HTML

Szösszenetek

Friss topikok

  • huKKK: Kár azért a pasiért aki nem elég motoros. (2014.12.24. 10:58) Motorosan
  • D-mon: Imádtam azt a délutánt...és most imádtam újra átélni azt a harsogó izgalmat, ragyogást, amit vissz... (2014.02.28. 20:51) Vulkánkitörés az Ezüst tó mélyén
  • D-mon: Szuper!!!!! A Télapó, Klári és Te is. Szerintem még reménykedsz is,hogy mégiscsak van Télapóóóóóó,... (2013.12.04. 20:19) Hófútta vendég
  • Kismarcsi: Végre! Most legalább elhiszik, hogy teljesen jogosan vagyok ennyire büszke rád! 100 éves korodig t... (2013.09.24. 20:27) Interjú a Démonnal
  • Kismarcsi: Szétszakadt a szívem ezerfelé, miközben olvastam...Elősétáltak emlékeimből az elbúcsúztatott cicái... (2013.09.11. 19:49) Dr. Bubó megszán

Címkék

Jack the Tripper

2019.04.04. 20:39 D-mon

jack-the-ripper-on-a-dark-london-street-48876-1920x1200.jpgAki olvasott már tőlem ezt-azt, tudhatja, hogy a férfiak, akik iránt szenvedélyes szerelemre, de legalábbis rajongó figyelemre szokom lobbanni, életük egy-egy területén jellemzően kiemelkedőek, s – ezennel elárulom meghódíthatásom pofonegyszerű titkát – ezzel ragasztják magukra nem kevés időre az érdeklődésemet. Hasfelmetsző Jack iránt is jó 3-4 éven át rajongtam, mikor 1995 nyarán végre összefutottam vele Londonban, egy szűk sikátorban, ahogyan tette ezt rajtam kívül hajdanán még legalább öt prostituált. Vesztükre. Na, de elébb szólok pár szót az előzményekről, mert ez esetben nem kizárólag magam okolhatom azért, hogy kis híján ott is hagytam a fogam Harry Potter hazájában.

Ha nagyon fel akarjuk göngyölíteni a szálakat, minden az újpesti Könyves Kálmán gimnáziumra vezethető vissza, ahol matematikából, fizikából, s úgy amúgy az összes reál tárgyból valósággal hason csúsztam, ám nyelvészetek, irodalmi pályázatok és egyéb lelki táplálékok terén az egekben szárnyaltam. Az Amerikából egészen Budapestig elvándorolt jövendőbeli angol tanárom, Kevin Shopland, retrospektíve bevallotta, hogy annak alapján, amit a szóbeli felvételin leműveltem, az az azóta se szűnő meggyőződése támadt, hogy ez a lány egy futóbolond. Egy angolul szüntelenül, ugyanakkor kiválóan locsogó, de mégiscsak futóbolond. És mivel szegecsekkel kivert-bevert bőrdzsekijével, hátközépig érő bongyori hajával, bérgyilkosokat idéző hegedűtokjával, s minirobogón zötyögő hórihorgas alakjával ő maga sem volt éppen egy szociokomform fazon, úgy saccolta, némi csiszolással még gyémántra is lelhet bennem. És én nem is okoztam csalódást. Már első osztályba úgy érkeztem, hogy a leendő osztálytársak még javában balcsiztak meg lángosoztak, mikor én a kanapén heverve azzal szórakoztattam magam, hogy az utolsó betűig kiolvastam a 14 unit-ot, megtanultam az összes szót, kitöltöttem a munkafüzetet, valamint rettenetes Országh szótáraimat addig forgatva, hogy a ragasztó megadta magát az illesztéseknél, megkomponáltam minimum négy angol nyelvű novellát, melyeket szorgalmi feladatként azonnal be is szolgáltattam az első héten. Elvetemült egy eminens voltam. Tapasztalatom szerint kétféle anyanyelvi tanár létezik. A jófejkedő-de-semmit-nem-követelő, és a humoros-de-vért-pisiltető. Kevin ez utóbbi fajba tartozott. Mint később megtudtuk, azért kelt át a nagy vízen, mert a mélységekig felháborította, hogy Bartókot jobban respektálják Amerikában, mint a szülőhazájában, és ő valamiféle modern kori messiásként abban látta szent küldetését, hogy „Bartókot a népnek” felkiáltással titkon kiműveljen minket, magyarokat. Valamint roppantul érdekelte ez a kommunizmus dolog, és úgy sejtette, hogy a Magyar Népköztársaság béklyóiból épphogy csak kiszabadult országunk pont alkalmas lesz egy kis terepmunkára. Az már csak hab volt a tortán, hogy 2 napja volt Budapesten, amikor bemutattak neki egy srácot, aki akkoriban térdközépig gázolt a nagy zenebonálásban, és valamilyen Ákosnak hívták. Azt hiszem, Kovács. Ezt kábé két évvel később árulta el, amikor a szép emlékű Budapest Sportcsarnokban Évicával és vele együtt kórusban üvöltöttük teli torokból ennek a csávónak az arcába, hogy Nineteen eighty-foooooour.

A Kevin pásztorkodása alatt töltött négy évet egy szóval jellemezném: sűrű. Buzgó és szabálykövető természetem nagyon hamar belesimult a keretekbe. Nem volt dolgozatom, ami 5+-nál rosszabbul sikerült volna, nem volt az a házi vagy szorgalmi feladat, amit ne csináltam volna meg azon melegében. Az általa kiejtett szavakat még ott az órán beitta az agyam, és míg sokan szenvedtek a kreatív beadandóktól, én hetente ontottam a novellákat, haikukat, esszéket és szonetteket, mikor mit. Rendkívül lelkiismeretes tanár volt. A fogalmazásainkat nem csak szimplán kijavította, hanem az egyes nyelvi megoldásaimhoz alternatívákat is javasolt, humoros megjegyzéseket fűzött hozzá, vagy épp telerajzolta a papírt zombikkal meg vérfarkasokkal, és a ránk irányuló figyelmének, szeretetének ernyője alatt nem volt köztünk egy bárányka sem, aki ne érezte volna azt, hogy ő ennek a pasasnak igenis számít. Nem a nyelvet tanította, hanem az azzal való kísérletezést. A nyelvtanulás feneketlen kút lett számomra, ahol képzeletből-intuícióból egy teljesen új birodalmat szőhettem, mely birodalom határait csak a szabadidőm és a lelkesedésem mértéke határolt be. Szárnyaltam. Az érettségi évében már minden valamire való angol tankönyvet kitanultunk, ezért angol és amerikai irodalommal foglalkoztunk egy éven át. Az egyetemi felvételimen olyan elemzést adtam egy James Joyce novelláról, hogy az azóta megboldogult Kállay Géza professzor úr kockás füzetére fektette szódásüveg szemüvegét, és vörös bajuszkája alól ékes angolsággal megkérdezte, mégis mit akarok én még az angol szakon tanulni. Ezért a mondatért örökké hálás leszek Bartóknak, hogy egészen Virginia államig elmuzsikált.

Volt ennek a fickónak azonban egy igen fura jellemvonása. Mégpedig az, hogy rajongott a koponyákért és a dinoszauruszokért. Együttesen ezekért meg pláne. Évente kétszer voltunk hivatalosak kerti partira a csillaghegyi házába, és itt minden alkalommal megesett, hogy valamelyikünk bográcsgulyásába belelógott egy barackfáról lengedező lábszárcsont, vagy épp egyikünk-másikunk sikkantva felugrott, amikor óvatlanul ráült egy elkóborolt fröccsöntött dinoszaurusz figurára. Amikor Steven Spielberg mozivászonra álmodta, nem volt kérdés, hogy az egész bagázs ott tölti a dupla órát a Jurassic parkban. Halloween idején a lenvászon sötétítőfüggönyök fodrai közé rejtett töklámpások pislákoló fényétől sejtelmes derengésbe burkolózott angol teremben egymás ujjait gyűrögettük az izgalomtól, mialatt Kevin tokától bokáig rémisztő jelmezbe öltözve kedvenc kötetéből, a Scary stories to tell in the dark címűből adott elő válogatott horror sztorikat úgy, hogy egymaga megteremtette akármelyik Hitchcock film hangulatát. Ezzel szemben adventkor tőlünk zengett az egész alagsor, mert heteken át több szólamban adtuk elő az angol karácsonyi énekeket, a népszerűektől a kevéssé ismertekig mindent megtanultunk, máig emlékszem a tűzőgéppel összehegesztett, több oldalnyi partitúrára. Mi pedig együtt énekeltünk, fiúk-lányok, önfeledten, harsogva, valahogy nem volt még ez ciki. Ezért is kockázatos velem moziban karácsonykor amerikai kasszasikereket nézni, mert én bizony az utolsó betűig végigéneklem a legjelentéktelenebb betétdalt is. És ebből nem engedek.

A morbid iránti érdeklődésemet azonban még Kevinnél is korábbról hoztam, egészen pontosan otthonról, ahol nálunk a könyvespolcon az Ablakzsiráf és a Bambi között jól megfértek Stephen King és Isaac Asimov novelláskötetei, és hát milyen a gyerek, levesz ezt is-azt is, én meg rákattantam. Így történhetett, hogy amikor az egyik órára szóbeli prezentációval kellett készülni, pár perc töprengést követően azt választottam, hogy részletes s érzékletes beszámolót tartok a legendás, és máig megfejtetlen Hasfelmetsző-gyilkosságokról. Tág az az „angol kultúra” fogalom, ugyebár. A rám szabott 20 perc alatt, elmondhatom, hogy jól feldobtam a csoportot, számos belső szervet és metszési technikát ismertettem a hallgatóságommal, Kevin pedig – hatalmas lábait egymáson keresztbe vetve, a termetéhez képest mini, nyekergő osztálytermi széken kuporogva - érdeklődve hallgatta az előadást, és mint mindig, feltett három olyan kérdést, ami újabb talányok felderítésére inspirált. Így találtam végül ott magam két gyanútlan osztálytársam társaságában Whitechapelben, turistatérképpel, szamárfüles jegyzeteimmel felszerelkezve, hogy felkeressük a borzongató helyszíneket, hol a 19. század fordulójának ködös-szutykos előestéin velőtrázó sikolyok s örvénylő köpönyegek árnyékában testmelegtől gőzölgő belek omlottak az esőtől áztatott macskakövekre.

1995 nyarán az iskola angol munkaközössége tíz napos tanulmányutat szervezett Londonba, amire jó anyám rengeteg túlórával valahogy összegürizte a pénzt, így rajta lehettem a buszon, ami egy júliusi napon megindult Újpestről a piros telefonfülkék és emeletes buszok városába.  A 36 órás utat Jenna mellett gubbasztottam végig, és a nagy kaland felett érzett áhítatomban a Jane Eyre-t olvastam angolul, há’ mer’ nehogymá’ ne. Jenna, aki nevét a péntekenként futó Dallas című sorozat egyik női szereplőjéről a hozzá hasonlatos hajviselete miatt kapta, már akkortájt is csudabogárnak számított. Hatalmas, zöld szeme hol a világra csodálkozott rá, hol belső utakon járt, törékeny, angyali arca finom lelket sejtetett, de azért fizika órán egy-egy ba*meg csak kicsúszott onnan is. Jennával tökélyre fejlesztettük a „hogyan kíséreljünk meg buszülésen aludni” módszertanát. Volt, hogy ő borult a vállamra, na, ez nem jó, kitörik a nyaka, akkor én az övére, igen, tényleg kitörik a nyakam, aztán keresztbe ültünk, és egymás nagylábujját szaglásztuk, utána térdelve, hanyatt fekve és lábunkat a támlára tapasztva is kipróbáltuk, semennyi sikerrel. Óriásira dagadt bokával evickéltünk le a buszról, és foglaltuk el szállásunkat egy családnál, ahol nagy mellényünk dacára két napig se a férj, se a feleség britebbnél brit kiejtését nem igen értettük. Amerikaihoz voltunk ugyanis szokva. Itt csatlakozott hozzánk Gabi, aki szerteszét álló élénk szőke csigabiga hajzuhatagával maga volt a napocska. Harsány, vagány, mindenre kész csaj volt, amolyan Madonna és Beyoncé közös gyermeke. Mi hárman lettünk elszállásolva Bivalybasznád alsón, ahol talán nem vetett rám jó fényt, hogy magyarul ugyan, de azonnal megállapítottam, hogy ezek a vörös téglás sorházak nagyban hasonlítanak Auschwitzra, don’t you think? Nomost vagy ezért, vagy sem, a vendéglátó pár nem mutatott irántunk különösebb lelkesedést. Az emeletre érve megkaptuk a szobánkat, és a szoba mellett egy titkos ajtóra lettünk figyelmesek, mely kulcsra volt zárva. A feleség próbálta elterelni a gyanút, és csak legyintett:

"Never mind this room."

Olaj a tűzre, kisbarátom. Ha nekem valaki azt mondja, ne is törődjek vele, mert semmi jelentősége, biztos, hogy addig viszket az orrom, amíg bele nem ütöm. Egyik nap aztán 3 percre magunkra maradtunk a lakban, és úgy döntöttünk, belesünk a szobába, hátha nem úgy járunk, mint Juditka a Kékszakállban. A zárban árválkodó kulcs elsőre megadta magát, és az ajtót pisszenés nélkül, és vigyázva betolva  – részint, hogy le ne fülelődjünk, részint, mert be voltunk tojva attól, amit ott találhatunk -  feltártuk a hetedik szoba titkát. Az ajtó mögött irdatlan ketrecben 7-8 nagyon szőrös, nagyon cuki valami ugrabugrált fel s alá. Jenna azonnal tócsává olvadt, Gabi közölte, hogy ja, ezek csak csincsillák, én meg gondolkodni kezdtem. Mi a fenéért tart valaki ketrecben ilyen nyúlnak látszó macskákat, aztán hamar összeraktam a képet, amit nem osztottam meg a társaimmal. Átsuhant az agyamon, hogy szabadon eresztem a jószágokat, de nem volt merszem.

Az étkezésről muszáj pár szót ejtenem, mielőtt Jackkel találkozunk, mert az angol konyháról keringett pár mendemonda még itthon, ám az, amit kaptunk, felülmúlta minden képzeletemet. A reggelire tejjel nyakon zuttyintott zabkásához szürcsölt ananászlé a negyedik reggelen már igencsak borzolta a bendőnket. Jenna ébredés után csak lassan tért magához, így ő kávéval is ingerelte bélbolyhait, viszont annyira álmatag volt, hogy nem háborgott sokat a kínálaton. Gabinál hamar kiverte a biztosítékot, hogy ebédre mindig paradicsomtól csurig átázott háromszög szendvicseket kaptunk, desszertnek ecetes chips-et, folyadékpótlásnak egy kétdecis, tejfölös dobozba töltött szénsavmentes szörpöt, melynek nevét - míg élek - nem feledem: úgy hívták, hogy: Pippapopp. Vacsorára hideg, aszpiktól még kocsonyásan remegő löncshús landolt a tányérunkon, pár fűszálnak tetsző botanikai csuda kíséretében. Nem meglepő hát, hogy a zsebpénzem jelentős százalékát hot dogra, sütire, csokira költöttem, és még így is úgy tértem haza, hogy anyám alig ismert meg. Fogyni akarsz? Irány Anglia!

Az egyik napon a felügyelő tanárok kétórányi szabad foglalkozás rendeltek el . Elérkezettnek láttam az időt tervem megvalósítására, és rögtönzött lakógyűlést tartottam. Lányok, én ma sorra végignézem a Hasfelmetsző-gyilkosságok helyszíneit, emlékeztek, tartottam róla prezentációt, na, ki tart velem?! Mivel meggyőzőkém már akkor is volt, Jenna és Gabi végül is nem bánták a bizarr programot. Whitechapel – mint akármilyen külföldi helység neve – nekem irtó menőnek hangzott, és amikor bemondtam az első címet a taxisofőrnek, ő az angol hidegvérhez képest pár Fahrenheittel magasabb hőfokon mondta rá az olrájtot.

A fekete autóból kiszállva aztán ránk szakadt a nagy angol valóság. Ott találtuk magunkat a londoni nyócker kellős közepén. Kietlen sikátorok, üresen ásító telepek, az üzletekre, mint lehunyt szemhéjak, úgy borultak az érthetetlen szavakkal összegraffitizett szürkéskék redőnyök, és itt-ott kisebb tömörülések, rossz arcú népek bandáztak. Jenna ösztönösen közelebb húzódott hozzám, Gabi kiprüszkölte a haját a szeméből, és elhúzta a száját, én meg próbáltam olybá tűnni, mint aki pont erre számított. Lópikulát. Kibogarásztam a térképről a hozzánk legközelebb eső bekarikázott pontot, Annie Chapman meggyilkolásának helyszínét. Valami űzött, hajtott, és kényelmes turistálkodásnak egyáltalán nem nevezhető rohamtempóban megindultunk a cél felé. Amikor rákanyarodtunk a Hanbury streetre, meg sem álltam velük a 29-es számig. Nem tudom, mire számítottam. Valószínűleg valami látványosra. Emléktáblára. Véres cafatok fotóira. Ehelyett egy teljesen átlagos utca teljesen átlagos kapujánál álltunk, ahol nyoma nem volt a szörnyű tettnek. Ezt Újpesten még úgy képzeltem, hogy amikor én majd a gyilkosság helyszínén állok, annyira felindulok, hogy képzeletem elém rajzolja az egész jelenetet, és valahol egy fennköltebb dimenzióban pár szót váltok majd Jackkel, talán még azt is kinyomozom, ki a franc is volt ő. Jack helyett azonban egy tarkapólós, színes bőrű pasas rikkantott felénk valamit, amire annyira megijedtünk, hogy hagytam a francba az áhítatot, és nyakunkba szedtük a lábunkat. Persze arra tereltem a lányokat, amerre a következő helyszín karikája görbült, időrendben az első áldozat, Mary Ann Nichols gyilkosságának irányába. Jenna öt másodpercenként lesett át a válla fölött, és csak akkor nyugodott le valamelyest, amikor elhaladtunk egy barátibb embercsoport mellett. Gabinak kezdett elege lenni a semmiextra látványból, de hősiesen kitartott, és végtelenül hálás voltam neki, hogy ha félt is, nem mutatta. Rákanyarodtunk tehát a Durward streetre. Siralmas csalódás várt itt is. Házszám híján a komplett utca lehetett akár bingó, de széltében-hosszában csak egy gyárépület fala ásított ránk, ahol egy betű nem sok, annyi sem emlékeztetett az iszonytató történelemre. Rájöttem, hogy elkalkuláltam magam. A turizmus iparág már rég kiaknázta a csávóban rejlő lehetőségeket, és éjszakai vezetett túrákat, s egyéb, hatásvadász elemekkel teletűzdelt élményeket kínált az izgalomra éhező látogatóknak. Gabi kezdett nyűgös lenni, Jenna pedig aggodalmasan vizslatta az utcasarkokat. Nem hiába. Az előző tiritarkapólós srác fel is bukkant a láthatáron, de ezúttal nem egyedül, hanem harmadmagával kiegészülve tartott felénk. Na, most lesz a baj, gondoltam, és nem mertem a többiekre nézni. Jenna belekapaszkodott a karomba, Gabi húúúúháááázott. Ezen a ponton kezdtem magasról tenni Hasfelmetsző Jack szellemére, és nekiiramodtunk annak az utcának, melynek végén embereket sejtettünk. A tiritarka közben beelőzött, és elénk állt. A következő dialógus – mely alatt a cimborái gondosan közrefogták triumvirátusunkat - érdemi részeit magyarul prezentálom:

"Hey!"

"Hi...."

"Na, mizu?"

"Seee...mmi."

"Segíthetek valamiben?"

Ó, a kérdés, aminek nem szabad bedőlni. A kérdés, ameddig el sem szabadna jutni. De mit tudtam én ezt akkor tizenhét évesen, tele naivitással, megfelelési kényszerrel, illedelmességgel. Ahelyett, hogy sarkon fordultunk volna, és uccuneki, a következőt találtam mondani:

"A Hasfelmetsző gyilkosságok helyszíneit szeretnénk végiglátogatni."

Mit gondol az oroszlán, amikor a barlangjába becsatangolt gazella megkérdi, nem éhes-e, nem tudom. Hogy ez a tiritarka és kompániája a neurózis mely alfaját állapította meg nálam, az is rejtély marad már. Én csak azt láttam, hogy Gabi szeme elkerekedik, Jenna meg belém vájja körmeit.

"Ezt nem kéne forszírozni," – sziszegte oda nekem Gabi, de eddigre már megvolt a baj. A tiritarka egy lépést tett az állam felé.

"Ó. Szóval érdekel Hasfelmetsző Jack?"

Csak azt a hülye jólneveltségemet tudom okolni, amiért azon nyomban kényszert éreztem a vallomástételre, melynek értelmében igen, rajongásig odavagyok a tizenkilencedik század legelvetemültebb sorozatgyilkosáért, ki nők méhét tépte ki, beleit szaggatta, torkukat nyiszálta. Innen is gratulálok magamnak. Mivel a gyűrű nem engedett, és kezdtem igen kellemetlenül érezni magam, elővettem a mondatot, amit vészhelyzetben csak a legnagyobb pancserek alkalmaznak:

"Na, most már mennünk kell."

Fogtam a két lányt, és hétmérföldes csizmánkban megindultunk abba az irányba, ahol a megmenekülésünk zálogát sejtettük: a járókelőket. Nem mertünk hátranézni. A kurjongatásokból arra következtettem, hogy a nyomunkban járnak, de nem úgy, mint kopó a rókára, inkább komótosan, mint tigris a lábatlan kecskére, úgy vadásztak ránk. Az egyik sarkon aztán megsegített az Isten. Azaz Jack. A Fogadó a Hasfelmetszőhöz úgy bukkant fel az egyik sarkon, mintha cilinderből húzták volna elő. Gondolkodás nélkül berohantunk, és elbújtunk egy pult mögött. Vagy azért, mert nem találtak minket elég vonzónak, akár azért, mert nem tűntünk elég gazdagnak, neadjisten tényleg csak útba akartak igazítani, de ide már nem jöttek utánunk.

"Hú basszus, csajok," – lihegtem a fedezékben. – "Én szívből utálom a sört, de most bizisten iszom egyet."

Az alkoholmámorra azonban nem kerülhetett sor, mert tejfölös képünk azonnal elárult minket, és úgy lettünk kitessékelve a kocsmából, hogy annyit se mondhattunk: goodbye. Visszataxizva a találkozási pontra megbeszéltük, hogy erről senkinek egy hangot se. Legfőképp anyámnak nem. Idült mosollyal néma kussban végighallgattuk, hogy ki merre járt a szabad két órájában, milyen szuvenírt vásárolt, hol evett fish&chipset, kivel beszélt angolul, de én, egyedül én tudtam, hogy aki nem hagyta, hogy nyakunk törjük Whitechapelben, nem volt más, mint maga Hasfelmetsző Jack.

 

(A szerző megjegyzése: a cím szóvicc, Hasfelmetsző Jack neve angolul így hangzik: Jack the Ripper. A tripper kalandozó utazót jelent.)

komment

M(eglehetősen) R(okonszenves) I(degen)

2019.03.20. 22:53 D-mon

ripley.jpgCombközépig lerángatott farmergatyában már vagy 40 perce Ellen Ripley-set játszom a nagy fehér űrhajóban, mikor a batár fülhallgató dacára meghallom, hogy valaki a háttérben motoszkál, és a masina kivontatja hanyatt fekvő testemet az alagútból. Egy jóképűnek kicsit sem mondható, ám annál kedvesebb arcú fiatal pasi odalép hozzám, és lemosolyog rám. Mivel egy órával ezelőtt mindenféle előjáték nélkül vért vettek tőlem, amit enyhén szólva zokon vettem, gyanakodva méregetem az ipsét, aki viszont a végtagjaimat vizslatja.

- Kölcsönkérhetem a bal kezét?

- Jaj, neee…

- Jó, akkor meg?

- Haha! Csak kölcsönbe tudom adni. De a fene egye meg, azt hittem, megúszom.

- Ezt megúszni?! Viccel? Ezért mások vagyonokat fizetnek!

- Éljen a tébé!

- Most jön az előhúsvét!

- Jaj. Nem hoztam tojást.

- Ne aggódjon, kisasszony, nálam van.

- Pff…

- Akkor hát zöld erdőben jártam…

- Inkább döfje már belém, minél hamarabb, mert erre a vénanézegetésre behisztisedem.

- Igenis. Szúrok!

- Jó…

- Már meg is vagyunk.

- Na, ez nem is volt para. Akkor lesz még egy köröm odabent?

- Igen, de már csak 5,34 perc.

- Azt kibírom.

- További kellemes pihenést.

A pasas magamra hagy. Csúszom vissza a Nostromoba, Anya időnként tülkölve figyelmeztet, hogy pár perc múlva megsemmisíti önmagát, közben majdnem elbóbiskolok az ütemes kopogásra, amit meggyőződésem szerint az idegenek túl hosszúra növesztett körmeikkel idéznek elő, ahogy a megevésemre igyekeznek a szellőzőrácson. Tiszta sor. Nyugi, nyugi, mindjárt szabadulsz. Mit is mondtak? Csak nem levegőt venni, ha kalapál, csak nem leve…nem bírom.

- Már itt is vagyok újra.

- Letelt az 5,34 perc?

- Jó társaságban repül az idő. Kellemesen pihent?

- Pazarul. Felhúzhatom a gatyám?

- Fel. Akkor összegzem. Ma és holnap sokat inni.

- Igenis.

- Pihenni.

- Sir, yes, sir.

- Köszönjük, hogy légitársaságunkat választotta.

- Maga állati jófej…ez azért sokat lendít az ilyen szorult helyzeteken.

Mielőtt eltűnnék a kijárat mögött, még kacsintva utánam szól:

- Meg ne lássam itt még egyszer!

- Higgye el. Azon leszek.

 

 

komment

Mihez Tamás, az érthetetlen - 2. rész

2019.03.06. 18:32 D-mon

mt_ul.jpgA szalagavató utáni hetekben az élet visszatalált a normál kerékvágásba, mindenki a felvételivel és a közelgő érettségivel volt elfoglalva. A tanárok egyre ingerültebben próbáltak még 2-3 tételt beszuszakolni a tanmenetbe, és néha maguk sem tudták, hogyan lehetne még bármi újat tanítani, miközben a hetek másból sem álltak, mint vizsgafelkészítőnek álcázott számonkérésből. Panna a sok tennivaló mellett mégis hiányérzettel viaskodott. Nem bírta kiverni a fejéből táncpartnere érintését, illatát, különös viselkedését, és valahányszor a függöny mögötti jelenetre gondolt, valami váratlanul belenyilallt az alhasába, és csiklandós csomóba rántotta össze a szerveit.

Levente az egyik szünetben megállt a fiú padja előtt, és intett neki, hogy csússzon arrébb. Mihez Tamás levette termetes lábait a padról, és kedvtelve nézegette barátját, aki egy hatalmas szendviccsel egyensúlyozva leült mellé.

- Már rég akarok kérdezni valamit – kezdte a srác.

- Hogy éhes vagyok-e? Köszi, igen – mondta, és kihúzta Levente kezéből a szendvicset.

- Vicces – fintorodott el amaz, amikor visszakapta a tízórait.

- Na, mi emészti lelked, ifjú padavan?

- Hát, kis hülyeség.

- Na.

- Te mi a francot bámulsz ki folyton az ablakon?

Mihez Tamás bólintott.

- Látod azt a bordó panelt az udvaron túl?

- Aha. 

- Tizedik emelet, jobb szélen. Ahol az a szakadt reluxa lóg az erkélyajtón.

- Megvan.

- Lakik ott egy idős néni. Mártika. Mennyi lehet…80, de lehet, hogy 85 is. Néha meg szoktam látogatni, és viszek neki Rigó Jancsit. Látnod kéne azt az örömöt, amikor kicsomagolja. Édesszájú az öreglány – nevette el magát fejcsóválva. - Óvodás koromban kvázi felnyársaltam magam egy mászókán. Anyám bepánikolt, és sikítozott, belőlem meg spriccelt a vér. Artériás. Mártika, aki akkortájt azért jobb karban volt, a piacról jött haza. Legelőször anyámat tépte le rólam, mert – ahogy ő fogalmazott - „nem volt haszna”. Ő meg tudta, mi a teendő, amíg a mentők kiértek. Aztán összebarátkoztunk. Sokat mesél. Elmondta, hogy ’56-ban jócskán kivette a részét a dolgokból. A férjét, az apját és az anyját felakasztották, őt a siralomházban aszalták, hogy megtörjék. Csontsoványan, meggyötörve jött ki a börtönből. Egyedül volt, mint az ujjam. Életkedve nulla. Tudod, hogy végül ki miatt kapta össze magát?

- Angyalarcú, ferdeorrú Tomika?

- Nem. A halál kedvéért. Rájött valamire. Hogy az élet nem, de a halál boldoggá tette.

- Para.

- Dehogy para. Én értem. Voltál már nagyon beteg? Úgy igazán?

- Láz meg köhögés meg minden?

- Mondjuk. De inkább gyenge. Elesett.

- Ja, voltam hát.

- Mi volt a legidegesítőbb?

- Hogy szart se tudtam csinálni, csak döglöttem.

- És mire vágytál leginkább?

- Hogy kimozduljak.

- Utáltad az ágyat, a teát és a fekvést.

- Eléggé.

- Minden vágyad az volt, hogy újra tevékenykedj.

- Igen, de mi a szar ez? Hipnózis vagy mi…

- És mit csináltál, amikor kimozdultál végre?

- Nemtom. Csak lementem a térre, meg kosaraztam a haverokkal.

- És ma is úgy mész le a térre, mint aznap? Amikor először lementél?

- Hááát... most inkább csak olyan snassz.

- Snassz. Erről beszél Mártika. Ha el tudnánk kerülni, hogy minden elsnasszuljon, sokkal elégedettebbek lennénk.

- Nagyon zen vagy.

- Gondolj bele. Ő most tök joggal lehetne elégedetlen. Ki hibáztatná? De ő azt választotta, hogy azt az időt, amit kapott, nem fogja elcseszni.

- Ahogy az öreg Gandalf mondta. Nekünk az a dolgunk, hogy eldöntsük, mihez kezdjünk az idővel, amely megadatik.

- Nem pont szó szerint, de igen, kábé ez a lényeg.

- Jaj, ne már…

- De már. Az ember ostoba egy állat. Akkor kezd élni, ha jó alaposan megcsapkodja valami. Például közelgő halálának menetszele. Akkor rögtön hálás lesz. Te például miért vagy hálás?

- Nemtom.

- Tudd. Levegőt kapsz?

- Kapok.

- Szíved ver?

- Ver.

- Agyad van?

- Hööööööööööööööö…

- Ha elkezded ezeket a tök természetesnek vett dolgokat minden áldott nap megköszönni, nem azt fogod nézni, hogy miért nem te vagy a legfaszább csávó a kerületben.

- Miért, nem én vagyok?!

- De érted…nem mész tönkre a NINCStől, mert lesz VALAMId.

- Jóvan, azért nem vagyok húgyagyú. De még mindig nem értem. Miért bámulod azt az erkélyt egész nap? Hacsak nem vagy gerontofil, persze.

- Ezért. Hogy emlékezzek. Minden nap.

- Menj már…

- Jól van. Lebuktam. Igazából a szomszéd csajt bámulom. Az ablakban lógva szokott telefonálni, és egész jó a cicije.

- Mivaaaaan? Ne szívass! Komoly? – tapadt az ablakra Levente, Mihez Tamás pedig felvette híres félmosolyát, és kiment a büfébe, mert tényleg megéhezett.

Áprilisban aztán felbolydult az iskola, mert a hagyományokhoz híven eljött a diákkirály választás ideje. A legtöbb szavazatot kapott diák elnyerte a Könyves király címet, és egy hétig uralkodhatott az épület összes emeletén, megszabhatta a menza- és büfékínálatot, még pár rendelkezést is foganatosíthatott, ha az nem ütközött a házirendbe. Nem volt nagy meglepetés, hogy az idei király a szavazatok elsöprő többségét bezsebelve Bujdosó Ádám lett. Már a választás előtti hetekben körbeplakátolta a folyosókat, ígért sört, dolgozatmentes hetet, a nulladik óra opcionálissá tételét. Rendelkezéseit hétfő reggel az iskolarádióban ismertette, a történelem óra utolsó 3 percében. Tibor bá az adminisztratív teendőkre használta fel az ölébe hullott ajándék időt, és épp az óra anyagát körmölte a napló megfelelő soraiba, amikor elhangzott az utolsó rendelet. Az ukáz értelmében a folyó héten minden végzős lánynak kötelező volt topless megjelennie az iskolában. Az osztály felhördült. Tibor bá lecsapta a szemüvegét, és tenyerébe temette arcát. A király hozzátette, hogy a rendelet alól csak úgy húzhatják ki magukat az alattvalók, ha szülői vagy akár orvosi igazolással otthon maradnak. A következő percekben sok minden történt egyszerre. Az iskolarádió adása megszakadt, kicsengettek, és Kovács Alexa yeeeeeeeeee felkiáltással levette a pólóját. A fiúk füttyögtek, a lányok tenyerüket a szájuk elé kapva nevettek, vagy épp szörnyülködtek, Tibor bá pedig rájött, hogy ő mégiscsak az igazgató helyettes, odaszaladt a lányhoz, és követelte, hogy öltözzön fel. De addigra Lantos Barbara, Tóth Evelin, és még sok más lány követte Alexát a sorban. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor az osztályba belépő Bujdosó Ádám üdvözlésére Alexa kikapcsolta, és ledobta magáról a melltartót is. Tibor bá kirohant a folyosóra, ahol hangosan üvöltözve, de szemét eltakarva tört utat magának az igazgatói iroda felé.

Az osztály kitódult a teremből. Amerre csak néztek, félmeztelen lányok vihogtak az ablakok alatt, de ilyen-olyan formájú és méretű melleiket gondosan elrejtették mellkasuk előtt összefűzött karjaik mögé. Azok a lányok, akik nem csatlakoztak a mozgalomhoz, megvetően méregették a többieket, és itt-ott felreppent egy „ribanc” vagy egy „szánalmas” is. Mihez Tamás nem mozdult a helyéről. A visszakódorgó Levente elkerekedett szemmel adta hírül neki, mi történik a folyosón, de a fiúnak elég volt, amit az osztályban látott.

- Apukám, ha nem jössz ki, ezek azt fogják hinni, hogy buzi vagy.

Mihez Tamást a legkevésbé sem érdekelte, mit fognak mások gondolni róla. Panna felbukkant az ajtófélfánál, és aggodalmas tekintettel kémlelte hol a folyosót, hol Mihez Tamást, és a lassan köré gyűlő fiúkat.

- Mi az, téged még ez sem izgat?

- Nem tartom jó ötletnek – szólt a fiú, és felállt.

- Húzzál már ezzel a dumával a vérbe! Mit hajtogatod ezt folyton? – támadt neki Varga Máté egyik haverja, aki a folyosóról tántorgott be azzal, hogy a mai lányok aztán bevállalósak.

Mihez Tamás összepakolta a holmijait, táskáját vállára vette, és elindult kifelé. Az ajtóban Panna útját állta.

- Mi az, te is jöttél nyálat csurgatni? – kérdezte dühösen. Mihez Tamás pontosan tudta, minek szól a lány mérge, de nem válaszolt. Panna kihátrált a folyosóra, zihált, mint egy támadni készülő bika, arca egészen megcsúfult, csak a szeme, csak az maradt reményteljes.

A fiú látta, mire készül, odalépett hozzá, és megfogta a kezét:

- Ne csináld.

- Én ne, de a többieknek lehet? – kiabálta, ezzel dühösen kigombolta blúzát, és a fiúk biztatásától elvörösödve kikapcsolta melltartóját, és teátrálisan a radiátor alá dobta.

Mihez Tamás szomorúan fordította el a fejét, és elindult a kapu felé. Bujdosó Ádám és a sleppje rátapadtak.

- Most ezzel meg mi a fene baja van az úrnak? – kérdezte Varga Máté, mikor beelőzte a fiút, és hátramenetbe kapcsolt.

- Hagyjátok, meleg!

- Nem látott még cicit, az a baja!

Mihez Tamás nem állt meg, és nem magyarázkodott. Bujdosó Ádám aztán a lépcsőfordulóban odaszorította a radiátorhoz.

- Abbahagyhatod a faszakodást.

A fiú könnyedén lefejtette magáról a fogást, mire Bujdosó Ádám felszisszent.

- Nem jó ötlet. Majd meglátjátok – vetette oda, és ezzel kilépett a kapun.

Panna és barátnői egy hétre eltűntek az iskolából, de bőven akadtak alsóbb évfolyamokról más lányok, akik legalább a szünetben csatlakoztak a monokinizőkhöz. A tanárok – az igazgatóval az élen - tehetetlenek voltak. Valahányszor felöltöztettek valakit, kettő másik vetkőzött le helyette. Beírásnak, rovónak értelme nem volt, mert a Könyves király azt tehetett, amit csak akart, és az erről szóló igazolást Bujdosó Ádám büszkén lobogtatta, amikor a fenyítés réme rávetült a tanulókra.

A hétfői szenzáció keddre alább hagyott, és a fiúk egyre gátlástalanabbul merték nézegetni pőre osztálytársnőiket. A lányok eleinte sejtelmes pózokban szelfiztek, párokban csücsörítettek, de zavart nevetgélésük a nap végére egészen elcsitult. Szerdára már senki nem takargatta magát, a fiúk pedig a radiátoron heverve, vagy az asztalokon ücsörögve megbeszélték, ennél nagyobb császárság sose kell. A tanítás is egyre zavartalanabbul ment az iskolában, nem csak a bent maradó tanárok, hanem az egész iskola kezdett hozzászokni a látványhoz. Csütörtökön angol után a fiúk már Palvin Barbi legújabb fürdőruhás insta fotóit kommentálták, amin Kovács Alexa látványosan felkapta a vizet. Önnön unalmasságának első jele alaposan gyomorszájon találta. Péntekre már senkit sem érdekeltek a fedetlen keblek. Minden fiú kívülről fújta az egyes lányokhoz tartozó formákat, apróbb vagy nagyobb szépséghibákat, keresztül-kasul tárgyalták a bennük rejlő lehetőségeket, és Urbán Krisztián kimondta, amit mindegyikük addigra már így gondolt:

- Tudjátok, mi lenne igazán fain? Valakit levetkőztetni!

A lányok persze azonnal vérig sértődtek, de dühük akkor hágott a tetőfokára, amikor hétfőn visszatért a fél osztály, és a többé már nem király Bujdosó Ádám feltűnően sokat kezdett beszélgetni Panna legjobb barátnőjével, akiről nem sejthette, de roppant mód érdekelni kezdte, hogy kockás inge alatt milyen formát rejthet a kis fehér trikó. Mihez Tamás szótlanabb lett, mint valaha, és Panna hiába próbálta becserkészni, a fiú mindig elillant előle.

A májusi orgonaillatba aztán lassanként belevegyült a félelem szaga. A közelgő érettségi vizsgák felülírtak minden eddigi élményt. A diákok egyik lábukkal már a jövőjükben pancsoltak, másikkal még a jelen kötelezettségei közé gabalyodtak. Az utolsó napok kétségbeesett magolással, pánikolással, ötletszerű matekozással teltek. Mindenki azt mérlegelte, ha ennyi százalékot kap, ide tud jelentkezni, de ha csak annyit, akkor meg oda. Az ingerültség egyre fokozódott. Nem volt ritka az egymás torkának esés, vagy a többségében indokolatlan felfortyanás sem. A ballagást követő hétvégén aztán felrobbant az internet. Mihez Tamáshoz hasonlóan szombat este a többi tanuló is megkapta azt a körlevelet, amit ismeretlen e-mail címről küldött egy jóakaró. Levente azonnal becsörgött.

- Mondsza.

- Láttad?!

- Mit?

- A mailt.

- Most nézem.

- Ez ki a franc? Szerinted átverés? A rendőrség? Vagy Bujdi?

- Nem, Bujdi mindenki mással együtt itt értetlenkedik a csoportban. Nézem.

Mihez Tamás épp csak meg akarta nyitni az emailt, amikor egymás után pattantak elő a chatablakok. „Mit szólsz?” „Mit csináljunk?” „Ez ki lehet?” – kérdésekkel bombázták őt a többiek. A fiú elolvasta hát a levelet, és megnyitotta a csatolmányt. Ott volt a komplett középszintű érettségi, az összes tárgyból, megoldó kulcsostul, javítási útmutatóstul, csak el kellett olvasni.

- Azt a…

- Na? Mit szólsz?

Mihez Tamás rá nem jellemző módon hirtelen nem tudott mit szólni. Amit tudott volna, az nagyon nem tetszett volna a barátjának. A chatablakok úgy burjánzottak, mint eső után a gaz. Ilyesféléket írtak: „Kedves Tamás, tudom, hogy nem sokat beszélgettünk még, de érdekelne, hogy szerinted mit csináljunk,” vagy ”Helló Tomi, láttad a mailt? Szóljunk valakinek róla?”, és így sorjában a sok mit szólsz, mi a véleményed, mondj már valamit, és a többi, záporoztak folyamatosan a kérdések. A csoportos chat egészen más képet festett. Volt, aki már lementette, kinyomtatta, bemagolta, lefényképezte, minden formában fel is dolgozta a kincset, és akik tisztességről nyekeregtek, pestiesen szólva, le lettek oltva a sárga földig. Mihez Tamás elköszönt Leventétől, és elindult sétálni a langyos estébe. Kritikus helyzetekben képtelen volt ülve maradni. Mi hát a helyes lépés? Számára nem volt kérdés. Szerette megvizsgálni a konfliktust jobbról-balról, alulról-felülről, de a választ már általában a legelején, a homloka közepe mögött tudta. Villogott, mint egy neonreklám.

Amikor visszazuttyant a gép elé, átlesett a reluxás erkélyajtó mögül kiszűrődő lámpafénybe, majd leírta, amit gondolt.

„Jó páran megkérdeztetek, hogy mit gondolok. Azt gondolom, hogy ez nem helyes. Azt is kérdeztétek, hogy mit tegyünk. Tudom, hogy rontom a továbbtanulási esélyeinket. Tudom, hogy nem leszek népszerű. De azt is tudom, hogy nem tudnék a tükörbe nézni, ha ezt most nem tenném meg. Ezért értesítem az igazgatót. Köszönöm, ha megértitek.”  

Amit Mihez Tamás ezután kapott volna, ha elolvasta volna, nem díszelgett volna az ablakában az idők végezetéig. A „hülyebarom” volt a legenyhébb méltatás, ami 72-es betűmérettel, félkövéren szedve, vörösen villogva rápattant a monitorra. A fiú kikapcsolta az internetet, lenémította a telefonját, és felhívta az igazgatót. Meglepetésére a férfit már értesítették. Valaki az osztályból. Az igazgató megköszönte a fiú hozzáállását, és biztosította róla, hogy erre az esetre is fel vannak készülve, így a hétfői érettségi egy másik feladatsorral zavartalanul lebonyolítható.

Mihez Tamás vasárnap nem nézett se netet, se telefont, hanem egész nap csak zarándokolt. Át az északi összekötő hídon, gyalogolt Óbudán, itt-ott üldögélt valamennyit, majd elindult vissza. Alkonyodott, mikor hazaért. Levente a ház előtt várta.

- Miért tetted? – kérdezte, és ökle idegesen pumpált.

- Tudod jól – mondta Mihez Tamás, és próbált kitérni előle, de barátja megragadta a kabátját.

- Felfogod, hogy mennyire kicsesztél velünk?

A fiú nem tartotta lényegesnek elmagyarázni, hogy az igazgató nem tőle hallotta először. Nem számított.

- Nem tehettem mást.

- Nem tehettem mást, nem tehettem mást – nyávogott Levente. – Folyton csak ezt hangoztatod. Mi vagy te? Egy kibaszott szent?

- Csak a lelkiismereted.

- Remélem, jól fogsz aludni, amikor megtudod, hogy miattad nem vettek fel a Corvinusra. Gondoskodni fogok, hogy tudj róla.

- Sajnálom, ha így lesz.

- Dugd fel magadnak a sajnálatodat – köpött egyet Levente, és elrohant.

Mihez Tamás fénytelen tekintettel nézett utána. Levente futtában még belerúgott egy fémkukába, ami nagyon fájhatott neki, mert szentségelve és sántán szaladt tovább. Mihez Tamás még soha nem szerette őt ennyire. A szomorúság úgy tört rá, mint egy nyári zápor. Sajgott a mellkasa, és a fejében randalírozó vádak és szidalmak szinte kirúgták koponyája falát.

- Vissza kell találnom – mondogatta magának, és a virágra gondolt, amit sürgősen ki kellett bontogatnia a lelkében.

Eszébe jutott, hogy május első hétvégéje van. Ötórai tea. Felszaladt a tánccipőjéért, pakolt két váltás ruhát, telefonját otthon hagyta, és mint sivatagban bóklászó, ha a távolban forrásvizet sejt, hirtelen erőre kapva megiramodott a tánciskola felé. Ahol nem kell végre semmit sem megmondania. Ahol nem kell senkinek semmit se tudni róla.  Ahol semmi más nem létezik, csak az öröm.

Amikor édesanyja hajnal fél kettő tájt saját belső hangjára felriadt, hajmeresztő bizonyossággal tudta, hogy nagy baj történt. Az anyák érzik ezt. Azonnal hívta a rendőrséget, és kerestetni kezdte. A hatóság viszont az ilyenkor szokásos, nem túl készséges választ adta. Tessék megérteni, ez a szabály. A fiatalok - pláne érettségi előtt – van, hogy eltünedeznek. Ha estig sem kerül elő, jelentkezzen. Addig nem tehetünk semmit.

Mihez Tamás véresre rugdosott, késszúrásoktól patakzó testét saját édesapja egy hatodik kerületi kisutcában találta meg. Pár sarokra volt 

csak, de már nem jutott el a táncra. A fiú még hetekig nem volt olyan állapotban, hogy érdemben segíthesse a nyomozást. Amikor végre kihallgathatták, csak annyit tudott biztosan, hogy valójában semmit sem tudott. Soha azelőtt még nem látta a támadóit, azok pedig semmit nem akartak tőle. Hétköznapi rablótámadás. Tragikus véletlen.

Az érettségi feszült légkörben zajlott. Levente képtelen volt a feladatlapra koncentrálni, csak bámult ki arra a reluxás erkélyre, és folyamatosan átkozta magát. Bujdi írt, mint a gép, és maga is meglepődött, hogy mennyi mindent tudott. Panna annyi zsebkendőt halmozott maga elé a padra, hogy senki sem értette, hogy lehet májusban ennyire megfázni.

A tanárok és osztálytársak kis csoportokban szállingóztak a kórházi ágyhoz. Bujdosó Ádám maga sem értette, miért ragaszkodott hozzá, hogy ő mehessen be mindenki előtt. Még a csapat nagy részét is magával hozta, és az éjjeli szekrényen hagyott egy hófehér, dedikált labdát. Előkerültek a lufik, a csokik, (piát? hülye vagy?), plüssmackók. Panna fél órát suttogott az alvó fiú fülébe, majd hüppögve-orrfújva távozott. Mihez Tamás elesettségében is bágyadt-boldog volt. Levente kivárta, amíg egyedül maradhatott vele. Kapart a torka, és vasmarok szorította a tüdejét. De végre beszélt. Igaz, úgy, hogy egyszer se nézett feldagadt szemébe, mintha pókhálókat keresgélne az ágy lábánál, vagy a paplanhuzat minőségét ellenőrizné. Mihez Tamás erőtlenül megfogta a srác kezét, és repedezett félmosolyával ennyit suttogott:

- Fogd már be.

Levente a hirtelen jött, jóleső szellőt nem tudta mire vélni, aztán arra jutott magában, hogy valaki biztos végre kiszellőztetett. Így még a levegővétel is könnyedebb volt. Ahogy fél fenékkel ráült barátja ágyára, és mesélni kezdett, alkalma nyílt minden apró heget szemrevételezni, s így szépen lassan megnyugodni a tudatban, hogy bocsánatot nyert.

Mikor Mártika becsoszogott a kórterembe, Mihez Tamás tekintete egyszerre megtelt fájdalommal és meghatottsággal.

- Ne is ellenkezz, fiam – sípolta a néni, ahogy elsántikált az ágyig.

Levente kerített neki egy széket, vigyázva rásegítette, majd illően magukra hagyta a barátokat. Kint a folyosón kirimánkodott egy borzalmas kávét az automatából, és ahogy ott ült a narancssárga műanyag széken, és bámulta a szemközti csempére ragasztott hirdetményeket, egy lehetetlen érzés lepte meg. Boldog volt. A „most már minden rendben van” békessége áradt szét az ereiben. A beszűrődő napfény és kellemes fuvallat eszébe juttatta, mit kíván most a barátjának. Mi most a fontos. A levegő a tüdőben. A vér az ereiben. Az a félholtában is derűs nyugalom a szemében. És az a simogató megértés a keze erőtlen szorításában. Amikor a néni kicsoszogott a szobából, Levente úgy érezte, mondania kell valamit. Hülyeség, de azt érezte, mintha ismerte volna már régről.

- Hogy tetszik lenni? – kérdezte az egyetlen marhaságot, ami eszébe jutott.

- Nem panaszkodom, fiam – bólogatott a néni, és megpaskolta a feléje nyújtott alkart. – Sok ilyen fiatalember kéne még – tette hozzá, és elköszönt.

Mihez Tamás az érettségi bankettre már saját lábán ment. A vacsora közben figyelmesen végighallgatta az összes történetet, cikis pillanatot, poént, amit a többiek a szóbelikről meséltek.

- És veled most mi lesz? – érdeklődött Varga Máté. – Folytatod a Könyvest?

- Nem – rázta a fejét Mihez Tamás. – Elmegyek. Itt már nincs rám szükség.

Máté szólásra nyitotta a száját, aztán félúton meggondolta magát. Úgyse válaszolna. A kérdésre, hogy véletlenül nem fordítva van-e. Hogy neki van szüksége az iskolára, nem az iskolának őrá. Inkább vállon veregette a fura fickót, és csatlakozott az afterre indulókhoz.

Panna haloványan fénylő szemekkel állt meg az asztal csücskében.

- Jössz a bulira? – kérdezte halkan.

- Tudod, hogy nem – sóhajtott a srác.

- Áhhh…

- Ellenben....

- Ellenben?

- Elvinnélek egy helyre, ami tetszeni fog neked.

- Igen?

- Amikor egyik nap a kórházban bóbiskoltam, furcsa álmot láttam. Álmomban az ágyam szélén állt valaki, akinek leghőbb vágya volt, hogy újra táncoljon velem.

A lány úgy állt ott, mint kiskorában a karácsonyfa előtt, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy felfogja: perceken belül valami hatalmas öröm fogja érni, de még elég kicsi, hogy elhiggye: ez az egész most nem apa, nem anya, nem Mihez Tamás, hanem egy angyal műve.

- Na ne mondd….Valóban? – kérdezte évődve, és megringott a csípője.

- Valóban – mosolygott a fiú, és a combját megpaskolva hozzátette: - Csak adj egy kis időt, amíg újra formába jövök.

Az ötévente esedékes, első rendes érettségi találkozón szóba került Mihez Tamás neve. Véghné Szalay Erika tudni vélte, hogy a kisvárosi iskolában, ahová a csendes, magának való fiú átment, nagy népszerűségre tett szert, amikor az egész évfolyam összes szalagavató táncát egymaga koreografálta meg, és tanította be. Levente felnevetett, ahogy elképzelte Mihez Tamást a harsány hadvezér szerepében, és az űr, amit barátja hiánya okozott, melegen felfénylett. A tanárnő bizalmasan suttogva hozzáfűzte, hogy az ottani igazgató eleinte hetente ide telefonált tanácsért. Mégis mit lehet kezdeni egy végzőssel, aki bár tisztelettudó, és szabálykövető, egy mondatával mégis megdermeszti a komplett tanári kart.

- Mi volt az a mondat? – kérdezte Kovács Alexa tele szájjal.

- Mi lett volna, nem emlékszel? – csóválta a fejét Varga Máté.

Többen összenevettek az asztalnál, és kórusban kántálták:

- Nem tartom jó ötletnek.

komment

Mihez Tamás, az érthetetlen - 1. rész

2019.03.06. 18:32 D-mon

mt_kezcsok.jpgÁzott avar szagú, fázós november reggel volt, amikor Mihez Tamás kicsengetés után három másodperccel benyitott a 12. a tantermébe. Nem azért teketóriázott ennyit, mert szorongással töltötte el, ami rá várt, hanem mert szerette megadni mindennek a maga idejét. Most éppen úgy érezte, valami még zajlik odabent, amit nem illendő megzavarnia. S valóban. Mikor belépett, a matematika tanárnő, Véghné Szalay Erika, a csengőt követő, pattanásig feszült másodpercekben épp a házi feladatot körmölte a táblára, ám a diákok türelmetlen méltatlankodásával a hátában ezt olyan hebehurgyaságban tette, hogy a csikorgó kréta kettétört, koppanva landolt a linóleumon, majd ott számolatlan morzsára mállott. Amilyen impulzív természet volt, rögtön utána is hajolt, de közben megfeledkezett a Negróról, amit két perccel ezelőtt azért kapott be, hogy a krétapor irritálta torkát kicsit megnedvesítse. A szokatlan testhelyzettől megilletődve a drazsé menten terpeszbe állt a nyelőcsövében, és megmakacsolta magát. A tanárnő akárhogy köszörülte a torkát, az se előre, se hátra, se semmilyen irányba nem moccant. Fejbúbján tízezer tű hegye égette, keze elzsibbadt, az erőlködéstől szemébe könny tolult. A következő pillanatban megérkezett a halálfélelem is. Felegyenesedni nem mert, ezért az asztal alatt kezdte meg haláltusáját. Próbálta felköhögni a torlaszt, de az csak még mélyebbre csúszott, és beékelődött a garatűrbe, így a gégefedője most már tényleg képtelen volt eldönteni: vajon nyíljon vagy záródjon. A diákok nem tudták mire vélni a tanárnő eltűnését, és amikor pár másodperc múlva sem bukkant fel az asztal alól, az első padban gúvadó Tóth Péter óvatosan két lépést tett felé. Mikor meglátta a tanárnő kidülledt, könyörgő szemeit, tátogó száját, és saját nyaka köré fonódott tenyerét, halkan elúristenezte magát, és - jobbat nem tudván - ott helyben lefagyott. Az empatikusabbak azonnal odarohantak az ormótlan kupacban felgyűrődött kockás szoknyához, és megpróbálták összekanalazni a tanárnőt, a nagy többség viszont hümmögve kivonult szünetelni, tekintve, hogy már másfél perce elhangzott a csengő, és még találni kellett valakit, akiről lemásolhatták a német leckét.

Mihez Tamás ezeket az eseményeket a küszöbön állva figyelte meg. Mindössze két pillantásába került felmérni a helyzetet. Egy kellett ahhoz, hogy átlássa a bajt, egy pedig ahhoz, hogy megértse: rajta kívül itt és most nincs érdemi segítség. Kalapját bal kezébe kapta, így láthatóvá váltak zselével vigyázzba állított, és szabályos, dús sávokban hátrafelé igazított sötét tincsei, vékony, kissé jobbra ferdülő orra, és az az éber, barna szempár, amit nem könnyen feledett senki, akit egy pillantásra is áthatott. A tekintet, amiben most csupán egyetlen gondolat parázslott fel: dolog van. Pár hosszú lépéssel ott termett a tábla előtt, holmijait az első padra, a már eddig is sokkos állapotban lévő, de most még meg is hökkent Kutasi Anna orra elé dobta, és utat tört a baj kellős közepébe. Letérdelt a tanárnő mögé, a nő hátát saját mellkasára vonta, és karjaival átkulcsolta őt a hóna alatt. A nő érzékelte a meleg, izmos testet maga mögött, és megadóan lehunyta a szemét. A pánik marokszorításában is tudta: megérkezett a segítség. A fiú jobb kezét ökölbe szorította, és a nő köldökének magasságába helyezte. Bal kezével átkulcsolta jobb csuklóját, és egy hirtelen mozdulattal felfelé, saját maga irányába tolta meg a rekeszizmot. A tanárnő felhördült, és az ütés nyomán fuldokolva köhögni kezdett. Mihez Tamás fentről, szinte érdeklődve nézte a küzdelmet. Látta a körülötte levők riadalmát, de nem tartotta fontosnak, hogy beszámoljon róla: épp erre a reakcióra számított. Tudta, hogy a szervezet ilyen csúnyán, mintegy szitkozódva tessékeli ki az idegen testet. És így is lett. Kis idő múlva a fránya kis cukorka ragacsos, felismerhetetlen csomó formájában szánkázott a linóleumra, és elfoglalta helyét barátja, a bajkeverő krétacsonk mellett. A tanárnő egy darabig üveges tekintettel, zihálva nézte a két jómadarat, majd mikor feleszmélt, és az agya újra azt diktálta: „fel kell kelned, te vagy itt a tanár”, rögtön megpróbálta rendbe szedni magát. Szó mi szó, kínos látványt nyújtott. Taknya-nyála a blúzára csurgott, szemfestéke a járomcsontjára és a homlokára maszatolódott. Mihez Tamás előkotort pár papír zsebkendőt a nadrágzsebéből, és diszkréten átadta neki. Miután a nő valamelyest rendbe hozta magát, a fiú kezét nyújtotta, és felsegítette. Látszott, hogy a tanárnő fél lábbal még a másvilágon szédeleg. Izmai ernyedten kóvályogtak, tekintete nem talált fókuszt. Amikor megbotlott, elkapta az egyetlen biztos pontot, ami a közelében volt: fogta, és átölelte az ismeretlen fiút. Tudta, hogy szabadkoznia, vagy legalább köszöngetnie kéne, de ereje cserbenhagyta, és egy percre muszáj volt megpihennie a biztos karokban. A fiú mellkasából a kötött szürke pulóver alól hullámokban párolgott elő a finom, tiszta illat. A diákok megütközve bámultak hol a tanárnőre, hol Mihez Tamásra. 

- Elnézést kérek, még be sem mutatkoztam – pillantott le álla alatt a nőre, és gyengéden kibontakozott az öleléséből, miközben két kezével továbbra is biztosan tartotta a vállát.

Ekkor lódult át az ajtófélfán az osztály maradék fele. Volt köztük kajánul vigyorgó, kéztördelve aggódó, flegmán nézelődő. Anna szaladt el értük: gyertek, gyertek, Erás fuldoklik, egy csávó meg kajak letaperolja. Tóth Tibor igazgatóhelyettes, amolyan apánk-helyett-apánk típusú történelem tanár, zaklatottan esett be a nyomukban, és akárhogy billentgette jobbra-balra kerek, bajszos orcáját, nem tudta értelmezni az elé táruló képet.

- Maga kicsoda, és mi a fészkes fene történik itt? – dörrent rá a furcsa párra, mire Mihez Tamás súgott valamit a tanárnőnek, aki ábrándos tekintettel bólintott, majd ezt követően fordult oda a férfihez.

- Heimlich.

- Ez a neve?

- Nem. Ez az, ami történik. Heimlich-féle műfogás. A tanárnő félrenyelt, és fennállt a veszélye, hogy elzáródnak a légutak, ezért vettem a bátorságot, és elsősegélyben részesítettem. Én pedig az új diák vagyok, Mihez Tamás, 12.a. Tiszteletem, tanár úr.

Vannak mondatok, melyek elszárnyalnak a levegőbe, ott hosszú perceket lengedeznek háborítatlan, és nincs mit tenni velük, mert senki fel nem ér hozzájuk. Mihez Tamás kicsi kora óta így beszélt. Kevés kivétellel csak akkor szólt, ha kérdezték, vagy ha mondanivalóján múlott valami. Akkor aztán lehetőleg egy mondatba úgy belesűrítette a szándékát, hogy fikarcnyi kétely sem maradt utána. Tibor bá bólintott, átlesett a fiú válla felett, megbizonyosodott róla, hogy a kolleganővel most már minden rendben lesz, majd szigorúságot tettetve elsietett számos dolgainak egyikére.

Ez volt Mihez Tamás első színre lépése a budapesti Könyves Kálmán gimnáziumban. A napok, a hetek rohamtempóban nyargaltak az év várva-várt eseményei felé. Zajlottak a keringő- és osztálytánc próbák a januári szalagavatóra, időszerű volt eldönteni: közép vagy emelt szintű érettségi a célszerűbb, mindenki újra és újra átszámolta, hány pont szükséges az orvosira vagy a jogra. Éppen ezért – és, mert úgy tűnt, az új fiú senki felségterületére nem szándékozik odapiszkítani - az ilyenkor szokásos kóstolgatások, kakaskodások elmaradtak. Mihez Tamás önként ült a leghátsó padba, az ablak mellé, ahonnan gyakran hosszabb időkre gondolataiba merülve kibámult. Sokszor ezért azt lehetett hinni, hogy nem figyel az órára, de ez távol állt az igazságtól. Amikor a hiúságában sértett mindenkori tanár bosszúból felszólította, nem csak a kérdést idézte vissza szóról szóra, hanem úgy válaszolt, hogy csakhamar az volt az érzése annak, aki hallgatta a párbeszédet, hogy ezek ketten egy üveg jó bor mellett már legalább két órája az adott témában diskurálnak, csak valahogy mindenki lemaradt közben. Padtársat nem kívánt. A soron következő tanári értekezleten megállapításra került, hogy az új fiú az elvárt mértékben beilleszkedett. Annak ellenére, hogy hallgatag és melankolikus alkatnak látszott, mégsem volt fafej. A srácok bírták, mert bár ritkán szólt, el lehetett vele röhögni, meglepően jókat dumálgatni, csajokat nézni. Ugyanakkor számukra sokszor megfoghatatlannak tűnt tisztelettudó magatartásával, intelligenciájával és szilárd tartásával, ami pedig a felnőttek körében sejtetett szövetségest a srác személyében. Semmivel nem akart feltűnni, kitűnni, ártani. Voltaképpen semmi baj nem volt vele, eltekintve egy idegesítő szokásától. Tudniillik, hogy semmi nem hozta ki a sodrából. Nyugalma úgy terjengett körülötte, mint tavasszal az akácfák émelyítő, s mindent átható illata. Mihez Tamást senki – és amit az osztálytársak nem tudhattak, hogy eddig valóban soha senki – nem hallotta panaszkodni, pláne káromkodni, neadjisten hőbörögni.

Amikor Mihez Tamás először jelent meg a PVC szagú tornateremben a péntek délután esedékes keringő próbára, rögtön kiderült számára, hogy neki nem maradt partner. Heteken át tartó marakodások árán minden lány lefoglalt már magának egy fiút a januári szalagavatóra. Az élet kíméletlen farkastörvényei értelmében kinek az alfa, kinek csak a maradék jutott. Bujdosó Ádámra facebook-on lehetett licitálni, a tüsi hajú, széles vállú vízipólós reménység annyira kelendő volt. Mihez Tamás leült a bordásfal tövében sorakozó hosszú, keskeny fapadok egyikére, és figyelte, ahogy a zöld linóleumra rajzolt fehér-piros körökben szépen besűrűsödik a káosz. Mellette a padon András bá, a tánctanár, magas féltalpra tornyosulva karmesterként vezényelt, úgy próbálta kibogozni a szálakat. Mihez Tamás elég közel ült hozzá ahhoz, hogy a sóhajokból és elharapott félmondatokból érezze, a férfi már ezerszer megbánta, hogy rábeszélte őket az angolkeringőre. A lányok naiv reményei ellenére a fiúk a legkevésbé sem éreztek rá a dallamokból hullámokban előomló romantikára. Egymás előtti zavarukat azzal palástolták, hogy időről időre belebokszoltak a mellettük botladozó vállába, vagy a telefonjaikat nyomkodták, esetleg unalmuknak adtak hangot. András bá – vagy, mert karrierje során belefásult, vagy, mert tudta, hogy még nincs itt az ideje - meg sem kísérelte ráterelni a fiúkat a táncban burjánzó udvarlási praktikák finom útjaira. Egy szó, mint száz, a kisasszonyok citromba harapva terelgették jobbra-balra a tánctéren céltalan bolyongó partnereiket. Mihez Tamás egykedvűen figyelte a jelenetet egészen addig, amíg Varga Máté egy kétes fontosságú telefonhívás miatt félre nem vonult, és párja, Pethő Panna, magára nem maradt a tánctéren. Panna most még kellemetlenebbül érezte magát, mint eddig, de ide-oda lesve próbálta egyedül is megtalálni helyét a térformákban. Mihez Tamás két szót váltott a tánctanárral, aki mintegy mellékesen vállat vont, és folytatta az emelt hangú instruálást. A fiú odalépett Pannához, és a kezét nyújtotta:

- Kisegíthetlek, amíg visszatér a partnered?

Panna jéghideg kék szemébe langyos cirmokat sodort a kíváncsiság. Tétován körbenézett.

- Még bőven telefonál – mondta a fiú anélkül, hogy elnézett volna Máté irányába.

- Akkor…oké.

A lány végre belecsúsztatta hideg, nyirkos kezét a felé nyújtott meleg tenyérbe. Mihelyt létrejött a kapcsolat, Mihez Tamás határozottan megindult a kiszemelt linóleumdarabra, ügyelve rá, hogy a lány lépést tudjon tartani vele. Panna próbálta összeszedni magát, mégis úgy érezte, csak lifeg utána, mint egy kopasz fán remegő, elszakadni készülő, utolsó megbarnult levél.

- Jó, akkor menjünk elölről, és ügyeljetek Pannáékra, nehogy ütközés legyen – jött az utasítás. A tánctanár legnagyobb meglepetésére szavai nyomán most először néma csend hullott a bordásfalakra. A diákok a nyakukat nyújtogatva találgatták, hogy mi okozta András bá aggodalmát. Mihez Tamás csak állt a lánnyal szemben, és híres-neves nyugalma már nem csak rajta érződött, hanem önálló életre kelt, és két-három méteres sugárban úgy terjengett körülötte, mint a hófehér papíron egy ügyetlen mozdulat következtében körkörösen szétáramló tintafolt. Nem nézelődött mindenfelé, nem járt keze-lába, csak türelmesen várt. Mintha készült volna valamire. A többiek visszatértek párjaikhoz, és össze-összesúgtak. A nyilvánvaló igazság fancsali mosolyt mázolt a képükre. Hogy is lehetne érdemi segítség olyasvalaki, aki nem tudja a koreográfiát?!

Mihez Tamás felvette a tánctartást. A lány lapockáját tartó jobb tenyere meleg volt, és biztos. Bal karját magasra emelte, és finoman, de határozottan fogta Panna kezét, aki zavartan kereste helyét ebben a hirtelen jött közelségben. Mihez Tamás ajkán egy félmosoly derengett, amikor maga alá billentette medencéjét, ráhelyezkedett a súlylábára, és beigazította magához a lányt. Panna eddig tónustalan izomzata mintha varázsütésre, egyszerre magához tért. Jóleső keret simult köré, a tér kézzelfoghatóan, de mégsem fullasztóan beszűkült, végtagjai körvonalat kaptak, figyelme egyre beljebb koncentrálódott. Lélegzetét visszafojtva hagyta, hogy a fiú eljátszadozzon kettejükkel, súlyukat hol ide, hol oda utaztatva a két láb között. Panna úgy érezte, mintha egy erős szél kapta volna fel, amikor Mihez Tamás belesodorta a táncba. A szándék, hogy majd menet közben elmagyarázza az irányokat neki, úgy törött darabjaira, mint cserepekre hulló váza. Panna a fiú tekintetét kereste, ám ő nem nézett rá, úgy tűnt, hogy a semmibe réved, de a sötét szembogár egy-egy villanásából látta, Mihez Tamás szakadatlanul a teret pásztázza – ugyanakkor a karjaiban tartott nőről egy pillanatra sem feledkezik meg. A lány – ha maradt volna rá szabad idegszála – elámult volna, vajon hogy bír ennyi mindenre figyelni, de túlzottan el volt foglalva azzal, hogy kövesse őt. Nem volt itt már egy-két-há, se négy-öt-hat, csak egy habkönnyű, mégis összeszedett, folyamatos áramlás. Panna néha érezte, hogy a fiú olykor szorosabban öleli, és csakhamar rájött, hogy ezt akkor teszi, amikor éppen már elvétené a lépést, vagy egyensúlya megtréfálná. Pontosan a botlás előtt egy ütemmel. Eleinte ilyenkor megfeszítette izmait, azonban amikor Mihez Tamás csendesen és mellékesen azt kérte tőle, hogy „csak lazán”, maga sem értette, miért, de izmai doromboló macskaként visszaidomultak a fiú testéhez. Pannának még sosem tűnt fel, hogy ennyire rövid ez a koreográfia, és kifejezetten bosszantotta, amikor Varga Máté homlokközépig felvont szemöldökkel visszatért.

- Köszönöm – hajolt meg a fiú, és megint látni lehetett. Azt a félmosolyt.

- Ez…ez mi volt? – kérdezte a lány, és hitetlenkedve nézett hol rá, hol az osztálytársakra.

- Angolkeringő. It is you. A Shrekből.

- De honnan tudtad, hogy mit kell lépni?

- Megfigyeltem. Onnan – bökött fejével a pad felé, ahol a tánctanár már azt hadonászta, hogy miért nem jött ki a félfordulat senkinek. Senkinek, csak az új fiúnak.

Mihez Tamás vitte a félmosolyát, és visszaült a padra. A párokat nézte, ahogy azon marakodnak, melyikük rontott („mert te mindig, mert te sose, nem igaz, mert pont te, jó, akkor én”), vagy épp térdig dagonyáznak a letargiában: ez nekik sose fog menni. Ezek az ismerős jelenetek most úgy üdvözölték, mint gyerekkori barátai. Látszólag semmi nem dúlta fel, az sem, hogy az imént mit élt át. Amit ellenben senki nem tudott, hogy valahányszor Mihez Tamás táncolt, szívében hófehér szirmokat bontott egy nagyfejű, selymes virág, és kitöltött ott minden kamrát, eret, repedést - amit csak ért. Visszaemlékezett a táncversenyek előtti izgalomra, amikor hajnalban kipattant a szeme, mert tudta: aznap újra nagy dolgok várnak rá, és a boldogságra, amikor a parkettán surranva magával ragadta a zene, mintha felhőről felhőre szökellt volna, és a lét hirtelen annyira egyszerűvé vált. Emlékezett a lányra, akinek közelsége egyszerre ajzotta és bódította, és akit karjaiban tartva a vágyak, mint ezer lufi, mellkasán szabad levegőért dörömböltek. Ha lett volna rá orvosilag mód, önkezével tépte volna fel, hadd repüljön ki minden a börtönből, és meg ne álljon egészen a ragyogó kék égboltig. Tudta, hogy mit jelent ennyi mindent összeérezni, és azt is tudta, hogy Panna most épp ezt éli végig. Egy másik dimenzió ringatja keblén. Mert így érez mindenki, akit avatott vezet be ebbe a buján-szép, elegánsan-odaadó, misztikummal fűszerezett világba.         

A pletyka, mely szerint Mihez Tamás tud táncolni, a hétvégén aztán elterjedt, kiveséződött, megemésztődött. Nem volt olyan facebook chat, ahol ne tettek volna említést a fiúról. Panna és barátnői az eset után egészen másként néztek rá. Ő lett a srác, aki tud valamit, és ettől rögvest lekerült a hallgatag, lúzer csávóknak fenntartott polcukról. Mintha legalább 28 éves lenne. Jó, akkor csak 26. És mintha hasonlítana is valamelyik színészre, nem? Panna valamiért egy hangyányit túl sokat emlegette a lapockáját finoman húzó tenyér melegét, és a barátnők, amint a kanapén pörgetve falták a testközeli élménybeszámolót, szinte maguk is érezték, ahogy a hátuk szép lassan átmelegszik egy finom, de erős férfikéz érintésétől, majd a fantáziájukat kergetve hanyatt gördültek, és ábrándos tekintettel bámulták a plafont.

A fiúk másként dolgozták fel a hírt. A görbe hátú Molnár Levente már a hétfői matek előtt félrevonta, és lógó orra alól, artikulálatlanul arra kérte Mihez Tamást, gyakoroljon már vele egy kicsit suli után, mert ezt ő soha az életben, és az mekkora ciki lesz. Mihez Tamás bólintott, mire Levente visszasomfordált egy kisebb körhöz, akikkel megosztotta, hogy 3-kor csoportos oktatás lebeszélve a tesiszertárban. A tornateremben, hülye vagy? Ott meglátnak.

Bár Mihez Tamásnak hivatalosan nem volt párja, azt azért senki nem engedhette mégsem, hogy egy ekkora tehetség ne szerepeljen a szalagavatón. Így történt, hogy közös megegyezéssel, s nagy megkönnyebbüléssel Varga Máté kifarolt a keringőből, és jelentősebb szerepet vállalt az osztálytáncban, ahol az volt a dolga, hogy kamionsofőrnek öltözve az utcalányok fenekét csapkodja a szám több mint egynegyedében. A partnercsere tehát mindenkinek kapóra jött. Panna, akinek kristály kék szeme a keringő próbák előtt már három órával tengerzöldre melegedett, boldogan állt arrébb, és gyakorolt kegyet, mikor egy-egy lány odalibbent, hogy csak ezt az egy figurát hadd nézze át a táncos fiúval. Mihez Tamás, miután meggyőződött róla, hogy Panna nem bánja, senkinek nem mondott nemet, és készségesen beigazított minden kisujjat, hátizmot, arcocskát. A lányok ragyogtak, és Panna pontosan tudta, mitől. Büszkén adta közre a párját, és izgatottan várta vissza, mert a karjaiba bújni így még jobban esett, hogy látta: a fiú, aki őt táncoltatja, titkos tudás birtokában van.    

Bujdosó Ádám két hét múlva, osztályfőnöki órára időzítette a botrányt.

- Az osztállyal arra gondoltunk, tanárnő, hogy fasza ez a keringő, meg minden, de inkább valami spéciséget kéne csinálni. Villantsunk egyet idén.

A csontsovány osztályfőnök jobb szeme izgágán rángatózni kezdett. Az elmúlt négy év gyötrelmes, sziszifuszi küzdelmei már annyira leharcolták, hogy a két hónap múlva esedékes szalagavató bál komplett műsor változtatásának kilátásba helyezésétől kisebb idegrohamot készült most kapni.

- Tessék megnyugodni! Mi csak a keringőt akarjuk átvariálni, a többi marad!

Mihez Tamás erre a mondatra elszakította tekintetét az udvaron hajlongó fák kopasz ágairól, így épp elcsípte, ahogy Panna lángba borult arccal felkiáltott:

- Mivaaaaaaaaan?!

Bujdosó Ádám azonban jó képet vágott. Ez volt az ő adu ásza, az a baromi jó képe. Elég dörzsölt volt ahhoz, hogy mindenkit a maga gyenge pontjára tiporva fegyvertelenítsen le. A lányokhoz általában széptevéssel, a fiúkhoz dominanciával közelített. Mire felvázolta a tervét, hogy idén a Könyves Kálmán gimnázium megcserélt nemi szerepekkel adja elő a keringőjét, az osztály túlnyomó részét már a maga oldalára állította. Mihez Tamás lehunyta a szemét, és megnyugtatta magát. Mialatt Panna harciasan kampányolt a visszataszító ötlet ellen, a még meg nem győzöttek közül öten közölték, hogy kiszállnak, a tanárnő pedig hanyatt vágta magát a székén, és kivonult a vitából. Panna próbálta elkapni Mihez Tamás tekintetét, de a srác nem tette lehetővé.

- Szólj már valamit te is! Te vagy a táncos!

Mihez Tamás érezte, hogy a felé áramló rengeteg indulat forró labdává áll össze hasüregében. Mikor kinyitotta a szemét, megkereste Bujdosó Ádám tekintetét, és megszólalt:

- Nem tartom jó ötletnek.

Panna fújtatott, mint egy bika, az ofő magába roskadt, és egy szót sem szólt, Levente, aki végre megértette a tesiszertárban, hogy hogy kell megfogni egy nőt, kétségbeesett mozdulatot tett. Mint aki csak áll, és tehetetlenül végignézi, ahogy a liánon hintázó Tarzan szándékosan beleejti Jane-t a krokodiloktól hemzsegő tóba. Bujdosó Ádám kihívóan méregette a fiút. Fejlett taktikai érzéke nem engedte, hogy erővel gyűrje le a táncparkett sztárját, ezért fenyegetésként egyelőre csak közelebb ült hozzá. A széket, melyre lehuppant, hanyagul meglovagolta, és fennhangon, hogy a háta mögött gyülekező hadereje is jól hallja, érvelt.

- Most miért ne? Szétröhögik majd magukat!

- Nem azt mondtam, hogy ne csináljátok. Csak azt, hogy nem tartom jó ötletnek.

- Menj már! Mi bajod van vele?

- Mondom: nem tartom jó ötletnek.

Bujdosó Ádám fél percig hallgatott, és állta a fiú tekintetét. Pisszenés sem volt. Szorult helyzetekben fél perc tud nagyon hosszú lenni. A pattanásig feszült levegő szinte szikrát hányt a padokon. A lányok verekedéstől tartottak, a fiúk annak drukkoltak. Bujdosó Ádám végül más eszközhöz folyamodott. Kirúgta maga alól a széket, két karját széttárta, félig visszafordult az övéihez, és felvette a porondmester szerepét. Ez is bitang jól állt neki.

- Nem jó az ötlet. Ti is hallottátok. Akkor arra kérjük a művész urat, mondja el nekünk, hogy miért. Tessék!

Mihez Tamás ismét lehunyta a szemét, felemelte ujjait, és csigalassan számolni kezdte az érveket.

- Első és legfontosabb. Nem okoz majd örömet. Se a lányoknak. Se a fiúknak. Kettő. A szó szoros értelmében: nem természetes. Következésképp: három. Tébolyba fullad.

Ekkor kicsengettek. Bujdosó Ádám szóra nyitotta a száját, de a szünet legyűrte. Az osztály szétszéledt, így már nem volt értelme a műsornak. A provokátor visszanyelte, amit gondolt, és elviharzott. Mihez Tamást pedig körbevették az övéi.

- Igazán kiállhattál volna értünk – vetette oda Panna, de amikor a fiú felpillantott rá, sietve hozzátette: - Te mégiscsak táncos vagy. Értesz hozzá.

- Igen, mi a franc bajod van? Miért nem mondtad meg neki? – ült a padjára Levente.

- Mert én nem mondom meg, mi legyen. Én azt mondom meg, minek kéne lennie. Nagy különbség.

- Fatökű vagy, az a te bajod – vágta rá egy haverjuk.

Mihez Tamás végre magára maradt. Az esetek nagy részében ez történt vele. Mindig eljött a pillanat, hogy azok, akik valamennyire is becsülték, előbb-utóbb elhagyták. Neki azonban jól bevált megoldása volt ezekre a helyzetekre: nem tett semmit. Nem küzdött, nem nyúlt utánuk. A történések és az emberek úgy folytak át lényén, mint a forrásvíz. Ám volt valami más is, ami rendre megtörtént. Nem mindenkivel, de a többséggel igen. Észrevétlen, be véletlenül sem vallva, de idővel mindig megtértek. Ha maguk sem értették, miért, valamennyien azok közül, akik szerették, mindig visszatértek hozzá.

A következő héten András bá még jó, hogy az előtt kapta a hírt, hogy fellépett volna a vezényelő padjára. Így a stabil talajon őrjöngött két percet, utána elvonult, hogy tizenhárom hónap és négy nap leszokás után újra rágyújtson, és mikor kicsit lehűlve visszatért, elkezdte átvariálni az egész koreográfiát. Négy pár kiesett. Panna visszakönyörögte Varga Mátét, aki ilyen felállásban azonnal benne volt a buliban. Mihez Tamás újra a padon ült. Hiába rimánkodás, érzelmi zsarolás, észérvek – nem adta magát a produkcióhoz. Azonban továbbra is nagyon szívesen segített. Most a lányokat tanította fiúszerepre, a fiúkat lányszerepre, próbálta menteni a menthetőt. Gyakran nyála csordult lelkesedésében, de valahányszor már-már meghatódni látszott, a kérésre mindig ugyanaz a válasza volt:

- Én ebben nem veszek részt.

És amit Mihez Tamás kimondott, ahhoz tartotta magát. Pedig széjjeltépte a vére. A felcsendülő dallamokra feltartóztathatatlanul nekilódult a mozdulat, de idővel megtanult fejben táncolni, és a selymes virág odabent anélkül is ontotta szirmait, hogy a talpa elmoccant volna a talajról. Ám ahogy Mihez Tamás azt előre látta, a rend végül csak utat tört magának. A lányoknak nagyon hamar elegük lett vezető szerepükből, és pusztán tündöklésre vágytak; a fiúk pedig egész egyszerűen elunták a dolgot, amikor már nem volt se polgárpukkasztó, se különösebben nagy szám szoknyában parádézni. Az ötlet mégis akkor fulladt teljes kudarcba, amikor a másik végzős osztály ruhapróbát tartott a szomszéd teremben. Ahogy az öltöztetőnő leemelte a vállfákról a gyönyörűbbnél gyönyörűbb hófehér báli ruhákat, és azok pillekönnyen libbentek a vállakon, vagy épp szaténtól súlyosan omlottak alá a kecses derekakon, a maguk szótlan nyelvén egy elementáris erejű ősi ösztönt korbácsoltak fel olyan mélységekben, ahová csak Jung juthatott le. Panna és barátnői hisztit csaptak, hogy ők ugyan nem fogják frakkba bújtatni a testrészeiket, mikor eljön a fél vízilabda csapat, és erre az ellenállásra még Bujdosó Ádám vállizmai is tehetetlenek voltak. Hagyjuk meg, a srácot sem motiválta már a balhé most, hogy dolgozni is kellett volna vele.

Eljött hát a nap, hogy Mihez Tamást visszahívták. Mintegy mellékesen, irodalom utáni szünetben, fél percben. A hangadók közül most nem Bujdosó Ádám beszélt, ő csak rá-jajajázott, de azért arcát adta az ügyhöz, hogy kéne mégis egy vállalható táncos, és a következő próbán Varga Máté második nagy megkönnyebbülésére Panna ismét Mihez Tamás oldalán fényeskedett. A főpróba annak rendje és módja szerint káoszba torkollt. Levente kétszer hasra esett Anna abroncsában, az irányok eltorzultak, a tartás összeesett, András bá tajtékzott. Mihez Tamás nyugalma azonban meg se rendült.

- Te egyáltalán nem izgulsz? – kérdezte valaki, amikor a műsor előtt fél órával a fiú tökéletes eleganciával és a megszokottnál derűsebben lépett ki az öltözőből.

- Nem. De most meg kell keresnem a páromat.

Panna azon az estén feltűnően gyönyörű volt. Bája nem abból a fajta szépségből fakadt, ami megtorpan a smink alapozó rétegénél, hanem egészen belülről gyúlt lángra, meleg ragyogásba vonva egész lényét. Vörösesbarna haját magas kontyba fésülte, az aláhulló fürtök pedig finoman csiklandozták az állát. A lány borzasztóan izgult. Alsó ajkát harapdálva a falat támasztotta a színpad mögötti járásban, és jéghideg kezét combja közé szorítva próbált nem dideregni. Mihez Tamás kilépett a fiúk csoportjából, és szelíden mosolyogva Panna elé állt. Két tenyerét kinyújtotta, és sejtelmesen nézett a lányra, mint aki saját művében gyönyörködik. Panna elmosolyodott, és két kezét belehelyezte az ismerős, meleg tenyerekbe. A visszafojtott suttogások, vihogások, utolsó pillanatos igazítások hisztériája eltávolodott tőlük. Mihez Tamás összetette két kezét, és úgy melengette a lányt, aki eleinte zavart pillantásokat lövöldözött bárki felé, aki arra járt, de Mihez Tamás megnyugtató tekintetére zavara lassan feladta a harcot, és ő átadta magát a szempárnak. A folyosó kiürült. András bá széttúrt hajjal pisszegett a takarásban, még egy perc volt hátra a kezdésig. Mihez Tamás átölelte a lányt, ajkait hozzáérintette a homlokához, és egy darabig ringatta. Majd kibontakozott az ölelésből, és a lány szemébe nézve a következőt mondta:

- Csodálatos leszel. Találkozunk a színpadon.

Ezzel kezet csókolt neki, átkísérte a lányok térfelére, majd lendületes léptekkel visszasietett a fiúk sorfalához, és elfoglalta helyét. A srácok megnyugodtak, Levente magyarázatot követelve nézett rá, de ő csak szemlehunyással jelezte, hogy nyugi, majd elmondja. András bá felmutatta hüvelykujját, és vállon veregette a fiút. Mihez Tamás tettre kész volt. Megszólalt a zene, és a világon minden más elpárolgott. A fiú pontosan ugyanúgy táncolt, mint akármelyik próbán, Panna viszont a tánc előtti jelenet hatására varázslatos átalakuláson ment keresztül: a harmadik sorban pityergő szülei szeme láttára feslett zsenge bimbóból tündöklő rózsaszállá. A produkció utáni tapsvihar azonban nem várt érzéseket görgetett magával. Nyoma sem volt örömnek, megkönnyebbülésnek – az űr, amit Panna érzett, és amit Mihez Tamás régi bajtársként szorított a szívére, meglepte a lányt, és ez a csalódott szomorúság még nagyon sokáig, vállgödrébe fészkelve magát, elkísérte őt.

 (A történet itt folytatódik:

https://d-mon.blog.hu/2019/03/06/mihez_tamas_az_erthetetlen_2_resz)

 

 

komment

Szombat esti Barátok közt

2019.02.25. 00:11 D-mon

lazbelaval.jpgHa az én Ildibarátnőm tavaly tavasszal két menteskóla között nem számolta volna ki és magyarázta volna el a rá jellemző érzékletességgel abban a szörnyen béna lipótvárosi kávézóban, hogy mit jelent: a kínai asztrológia szerint az emberek Jin Tűz jegyet látnak bennem, akkor az tegnap valószínűleg kiderült volna számomra csak úgy spontán is, ha összeadok kettőt meg kettőt.  Feltéve, de meg nem engedve, hogy helyesen. Azért jobb, hogy Ildi megvilágította.

Hogy dicsekszem-e vagy panaszkodom, nem kérdés, elég az hozzá, hogy szombaton 13 óra 30 perckor ráléptem a parkettára, és pár óra ájult alvást leszámítva vasárnap 18 órakor takarodtam le róla. Az ott töltött idő most sem telt el anélkül, hogy a szívem ilyen-olyan rekeszei már-már a feldolgozhatatlanságig meg ne teltek volna élménnyel.

Az októberben összetoborzott kezdőkéimet időközben úgy megfertőztem, hogy immáron ügybuzgó, eminens középhaladók lettek, akikkel szombat délutánonként 4 óra tájban amolyan úri passzióból szétcincálunk egy-egy figurát, ontsa csak a belét, lássuk, mi mozgatja, mitől olyan szép. Ők ezt roppant mód élvezik, és erre áldozzák jobb sorsra érdemes idejüket. Én meg magas sarkaimon ehhez asszisztálok. Ezen a hétvégén rögtön óriási kihívás elé állított a főbérlő, amikor közölte, hogy mi csak táncizzunk nyugodtan az udvaron a kisteremben, de akkor ő most bezárja a főépületet, és ha a hastáncosok is befejezik fél 5-kor, akkor egyedül maradunk a telepen, amíg este 6 körül Béla meg nem érkezik. Egyedül. Kizárva. Nem én voltam az egyetlen nő, akit erre az információra rögtön elkezdett csiklandozni a bugyogója, mert VÉCÉ a főépületen kívül máshol nincs.

- Öööö…- kezdtem kampányolni a közérdek védelmében.

- Igen?

- Akkor hogy fogunk pisilni?

A pasas a problémát még hírből sem, így sóhajt, kigombolja a kabátját, és közli, hogy oké, még 10 percet marad, leszünk szívesek kipisilni magunkat, utána bírjuk ki, oldjuk meg, dugaszoljuk el. Az empátia lángpallosát fejem fölé tartva a helyzet magaslatára hágok, és minden egyes tanítványomat a következőképp üdvözlöm:

- Kell pisilni?

- ???

- Most menjél, mert 6-ig nem tudsz!

 -Öö. Oké. Szia.

- Szia.

Ez a lányoknál viszonylag szemrebbenés nélkül átmegy, a fiúk viszont gyanakodva méregetik a tancsit, aki valószínűleg megint túlvállalta magát, és nem pihente ki a munkahetet. Miközben felteszem neki a welcome kérdést, Szabi lezserül hanyatt vágja magát a kanapén.

- Pisilni? Nem. Tegnap pisiltem, majd holnap fogok.

Miután így felmértem a húgyúti körképet, ki-ki kisebb-nagyobb szorongással átmasírozik velem a VÉCÉTLEN kisterembe, és megkezdjük az órát. Na de beesnek a késők. Ezen aggódtam idáig. Krisztiék megígérik, hogy nem kell nekik, de a közvetlen utánuk érkező Nikiék arcán páni félelem.

- Kell pisilni? – kérdem, mire elképednek ezoterikus képességeimen.

- Ennyire látszik? Vagy honnan tudod?

Itt már röhögünk. Átküldöm őket a még tekergő hastáncolókon keresztül a klotyóra, ahonnan idült mosollyal térnek vissza. Ezek után rendkívüli esemény már nem történt, írnám, ha igaz lenne. Háromnegyed hatkor mindenkit kitoloncolok a teremből, mikor egy újabb akadály tornyosul elénk. Béla sehol. Ajtók zárva. Következő csoport beözönlik a kapun. Ott állok kábé 40 emberrel a VÉCÉTLEN udvaron, miközben jégszuronnyal a s*ggünkben a fagyhalál rémképe fenyeget. Így aztán eltekintve az ilyenkor ildomos „meleg tea és pokróc” szolgáltatástól, hevenyészett menekültszállót rendezek be az imént evakuált kisteremben, hogy odabent ácsorogva várjuk ki a Messiás eljövetelét. Persze Béla pont ma gondolta úgy, hogy egy kicsit később érkezik, így aláfestő jive számokkal emelem az eddigre már intim, családias hangulatot. Pálmáék szokás szerint űzött vadként esnek be, és amikor a potenciális probléma meglebbenti a kolléganőm fülcimpáját, azonnal elrikkantja magát:

- Nem baj, ha elmarad!

Már fordulna is ki, de útját állom, nem mentek ti sehova, tudom, hogy 3 gyerek, meg 75 elintéznivaló, de ti ide kikapcsolódni jártok, emlékeztek, ugye? Közben kiderül, hogy ennek nincs párja, ellenben jött egy tökúj valaki Németországból, remek, akkor majd ti lesztek ma egy pár, neked mi bajod van, nem hoztál cipőt, szokásos…6 után kicsivel begurul Bélánk, nyitja az épületet, és újra üdvözölhetjük barátunkat, a Toalettet. Ali baba és a negyven rabló megszállja a közepes termet, és már indul is a jive, szerencsére mindenki megússza ép végtagokkal a marhábbnál marhább kis gyakorlataimat.

Fél 8. Még csak 6 órája állok a vártán. Ideje egy kis ákosozásnak, mert annak mindig van ideje. Bízva abban, hogy senkinek nem tűnik fel, a tanárnő lélekmelengetés céljából küld magának egy dalt, de azonnal lebukik, felkérik, és egy kicsit hagyják vernyákolni is. De sajnos vége lesz hamar a bálnak, ideje összepakolni magam után a rumlit.

Juditom közben nagy szeretettel a kezembe nyom egy pár előre leegyeztetett csizmát, hordjam én inkább, nála csak a szekrényben áll. És jaj. A leggyönyörűbb csizma, amit valaha láttam: (nekem) combközépig ér, puha, mint egy fekete párduc (amennyiben a fekete párduc puha), szexi, elegáns, imádnivaló.

- Próbáld fel, Ildusom – biztat, közben szóba elegyedik Lehellel, aki táncóráim elmaradhatatlan tagja, amolyan kabalafigura. Mindig megmutatja, hogy mit nem szabad, és néha hozzá kell vágnom különböző tárgyakat, hogy viselkedésével ne zavarja az órát.

Lehel nyújtja a karját, hogy fél lábon marabuzva ne most taknyoljak el, én meg nézem-nézem a gyönyörű csizmát, de valamit nagyon nem értek.

- Ezt hogy kell?

Judit mondat közepén lepillant rám.

- Ott egy zipzár, húzd le, Ildusom – majd folytatja a csevejt Lehellel.

Jó, hát látom én, de ez csak a boka résznél van, hogy az ördögbe segít ez rajtam? Próbálom felülről belepasszírozni a vádlimat, de megreked. Ezek ketten ott diskurálnak felettem, én már csaknem térdelek, úgy birkózom a kis döggel. Lehel kitartóan fog, akárhogy tépem a karját fene nagy csimpaszkodásomban. Oké, lehúzom a mini zipzárat, de akkor most mi van? Bedugom a lábfejem az alsó lukba, és tanácstalanul megrángatom Lehel ingujját. Rám se ránt. Megint megráncigálom. Apa, figyelj rám!

- Nem értem, hogy hogy lesz ez így a lábamon – motyogok, mire végre a fölnőttek letekintenek rám, a kis oktondira, és összeröhögnek.

- Nem ott kell bedugni, Teee! Ez csak meglazítja…felülről bújj bele.

Akkora hülye vagyok, hogy Lehel átölel, Judit meg összepuszil:

- Ildusom! Pont olyan vagy, mint én! Egy rocket scientist!

Vinnyogunk a röhögéstől, mikor Béla zaklatottan becsörtet, és szigorú hangon megkérdezi, jövök-e jövő héten. Hogy a búbánatba ne jönnék, hát szinte ide szól a lakcímkártyám. Jó, akkor leszel zsűri? Leszek, leszek, hogyne lennék, mi lesz? Jack and Jill. Ó, azt tudom. Jó, akkor bemondom. Mondjad, Bélám, mondjad.

Ott állunk, bal lábamon tánccipő, jobb lábamon szadomazocsizma, mikor a nagyteremből beszűrődik az egyik kedvenc cha chám. Hát a Lehelt én így ebben a szerkóban bizony elkapom, és szaladgálunk négy teremkört, mikor megérzem, hogy valaki, aki az ajtófélfát támasztja már egy ideje, hatalmas szeretettel mosolyog rám. Az aurája szinte simogat. Nem látom még, de abban biztos vagyok, hogy nagyon szeretem. És tényleg. Drága barátnőm, körmeim egykori piktora, Niki az, aki úgy 1000 éve nem járt köztünk, és végre ma újra lejött táncolni. Rohanok fél lábon, már amennyire tudok, hogy megfujtogassam a szeretettemmel, mikor látom, hogy szinte könnyes a szeme:

- Ildici! Ha nem tudtam volna, hogy te vagy, ebből (mutat a lábaimra) akkor is rájöttem volna.

Ölelkezés közben hatalmas öröm ér, három tanítványom is úgy dönt, hogy életében először itt marad velem partizni. Az én holmim még a terem négy sarkában szanaszét, menjetek előre, jövök!

- Dehogy megyünk, nem merünk bemenni.

- A jó ég megáldjon benneteket, bementek, jobbra kanyarodtok, tükör mellett a jobb első szék az enyém, oda csoportosuljatok.

- Ááááá, nélküled nem megyünk be.

Jó. Lehelt feldíszítem, mint a karácsonyfát, még a fülén is a bugyijaim lógnak, és előre küldöm, mutass példát, én meg átvedlek. Tanárból Lázascsajjá. Mire átöltözöm, Szabi már hatalmas önbizalommal egészen az ajtófélfáig eljutott, Gábor és Heni még a lépcső alatti Harry Potter lakban töpreng.

- Gyerünk utánam - mondom, és betaszigálom őket a parkettára. Szabit sikerül a helyemig navigálni, Heniék viszont lecsatlakoznak az első sötét sarokban, ahol gondosan elrendezik a csomagjaikat, kabátjaikat. Csóválom a fejem, de úgy döntök, adok nekik időt. 5 percet. Lehellel megkezdjük a bemelegítésemet buli üzemmódra. Judit és Bendi már rég otthon érzi magát, táncol, beszélget, teszi, amit mi mindannyian minden szombaton. Először Szabit kapom el, aki jujjjujjjajjjjajjjgatva, de állja a sarat. A szám felénél megkérdi, hogy mit is táncolunk most, aztán, mikor megkapja a választ, lebénítja a para, hogy ebből a táncból már egy csomó figurát tanultunk, és tudni kéne. Lelazítom, hogy itt nincs semmiféle kéne, csak fogjon már rendesen, mert pikkpakk átveszem a férfi szerepet. Szemem sarkából látom, hogy Gáborék összes cuccukkal most átlopakodnak a kanapés sarokba. Kiszámolom. 3 percnél járunk, még belefér. Mire letelik az öt perc, csomagjaik társaságában ott sorakoznak szépen mellettünk, én meg gratulálok a bátorságukhoz. Kár, hogy három sarkot be kellett kirándulni, mire megérkeztek végre. Lehellel szépen kivesszük a részünket az újak szűztelenítéséből, akiknek fülig ér a szájuk, egyszerűen nem hiszik el, hogy táncolnak. Rég nem érzett öröm jár át engem is. Úgy keveredünk, hogy a három pár egymás mellett sorosan kapcsolva cha cházik, és hallom, ahogy ezek keresztbe kasul ordítoznak egymással, de velem pláne, hogy:

- Ildiiii! Táncoluuunk!

Virágos jókedvem kerekedik. Tényleg táncolnak. Nem csak egymással, hanem idegenekkel is. Egyszer csak elrabol egy partnerem, és tánc közben közli velem:

- Ezek az emberek szeretnek téged.

Mosolygok.

- Igen, tudom.

- Nem érted. Ezek az emberek SZERETnek téged.

De, nyugi, értem.

Minden buliban elérkezik az idő, hogy a tanítványokat be kell vágni a mélyvízbe. Rögtönzött salsa oktatást tartok a sarokban, ahova felsorakozik mögém Judit, Bendi, Szabi, Heni és Gábor. Állok a tánctérrel szemben, mögöttem feltehetőleg buzgón másolnak a nebulók. Egyszer csak Judit megkocogtatja a vállam:

- Ildusom, nézz már hátra egy pillanatra a vállad fölött.

Úgy teszek. Kábé Béláig ér a sorfal. Mosolygós nemtomkik táncolnak mögöttem, és láthatóan nagyon élvezik a magamutogatásomat. Béla sem rest a mikrofon végéről új diákokat toborozni, így hamarosan már egy kisebb harmadik bét terelgetek. Innen a bachata elsajátítása már ujjgyakorlat. Cuki szakköröseim csak úgy sugároznak mellettem, köröttem. A lelkesedésüket látva megint azt érzem: otthon vagyok.

Aztán fellázad a törzsgárda, és el-ellopnak a diákok köréből. Geradani nem csinál titkot abból, hogy azért kér fel most gyorsan, mert ha elszalaszt, éjfélkor megint puffogni fogok, és ha én egyszer puffogni kezdek, akkor másnap úgyis megírom facebookon. Még azzal is megvádol, hogy bizony kiszíneztem, átcsűrcsavartam egy-egy mondatot, hogy az véletlen se hasonlítson az eredetire. Na, ezen tényleg bepuffogok, és megfenyegetem, hogy ezt színezetlenül, csűrcsavarozatlanul meg is írom facebookon.

Szabi meglepő fordulattal áll elő: felkér egy angolkeringőre.

- Erre szeretnél velem táncolni?

Huszárosan bólogat.

- Mi ez?

- Angolkeringő.

- Pompás.

- Tudsz?

- Várjál, mindjárt megmondom – ezzel körbenéz, és lelesi az alaplépést Esztiékről.

- Na? Most már tudsz?

Igaz, hogy egy helyben, de ragyogó angolkeringő alapot táncolunk, és jót derülök, amikor meglátom rajta a tudni vágyók nyughatatlanságát, ahogy nézi a táncosokat:

- Hogy kell haladni? Hogy kell forogni? Hogy kell ilyetmegolyat….?!?!

Mielőtt az elfogódottságtól szemfestékesre maszatolnám az ingét, feltűnik kardostomi. Megint szemtelenül frissen, ropogósan, illatosan, és ami ránk nézve maga az armageddon: kipihenten. A tanítványok búcsút vesznek, nagy ölelés, nagy puszi, látom, hogy viszik haza a csodát, kicsit irigykedem is. 10 éve én se hittem, hogy ilyen van. Elérhető, itt Budapesten. Látom, mondják, kérni sem kell: legközelebb is jönnek.

Bélát úgy fél éjfél tájékán valami fura ihletettség szállja meg, és szoros egymásutánban leadja a kedvenc samba és jive dalaimat, így ha egy másodpercig is megfordulna a fejemben, hogy így 10 óra tánc után lepihenjek, az első taktus azonnal berúgja a motort. Lehel és a meggyötörtek ülnek, mint a verebek, és felénk pillognak. Béla is jó apámként csóválja a fejét, nyughassak már, nem kell mindent végignyomni, és a sors tényleg közbeszól. A vörös cseppek először a kezemre hullva adnak hírt a bajról, aztán megindul az áram. Az intő jel. Dől az orrom vére. A mindig, minden körülményben úriember Tomi kikísér a mosdóba, ahol betamponáljuk a nózimat, és visszabotorkálva kimagyarázom a partneremet, nem a könyöke, nem az ökle, csak az én vérnyomásom. Az ütött ki. Béla rám parancsol: leül, és nyugszik, így az utolsó értékes öt percet szégyenszemre és Tomi vállára lassan kivérezve agonizálom végig.

Szóval Jin Tűz. A Jin Tűz odaadó, meleg és szeretetteljes. Lángjának fénye utat mutat azoknak, akik beállnak mögé.

- Szóval. Ilyennek látnak az emberek. És ami furi, hogy ilyen leszel öregkorodra is – fejezte be Ildi a kávézóban.

- Gyertyaláng?

- Tűz.

komment

Extra Gyanú

2019.01.19. 15:30 D-mon

tragikomédia öt napban

Prológus

A december elsejére virradó hajnalon egyszer csak kinyitottam a szemem, és ösztönösen tudtam, hogy eljött értem a halál. Ide Káposztásmegyerre, az ágyamba, nyílegyenest a párnáim közé. Woody Allen óta tudjuk, hogy „a halállal márpedig foglalkozni kell”, és jó anyám a megmondhatója, hogy én hány Bóbitát és Füles mackót bőgtem végig ovis koromban, olyannyira megérintett az elmúlás gondolata, de bevallom, nem így képzeltem. Még ellamentáltam volna ezen egy darabig ott az ágyban, ha nem épp hétrét görnyedtem volna a fájdalomtól. A szörnyű kínt, ami az alhasamat markolta, nem részletezem, lényeg, hogy jókora vérveszteséggel, lépten-nyomon elájulva, de valahogy túléltem az éjszakát. Másnap arra jutottam, hogy el kell fogadnom: a korral egyre jobban fáj a menstruáció, így vállat vontam, bekaptam két görcsoldót, tánccipőt húztam, és úgy kb 6 órát végigtáncoltam. Mit sem sejtvén arról, hogy én előző éjjel bő vérrel s tisztességesen megszenvedve tulajdonképpen elvetéltem. Egy olyan terhességet, amiről tudomásom sem volt.

Gondoltam, elmúlt. Picit még görcsölgettem, de hála a vegyipar vívmányainak, a fájdalom kordában tartható, ugyanakkor aggasztó volt. Amikor állsz a katedrán a nagy eszeddel, de a szervezeted a hátsó padban jelentkezik. Először csak feltartja két ujját, majd kapálózni kezd. Vegyél már észre, te nyomorult. Pár nap múlva vajákos anyám kitartó s vészjósló károgására megvettem azt a kis eszközt, amitől felelőtlen tini koromban az ágyam alatt lakozó mumusnál is jobban féltem: beszereztem egy pisilős terhességi tesztet.  Ahogy a két vérvörös csík szépen párhuzamba rendeződött, hónaljból, térdhajlatból vékony, de szapora csíkokban megeredt rajtam a pánik. Azonnal hívtam a Győryt: itt valami nagy baj van, doktor úr. Egy nő ezt megérzi. Ha hihetünk a dupla vonalkáknak, és van is terhesség, az nem ott van, ahová rendeltetett. Pénteken még megszültünk egy véreredményt iziben: a hormon, amiről később szót ejtek bőséggel, semmi jóval nem biztat. Így virradt rám a szombat, amikor is reggel sürgős vizsgálatra hívtak a Péterfy Sándor utcai kórház negyedik emeleti nőgyógyászatára, ahol végül egy felejthetetlen 5 napot üdültem, melynek megéneklésével most megpróbálkozom. Intim lesz és kitárulkozó. De mindez mi ahhoz képest, hogy a vizsgálat miatt ugrott a kéthetente szombaton esedékes hajfestésem, és az elkövetkező napokat abban a szörnyű állapotban duzzogtam végig, amit csak egy lenőtt hajú nő érthet. Hogy még a hajam is ronda! Na, de viccelek, persze. Akadt itt nagyobb gond, nem is kevés.

December 8. szombat

Intenzív plafonbámulással töltött előző éjszakám okán reggel álltam neki a bepakolásnak. Nem éppen úgy, mint aki egy kórházba befeküdni készül, inkább úgy, mint aki a szombat esti fellépésére szedegeti össze a tánc cuccait. Mivel számoltam azzal, hogy a nőgyógyászati ügyeletben beígért vizsgálat elhúzódik, és ezért esélyes, hogy onnan egyenesen kell majd a táncterembe mennem, a következőket rámoltam be a sporttáskámba: két db tánccipő (hátha szakad), három váltás szexuálisan stimuláló táncruci (mert nagy eséllyel páran nézni fognak), mikulásjelmez (mégiscsak), krampuszszarvacskák (amíg Lehel le nem dönt és el nem hagyom), 1 kg szaloncukor (jutalomfalat gyanánt a cukker tanítványaimnak).  Szülésileg rutinos Blansi barátnőm előző napi figyelmeztetése azért még motoszkált a kisagyamban, így betuszkoltam még egy pár papucsot és egy pizsit is, de úgy okoskodtam, hogy szombat lévén biztosan nem nyúlnak hozzám úgy hosszasabban. A liftből visszaszaladva még írtam egy sort a délutáni csoportomnak: nem akarom a frászt rátok hozni, de lehet, hogy ma nem lesz óra, mert kórházba kerülök. Hát, rájuk hoztam, mint kiderült.

Anyának nem volt kérdés, hogy aznap nem kormánykritizálással kombinált szörnylövészettel tölti a szombatját. A nőgyógyászatra érve az üresen ásító folyosót jó jelnek vettem: nem lesz itt semmi baj, pikkpakk megvizsgálnak, még Láz előtt hazaugrom zuhanyozni, francnak hoztam magammal ennyi cuccot. Győry még pénteken kérte, hogy ha odaérek, hívjam fel, és megmondja, kit keressek, mert az aznap esti orvos bálon lebeszéli a sorsomat a szombati ügyeletessel. Próbálom nem elképzelni, hogy az irgalmatlan italozás után másnap mennyire lesz megbízható a reám mért doktor doktorovics ítélőképessége. A név, ami Győry uram macskajajtól zsibbadt szájából elhangzik, úgy hagyja el a két fülem közti átjárót, hogy a hallóidegeim abból semmibe nem tudnak belekapaszkodni.

- Tudja, már ismeri – mormogja a dokim minden bizonnyal sajgó homlokkal. – A füstös képű.

- Áááááááááááá! Hasznan…igen, emlékszem. Akivel nyáron nézegettük a cisztámat.

- Ő. De nem Hasznan, hanem Meshkat. A keresztnevét nem mondom, úgyse tudja megjegyezni.

A telefon csücskére ráharapva anyura hunyorítok, de szegény nem érti, min derülök szorult helyzetemben. De én igen, s páran ti is. Meshkat doktor volt az az amúgy nagyon kedves, nagy tudású orvos, akivel nyáron heti rendszerességgel randiztam, mert ezek ketten türelmesen végig drukkolták, hogy egy négy centis petefészek ciszta szépen felszívódjon bennem, és mivel a folyamat eltartott egy darabig, összemelegedtünk így hármasban. Én rettegve terpesztettem, ők poénkodtak, hogy ne legyek zavarban. Én pontosan tudtam, hogy felesleges engem vigasztalni, de beszálltam a játékba, és adtam alájuk a lovat rendesen. Mikor számot adtam kalandjaimról, Meshkat doktort a történetemben pimaszul Hasznan Basznan Krasznan-nak neveztem el, képtelen lévén megjegyezni ezt a kis egyszerű nevet, amit otthon a szülei nagy gonddal megkreáltak neki.

Snitt. Vissza a jelenetbe. Itt egy gomb, becsengetek a szülőszobára, istenem, mintha csak a szomszéd nénihez tejfölért. Kileng az ajtó, Hasznan nagy mosollyal üdvözöl, és bevezet a nyárról már alaposan megismert ultrahang szobába. Megbeszéljük, hogy emlékszünk egymásra, leterít egy kis papírt, ide tessek leheveredni, és előveszi barátomat, az ultrahang botot. Biztos van neki szép latin neve, de hát erről van szó: egy marha nagy bot, ami átvilágít. Mikor ilyesféle eszközökkel közelednek felém, meglehetős kételyekkel figyelem, hogy mi lesz itt a végkifejlet. Hátamon fekve gyorsan végigveszem valahavolt szeretőim sorát, és hálatelt szívvel gondolok vissza arra az egyre, akire méretileg ez a kicsinek nem nevezhető kütyü élénken emlékeztet. Mert ha azt túléltem, tán nem ma fogok karóba húzatni itt a gumilepedőn. Hasznan jó egy percet kotorászik bennem az ultrán hangos karddal, és időnként megkérdezi: ez fáj? Hm. Nem. És ez? Á, ez se. Mondtam én, hogy tök jól vagyok! És e…ááááááá! Jó. Fájdalom lokalizálva. Bólogat, mert számított rá. Kapcsolatunk e pontján kissé sértődötten elvesztem a bizalmamat, és kényszerítenem kell magam, hogy ellazítsam a négyfejes combizmom. Nem rúgsz. Kushadsz. Lazán. Hasznan a monitort bámulva, szabad kezével a hasamat nyomkodva rossz hírt közöl. Valamit lát. De hogy mit, azt nem tudja pontosan. Mire felocsúdnék, már le is vettek egy fiola vért, és megkezdődik a heteken át tartó HCG hormon megfigyelés.

(félre)

Kis glosszárium. Férfiaknak és a kérdésben nem érintett hölgytársaknak mondom, hogy a HCG hormon, ki a keresztségben a Humán Chorialis Gonadotropin nevet kapta, a fogamzást követő 10-12. napon mutatható ki olyan mennyiségben, hogy terhességet jelez. Ez az érték 20 milliliter, mely két, vagy két és félnaponta megduplázódik. Esetemben azt kellett a vérvétellel megállapítani, hogy mekkora bennem ez a hormon, mert az árulja el, hogy terhes vagyok-e, avagy már nem. Ha magas és felfelé törekszik, az nagy baj, mert akkor méhen kívüli terhes vagyok, és következésképp: életveszélyben.

Na, de vissza a megultradugványozott, lecsapolt kis testemhez. Amivel én ma este fellépek, ugye. Hasznan visszatessékel véreresre aggódott anyámhoz, akkor tessenek szívesek leülni a folyosón, a sürgősségi labor egy óra alatt kész – kecsegtet, és gyorsan hozzáteszi: ha nem jó az eredmény, be kell feküdni.

Beeeefeeeeeküdni!!! Hát a feküdni szóval életem során csupán annyiban gyűlt meg a bajom, hogy angolul kicsit nehezebben jegyeztem meg a múlt idejét, mint más rendhagyó igéknek, de azt is csak azért, mert ezt a tevékenységet folyamatos jelenben preferálom inkább. De várjunk: miről beszél ez a drága jó ember?! Nem elég, hogy le van nőve a hajam, a gondolat, hogy én az estémet a Szombat esti láz helyett egy kórteremben töltsem, az elképzelhetetlennel volt határos. Ilyenkor az anyák – mivel mindig jót akarnak, csak nem mindig jól - megkezdik a tutujgatást. Nem kérsz inni? NEM! Nem fázol? NEM! Nem vagy éhes? ÉHES?! EGY MORZSA NEM MEGY LE A TORKOMON! ANNNNNYUKÁM! Szegényem. Csendben elzarándokol nekem egy Balaton szeletért, és hűségesen leül tőlem biztonságos távolban a padon. Én csak állni vagyok képes. Meredten bámulok ki a koszos nyóckerbe. Anyu azt hiszi, hogy unatkozom, ezért keresztrejtvényt dugdos felém. Dehogy unatkozom. Intenzíven imádkozom. Nem fekhetek be, Istenem, kérlek, ne engedd. És mit akarnak ezek velem? Csak nem felvágni??? Eltelik fél óra. Megfagyunk. A folyosón akkora a huzat, hogy a terhesvitamin reklám zászlóként lobog a faliújságon. Egy óra múlva felbukkan Hasznan, és kéri, hogy együnk már valamit, majd szól, ha megvan az eredmény. Együnk…ez is. Másfél óra múlva nyakam köré kanyarítom a sálam, mert még a végén tüdőgyulladás miatt fogok visszaélni a vendégszeretettel. Két óra után felkerül a sapka és a kabát is. Hasznan ismét elviharzik, még nincs eredmény, de könyörgöm, igyanak legalább egy kávét a büfében. Nem, mi sehova, igaz anyu, itt várunk szépen, nehogy közben meglógjon a HCG. Anyám azzal próbál vigasztalni, hogy ha meg is műtenek, altatásban csinálják majd az egészet, de valami tragikus elszólás következtében így vigasztal:

- Nyugi, élve úgysem fognak megműteni. Öööö. Ébren. Mondom: ébren.

Három óra múlva pulóverekbe, kardigánokba takarózva kapom a hírt: sajnos nemhogy nem ment le, de tegnap óta nőtt, 4500. A kis dög. Befekszünk.

Hasznan rutinosan nem hagy időt a sokkra, jöjjenek velem, ezzel elvezet a nőgyógyászati felvételi irodába, ahol - amíg a nővérrel szemben beigazítom magam alá az ingatag hokedlit - elmorzsolok két könnycseppet. Anya meg ne lássa. Hasznan egyszerre magyaráz a hölgynek és nekem. Hamar átlátom a haditervet. Ma megszűnök szabad ember lenni. Önveszélyes vagyok. Hétvégén itt maradok megfigyelésre, hétfő reggel HCG-t nézünk, és ha nőtt, egy kis icurkapicurka jelentéktelen diagnosztikai laparoszkópiás műtéttel kikapják, ami oda tévedt a bal petevezetékbe. Igazán semmiség. Rutineljárás. Nincs kockázat. Közben aláírom, hogy beleegyezem, hogy megműtsenek. Beleegyezem, hogy megkatéterezzenek. Aú! Beleegyezem, hogy a katéter átszúrhatja a húgyhólyagot. Beleegyezem, hogy történhet tízezer előre nem látott malőr. A kilencedik papírt már el sem olvasom, megadóan firkálom a nevem, mintha valaki mást küldenék a vágóhídra. Lopva nézem anyámat, mikor omlik össze. De nem. Ő az a fajta, aki mindig olyankor erős, ha baj van. A széteséssel megvárja a békeidőt.

Hasznan azzal a romantikus ígérettel búcsúzik, hogy még vacsora előtt megultrahangoz, és elviharzik. Megkapom a fényűző négyágyas 431-es lakosztályt. A műtő mellett. Csuhajj. Az egyetlen szobatársam pár óra múlva saját lábán távozik, így semmi nem zavarhatja meg a jól megérdemelt szorongásomat. Most áldom Blansi eszét, hogy hoztam egy pizsit legalább. Anyu átveszi a hadvezér szerepét, én meg intenzíven sajnálom magam. Délután egy óra van. Átöltözöm pizsibe, és bebújok az ágyba. Jobb, ha begyakorlom, hiszen ezt fogom csinálni most pár napig. Amíg a többiek repedtre táncolják a parkettát…gondolom, de gyorsan ellapozok innen agyban. Anya birtokba veszi az összes ágyat, és elkezdi logikus kupacokba rendezni a hozott holmit. Tánccipők haza, mikuláscucc haza, szaloncukrot végül is ehetsz, az maradjon, szexibugyik haza…szomorúan nézem, ahogy az esti tánc hozzávalói eltűnnek a táska mélyén. Hevenyészve összeírjuk, hogy mire lesz szükségem a lakásomból, majd anya még hozzáteszi az evőeszközöket (nehogymár, szerinted nem fognak adni kanalat? és tényleg nem). Szegény neki indul a málhákkal, én meg ott maradok az ágy közepén a pizsimben, a sokat látott fehér csempék közt. Tévé nincs, a fürdő a szomszéd szobával közös. Felhívom anyát, hajszárítót is hozzál, tudod, hogy én minden nap hajat mosok! Jó barátom, a telefontöltő várakozón néz rám. Tudjam csak, hogy most ő lesz a leghűségesebb társam. Eszembe jut, hogy ezen a hétvégén úgy kábé a fél világ számított rám: két fellépés, a közönség, egy 30 fős tánccsoport, számos barát. Mi legyen a sorrend? Először írok a szívemnek kedveseknek, én sajnos kórházban, de nem ijedj meg, elég ha én meg vagyok, persze, gyere be, ha tényleg nincs jobb dolgod, amúgy is jól jönne egy meleg ölelés. Utána időrendi sorrendben megyek, attól függően, hogy hol számítanak jöttömre kelet felől. Kac. A tanítványaim egy emberként halmoznak el szeretetükkel, amin végre kibőgöm magam. Itt csak a csempe bámul, az meg úgyse hatódik ezen meg. Utána sorra lemondom a fellépéseket, a találkozókat, a hétfői munkahelyi megjelenést. Úgy döntök, hogy bár minden bizonnyal illetlenség belügyeimet kiteregetni, de én ugyan nem titkolom el senki elől, több energia azt takargatni, mint színt vallani. Pláne egy ilyen extrovertáltnak.

Egy óra sem telik belé, befut az első látogatóm, szívében aggodalommal, arcán mosollyal, hóna alatt egy csupor mára igencsak köznevesült nutellával. Mert rólam van szó, nem másról. De drága vagy, bőgöm el majdnem újra magam, de én ilyet biztos nem ehetek műtét előtt másfél nappal, azért nagyon összepuszilgatom érte. Ennyi kedvesség láttán összeszedem magam és felszegi fejét bennem az életerő. Amikor Hasznan a sötétedő délutánban értem küldet, már nem is olyan süppedős a papucsom. A dokim ezúttal nem egyedül támad, egy joviális, kerek képű orvos is a csodálatomra vár. Félpucéran heverek a lepedőn, amikor udvariasan kezet nyújt, doktor valaki, persze nem jegyzem meg így a mezítelen szeméremdombom felett tíz centivel mélázó nevet. A figyelem a monitorra irányul. Immáron ketten néznek először ráncolatlan, később ráncolt homlokkal, valamit mormognak maguk között, de látom már, ma sem leszünk okosabbak. Sajnos semmi változás, az azonosítatlan kis 6 millis bigyó még mindig ott üldögél a számára nem kijelölt helyen, de azért aludjak jól, ha fáj bármi, csengessek.

Anyu kétszer akkora málhával tér vissza a beszerző körútról, mint amivel pár órája elpingvinkedett. Úgy felszerel, mintha két hetet jöttem volna táborozni a Velencei tó partjára. Miután magamra hagy, és még csak 7 óra van, szórakozási lehetőség után nézek az intézményben. Úgy döntök, hogy ha már enyém a kecó, akkor fodrászkodom, és wellnesselek egyet itt a tagadás fázisában. A hétvége áldásaként senki sem lakott rajtam kívül az emeleti kórtermekben, így ráérősen és halkan dúdolgatva hosszasan zuhanyoztam, aztán a kipacsált vízmennyiséget fél óráig törölgethettem, és hangoskodhattam a hajszárítómmal kedvemre. Bejött az élet. Drága barátaimnak köszönhetően este 9-re majdnem ínhüvely gyulladást kapok a sok jó kívánság megválaszolása közben, és jót nevetek tesóm első kérdésén:

- Töltőd van?

Lehet utálni napjaink internetfüggését, de ha nincs nálam telefon, és azon nincs net, a lelkem már vacsi után visszavonult volna sajnálgatni magát a sarokba. Így viszont este 8 fele Szellő Tomi jóvoltából fotót kapok, ahol táncos barátaim jobbulást kívánva tömegesen integetnek nekem a Szombat esti láz parkettájáról egyenesen a kórházi ágyamba. A DJ mikisapkában, mások csuriba tett ujjal, puszit dobálva. Még jó, hogy százas zsepit hozott anya, annyira patakzik a lelkem.

Az első éjszakán semmit nem aludtam. Az hagyján, hogy az ágy kényelmetlen, a szoba jéghideg volt, és a kispárnám pótolhatatlanul hiányzott, Hasznan Basznan Krasznan búcsúzóul olyat mondott, amitől minden sejtem haptákba állt, és éberen őrködött, nehogy álom jöjjön a szememre. Imígyen szólt:

- Reggel műtéti előkészítés: leveszünk hat fiola vért.

December 9. vasárnap

Biztos ismeritek az érzést, amikor az éjszaka közepén rápillantotok a telefonotokra, és kiszámoljátok, még hány órát alhattok. Na, hát én egész éjszaka elvoltam ezzel a játékkal. 1 óra 42. Jesszusom, de nem bírom a vérvételt. 2 óra 10. Nem fog jönni a vérem, úristen, nem fog jönni a vérem. 3 óra 47. Ha elkezdi nekem masszírozni a vénámat, elájulok. 4 óra 25. Fogadjunk, hogy nem fog jönni a vérem, és még a végén kézfejből vesznek. Jó, akkor hányok. Így beszélgettem magammal egy darabon. Aztán egy pillanatra elnehezültek a szemhéjaim, és máris éktelen zajra riadtam. 5 óra 37-kor egy szürreális világba cseppentem. Mindig mesélték, hogy a kórházakban irreálisan korán ébresztenek, de erre nem számítottam. A folyosó járólapjain lábbal végig rugdosott alumínium felmosó vödrök vicsorgó csikorgására. A párbeszéd alapján kiszámolt legalább két takarítónő panaszos ordibálva-beszélgetésére.   

Öt perc múlva nyikorog az ajtó, felkelepel a neoncső, és Ursula nővér lép az ágyam lábához. Kapok egy üres pohárkát, reggeli első vizelet, és közli, hogy öt perc múlva vár a nővérszobában, levesszük a vért. Amit ő nem tud, hogy én egész éjjel pisiltem, mert érfalrugalmasítás céljából tegnap annyi vizet pumpáltam magamba, amennyit máskor két nap alatt. Azért csak megtöltöm a kis poharat és a felmosófákat kábán kerülgetve elbóklászok a szobájába. Az úton megint megfagyok. Beülök a kis helyiségbe, és láss csodát: az ablakai sarkig tárva. Mert Ursula nővér szellőztet. Leveszem a mackófelsőmet, és amikor megadóan odanyújtom a karomat, kedvesen figyelmeztet. Hogy neki hideg a keze. Én ekkor már jégtömbre fagytam, de a testem nem csak a hidegtől reszket. Jön a spray, a vénatapogatás, a gumiszalag, újra tapogatás, végül a tű. A kupakok cuppogásából arra következtetek, hogy rendben ömlik a vérem, így egy picit megnyugszom. Rég tudom már, hogy vészhelyzetben legjobb taktika a szocializálás, így kikérdezem, hogy milyen itt egy éjszakai műszak, sokan vagyunk-e betegek és amúgy hogy van, mennyire fáradt szegénykém. Mire testem vérmennyiségének tizedét lecsapolja, már barátnők vagyunk. Még ragtapaszt is kapok, spurizom vissza az ágyba. Itt éberen elgyengélkedem további két órát, mikor üzennek értem, hogy jelenésem van az ultrahangban. Hasznan ugyanolyan udvarias, de már hulla fáradt, amikor beinvitál. Ezúttal a tegnapi doki mellett egy hölgy is rám mosolyog, amikor belém tolják a rudat. Nem mondom, hogy jól esik a hajnali szerelem ebben a vérszegény állapotomban, de legalább megtudom, hogy ugyanolyan rejtély vagyok számukra, mint előző nap. Úgy okoskodom, hogy ha minden nap n+1 doktor lesz jelen, a hetedik napra bizony szűkös lesz számunkra a hely a vizsgálóban.

Az Úr napja szakadatlan telefonnyomogatással telik. Záporoznak a kérdések, vigaszok, aggodalmak. Anya végig asszisztálja, ahogy megpróbálom leszurkolni nagy haveromat, Spenótot a torkomon. Egyél kislányom, mert ma már nem ehetsz többet. Tudom én. A holnapi műtéthez olyan üresnek kell lennem, mint a matematika szorgalmi füzetem volt anno. Tesó mosolya se őszinte, amikor délután lehuppan az ágyamra.

- Már megint kóház, vazze – összegzi, és megállapítjuk, hogy apunak is pont ilyen szekrénykéje volt az otthonban. Az is így nyekergett, és tépni kellett a fiókját. Próbáljuk terelni a figyelmem, de egy-egy görcsöcske azért időnként nekirohan a petefészkemnek, hogy tudjam, miért is nyaralok itt.

Délután egytől már nem ehetek, estétől nem ihatok. Érdekes dolog az éhség. Ha meg is rohamoz, simán megértetem vele, hogy nem szabad, és ebben megnyugodva el is kotródik. Mit edzettem annyit nyáron, atyaég? Csak az kellett volna, hogy jöjjön valaki, aki rám szól: nem ehetsz.

Délután nyílik az ajtó, és egy hatalmas szőke mosoly tolul be rajta. Zsuzsa nővér.

- Mondták, hogy van egy Extra Gyanú a 431-esben, és én rögtön tudtam, hogy maga az, Ildikó!

Illik, nem illik, én bizony magamhoz ölelem a nővérkét, akit már jó párszor abba a nem túl hálás helyzetbe hoztam, hogy ő lehetett a „Próbáljunk meg vért venni Ildikétől” című kortárs darabban a legdrámaibb mellékszereplő. Mint második anyukám, úgy óv, úgy izgul velem, és megnyugtat: holnap is ő lesz szolgálatban, így ha műtenek, le nem veszi rólam a szemét. Aztán felhívja a figyelmemet, hogy este 8-ig zongorázzam le a tisztálkodást, mert elzárják a meleg vizet. A hajmosásról úgy fél 7-re végleg leteszek, amikor negyed órája csurgatom a jéghideg vizet luxusfürdőmben. Este 8-ra körbeturnézom a folyosó összes zuhanyzóját, de olyannyira nem járok sikerrel, hogy visszakotródom a szobámba és bevállalom a hideg zuhanyt. Most nem dudorászom, rövid sikkantgatásokkal két perc alatt végzek. Szellő Tomi újra kezébe veszi a lelkem üdvét. Fél percenként kapom az Ötórai teában nekem szelfiző táncos barátaim szívfájdító, s egyben szívmelengető fotóit. Telefonnal a kezemben nyugovóra térek. Annak ellenére, hogy nyugtalan éjszakát jósolok magamnak, az egész napos stressz és a több napja tartó kialvatlanság végül elhozza az álmot a szememre. Legyen, aminek lennie kell, gondolom, és csak egyszer ébredek fel az éjszaka közepén: oké, hogy megműtenek, de ugye attól még elmehetek a pénteki Ákos koncertre?!

December 10. hétfő

A ma reggeli vödörtaszigáló ébresztést követő menetrend szerinti ledöfést humánusan, ágyban kapom. Már annyira bele vagyok fásulva a sztorimba, hogy nem is drukkolok. Legyen csak az a HCG akár 8000, ha úgy tartja úri kedve, úgyis mindjárt visznek és trancsíroznak. Egy picit hagynak alukálni még (értsd: üveges szemmel szomszéd ágylábat bámulni), aztán szép sorjában érkezik mellém három riadt tekintetű nő. Két fiatal, és egy idősebb. Mindenki hozza a saját kis pizsamáját, pohárkáját, történetét. Felcsigáz a feladat, hogy én vagyok itt a rezidens, nekem kell őket rendezni. Rögtön összehaverkodom velük, szia, veled mi lesz, te mi járatban, a hölgynek mi baja? Borzadva hallgatom, hogy mi ügyben járnak itt. Két centis méhkimetszés. Petevezeték átjárhatósági vizsgálat altatás és érzéstelenítés nélkül. Rosszindulatú áttét a szeméremajkon, kimetszés.  Rögtön vágom, hogy az én reszortom, hogy kimozdítsam őket a félelmükből, ezért épp praktikus tanácsokat és információkat osztogatok nekik, amikor olyan váratlan vendéget kapunk, akivel még én sem számolok. Egy kötött pulcsis, vadászsapkás bácsi rövid kopogtatás után belép és látszik, hogy nem ma kérdezi először:

- Hölgyeim: újság, magazin? Dióbél?

A négy műtétre váró közül ki-ki hirtelen abbahagyja a tevékenységét. Egy emberként bámulunk rá, és nem hisszük el.

- Olcsón adom!

A bácsinak valami nem esik le. Dióbél vs műtét. Műtét vs dióbél. Ki a francot érdekel?!

- A piacon 4000. Nálam kilója 3000. Na?

Én, mint rangidős, rácsukom az ajtót, de kilincs csikordultával máris mindkét szárnya kitárul, jön a zsúrkocsi az első műtétesért. A petevezeték átjárhatóságis. Szegény totál felkészületlen, sietve letépi ruháját, és felmászik a zöld lepedőre. A műtősfiú próbál úgy viselkedni, mintha ez a világ leghétköznapibb dolga lenne. Mert neki az is. Épp, hogy búcsút intek új barátnőmnek, mikor Győry bekukkant: jelenésem van az ultrahangon. Összekapom magam, és csatlakozom hozzá, közben begyűjtjük Hasznant, és ezek ketten valamit nagyon tárgyalnak mögöttem, miközben masírozunk az unalomig megismert folyosón.

Hasznan egyszer csak megtorpan:
- Hova lett Ildikó?
Győry kuncog mellette, és az előttük vonuló hátsómra mutathat, gondolom, mert nem nézek hátra.
- Ó, hát nem vettem észre! Nem úgy néz ki, mint egy beteg!
- Nem úgy szokott. Táncosnő.
- Ááá! Már értem! Milyen jól jött volna az orvosbálban!

A vizsgáló várója túl van zsúfolva izgatott kismamákkal, és azok teljesen felesleges férjeivel. Bocsánat, hogy ezt mondom. Már pár napja itt dekkolok, de úgy látom, a férfiaknak itt annyi hasznuk van, hogy falfehérre sápadva foglalják azt a kevés széket, ami a váróban elsősorban a nők rendelkezésére áll(na). Némelyik, amelyik ácsorog, annyira kivan, hogy azon gondolkodom, átadom a helyem.

Hasznan beül a monitor elé. Úgy nézem, aludhatott egyet, mert eltűntek a vérerek a szemfehérjéből. Persze nem csak hármasban vagyunk. Biccentek az ismerős arcú, harmadik dokinak, és felmászom a helyemre. Megadóan terpesztek a gumilepedőn, amikor életem legbizarrabb beszélgetésének leszek fültanúja:

- Főorvos úr, hoztál gumit?

- Nincs koton?

- Elfogyott.

- Hozok.

Innen tudom meg, hogy miként tisztogatják a Rettenetes Botot. Most, hogy már nem félek annyira, mert 2 perc múlva úgyis felkaszabolnak, megfigyelem a műveletet. Barackmagnyi zselé a tetejére. Gumi óvszer a testecskéjére. Behatolás. Hümmögés. Hárman vizslatják a monitort, Győry fogja a térdemet, mert ő olyan, mint én: szentül hiszi, hogy a testi kontaktus megnyugtat. Repkednek a latin kifejezések, de velem nem babrálnak ki, pár tíz cikken túl vagyok, mindent értek. Azt is, hogy lövésük sincs. Hasznan előrántja telefonját.

- Főorvos úr, itt vagyunk az Extra Gyanúval, gyere már át, nézd meg te is, kérlek.

Már megint ez az Extra Gyanú. Mit akarnak ezzel? Miközben folyik a lézerkardozás (hadd játszanak a fiúk), nekem leesik a tantusz. Én vagyok az Extra Gyanú. Extra, mint kívül. Méhen kívül. Ó, hát nem hiába vagyok nyelvészbölcsész, végre megtudom indián nevem. Szakkörünkhöz csatlakozik egy újabb főorvos, már alig bírja becsukni az ajtót, akkora a tömeg. Hasznan hóna alatt rám vigyorog, Győry vállán áthajolva nézi a képet, szemüvegszárát rágicsálva bólogat, és kikommunikálja a diagnózist, amit már mind a négyen tudunk:

- Hát, nem egyértelmű.

Itt kisebb vita kerekedik a teendőkről. Próbálom a jelenetből nem kihallani a diagnosztikai, meg a laparoszkópia szavakat, de ott vannak azok, még ha el is morzsolva a fogak között.

- Emlékezz rá, mi volt a múltkor, főorvos úr. Hazaengedtük, aztán három nap múlva…

- Visszahozta a mentő – fejezi be Győry felhős homlokkal, és felsegít. Odasúgja, hogy menjek vissza, mindjárt beugrik mellém az ágyba. Ezt így. Mert ő ilyen, és mert tudja, hogy velem nem kell a píszí.

Műtétembe beletörődve visszaslattyogok a szobámba, ahol egyre fehérebb arcszínnel várakoznak a szobatársak. Rám ugranak. Mit mondtak, mi lesz velem? A para bizony nagy kovács. Megható, hogy vadidegenekből mit ki nem hoz egy kis közös szenvedés. Győry utánam jön, leül az ágyam szélére, és megfogja a kezem. A nők ösztönösen elhallgatnak, visszahúzódnak, saját dolgukkal foglalatoskodnak, egyik pizsamát hajtogat, másik wc papírt pakolászik, de tudom, minden idegszálukkal figyelnek.

A dokim elmondja, hogy nem műtenek meg. Mégsem. Elindult lefelé a HCG, és bár még az ultrahang kép nem megnyugtató, mert nem tisztultam egy millilitert sem, Hasznan és ő bíznak a szervezetemben, időt szeretnének nekem adni, hadd küzdjek meg vele. Váltunk még pár mondatot, elmagyaráz ezt-azt, mosolyog, beszúr egy-két poént, udvarol, mint mindig. Elmondja, hogy ha kérheti a türelmem, maradjak még két napot, és ha ugyanilyen szépen csökken a HCG, nem lesz műtét. De mivel még holnap is a szemembe akar tudni nézni, ő mindent meg szeretne tenni azért, hogy ne vegyenek ki semmit belőlem, aminek ott a helye. Mármint a petevezetékemet. Mert manapság ez a tendencia, mondja: a team inkább kiszedi, ami nem tetszik neki, nem hagy bent semmit. Megegyezünk, elköszön. A középső ágyon fekvő nő felül:

- Ki volt ez a csodálatos férfi?

Mintha feljebb csavarták volna a fűtést, kicsit átmelegszem. Mesélek nekik a dokimról. Olyan áhítattal figyelnek, hogy a hetes busz fékcsikorgását is hallom. A tekintetükben látom, amit mindig tudtam. Mi, nők, bizony azonnal képesek vagyunk beleszerelmesedni abba, akinek ennyire ki vagyunk szolgáltatva. Ebben a házban példának okáért az orvosainkba. Megjön a reggeli, Zsuzsa nővér velem örül, mégsem lesz műtét, egyek, csak egyek. Bűntudattal majszolom a vajkrémes-mackósajtos kiflimet. Egyre másra jönnek a műtősfiúk, hozzák-viszik a nőket, nagyüzemben folynak a műtétek. Más dolgom nem lévén, beállok nővérkének. Itatok, zsepit hozok, kéz a kézben ágy szélén ülök. Zsuzsa nővér fél óránként benéz, és jelentést kér. Összemosolygunk. Aznap megkapom a szobaparancsnoki rangot. Estére úgy elfáradok, hogy a látogatóimra már alig van erőm. Furcsa nem egyedül lenni a kórteremben. Felvet bizonyos kérdéseket, ami eddigi nagy magányomban nem volt releváns. Mikor oltsunk lámpát? Hogyan osszuk be a wc-t? Diszkréten kilenckor leoltom a lámpám, és még éjfélig chatelek. A holnapi nap eseménytelen lesz, legalábbis azt mondták.

December 11. kedd

Még jóval a vödörrugdosás előtt furcsa zajra ébredek. 5.14. A fürdőszobából vízcsobogást hallok, és nem túl elfojtott beszélgetést. Hinnye, de korán támadt valakinek kedve a tisztálkodásra. Azért is meglepődöm, mert nem érzékeltem előző nap, hogy ott valakik egyáltalán laknak. Laknak ám. A zajokból és szavakból azt hallom ki, hogy nagy műtétes betegek első talpra állítása és mosdatása történik épp. Itt tessék átlépni a katétert, a vérrel ne tessék törődni, ha kijön, visszadugjuk, tessék belém kapaszkodni….Ismét elszorul a szívem, mert rájövök, miért is kosztolok itt napok óta. A gondolat, hogy a szövetemet felhasítják, hogy vér és váladék fröccsen, és műszert műszer után taszigálnak majd belém, elborzaszt. Megkezdem a napindító ágyláb-bámulást. Szomszédaim még alszanak. Jó nekik, ők ma már hazamehetnek. Átsuhan az agyamon, mennyivel jobb lett volna hétfőn túlesni az egészen, már én is készülnék haza. Pénteken meg Ákos koncert. Hát én oda márpedig négykézláb is.

Érkezik a reggeli, de engem elszólítanak. Újabb ultrahang. Átverekszem magam az izgatott kismamák és felesleges férjeik között, lássuk, mit akarnak már megint tőlem. Érdeklődve nyitok be a szobába, ahol nem kevesebb, mint öt orvos tolong. A két enyimé megvan, a többi már nem érdekel. Csak az nem hagy nyugodni, mi ez a zsibvásár, ha minden a holnapi HCG-től függ. Hamar kiderül. Parázs vita alakul ki, Győry most sokkal gondterheltebb, Hasznan is lehajtott fejjel pöckölgeti az egeret, valami a fejük fölött látszik épp eldőlni.

- Kukkantsunk be holnap – indítványozza az ötödik elem, és mire kimondja, már érzem az ismerős tenyeret a térdemen. Azt súgja: nem eszik olyan forrón.

De nekem is eljött a birkatürelmem vége: most már igazi kísérleti nyúlnak érzem magam. Sok mindent nem veszek zokon ezen az ágyon. Nem érdekel, hogy meztelen vagyok, nem zavar, ha kitárulkozom, nem bánom, ha minden nap megnéznek a Nagy Bottal. De most már ne hegedüljenek az idegszálaimon. Győry kicsit csendesebben kéri, hogy menjek vissza, és pislant, hogy jön utánam. Nem tetszik, határozottan nem tetszik, hogy nem tetszik neki valami.

A reggeli után haza készülődő nők boldog mosollyal üdvözlik a csodálatos férfit, aki ma épp oly kedves és csodálatos, mint tegnap. Most nem ül az ágyamra, mert meg van fázva. Így is szép kerek mondatokban magyarázza el, hogy mi történt odabent: hét orvos foglalkozik az ügyemmel, és ebből az osztályvezető műteni akar. A többi nem. Most rajtam megy a farokméregetés. Nyilván szakmai szempontok alapján. Győry azzal hagyja el a szobát, hogy előfordulhat a műtét, de a holnapi HCG lesz a perdöntő.

Valahogy nem akar lemenni a torkomon a kiflivég. Amikor rám nyit a tegnapi magazint, dióbelet árusító bácsi, mogorván lerázom. Délutánra kiürül a szobám, és újabb vendégek érkeznek. Mint megtudom, másnapi nagy műtétesek mind. Két méh- és egy mióma eltávolítás. Két velem korú, és egy idős néni. Összepajtizunk hamar, szokás szerint elmondom a házirendet, átbeszéljük, ki mitől fél. Megint meghat a közös sors közösségépítő ereje. Kell-e ennél hatékonyabb csapatépítés?

Ekkor benyit az Első Bunkó Nővér. Hangosan, lekezelően, félvállról beszél hozzájuk. Érdeklődve figyelem, hogy milyen instrukciókat kapnak. Bélkezelés címen hashajtó italt isznak, estefelé pedig elhangzik a következő kérdés:

- Punciborotválás mindenkinek volt?

Öh. Csak kapkodom a fejem. Már eddig egyszer nekem akartak ugrani, de se bélkezelést, se borotválást nem kért rajtam számon senki. Az éjszakás nővér szöges ellentéte a délutáninak. Tündércuki. Kiderítem, hogy ez utóbbi rám is vonatkozik. Nem mintha nem tartanám karban, de egy gyors pillantás után a nővér rám kacsint: teljesen simára. Aranyos, mert ajánlgatja, hogy majd ő megcsinálja, de hát nem ma kezdtem az ipart, elvonulok a borotvámmal. Jéghideg csapvízben persze nem leányálom a művelet, de a nénire gondolok, és rögtön semmi bajom. A beretválás után megtudom: van ám meleg víz, csak épp fél órát kell folyatni a csapot hozzá. Takarékos.

Az ágyban aztán megkezdődnek a rémtörténet mesélések. Kivel mit fognak csinálni. Az ablak alatt lakó duci lány még férfit sem ölelt életében. Hatalmas miómája kidülleszti a hasát. Az orvosa azt javasolta, a miómával együtt kapják ki a méhet, petefészkeket, az egész hóbelebancot. Ő legjobban mégis attól fél, hogy meztelen lesz a lepel alatt, és meglátja egy férfi. A mellette fekvő szőke bombázó rögtön felháborodik. Ki ne vetesse a méhét. Beszéljen a dokival.

A mosolygós, bőbeszédű néni semmitől nem tart. Lesz, ami lesz. Elmeséli az egész fiatalságát, közben rutinosan apró szakaszokra tépi a wc papírt, mert ha jön a fosás, akkor nem lesz rá idő. Akkor szaladni kell. És így is lett. Felváltva 3 percenként valamelyikük biztos ott hagyott mondat közepén.

Én bevallom nekik, hogy a kanül és katéter szavaktól rettegek, de a néni megnyugtat. Az én műtétem a legkisebb, hajam szála sem görbül. Ezen bizony elszégyellem magam, és csendben maradok.

A bombanő pedig egyszerűen rákos. Kész. Passz. Ő közülünk a legnyugodtabb. Úgy van vele, hogy a baj már megtörtént, a döntés megszületett, már csak a megoldásra vár. Irigylem a higgadtságát.

Nekem csak most esik le, hogy ők holnap reggel pont olyanok lesznek, mint akik előző hajnalban a túloldalon katéterben botladozva zuhiztak. Hirtelen elapad a közlékenységem. Jobb, ha ezt nem tudják. Persze a többiek részletesen tárgyalják az intubálást, műtéti kockázatokat, én meg bedugom Ákost, ne is halljam a rémségeket. Vacsora nincs. Visszajön a Tündércuki nővér és betolja a holnapi kellékeket. Két zsúrkocsi tele infúzióval, kanül, branül, géz, ragtapasz, tűk dögivel. A nővér az est fénypontja. Tízezer kérdést fel lehet neki tenni, annyira türelmes. Mint megtudom, a holnapi nap akár itt forgathatnák a Vészhelyzet következő évadát. Annyi a műtéti előjegyzés, hogy este nyolcig robotolnak majd az orvosok. A bezuhanó esetekről nem is szólva. A holnap érkezőknek már nincs elég ágy. Nem tudja, mi lesz. Mivel elárulja, hogy előbb a nagy műtéteket veszik előre, utána a kisebbeket, úgy este 7-re saccolom a debütálásomat. Úgy alszunk el, hogy a néni megnyugtat minket: nem kell félni. Isten vigyáz ránk. Meglepő módon újra olyan könnyeden alszom el, mintha valaki a szomszéd ágyról őrizné az álmom.

December 12. szerda

Vödörrugdosást meg sem várva, fél óra víz-zubogtatás után hajnalban mindannyian lezuhanyzunk. Kikészítem a százegykiskutyás ultragáz hálóingemet. Pongó és Perdita a fél testemen elterpeszkedve lógatják egymásra rózsaszín nyelvüket. Büszkén belebújok. Amennyiben komoly dolgokra kerül ma sor, legalább valaki röhögjön, ha már én nem.

Ebben a hacukában kapják le a fiolácska vért. Megkezdődik a három órás várakozás. Közben érkeznek a nővérek, és megtudjuk: a miómás lányzó lesz az első. A tegnapi bélkezelés miatt még kicsit aggódik, úgy érzi, mintha maradt volna még bent valami, de nincs már idő, csak egy gyors pisire, és megkapja a kábszert.

- Ettől mindjárt ellazul – nyugtatja a nővérke, és kicsit magunkra hagy. Öt percenként érdeklődünk, hogy hat-e a cucc.

- Jaj, lányok, tök éber vagyok – nyafogja. – Mi van, ha nem fog használni?!

- Nyugi, ez még nem az altató, ez csak azért van, hogy ne parázz túl sokat.

- Hát én parázok.

Mire visszacsoszogok a pisilésből, a lány már két kezét a tarkója alatt összefűzve azt hallucinálja, hogy ő egy lovacska, aki egy illatos tavaszi réten nyargal.

- Hú, ez jóóó cuccc – integet felém. Bánja is ő, hogy pucér, és mindjárt idegen pasik fogják nézegetni.

Visszatér a nővérke, és egy-két bizarr tárgyat odahord az ágyához. Mi, a betojtak, szemünk sarkából figyeljük a műveletet.

- Ilyet kaphatok otthonra? – kérdezi alig forgó nyelvvel. A nővérke pont úgy beszél vele, mint egy kétévessel: mosolyogva, megértően, türelmesen. Nem kaphat. Vényköteles.

- Óaz nem baj! Van egy haverom. Ő mindent felír!

Közben észre sem veszi, hogy mi történik vele.

- Na…figyu…jaj, bocsánat, nem akartam tegezni…

- Csak nyugodtan – babrál rajta a nővér.

- Mosmicsinász?

- Bekötöm az infúziót.

- Óhhhahahhaa!

A néni szeméből könny csordul, úgy hahótázik.

- Mégaztakartam kééédezni, hogy húha, vájjjávájjjáá..

Vinnyogunk, pedig mindjárt ránk is jön az úthenger.

- Hogy én mosmá' akkor nem fogok bekakilni?

A bombanő eddig csak a maga visszafogott módján mosolygott, most már ő is felnevet. Odajön hozzám, és bejelöljük egymást facebookon.

A nővér megnyugtatja a drogost, hogy már mindjárt aludni fog, ne aggódjon, nem fog bekakilni. A lány felemeli a mutatóujját, és koncentrál.

- Háááá…hát azt én nem ígérem!

Kész. Eddig bírtuk. Kacag a 431-es kórterem. Érkezik a műtősfiú, és megkéri a meztelen lányt, hogy másszon fel a zsúrkocsira. Szinte elpirulok, ahogy frivolan, a srácot stírölve ellavíroz az műtőasztalig, és hatalmas popóját kerekre pucsítva feltornázza magát az lepedőre. A srác nem mer ránk nézni, elegyengeti rajta a leplet, és kifelé indul vele. A csajszi puszikat dobál felénk, mi pedig sok szerencsét kívánunk. Mikor bezárul mögötte az ajtó, lelohad a mosolyunk, magunkra maradunk a félelmünkkel. Jön a menetrend szerinti magazinos-diós bácsi is, de ma is kitessékelem. Anya üzen, végzett a vízórás, indul be, és ha kell, itt ül éjfélig. Tudok-e valamit. Még semmit, gyere.

A bombanőt készítik éppen elő, amikor Hasznan besiet, és megáll az ágyamnál. Én már ülök is fel, menjünk.

- A HCG 3000. Hazaengedjük.

Hirtelen nem tudok mit kezdeni az információval. Már annyira beleéltem magam, hogy a mai nappal pont kerül az ügy végére, és kis tortúra árán holnap távozhatok. Szinte csalódást érzek. Hasznan elmagyarázza, hogy haza ugyan engednek, de el nem, megfigyelés alatt tartanak, amíg teljesen le nem csökken a hormon. Győry főorvos úr tud róla, de sajnos szegényt leverte a betegség. Nemsokára jön valaki a zárójelentéssel. (Hasznan el)

A bombanő közben rászól a nővérre, hogy őt ne kábítsa el, mert beszélni akar az orvosával, akit nem is ismer. Kanüllel a karjában bágyadtan rám mosolyog.

- De jó neked.

Isten tudja, miért, de én nem így gondolom. Egy árnyék ül rám. A zsigereimben érzem, hogy ez a döntés nem egyöntetű. Valami nem kerek. Értesítem anyut, akik nem hisz a fülének. Írok pár üzenetet az értem aggódóknak a kis asztalnál ülve, miközben úgy falom a vajas zsömlét, mint egy kiéhezett oroszlán. Gépiesen pakolok össze. Most ez komoly? 5 napig itt szorongtam, és ez a megoldás? Csak nagyon lassan szivárog vissza a jókedvem. Amíg a zárójelentésre várok, odafészkelem magam a bombanő oldalába, és szorongatom a kezét. Megbeszéljük, hogy minden rendben lesz, ne féljen. Adok neki egy puszit, és kicuccolok. A néni szundikál, őt nem háborgatom.

Anya sem nyugodt. Lassan, de praktikusan csomagolunk be. A szekrény előtt guggolva derül ki, hogy jé, volt még két pólóm, meg három bugyim, itt a nutella is, meg a farmerom…hú, de vártam, hogy újra felvehessem. Hazafelé összerakom a képet. Nem volt elég ágy. Csökkent a HCG. Várakozni otthon is tudok. Hazafelé anya megesket, hogy a nappalokat tölthetem otthon, de éjszakára nála a helyem, amíg egyedül vagyok. Kétfelől tömött táskákkal kipányvázva megy előre, mint a tank. Semmit nem enged hoznom.

- A lényeg, hogy az Ákos koncerten ott lehetek.

- Viszel sámlit. Végig ülsz. Mikor kell kontrollra jönni?

- Hétfőn.

Anyám totyog, totyog, egyszer csak megáll, és kifulladva rám néz:

- Na, arra már jössz egyedül, édes lányom. 65 évesen öreg vagyok már ahhoz, hogy heti kétszer a szülészeten üljek.

(remélem) VÉGE

Epilógus

Ezután még három kontrollra visszarángattak, a kis bigyó távozott, a HCG pedig úgy lecsökkent, hogy elvitatták tőlem indián nevem. Nem voltam többé Extra Gyanú. Csak egy komplett vetélés.

 

 

 

 

 

 

 

 

   

komment

Rútul

2018.11.13. 16:22 D-mon

ext.jpgValahol ott kezdődtek a gondok, amikor rájöttem, hogy nemhogy a bauxit lelőhelyeket, én bizony még a Csehszlovákiának nevezett pacát sem látom sehol az egész vaktérképen. A tanárnő monoton hangja már álomba ringatta a fásult látókat, de mi hárman-négyen, akik a nagy igyekezetben vesztünkre kigúvadtunk a szunyókáló gyerekfejek erdejéből, szörnyű tettre sarkalltuk Zsuzsa nénit: merő jó szándékból előre ültetett bennünket. Elsőként egy paddal előrébb, aztán kettővel, végül kínjában már a vászon tövébe.

- Innen látod, Ildikó?

- Már látom, köszönöm! - hazudtam.

Ebben az évben orvosi vizsgálatra küldték az egész hatodik dé-t. Örültünk persze, mert a nagyszünet utáni matekórát – ha jól helyezkedett az ember - jó eséllyel el lehetett lógni, én viszont magamban rettegtem is, mert volt nekem egy sötét titkom. Amit már évek óta sejtettem. Nevezetesen, hogy én bizony a jelek szerint nemsokára szemüveges leszek! Szemüvegesnek lenni általánosban - ezt tudtuk mind - nem csak kicsit nyomi, hanem egyenesen egy sorscsapás, egy valóságos önbizalomcsúszda, amiből a harmincas éveid derekán csak méregdrága pszichoterápiás szeánszok eredményeként kászálódsz ki. Jó esetben. A gondolat, hogy anyám fodrászkodása jóvoltából a bilifrizurás fejemet még egy szemüveg is csúfíthatja, fényévekre repített célomtól, melyért hosszú, csillagfényes éjjeleken Breki béka barátomat két tenyerem közé passzírozva szorgosan imádkoztam: tudniillik, hogy menthetetlenül és végérvényesen belém szeressen Sandokan, a maláj tigris. De legalább a Gyimesi Ábel. Így aztán eltökélten érkeztem a vizsgálatra: itt kérem, bármi derüljön is ki, én szemüveges nem leszek. Isten engem úgy segéljen. Ijesztően hamar kerültem sorra. Az osztálytársaim egytől egyig végig darálták a táblát, és mint akik jól végezték dolgukat, mosolyogva adták a kezembe a kilincset. A doktor bácsi rám se nézett, csak intett a kis sámli felé és a naplóba hümmögve arra kért, olvassam fel, amit a narancssárga szekrényről lelógó táblán látni vélek. Dobpergés, halálfélelem, de hatalmas megkönnyebbülésemre két ismerős alak pöffeszkedett a fehér háttér előtt. Ezt tudom - gondoltam, és fennhangon közöltem:

- 32!

A bácsi kezében egy pillanatra megtorpant a toll.

- Ezen a táblán csak betűk vannak - lehelte ízlésemhez képest kicsit túl ridegen és már nyomta is a pecsétet a vényre. Hiába sírtam el magam, a verdiktről szóló papíros megírattatott.

 

- Na, mi volt, na mi volt?! – tudakolták a pajtásaim, de én szégyenemben csak zokogtam, és képzeletben örökre szóló búcsút intettem a sarokban verekedő szerelmemnek, legalábbis annak, akiről úgy sejtettem, hogy a három közül ő lehet.

Egy telezokogott párnahuzat és két korabeli szerelmes számokat tartalmazó magnókazetta végigvinnyogása után másnap az irreverzibilis vénnyel és hasonlóan meggyőzhetetlen édesanyámmal felszerelkezve megjelentem hát annak rendje és módja szerint az SZTK-ban.  A szemész az orrnyergemre helyezett egy üres szemüvegkeretet, majd sorra pakolta bele a lencséket úgy, hogy amikor az egyikkel túrót sem láttam, rápattintotta a következőt, arra rá az újabbat, arra rá azt, amivel már a táblát legalább láttam és még 8-10 ilyet, amíg meg nem világosodtam. Amikor végre megállapításra került a mínusz 4, kába bánatomban leokéztam egy kék-fehér csíkos keretet a készülő lencsémhez. Hiba volt. Azonban a várt iskolai kiközösítés elmaradt, de nem csak az. Végül se Sandokan, se a Gyimesi Ábel nem lett az enyém; ezekről a szerelmi bánatokról bővebben összegyűjtött verseimből lehet informálódni.

Ugyanebben az évben aztán „sportoljon a gyerek valamit!” felkiáltással édesanyám nagy ötlettől vezérelve beíratott karatézni, ahol a sérülésveszély miatt megint úgy találtam ott magam a tatami közepén: szemüveg nélkül, homályban tapogatózva. Heti kétszer jártunk edzésre nővéremmel, aki nagyjából ugyanannyit látott a wado ryu-ból, mint én: fiú- vagy éppenséggel lányhangon kiabáló, irányunkba nagy sebességgel közlekedő vitorlavásznakat. Rajongó alaptermészetem ebben a korszakban sem kímélt meg a csalódásoktól: szerelmes lettem a sportegyesület legjobb képű és legelérhetetlenebb pasijába, a Surján Jocóba. A Jocó-korszak jó pár évet felölelt, az erre vonatkozó költeményeim Csokonait megszégyenítő eltökéltséggel szólnak a Reményhez. De hiába vallottam neki szerelmet, szegény tini fiú pont azt tette, amit bármelyik tini fiú helyében én is tettem volna magammal: körberöhögött.

Édesanyám egy falat nasiért indulhatott a konyhába azon az emlékezetes éjjelen, amikor a szobám előtt elhaladva nem tudta nem észrevenni, hogy párnámba ordítva bömbölök.

 - Miért sírsz, kislányom?

- Éhhhnnn…cshhakk áhhhlokk itth ahz abhlakhbahh..és shhírok..mert én ooo-oolyahhn cshúúúúnya vagyoook…ehhhnnngeeem sheeenki sheee fog sooo-ooha szheretniiii..víííí!!!

Mai eszemmel nem irigylem szegény anyukámat, aki végtelen szeretettel, de engem reálisan látván elmondta az egyetlen vigaszt, ami őszintén a szájára jött aznap este: „az idő neked dolgozik”. Azaz: most csúnya vagyok, de eljön majd a nap, amikor szép leszek. Addig meg én vagyok a kisildi, akit mindenki szeret. Akár szemüveges, akár nem. Pont.

Miközben még utoljára lejátszottam egy Kim Wilde számot, hogy dramaturgiailag indokoltan zokogva aludjak el, ünnepélyes fogadalmat tettem. Megígértem a Jóistennek, hogy én aztán senki szívét össze nem töröm. Ha csak egy férfi is jön, aki valami rejtélyes okból majd belém szeret, és pechemre én meg őbele pont nem, én őt is meghallgatom, és kedves szavakkal megvigasztalom majd. Ebben meg is állapodtunk és végre elalhattam.

A dolgok akkor kezdtek jóra fordulni, amikor Gyimesi Ábel szemüveget kapott és megértettem, hogy ez nem a világ vége. Hogy anyunak igaza lett-e? Az anyukáknak mindig igaza van, nem tudtátok?  Szép lassan 40 éves lettem. Nem mondhatom, hogy térdközépig gázolok az általam valaha összetört szívekben, de megesett, hogy hókon nyomott a fogadalmam. Mert ha valaki, én tudom, mit érzett a rút kiskacsa ott Lengyelországban. Vagy várjunk…az mégiscsak Csehszlovákia volt?

komment

Olasz pasikról és egyéb édességekről

2018.11.07. 16:30 D-mon

italyan-erkekleri_314435.jpgHuszonkevés éves voltam és még csak pár hónapja szőke, amikor a párommal eldöntöttük: abban az évben a nyári vakációt a szénhidrát fővárosában, Rómában fogjuk tölteni. A történelemtől roskadozó műemlékeken, a tiramisun és a pizzán kívül – bevallom - az érdekelt a leginkább, vajon igazak-e a mendemondák, amiket az olasz férfiakról addig hallottam. Hogy fáradhatatlanul és mindig, minden körülményben udvarolnak, hogy folyton ápoltak, divatosak, és hogy beléjük kell szerelmesedni, de halálosan. Összecsomagoltam hát a legminibb, legfodrosabb és legpasszentosabb ruhadarabjaimat, és a felhők felett lehunyt szemmel végig azon álmodoztam, hogy miként hever majd a lábaim előtt a teljes olasz válogatott. Ha egyáltalán.

Még csak pár napja szürcsöltük a mindenféle ízű jégkásákat a roppant romok árnyékában, amikor kísérleteimet illetően máris számtalan tapasztalatra szert tettem. A rekkenő hőségben arra számítottam, hogy ha az ivarérett és kozmetikumokat vásárolni szokó férfiak nem is, de az idős bácsik azért csak hozzák a papírformát, és bűzleni fognak kicsikét. Csak amennyire júliusban a mediterrán éghajlaton dukál. De nem. Senkitől sem kellett a villamoson, buszon, múzeumban odébb laposkúszni a szaga miatt. Az első pipát az ápoltság kérdéskör kapta hát.

A non-stop udvarlás bizonyítása azért haladt nehézkesen, mert bár szerelmetes fajták, az olasz pasik sem síkhülyék. Felmérik a versenytársakat. Az ő konkurenciájuk esetemben egy szögletes arcú, ránézésre sem túlzottan szociábilis, a hímek közti rivalizálásban pedig egyenesen zéró toleranciát hirdető, zordképű pasas volt. Aki nem mindig értette a tréfát. Így kutatásaimat azon három perc leforgása alatt kellett kiterjesztenem a társadalom különböző rétegeire, amikor ő mondjuk pisilni ment, vagy megbámult egy autót oly részletességgel, ahogy csak a magyar pasik tudnak, és ennek okán átmenetileg magamra maradtam. Ekkor aztán – mintha vezényszóra - megindult a raj, és az egyes hímegyedek a „ciao, találkoztunk-e már valahol?”-tól kezdve a bellissima ragazzá-ig mindent bevetettek, hogy tekintetemet egy fél percre rabul ejtsék. Ezt jól, s eredményesen csinálták, meg kell hagyni. Ugyanakkor mégsem éreztem magam veszélyben, mert legtöbben a Mosolyra utaztak. Nálam meg az mindig van bőven.

A Fázis II klinikai vizsgálatok azonban mégiscsak egy szupermarketben értek el olyan értéket, hogy végre kézzelfogható eredményt produkáltak. Egy kb SPAR méretű és jellegű boltban jártunk, ahol szokásunkhoz híven minden helyinek vélt marhaságot összevásároltunk: fagyit, üdítőt, kekszeket, táblás csokit, kerek csokit, lyukas csokit, és tucatnyi haszontalan és egészségtelen kacatot. Az első döbbenet akkor ért, amikor ráfordultunk a kasszákhoz vezető folyosóra, és olyat láttam, amit itthon soha. Visszagondolva megkockáztatom: az egész annak köszönhető, hogy az olasz munkaügyesek körültekintőbbek, és jobban kielemzik a célpiacot, mint mi. Ugyanis a pénztárakban egytől egyig férfiak mosolyogtak, és vagy a nyárra való tekintettel, vagy, mert ezt diktálta a dress code, nem tudni, de mindegyik kigombolt, és lezseren kétfelé kihajtott inggel végezte a munkáját, miközben az egyik rágózott, a másik a rádióból bömbölő slágert énekelte túl, a harmadik épp a törzsvásárló nénivel flörtölt. Egy másodperc alatt hatalmas zavarba hoztam magam.  A mi pénztárasunk egy csokibarnára sült, fekete szemű gyönyörűség volt, aki már akkor kiszúrt, amikor én kis nyári rucimban még nyakig a nyalókák között piruetteztem. Ahogy közeledtem hozzá, elordította magát olasz nyelven, mire a másik kettő horkantva röhögni kezdett, és attól kezdve egymásnak adták-vették a labdát.  Bár nem néztek egyenesen rám, a szőrtüszőimben éreztem, hogy ki vagyok beszélve az utolsó négyzetcentiméteremig. Mialatt leolvasta a különböző vonalkódokat, a fekete szemű pénztáros a pasimra fittyet hányva megállás nélkül futtatta rajtam le s fel a szemét, és olyan provokatívan fürkészte a tekintetemet, hogy lángra kapott a fülcimpám is. Állítom, hogy nem volt az a kis szirom a virágmintás ruhámon, amit ne tudott volna utána csukott szemmel lerajzolni, ha kérem. Én már ezen a ponton rápecsételtem volna a papírosra, hogy oké, bizonyítást nyert, tényleg minden olasz pasi amorózó, amikor egy ennél is meghökkentőbb dolog történt.

Elérkeztünk ahhoz a pár polchoz, ahol más dolgod már nincs, mint a kosaradból a szatyorkádba pakolni a portékáidat. Én itt már gyönyörűségem teljes tudatában vigyorogtam a mákdarálótól kezdve az üvegvisszaváltó masináig mindenre és mindenkire, amikor a semmiből elénk lépett a Keresztapa. Jó, nem volt olyan daliás. Se annyira öltönyös. De valahonnan tudható volt, hogy ő a Főnök. Alacsony termete és jókora pocakja ellenére volt az ipsében valami, amitől még ma is eltátom a szám. Folyékony olaszsággal kikapta a kezemből a kosarat, és olyan természetességgel, mintha őt ezért fizetnék, olyan szépen logikusan elrendezte a cikkeket a szatyorban, hogy anyám se tudta volna jobban. A pasim egykedvűen nézte a csávót, és éreztem, már kezd nagyon elege lenni az olaszokból. Amikor végzett, a Keresztapa felaggatta a szatyrot a párom alkarjára, mintha neki mindössze teherhordó funkciója lenne tökéletességem mellett, elém állt, és megragadta a jobb kacsómat, majd némán, és meghatódva megcsókolta. Ezt követően odalépett a feldíszített és tisztességesen megalázott barátom elé, majd mutatóujját a mellkasába döfve - olyan angolsággal, amit sokat hallott angoltanár-i vájt fülemmel szerencsére csak én értettem - így szólt:

- This woman…NOOOO to SUPERMARKET! This woman…to RISTORANTE!

…és ezzel gyengéden, de véleményét kicsit sem palástolva kétszer lassú egymásutánban arcon csapkodta a pasasomat.

- Mit mondott? – kérdezte amaz felhősödő homlokkal, mialatt kifelé cibáltam a boltból.

- Semmit…hogy van itt egy fasza étterem – mentettem a helyzetet, de amikor összecuppant mögöttünk a tolóajtó, visszanéztem, és még láttam, ahogy a Keresztapa elfogódottan utánam néz, de mire csókot dobott volna, a kasszás csávó már vállára vette, és négy kört rohant vele diadalittasan a narancsládák körül.

komment

Talabor virága, avagy hogyan (ne) haljunk bele a szerelembe

2018.11.03. 12:51 D-mon

narcissus_by_samwdean-d3f3csx.jpgTalabor a hátán feküdt a virágillatba bódult mezőn, résnyire nyitott zöld szemében vidáman összeszaladt a szikrázó nap minden fénye, egy jobb sorsra érdemes búzakalászt billegtetett a szájában, és kedvenc időtöltésének hódolt épp: önnön sorsán gyönyörködött. Szerencsés fickónak tartotta magát. Összevont szemöldökkel és megbocsáthatóan hamiskásan egy szerelmes dalt dúdolt, amibe roppant mód beleélte magát – ha nem ismertük volna jól, azt hihettük volna: az imént törték ripityára a szívét. A helyzet azonban most sem ez volt. Valójában az előző éjszaka képeit pörgette át újra emlékezetében, amikor egy bájos ifjú leánnyal szentül elhitette, hogy egy fél mondatával a lelkébe gázolt. Talabor örömét lelte az efféle könnyed mókázásban, nem gonoszságból, nem ártó szándéktól vezérelve, hanem inkább csak a játék miatt. A játék mindig izgalomba hozta, felpiszkálta vadászösztönét, és előcsalogatta belőle a majdnem-hősszerelmest. Hősszerelmeshez hasonlító állapotában egész egyszerűen ellenállhatatlan volt. Ez a leányka is oly szépen engesztelte. Olyan szelíden, olyan naivan. Oly nagy igyekezettel. Hát ki tudott volna neki nem megbocsátani? A férfi sokáig keresgélte a megfelelő szót: édes; igen édes volt, ahogy ennyire törte magát – mélázott Talabor, és félig elmosolyodott. Haját szerelmesen s kissé korholva borzolta a szélasszony, mintha megsejtette volna a feje alá tömködött roppant zsák titkát. Nektek, kik még nem ismeritek Talabort, elmondom, bár talán már rájöttetek: ő volt az a férfi, akire széles e világon minden nő vágyott. Volt bár nála fiatalabb, szebb, erősebb, okosabb is – de vonzóbb senki ember fia. Imádták a nők.

Talabor épp a sorsa felett érzett elégedettség mámorától nyújtóztatta tagjait, amikor a keze egyszer csak belegabalyodott valamibe. A valami vékony volt, hosszúkás, langymeleg és lágy. Talabor lehunyta a szemét, és próbálta kitapintani a részleteket. Gyakorlott mozdulattal finoman végighúzta rajta két ujját, és önkéntelenül is cirógatni kezdte. Csalhatatlan férfiösztönei azt diktálták, hogy ami nem szúr, csíp, vagy harap, azzal gyengéden érdemes bánni, mert előbb vagy utóbb meghálálja, így a vékony szárú idegen testet becézgetve hamarosan beazonosította új ismerősét. Kissé elemelte fejét a zsákról, vigyázva, hogy azt senki könnyűszerrel ki ne ránthassa onnan, résnyire nyitotta a szemét, és szemügyre vette a kezében tartott dolgot. Egy bájos, barátságos, a szokásosnál kicsit nagyobb fejű virág nézett vissza rá, és amikor azt mondom, nézett, azt szó szerint értsétek. A hatalmasra tágult zöld szempár alatt a pici orr és a vékony kis száj egy hús-vér lányra emlékeztette a férfit. Sőt. Megesküdött volna rá, hogy a virág elpirult. Napsárga szirmait is épp úgy lengette a szellő, mint dús hajkoronát: lobogtatta jobbra, balra, befújta a szemébe, majd kisimította onnan. Talabor meg is állapította magában, hogy ha ez a csinos kisvirág leány volna, bizony az ő ízlésének való volna. Fel is ült rögvest, mert izgatott lett, mint minden alkalommal, amikor nők közelségét érezte a tarkóján.

- Szia, kisvirág – hunyorgott a szemébe, és elővette azt a mély orgánumát, amiről tudta: olyan hangszer az, ami minden ajtót kinyit, mert úgy játszott rajta, ahogy csak ő tudott.

Mulattatta a helyzet, hogy egy virággal incselkedik. Fő a változatosság – gondolta, és mutatóujjával megcirógatta hátul azt a helyet, amit a nyakszirtjének gondolt. A virág összerezzent, és sűrűn pislogva tanulmányozta Talabort.

- Hogy hívnak? – folytatta a férfi, és jóízűen felkacagott. – Már hogy is tudnád megmondani…

- Én egy nárcisz vagyok – szólalt meg egyszer csak a virág, mire Talabor meglepettségében abbahagyta a cirógatást. – Megkérhetlek, hogy ezt ne hagyd abba? Még senki nem ért hozzám így, mint te...Talabor.

Talabor őszintén elcsodálkozott, és folytatta a simogatást, mert szívesen tett mások kedvére – bár ezt az önzetlenséget elsősorban a nők irányába gyakorolta. Zsákját sem féltve közelebb ült, és törökülésbe helyezkedett, úgy szemrevételezte a virágot. A tekintetéből áradó kedvesség bizalmat ébresztett a virágban. Talabor nem tudhatta, de a mező legkülönösebb virágszálához volt szerencséje. A kis sárga virág nem egy közönséges virág volt a többi közül, bizony messze földről jöttek megcsodálni nem hétköznapi képességét. Nevezetesen azt, hogy értett az emberek nyelvén, és az emberek őt ezért nagyon szerették. Aki csak leült mellé, mind azon kapta magát, hogy miután legféltettebb titkát, hőn áhított vágyait, legfájóbb bánatát is elmesélte neki, mintha varázsütésre megoldódtak volna a gondok-bajok-óhajok: a szomorú felvidult, a vágyakozó reményt kapott, a kisvirág csodálatos hatást gyakorolt mindenkire, aki csak szóba állt vele. Márpedig vele mindenki szóba állt.

- Honnan tudod a nevem?

- Hmmm – mosolyodott el a kisvirág. – Azt mindenki tudja.

- Igazán?

- Ühhümmm – mosolygott tovább a kisvirág, és lehunyta a szemét, úgy élvezte az érintést.

- Ki mindenki?

A kisvirág felnyitotta a szemét, és - mintha fejben utána számolt volna - az ég felé nézett.

- Itt, akit látsz, mindenki. A virágok, a fák, a mókusok, az őzek és az emberek. Igen, az emberek főleg.

- És beszélnek is rólam?

A virág elkuncogta magát, mert hallomásból már tudta, amivel most szembesült is: Talabort – bár vitathatatlanul tájékozott volt és kifejezetten intelligens - kevés dolog érdekelte jobban e világon, mint önmaga.

- Meghiszem azt – sejtelmeskedett a virág.

- Elárulod, hogy mit?

A virág huncutul beharapta alsó ajkát, és előrukkolt az ajánlattal.

- Elmondom, ha holnap is eljössz.

- Eljövök – vágta rá Talabor, és még pár pillanatig farkasszemet nézett a virággal, majd egy utolsó simítás után felegyenesedett, és vállára vette zsákját. – De most már dolgom van.

- Tudom – szontyolodott el a virág, aztán természetéből adódóan valahonnan ismét reményt gyűjtött, és vidáman a férfi után rikkantott: - Itt várlak holnap!

Talabor vissza se nézett, de bal kezével búcsút intett, és elballagott.

Másnap a virág korán ébredt. Szirmai a szokásosnál is sárgábban tündököltek, lágy szára már akkor melegebb volt a földnél, mielőtt felkelt volna a nap. Csak nem lázas vagyok? – tűnődött, de mivel kicsattanóan jó kedve volt, elhessegette a gondolatot. Délig viszonylag nagy türelemmel várt. Tudta jól, hogy hova tűnik el a férfi éjjelente, és sejtette, hogy a tevékeny éjszakák után nem fog korán kelni. Délután azonban már minden jövevényre felkapta a fejét, izgatottan várta, hogy mi bukkan fel a dombtetőn, de egyre másra csak jó ismerősei jöttek, Talabornak se híre, se hamva nem volt.

- Eljön – bátorította magát hősiesen, és olyan furcsán bizseregni kezdett a nyaka ott hátul.

- Hát téged meg mi lelt? – szállt mellé barátja, a rigó. – Úgy ragyogsz, mint egy drágakő.

- Várok valakit – villantotta rá egy pillanatra aggódó tekintetét a kisvirág, majd elnézett a háta mögött, és tovább fürkészte a távoli tájat.

- Már láttam. Úton van ide – vetette oda a rigó, és rosszallóan méregette a virágot, aki a hírre elpirult. - Nem tudom, miket képzelsz magadról, de felejtsd őt el – kapott a csőrével a szirmai felé. – Nem téged keres. Ő egy férfiember. Te meg csak egy nárcisz vagy. Egy virág.

A kisvirág dühösen nézett barátjára.

- Te azt honnan tudnád, hogy mit keres?

- Látom őt eleget reptemben. Tudom. Tegyél le róla.

- Te nem ismered őt – sértődött halálra a virág, és többet pillantásra se méltatta a rigót.

- Te tudod. Én szóltam.

A rigó tovább repült. A kisvirág szívében aggodalom gomolygott, és elszomorodott a keserű szavak hallatán. Mire Talabor előbukkant a dombtetőn, már fortyogott a méregtől.

- Már azt hittem, nem is jössz el – vetette oda neki, de akármennyire is dühösnek szeretett volna hangzani, a mondat végét már elmosolyogta.

- De hiszen itt vagyok – térdelt mellé Talabor, súlyos zsákját lezserül levetve válláról.

A virág nem volt benne biztos, de az ormótlan tárgy mintha nehezebbnek tűnt volna, mint előző nap.

- Köszönöm, hogy nem felejtettél el – énekelte a kisvirág, és a boldogságtól, mely a férfi közelében úgy áradt szét a szárában, mint a lávafolyam, egészen átmelegedett a teste.

- Megígértem – mondta Talabor, és kedvesen nézegetve a virágot, egyenként végigsimította sárga szirmait. A kisvirág táncra tudott volna perdülni örömében, de csak lehunyt szemmel ringatózott.

- De most rajtad a sor. Te is ígértél nekem valamit – mondta a férfi, miközben egyre csak cirógatta a virág fejét.

A kisvirág egyszerre kinyitotta a szemét. A csalódottságtól egy pillanatra azt sem tudta, mit szóljon, és még jobban utálta a rigót, aki majd biztos kárörvendően kineveti, ha megtudja: igaza volt. Talabort egyáltalán nem érdekelte a kisvirág. Ugyan kíváncsian méregette, de a kisvirág szíve mélyén tudta: csak arra kellett neki, hogy önnön tükörképének egy újabb üvegszilánkjában megnézegethesse magát - általa. Mert éppenséggel ő tudott beszélni.

- Igen, valóban – mondta a virág. – Sokat beszélnek rólad. Férfiak, nők, gyerekek…nők, leginkább.

- Ühümmm – mélyített a hangján Talabor. – És mondd csak: a nők miket beszélnek?

A kisvirág torkában megakadt a hang.

- Hogy…milyen vonzó férfi vagy.

- Nocsak - hümmögte melegen Talabor, és odahemperedett a kisvirág mellé a fűbe. A virág szíve nagyot rúgott, ahogy megérezte a férfi mellkasából felszálló illatot. – És még miket mondanak rólam, kedves kisvirágom?

- Azt is…hogy te…- a virág elbizonytalanodott. Nehogy túl sokat mondjon. Hiszen még a végén eltereli magáról a figyelmet. Konokul elhallgatott, de Talabor pontosan tudta, mivel lehet megoldani a virágszálak nyelvét. Oldalt gördült, felkönyökölt, miközben a másik keze mutatóujjával finoman cirógatni kezdte a kisvirág szirmait, nyakát, testét. Semmit sem hagyott ki.

- Jaj, te kisvirág..szinte izzasz – súgta neki, mire a virág megremegett. – Ugye nem vagy beteg?

Talabor odaérintette ajkát a virág szirmához, mire az ájultan lehanyatlott. Talabor ügyesen kinyitotta tenyerét, és elkapta a virágot, mielőtt a földre pottyant volna. A kisvirág hálásan nézett fel rá, és úgy érezte, biztonságban van. Ebben a pillanatban annyira magától értetődőnek tűnt, hogy itt van helye, el sem tudta képzelni, hogy ő ebből a tenyérből valaha kihullhat még.

- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem – mosolygott fel a szemével.

- Igazán nincsen mit – válaszolta a férfi, és csak bűvölte tovább a tekintetével.

- Nos, igen, mit is…a nők kivétel nélkül a szerelmedre áhítoznak – mondta a virág. Úgy érezte, hogy ebben a testhelyzetben bátran lehet őszinte. – Akárki jár erre, folyton arról csacsog, hogy hogyan lehetne a kedvedben járni. Talabor így, Talabor úgy, az egyik kacéran nevet, a másik sugdolózik, de van, aki pityereg.

- Igen?

- Igen...Talabor…

- Tessék.

- Miért pityereg, aki pityereg?

Talabor egyszerre kihúzta a tenyerét alóla, és a virág majdnem hanyatt szédült a fűcsomóba. Gyorsan összeszedte magát, és feltornázta a fejét Talabor térdmagasságáig, és igyekezett nem túl szomorúnak látszani.

- A nők már csak ilyenek – porolta le a nadrágját a férfi. A kisvirág látta, hogy menni készül, és elszorult a szíve. Még olyan melegen érezte magán a finom tenyerét, egyáltalán nem volt ínyére, hogy elváljanak.

- Milyenek, Talabor?

- Mindig többet látnak bele mindenbe, mint ami van.

A férfi feltápászkodott, és vállára vette zsákját. Indulni készült.

- És te mit keresel, Talabor?

A férfi felnevetett.

- Az igazit, kisvirág – ezzel hátat fordított neki.

- És…és az milyen?

- Tökéletes – vetette oda, mint aki pontosan tudja: a tökéletes nem létezik.

- De mégis milyen?

Talabor visszafordult, és leguggolt a virághoz.

- Miért érdekel az téged?

Olyan hosszan nézett a szemébe, hogy a kisvirág elszégyellte magát. Tényleg, miért is érdekli? Lesütötte a szemét, és visszatartotta könnyeit. Ugyanis pontosan tudta, miért érdekli.

Talabor fújtatott egyet, és újra útnak indult.

- Amúgy, csak, hogy tudd: barna hajú.

Aztán két ruganyos lépéssel eltűnt a távolban.

A kisvirág megmagyarázhatatlan dolgokat érzett egyszerre. Reményt és kétségbeesést, boldogságot és fájdalmat. Végül a remény kerekedett felül mindenen. Alig bírta kivárni, hogy napnyugtakor meglátogassa barátja, a rigó.

- Kisvirág, már megint nem tetszel nekem. Túlzottan fickándozol virág létedre.

- Drága barátom, kedves-édes rigóm, láttad-e reptedben a Biri nénét mostanában?

- Láttam, biza, a szomszéd faluban túrja a földjét naphosszat, és még rusnyább, mint valaha.

- Drága kedves rigóm, kérlek, menj el hozzá, és kérj nekem tőle egy főzetet azokból a varázsszerekből, amiket a kamrában rejteget!

- Bolond vagy te, kisvirág, már milyen főzet kellene neked?

- Azt szeretném, hogy barna legyen az összes szirmom.

A rigó megütközve nézte barátját.

- Barna? Ki látott már barna nárciszt? Mindenki tudja, hogy a nárcisz sárga. Néha fehér. De nem barna! Mi a csudának akarsz te barna lenni, mikor sárgább vagy a sárgánál?

A kisvirág annyira kérlelte barátját, hogy a rigó még aznap este elrepült a nénéhez, és előadta a különös kérést. Biri néne medvebőr foteljében hanyagul elterpeszkedve, hosszasan elmélkedve hallgatta az elbeszélést, és csak ennyit kérdezett:

- Van ennek bármi köze Talaborhoz, a zsákoshoz?

- Úgy hiszem, van, néne.

- Akkor nem segíthetek. Ne kérjetek tőlem effélét többet.

A rigó tudta, hogy a kisvirág mennyire szomorú lesz, ha főzet nélkül tér vissza, ezért felajánlotta a nénének, hogy ha megesik rajta a szíve, ő cserébe egész évben gondját viseli a veteményének, úgyis elszaporodtak benne a giliszták. A néne legyintett egyet, jelezve, hogy nem tart igényt effajta baráti áldozatra. Kelletlen-kedvetlen elcsoszogott a spájzig, kinyitotta titkos tölgyfa ládikóját, és kiemelt belőle egy mélyvörös üvegcsét. Egy zsineggel rákötözte a rigó lábára, és útnak eresztette. A rigó egész éjjel repült, mert gyakran meg kellett állnia súlyos terhe miatt. Azonban hajtotta a lelkiismeret, mivel sejtette, hogy a kisvirág szemhunyásnyit sem alszik, amíg vissza nem ér.

A nap éppen kikukucskált a hegyek lába közül, mire a rigó visszatért. A kisvirág ujjongott, amikor meglátta az lombkoronák közt bizonytalanul lavírozó rigót, és a lábain lengedező üvegcsét.

- Kedves-édes rigócskám, köszönöm, amit értem tettél!

A rigó kifulladva landolt a füvön, és mialatt csőrével kioldotta a finom zsineget, halkan korholta a virágot.

- Biri néne szerint nem jó ötlet. Nem bízik Talaborban.

- Biri néne egy megkeseredett ronda vénasszony. Nem ismeri Talabort. De kérlek, siess, repülj fölém, és öntsd a nyakamba az egész főzetet, mind az utolsó cseppig!

A rigó így tett. Csőrével kipiszkálta a dugót, két lába közé vette az üvegcsét, és felrepült a virág feje fölé. Megbillentette az üveget, vigyázva, nehogy egy csepp is mellé menjen. Amint a főzet elérte a virág ragyogó sárga szirmait, azok nagy barna foltokban terjedve át is színeződtek, és ez egészen  addig tartott, amíg már semmi sárgát nem lehetett rajtuk felfedezni. A kisvirág kedvtelve nézegette magát a válla fölött.

- Szerinted tetszik majd neki?

A rigó nem rejtette véka alá a véleményét.

- Szerintem tökmindegy. Barna vagy sárga: te csak egy virág vagy. Viszont nekem így már nem tetszel annyira. Ne haragudj – tette hozzá, és otthagyta barátját, aki hol újdonsült szirmait, hol a dombtetőt figyelte, miközben szívében hangosan dobolt a remény.

Talabor aznap későn és fáradtan jött. A nap már nyugat felé vette útját, de még melegen festette meg a mezőt, s annak virágait, melyek közt a férfi hosszasan bolyongott, mire ráakadt a kisvirágra.

- Nahát – emelte fel szemöldökét. – Te nem sárga voltál még tegnap?

- Tetszik? – ragyogott fel a kisvirág, és szélesre tárta összes szirmát. – Barna! Ahogy szereted!

Talabor halkan felnevetett, levetette zsákját, és feje alá tömte. Bal oldalára gördült, karjait összefonta mellkasa előtt, és a virág szemébe nézett. Mindig örömmel töltötte el az igyekezet. Mások igyekezete, hogy a kedvében járjanak.

- Hallgatlak – mondta most szinte közönyösen.

A kisvirág pontosan tudta, hogy Talabor miért jött vissza. Tudta, hogy mit akar - és ez végtelen csalódottsággal töltötte el. Tudta, hogy a férfi csak addig fogja őt társaságával megörvendeztetni, amíg olyat tud mondani neki, ami lelken simogatja. A kisvirág látott már ilyesmit: az emberek különös módon szomjazták a dicséretet, mert anélkül túl hamar kiüresedtek. Talán összefüggésben lehetett ez azzal, hogy nem volt szegényeknek gyökerük.  A virág sóhajtott, és belekezdett.

- Ma is járt erre egy lány, aki rólad beszélt nekem – kezdte a virág, de már azon gondolkodott, hogyan lehetne egy mondatban lerombolni a vetélytárs kívánatosságát a férfi előtt, egyúttal saját jelentőségét is megőrizni. Nem kis diplomáciai feladat volt neki, aki nem szenvedhette az efféle játszmákat.

- És mit mondott? – kérdezte a férfi kíváncsian.

- Hogy szerelmes beléd.

Talabor olyan arcot vágott, mint aki egyszerre kapott egy hatalmas kitüntetést, és ez egyben végtelenül bosszantotta is volna.

- Mindig ez van – jegyezte meg egy fűcsomónak, de a kisvirág pontosan látta, hogy ha nem ez lenne mindig, akkor meg az bántaná. – Én ezt nem értem.

- Min csodálkozol? Nálad férfibb férfit még én sem láttam errefele – jegyezte meg pironkodva a kisvirág, és bár Talabor eljátszotta, hogy nem hisz a hízelgésnek, valójában szivacsként szívta magába a bókot.

- Talabor – szólította meg csendesen a kisvirág.

- Hm? – kérdezte amaz, még mindig saját férfiasságán merengve.

- Lehetségesnek tartod, hogy megszeress…engem?

Talabor zöld szeme erre tágra nyílt. A kisvirág nem tudta eldönteni, hogy komolyan elgondolkodik a kérdésen, vagy a döbbenettől kerekedett ekkorára a szeme.

- Téged?

A férfi felhorkant.

- Nem – mondta, és felült.

- Miért nem?

- Hogy jut eszedbe?

A kisvirág lehorgasztotta barna fejét. Tényleg. Hogy jutott eszébe? Talán a férfi érintése. Vagy kedvessége. Vagy, hogy szóba állt vele. Ez butaság. Hiszen vele mindenki szóba áll, mert különleges. De attól még nem kell Talabornak.

Talabor érezte, hogy megbántotta a virágot. Magán is elcsodálkozott, hogy miért rohant ennyire ki ellene. Alapvetően sosem fakadt ki, olyan volt a közelében lenni, mint egy puha, kényelmes hintaágyban elnyúlni, és békén elringani. Természetes és megnyugtató. Megsajnálta a virágot, és két mutatóujjával végigsimogatta a szirmait.

- Nagyon szép vagy ám – búgta neki. – Ha valakit, téged nagyon nem áll szándékomban bántani. Olyan kedves vagy hozzám. De ha ragaszkodsz hozzá, elmondom, hogy miért nem tudlak megszeretni.

A kisvirág már akkor lehunyta a szemét, amikor Talabor ujjának melegét közeledni érezte. Hallotta ugyan a szavait, de már nem volt miattuk szomorú. Amikor a férfi ilyen kedvesen érintette, és minden figyelmét neki szentelte, az egész világ felperzselődhetett, az ő boldogsága akkor is kitartott.

- Miért vagy ilyen forró, kisvirág?

Észre se vette, hogy szirmai, levelei, karcsú szára teljesen átforrósodott.

- A virágoknál normális, hogy ilyen forróak legyenek?

- Nem tudom – mosolyogta a kisvirág, és megint kezdte úgy érezni, hogy különleges lett.

- Várj, megnézem – lelkesült be Talabor, és odébb térdelt, ahol tucatjával csoportosultak más nárciszok, tulipánok és egyéb szépségek.

A kisvirág erre már kinyitotta szemét, és először hitetlenkedve, majd dühösen figyelte az eseményeket. Mintha egy abszurd jelenetbe csöppent volna. Nem értett semmit. Hogy tudta Talabor ugyanolyan szépen becézni a többieket is? Miért érdekli egyáltalán más virág? Hiszen ő az egyetlen barna szirmú közülük, ráadásul vele tud beszélgetni is - miért nem elég ez neki? A férfi szinte gyermeki lelkesedéssel haladt virágról virágra, és mindig hátraszólt a kisvirágnak:

- Nahát, ez is melegszik!

aztán:

- Ki hitte volna?

végül:

- Kisvirág, ez mi nálatok? Mitől lesztek ilyen forróak?

A kisvirág elszomorodott. Úgy tűnt, Talabornak semmi nem elég. Ekkor váratlan segítség érkezett. A rigó visszatért, és egyenesen rászállt Talabor őrizetlenül hagyott zsákjára, majd éles csőrével tépegetni kezdte a vásznat, mire a férfi felpattant, és két kezével hadonászva durván hessegetni kezdte a madarat, aki „ugyehogyénmegmondtam?!” arckifejezéssel odaprüszkölt barátjának, és sietve elrepült.

Talabor boldog mosollyal visszahuppant a virág mellé.

- Erről nem tudtam. Képzeld, minden…

- …megkérhetlek, hogy ne meséld el nekem?! – szólt rá kicsit élesebben a kisvirág, amitől Talabor rögtön tudta, hogy személyesebb (és mindenképp mélyebb) hangot kell megütnie vele, mert akarata ellenére megint megbántotta.

- Csak azt akartam mondani, hogy minden virág melegszik, de ilyen forrót, mint te, kisvirág, nem találtam – húzódott közelebb hozzá, és megcsókolta az egyik szirmát.

A kisvirág Talabor ajkának érintésétől már nem forró volt, hanem egyenesen lángolt. Hirtelen csodálatosan reményteli gondolatai támadtak. Biztosra vette, hogy nem véletlen kap ennyi figyelmet a férfitól. Rendben, más virágokat is megsimogatott, ráadásul pont őelőtte, de biztos nem ÚGY, mint őt, és mégiscsak hozzá tért vissza. Mégis neki búg most a fülébe. Mégis van remény.

- Akkor elmondod, hogy mi kéne ahhoz, hogy megszeress? – kérdezte a kisvirág kedvesen. Eszébe jutott, hogy a rigó gyakran bámulta ezt a tulajdonságát, miszerint a legharagosabb kedvéből is egy pillanat töredéke alatt visszaköltözött belé a kedvessége.

A férfi felkacagott, most már ugyanolyan jóízűen, ahogy eddig mindig, és amiért a kisvirág úgy odavolt.

- Az apró pici probléma, amiért nem lehetünk egymáséi – viccelt a férfi – az az, hogy pöttöm vagy. Én meg nagy.

- Üh-hümmm…Azért holnap is eljössz? – tudakolta a virág.

- Miért, van még mondanivalód?

- Van – hazudta a virág, de tudta, hogy a férfi erre biztosan kíváncsi lesz, így eljön majd.

A kisvirág fejében máris összeállt a terv. Amikor Talabor roppant zsákjával távozott, nem szomorúság, hanem tettrekészség buzgott az ereiben. A rigó sem maradt el soká.

- Na, bejött a csel? – kérdezte szemtelenül, és kikapott egy húsos gilisztát a talajból, majd komótosan nyeldekelni kezdte.

- Azt hiszem – hadarta a kisvirág, és elővette a legkerekebb szemeit, mert tudta, milyen hatással vannak a rigóra. – Drága barátom, tegyél meg nekem még egy szívességet, nagyon kérlek.

A rigó torkán megakadt a giliszta, aztán kettőt-hármat krákogott, és letuszkolta a maradékot.

- Már így is túl sokat tettem – figyelmeztette, és két lépést hátraugrált. – A vesztedbe rohansz.

- Ne félts engem, kérlek. Végre tudom, hogy mire születtem, mindig is tudtam. Nem véletlenül tudok az emberek nyelvén. Kedves drága rigóm, kérlek, menj el ismét a nénéhez, és kérj nekem egy olyan főzetet, amitől hatalmasra növök, mint egy ember. Mint egy nő.

A rigó nem hitt a fülének.

- Mégis mit képzelsz? Miért akarnál ember lenni? Virág vagy!

- Tudom én azt magamtól is! De gondolj bele! Szerinted véletlen, hogy értem az emberek nyelvét? Biztos vagyok benne, hogy ember vagyok, és ez a szörnyű test csak valami kozmikus félreértés következménye! Én nem ide jöttem, nem ezt akartam…

- Ezt már hallottam valakitől – morfondírozott a rigó, de elhessegette a gondolatot. - Te megbolondultál. A szerelem különben sem így működik, hogy neki van egy listája, hogy ilyen legyél, meg olyan legyél, aztán te meg…ehhh… – csóválta fejét a rigó, de azért felreppent, és elszállt Biri nénéhez.

A néne a verandát söprögette, amikor a rigó a korláton billegve előadta neki a virág óhaját. A néne horkantott egyet, és kiköpött a padlóra.

- Talabor ezúttal túl messzire ment – jelentette ki a seprűnyélnek.

- De… - röppent át a rigó a néne vállára – hát, én tényleg ki nem állhatom Talabort, de nem gondolod, hogy ő most ebben tényleg ártatlan? Ezt a virág kéri. Talabor semmire sem buzdította, semmire sem kényszerítette. Ott voltam, tudnék róla. Ez a kisvirág ostoba vágya, nem más.

- Fenéket – vetette oda a néne, és a sarokba vágta a seprűt. Hosszas csörömpölés után egy világos lila üvegcsével a kezében tért vissza, és némán rákötözte a rigó lábára. – Magától egy virág ilyet soha ki nem fundált volna.

- Köszönöm a kisvirág nevében – búcsúzott a rigó. – Mivel tartozunk neked a kedvességedért?

- Pfffháááh – hörgött a néne. – Ez csak egy átokverte szolgálat. De tudjad, hogy ez a te barátod a végén a rövidebbet fogja húzni..na most menj Isten hírével.

A rigó az éjszaka közepén ért vissza a virághoz, aki annyira fel volt dúlva, hogy alig bírtak tőle aludni a többiek. Egyenesen felsikkantott örömében, amikor a csillagfénynél meglátta barátját, és az áhított üvegcsét.

- Maradj már – szólt rá egy rokona, aki halálosan kimerült a kisvirág szüntelen zsezsgésétől.

- Bocsánat, ne haragudjatok, de annyira izgatott vagyok – próbált suttogni a virág, mire még az is megébredt a tízméteres körzetében, aki eddig valami csoda folytán szenderegni tudott.

A rigó most sem tudta türtőztetni magát, amikor leszállt szörnyű terhével.

- Biri néne szerint egyenesen helytelenül cselekszel.

- De odaadta???

- Oda. De…

- Akkor gyere, borítsd rám az egészet, és reggelre ember leszek!

A környező virágok erre a mondatra mind magukhoz tértek. Felváltva kérlelték, hogy ne tegye ezt magával, épp ő, aki virágok közt a legkülönlegesebb virág, de a kisvirág szemében őrült láng gyúlt, és senkire sem hallgatva egyre csak noszogatta a rigót, hogy tegye meg, amit kér. A rigó nehéz szívvel emelkedett az üvegcsével a virág fölé, de mivel a barátja volt, és tisztelte a kérését, ráöntötte annak teljes tartalmát. Hideg levegő söpört végig a mezőn. A hold egy percre elbújt a felhők mögé, a csillagok lesütötték szemüket, és egy üstökös robogott át az égen, visítva, sikoltva. A kisvirág elájult.

Másnap reggel furcsán ébredt. Magasabban. Ahogy feleszmélt, észrevette, hogy az összes barátja aggódva pislog rá valahonnan a mélyből. A virágok, az őzek, a nyulak és a rigó mind ott álltak körülötte, és azt várták, hogy felébredjen.

- Milyen érzés? – kérdezte a rigó, és körberepkedte a virág hatalmas szirmait.

- Húúú, szédülök – vihogott a virág, de közben boldog és felszabadult volt.

- Szép magas vagy – mondta egy fiatal nárcisz valahonnan a fűcsomóból.

- Nézzétek, karjaim is lettek – nézegette kedvtelve magát a kisvirág, akit ez a név már nem is illetett meg. Sudár volt és boldog.

Talabor jöttére az állatok összerezzentek, de úgy döntöttek, nem hagyják magára a barátjukat, és egy lépést sem tántorodtak. Talabor őszintén meglepve ejtette földre a zsákját, és mielőtt ott hagyta volna egy lépésre is, mutatóujját feltartva mindenkit megfenyegetett, hogy eszükbe ne jusson megszaglászni vagy kiharapni. Az állatok pár lépést hátráltak a zsáktól, de a közelben maradtak.

- Hát veled meg mi történt, kisvirág? – kérdezte Talabor, és körbejárta a virágot.

- Tetszem? – kérdezte a virág, és finoman ringatta karcsú testét.

- Mi az, hogy! Már majdnem olyan vagy, mint egy igazi nő – mondta a férfi elismerő mosollyal, és hébe-hóba megtapintotta a virág egy-egy testrészét, amitől az meglepetésszerűen összerezzent. – Még kezed is van, bámulatos! Hogy csináltad?

- Kívántam egyet – füllentette a virág, hogy még rejtélyesebbnek tűnjön.

- Értem – búgta Talabor, és megsimogatta a virág arcát, mire az lehunyta szemét, és átadta magát a pillanat örömének.

Talabor megállt a virággal szemben. Így, hogy megnőtt, még mindig alacsonyabb volt a férfinál, aki egyszer csak kitárta karjait, és átölelte őt. A virág belebújt az ölelésbe. A legmelegebb, legbiztonságosabb, legfinomabb hely volt a világon, amit csak el tudott képzelni. A meghatottságtól kicsordult a könnye.

- Na…naaa…- mondta a férfi. – Miért sírsz, kisvirág? Tudod, mit? Már nem is vagy kisvirág. Majd én adok neked új nevet. Legyen a neved…mondjuk..Zsonkilla. Hallod, milyen szépen zeng a neved?

Zsonkilla, a kisvirág - aki innentől kezdve magára már csak így tudott gondolni, Zsonkillaként, hiszen már el sem tudta képzelni, hogy ő más néven valaha létezhetett a világon, - képtelen volt válaszolni. Csak ingott-ringott könnyes szemmel a férfi előtt, és várta a csodát. Hogy elérkezett a pillanat, és a férfi végre belátja: már nincs akadálya annak, hogy őt válassza. Talabornak azonban nem állt szándékában őt választani.

- Csak azért jöttem, hogy szóljak: elmegyek – tette csípőre a kezét a férfi, és tekintete már a távolban járt.

- Hoo---hogy érted, hogy elmész?

- Tudomást szereztem egy közeli faluról, ahol rengeteg a szép lány – mosolyodott el Talabor. – Ott van dolgom.

Zsonkilla szíve elszorult. Most, amikor már barna lett és ember méretű, nem értette, hogy miért nem veszi észre a férfi azt, ami nyilvánvaló.

- És…nem vinnél magaddal? – próbálkozott Zsonkilla, persze maga is érezte, hogy Talabort a nők közé kísérni olyan fájdalommal járna, amit nem biztos, hogy elbírna, de elválni tőle felfoghatatlan volt.

Talabor felnevetett.

- De hisz nem tudsz járni – simogatta meg Zsonkilla szárát ott, ahol női combokat szokott tapintani. – Nincs lábad.

- És ha lenne? – vágta rá a virág.

- Hát, ha lenne, akkor igen – mókázott a férfi, és vigasztalóan megcirógatta a szirmait.

- Akkor, kérlek, gyere el még utoljára holnap, és ha lábam is lesz, vigyél magaddal – kérlelte Zsonkilla, mire Talabor vidáman ráállt a dologra, felkapta tömött zsákját, és a virág szemébe nézett.

- Holnap erre indulok majd. Ha itt fogsz saját lábadon sétálni, kézen foglak, és magammal viszlek, ígérem – mondta neki, majd finoman és inkább érdeklődve szájon csókolta.

Talabor fürge léptekkel bevette magát a fák közé, és vissza se nézett. Zsonkillán sosem érzett boldogság vett erőt. A rigó a tenyerére szállt és felfújta magát.

- Felejtsd el. Nem.

- Kérlek, kedves kicsi drága rigóm, ezt az egyet még tedd meg nekem!

- Nem tehetem: belehalsz.

Zsonkilla hirtelen nem tudott erre mit mondani, kimondta hát azt, amit maga sem tudott, hogy komolyan gondol-e:

- Hát akkor belehalok. Nem élhetek többé virágként, mióta tudom, hogy létezik ilyen férfi és már csak ennyire icipicire vagyok tőle.

A rigó, az őzek, szarvasok, nyulak, környező fák és még megannyi teremtmény együttesen kérlelték Zsonkillát, hogy tegyen le szörnyű tervéről. Aki virágnak született, az is marad – érveltek. A természetet megerőszakolni nem lehet.

Zsonkilla addig-addig könyörgött a rigónak, míg az könnyeivel küszködve beszállt Biri néne ablakán, és - az öregasszony haragját ismerve - tőle tisztes távolban megült a párkányon. Így adta elő a virág kérését.

- Lábakat?! – harákolt a néne a tűzhely mellől.

- Igen, lábakat – horgasztotta le kis fejét a rigó.

- Akkor búcsúzz el tőle, mert abba belehal – jegyezte meg a néne félig csendesen, félig szomorúan. A rigó nem tudott mit mondani erre, hiszen érvei már mind elfogytak. Zsonkilla döntött.

Biri néne még utoljára eltűnt a kamrában, és ezúttal egy méregzöld üvegcsével tért vissza.

- Senki sem élhet gyökerek nélkül – kötözte rá ismét a rigó lábaira a fiolát, de ez alkalommal volt valami ünnepélyes lassúság a mozdulataiban.

Mielőtt a rigó sietve útra kelt volna, még utána szólt:

- Azt mondod, erre tart?

- Azt mondta.

- Felkészülök hát akkor – bólintott a néne, és búcsút intett a madárnak, de tudta, hogy többé nem látják egymást.

A kis rigó napnyugtakor ért vissza barátjához, amikor az ég alja már vörösen lángolt, és feltámadt a szél. Vonakodva szállt a virág tenyerébe. Zsonkilla ragyogóbb volt, mint valaha. Ahogy ott állt a mező közepén, barna haját tépte a szél, és két kezébe vette a fiolát, legyőzhetetlennek és tündöklőnek hatott, de ki tudja, miért, a rigó elhúzódott tőle, nem osztozott örömében.

Zsonkilla lecsavarta az üvegcse dugóját, és - hogy biztos legyen a hatás - egy csapásra kiitta a tartalmát. Az előbukkanó hold vérvörösen kigömbölyödött, a felhők szilaj bikákként rohantak egymásnak, mennydörgés zengte be a tájat, és zöldes-lila villámok fúródtak mindenütt a talajba. Az állatok menekültek, a virágok még szirmaikat is összecsukták, úgy rettegtek. Valami borzalmas dolog volt születőben.

Zsonkilla a külvilágból semmit nem érzékelt. A főzet marta a száját, csípte a torkát, de ő hősiesen tűrt minden fájdalmat, mert biztos volt benne: Talaborért megéri szenvedni. Ahogy a kellemetlen érzés tova tűnt, gyökerei bizseregni kezdtek a talajban, és addig forgolódtak, tekeregtek, hogy már érezni lehetett: két talp és két lábfej formálódik belőlük. Szára ágyéktájékban kilyukadt, a repedés mentén két formás női comb, térdkalács és finoman ívelt lábszár különült el, melyek boka tájékban eltűntek a föld alatt. Zsonkilla önkívületében felnevetett. Minden álma valóra vált, már csak ki kell szabadítani magát, és reggel ott vár rá Talabor, és vele az örök szerelem. Próbálta kihúzni a bal lábfejét a talajból, de a rögök kapaszkodtak belé, társai önnön gyökereikkel csimpaszkodtak rá, nem eresztették.

- Engedjetek – üvöltött rájuk, de azok csak szorosabbra fonták lába köré a béklyót.

Zsonkilla éktelen haragra gerjedt. Addig tépte-cibálta lábait, míg azok végre kiszakadtak a talajból, és a holdfénynél meglátta végre kecses lábfejét, apró lábujjait, gömbölyű kis sarkát. Az első lépések tétován sikeredtek, de az igyekezet, mellyel a férfit várta, túllendítette a kezdeti nehézségeken. Tudta, legkésőbb reggelig meg kell tanulnia járni, és azt is tudta, hogy nem ám akárhogy. Nem úgy, mint bármely ember. Úgy, mint egy hölgy. Talabor számtalanszor megemlítette, hogy mennyire lelombozta, ha egy hölgy nem hölgymód jár-kel.

Zsonkilla próbálta felidézni nőismerősei mozgását, hogyan teszik egyik után másik lábukat, és mitől hullámzanak úgy, mint egy tábla búzakalász. Keservesen megtett két-három újabb lépést. Tébolyultan felnevetett. Érezte, hogy fogytán az ereje. Térdre rogyott. A rigó kétségbeesve csapkodott a szárnyával körülötte, de már nem értette, mit mond. Talabor csókja még égett az ajkán, ölelése még perzselte a hátát, tekintete még éltette. Összeszedte maradék erejét, és felállt. Az eső közben már eleredt, és hatalmas cseppekben hullott alá. Az eső jó, örült meg neki, az eső mindig segít. Kitárta karjait, barna haja csapzottan örvénylett körülötte, arcát az égnek emelte és felkiáltott:

- Talabor! Látsz engem? Látod, hogy járok?!

A csoda, amit úgy várt, elmaradt. Az eső, most is, mint mindig, tette a dolgát, csak épp hozzá nem talált már utat. Zsonkilla kimerült. A cseppek dolguk végezetlenül pottyantak a lábára, mígnem a valaha volt virág ereje végleg elfogyott. Még sokáig nyöszörgött a sárban, és a férfi nevét suttogta. Mikor holtan összeesett, Biri néne messze a nagy tölgyfa alatt már elmondta érte az imát. Zsonkilla, akit valaha kisvirágnak hívtak, élettelenül hevert a nárciszok karjaiban.

Amikor másnap reggel Talabor pukkadásig teletömött zsákjával a vállán arra járt, egy pillanatra megállt a halott lány felett. Végignézett selymes, barna haján, most már örökre lehunyt szemén, gömbölyded formáin, és őszinte bánat lepte meg szívtájékon. Fehér ingét levetette, és ráhúzta a meztelen testre, mert így érezte illőnek. Aztán karjaiba kapta, és lesétált vele a völgybe, ahol jártában-keltében egy elrejtett barlangra akadt. Ott letette a lány testét, szakított pár ágat, és betakargatta vele. Még utoljára megcsókolta, és valamit suttogott is a fülébe. Azután óvatosan kinyitotta zsákját, mire vakító fényesség töltötte be a roppant teret, előtúrt egy másik hófehér vászoninget, felkapta magára, újra szorosan összekötözte a zsákot, majd - mint aki sosem ismert senkit, akit Zsonkillának hívnak - maga mögött hagyta a barlangot.

A lány hűlt helyén némán gyászoltak a barátok. Talabor érezte, hogy mondania illene valamit, de nem voltak szavak. A rigó szerette volna kérdőre vonni, vajon tényleg magával vitte volna-e a lányt, de tudta, hogy a férfi nem értené őt, és csak hessegetné. Talabor lassan leguggolt, és szemre vételezett egy aranysárga nárciszt.

- Hogy hasonlítasz rá – mondta neki gyengéden, mire a virág érezte, hogy lassan, de fokozatosan átmelegszik az összes szirma. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a férfi hozzáérjen. – Akkor Zsonkilla helyett téged viszlek magammal.

Talabor fogta magát, és egy hirtelen mozdulattal kitépte a virágot a földből, majd betűzte a gomblyukába, a szíve fölé. Útnak eredt. A kis sárga nárcisz azonnal levegő után kapkodott. Páni félelmében elhullajtott két-három szirmot, és fogyó erejéből már csak annyi tellett, hogy Zsonkillára gondolt. Hogy vágyott volna ide, a férfi bőréhez préselődve, az útra, hogy társa legyen a.. hova is? De végiggondolni már nem volt ideje, az élet lassan őt is elhagyta, és bódultan, mégis különös-boldogan ráhanyatlott a férfi ingére, aki lovára pattanva ráfordult a Szépecskenő nevű faluba vezető út (előző éjszakától még jócskán saras) göröngyeire.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

komment

Egyéjszakás villásreggeli

2018.10.24. 06:51 D-mon

letoltes.jpgBiztos ti is ismeritek azt a típusú háziasszonyt, aki abban a két percben, mialatt leveszed a cipőd az előszobájában, és elmész kezet mosni, valahonnan elővarázsol egy tepsi illatos-omlós narancsos kacsát, és mire megdicséred az illatát, már ki is vasalt három abroszt és áthúzta az ágynemű huzatot – mindezt olyan könnyed lezserséggel, hogy neki elhiszed: nincs ebben semmi fáradozás kérem, ne nézelődjenek. Az én egyik legkedvesebb barátnőm ilyen. Ahogy ő fogalmaz, állandóan „folyamatban van”. Mivel két utcára lakik tőlem, gyakran átinvitál a konyhájába, persze én előre nyekergek, hogy szívesen átmegyek, de csak egy üres teát kérek szépen meg egy nagy ölelést, de tudom, hogy eddigre már rég kifundálta a menüt: s.k. karamellás tejet egy tál aranygaluska kíséretében, sodóval, dióval, comme il faut.

A minap villásreggelire hívott át, hogy kibeszéljük kedvenc témánkat, a pasikat. Miközben beékelem magam a szék két karfáján üldögélő macskatesók közé, és megvizsgálom a trendi szalvétáit, bűnbánó arccal bevallja, hogy ugyan ki bírja azt kivárni, amíg én fel méltóztatom kelni , és ő már bevágott egy tányér sajtos tésztát, így – ha nem bánom – amíg beszélgetünk és én táplálkozom, ő folyamatban lesz. Persze, mondom, érezd magad otthon, és aperitifnek kapok egy bögre mézes teát, tányéromra libben két - kellemesen lágy sárgájú - tükörtojás, három szelet olajon pirított sonka, két karéj - roppanós héjú - francia kenyér, miközben a hűtőből máris sokat ígérően flörtöl velem egy pohár csokis-meggyes krém. Úgy kalkulálok, hogy ez úgy uszkve az egész napi kalória mennyiségem lesz. Bámulom a konyhaművészetét. Mire én tesóval intézett telefonos segítséggel együtt kisilabizálom, hogy a 0,7 dl olaj az kábé hogy viszonyul az egy decihez, a vendégem éhen hal, ezért én jó előre rákészülök minden konyhai tevékenységre. Nem úgy, mint ő.

Most is térül-fordul, nyitogatja a hűtőt, és közben rákérdez X-re, életem egyik epizódszereplőjére, hogy az hogy is volt, meddig tartott a románc, ésatöbbi, közben felüt három tojást.

„Ja, hát, az a fickó csak egyszer volt velem, és…”

„Micsooodaaaaaa?” – csapja le a villát, amivel felverni készül a löttyöt.

„Cshhakhh ehhhsszer..” – mondanám, ha nem lenne tele a szám az isteni reggelivel.

„Ezt most mégis hogy? Hogy van képe!?” – esik neki dühösen a tál tojásnak, mire az megadja magát az ostromnak és engedelmesen habzani kezd.

„Hhhemm huhom…”

„Ildi!” – villát lendítve felém fordul a konyhapultnál. A macskák, kik eddig jobbról-balról reménykedtek, hogy hátha disznómód fogok enni, szétrebbennek. „Te egy okos, bájos, gyönyörű nő vagy! Egy igazi nő! Olyan személyiséged van, hogy más elbújhat melletted!”

„Höhönömmmh” – nyeldeklek. - „Bhhihzthhohh nhem ahh éhdekehhte…”

„Hát, ha én pasiként hozzád jutnék, az életbe' el nem engednélek!”

Végre lenyelem a falatot és felszabadult hangszálaimat rábírom, hogy szóljanak:

„Ez a legszebb bók, amit életemben kaptam.”

„Hát komolyan mondom!” – dohog, és miközben meglocsol három növényt, elém teszi a pohárkrémet. „Kis tejszínhabocskát a tetejére?”

 

komment