuk együtt, hogy mi mindenre támadhat szükség egy tanórán, ha idevizitáló űrlény az ember gyereke. Esetemben a probléma ott adódott, hogy bár folyékonyan felsoroltam olyan releváns német szavakat, mint a Tageslichtprojektor, szókincsem már nem terpeszkedett odáig, hogy hellyel és mindenféle földi jóval kínálgathassam megfáradt barátainkat, kik nagyon figyelmesen és tengernyi empátiáról tanúbizonyságot így téve mindenféle előzetes bejelentkezés nélkül toppantak bele nyújtózkodó vasárnapunkba. Kezekkel-lábakkal és édesanyám hírhedten intenzív sodrású, univerzális nyelvű beszélőkéjével folyt a diskurzus, amíg mackót húztam és előástam az elmúlt héten (reméltem: három hónapra) fiókaljára száműzött tankönyvem és szótárfüzetem. Megnyálaztam pár lapot, gyűrtem egy-két szamárfület, s így gyorsan átismételtem a kellő kérdő szórendet és néhány melléknevet is rögzítettem, mindig jól jön az a létige után odabiggyesztve.
UFÓ témában felkészült tolmácsként tértem hát vissza a nagyszobába, ahol a németek már beásták magukat kényelmes lövészárkainkba és onnan mosolyogtak kifelé, idülten. Anya négy kézzel egyszerre nyitogatta a hűtőt, vajazott, szeletelt, és secperc alatt két tálcányi nyálfakasztó szendviccsel fordult vissza a konyhából. Mire kettőt pislogtam, mindnek lába kélt. Valószínűsíthetően sáskahad pusztított, pont amikor másfele néztem.
Komikus kommunikációs eszközökkel megtudtuk, hogy végigautózták Európát, és egy régi levelezőlapról lelesett címünkre abban a reményben állítottak be, hogy egy olyan tíz napocskát itt szívesen ellesznek. Egy közeli motelben szálltak meg és úgy döntöttek, hogy a rájuk váró majdnem két hetet - akarod, nem akarod, pofád befogod - ragyogó interkulturális programsorozattal mi fogjuk nekik színesebbé tenni. Familie Kis. Mire vágyhatnánk jobban így a Kacsamesék végén!?
Az első másfél nap az események és az egymást követő sokkhatások erdejében mint megbokrosodott ágas-bogas csorda, szinte észrevétlenül száguldott végig. Szanaszéjjel ágazó német szókincsem lehetővé tette, hogy ki-ki az egyéni létfenntartásához szükséges kérdésekre - igaz, sokszor makogva, ööööözve, rossz névelőt ragozva - meg is kapja a válaszokat. A kohéziós elemekre és a társalgási fordulatokra már nem ítéltem meg magamnak az ötöst. A germánoknak hamarosan az a benyomásuk támadhatott, hogy vagy súlyos vashiányom van, vagy a pajzsmirigyem szórakozik, mert minden bárgyún vigyorgó kínos üresjáratban random megjegyeztem, hogy ich bin müde.
A vaskosabb problémák ott kezdődtek, mikor anya csillapíthatatlan szendvicsgyártási mániájának következményeként a németek minden reggel pontban 8-kor rátenyereltek a csengőre és faképnél hagyva a szállásuk házinénijét, nemzetileg átvonultak hozzánk a panelbe frühstück-ölni. Mert sokkal finomabb - dícsérték teli szájjal. Meg is hiszem azt! Volt, hogy anya dolgozott, így apuval üzemeltettük a panelmenzát. Édes jó apukám minden orosz tudását latba vetette, hogy fenntartsa a diskurzust. Egy alkalommal nagyon rákészült, mindkét tenyerét feltartotta, kisujjait is elterpesztette és amolyan jean-i lakájként finoman megérdeklődte, hogy "öööööö...kh-a-kha-óóóu"-t kérnek-e esetleg tea helyett a reggelihez.
Zigiék - akár esett, akár fútt, vagy éppen aszfaltot olvasztott a nyár eleji időjárás - mindenre bajszosan-fürtösen-tejfölösképűen mosolyogtak. Szórakoztattuk őket keresztbe-kasul Budapesten, Szentendrén, libegtünk, fröcsköltünk, csobbantunk, piacoztunk, várat másztunk velük. A nyaralásra, új tévére, egyéb szükségekre félretett pénzmagnak nem hogy a kihajtásra sem volt esélye, de még adósságot is púpoztunk, jó meredeken.
A német megszállás 5. napján már kezdtek pattanni a magyar cérnák. Zokni - a családunk felett akkortájt regnáló, ráadásul a világ legantiszociálisabb természettel bíró házimacskája - áttette székhelyét a fotelból a nővérem ruhásszekrényének felső polcára, ahol a pulóverek bojtjai mögül megvető füllapításokkal adta tudtunkra, hogy ő ezennel visszavonul. Az előző hónapban hófehérre festett szobafalakra saját vérét hányta a minden nap felhasított épp aktuális 8 kilós görögdinnye. Nem jöttünk rá, hogy érték el, de bármit ettek, az a falon és a bútorokon hagyta lenyomatát. Kilószám fogyott a paradicsom, szeletelődött a kenyér, emésztődött a jó magyar szalámi. A napok előrehaladtával a Kis család megtört az invázió alatt. Felváltva adtuk egymásnak a stafétát, ma te viszed őket az állatkertbe, jó, de akkor te mosogatsz, már kiázott a kezem, jó de akkor én holnap nem beszélgetek velük...ment az üzletelés. Kipurcantunk, be köll vallani férfiasan. Bizonyítást nyert, hogy a nagy magyar vendégszeretet sem bír ki mindent. Elutazásuk napján anya sírt. Csak mi négyen tudtuk, hogy valójában mi csalta elő könnyeit. Német barátaink meg bőszen nyugtatták, hogy nem kell félni, jönnek ők még, csak sokkal hosszabb időre, ne pityeregjen egyet se!
Ha az Európai Unió akkoriban bagózott volna ránk, minden bizonnyal vállon veregette volna az újpesti Kiséket, tán még plecsnit is kapunk. A németek pedig a hónuk alatt szorongatott hat rúd Pick szalámi, több zacskó Pöttyös Túró Rudi és karton Tokaji mellett még azon is elcsámcsoghattak otthon, hogy mégis milyen jól élnek itt, Balkánlegalján ezek a keleti barátok! Mindig sírnak, de azért csak volt miből panziósat játszaniuk, most akkor hogy is van ez?
