HTML

Szösszenetek

Friss topikok

  • huKKK: Kár azért a pasiért aki nem elég motoros. (2014.12.24. 10:58) Motorosan
  • D-mon: Imádtam azt a délutánt...és most imádtam újra átélni azt a harsogó izgalmat, ragyogást, amit vissz... (2014.02.28. 20:51) Vulkánkitörés az Ezüst tó mélyén
  • D-mon: Szuper!!!!! A Télapó, Klári és Te is. Szerintem még reménykedsz is,hogy mégiscsak van Télapóóóóóó,... (2013.12.04. 20:19) Hófútta vendég
  • Kismarcsi: Végre! Most legalább elhiszik, hogy teljesen jogosan vagyok ennyire büszke rád! 100 éves korodig t... (2013.09.24. 20:27) Interjú a Démonnal
  • Kismarcsi: Szétszakadt a szívem ezerfelé, miközben olvastam...Elősétáltak emlékeimből az elbúcsúztatott cicái... (2013.09.11. 19:49) Dr. Bubó megszán

Címkék

Jack the Tripper

2019.04.04. 20:39 D-mon

jack-the-ripper-on-a-dark-london-street-48876-1920x1200.jpgAki olvasott már tőlem ezt-azt, tudhatja, hogy a férfiak, akik iránt szenvedélyes szerelemre, de legalábbis rajongó figyelemre szokom lobbanni, életük egy-egy területén jellemzően kiemelkedőek, s – ezennel elárulom meghódíthatásom pofonegyszerű titkát – ezzel ragasztják magukra nem kevés időre az érdeklődésemet. Hasfelmetsző Jack iránt is jó 3-4 éven át rajongtam, mikor 1995 nyarán végre összefutottam vele Londonban, egy szűk sikátorban, ahogyan tette ezt rajtam kívül hajdanán még legalább öt prostituált. Vesztükre. Na, de elébb szólok pár szót az előzményekről, mert ez esetben nem kizárólag magam okolhatom azért, hogy kis híján ott is hagytam a fogam Harry Potter hazájában.

Ha nagyon fel akarjuk göngyölíteni a szálakat, minden az újpesti Könyves Kálmán gimnáziumra vezethető vissza, ahol matematikából, fizikából, s úgy amúgy az összes reál tárgyból valósággal hason csúsztam, ám nyelvészetek, irodalmi pályázatok és egyéb lelki táplálékok terén az egekben szárnyaltam. Az Amerikából egészen Budapestig elvándorolt jövendőbeli angol tanárom, Kevin Shopland, retrospektíve bevallotta, hogy annak alapján, amit a szóbeli felvételin leműveltem, az az azóta se szűnő meggyőződése támadt, hogy ez a lány egy futóbolond. Egy angolul szüntelenül, ugyanakkor kiválóan locsogó, de mégiscsak futóbolond. És mivel szegecsekkel kivert-bevert bőrdzsekijével, hátközépig érő bongyori hajával, bérgyilkosokat idéző hegedűtokjával, s minirobogón zötyögő hórihorgas alakjával ő maga sem volt éppen egy szociokomform fazon, úgy saccolta, némi csiszolással még gyémántra is lelhet bennem. És én nem is okoztam csalódást. Már első osztályba úgy érkeztem, hogy a leendő osztálytársak még javában balcsiztak meg lángosoztak, mikor én a kanapén heverve azzal szórakoztattam magam, hogy az utolsó betűig kiolvastam a 14 unit-ot, megtanultam az összes szót, kitöltöttem a munkafüzetet, valamint rettenetes Országh szótáraimat addig forgatva, hogy a ragasztó megadta magát az illesztéseknél, megkomponáltam minimum négy angol nyelvű novellát, melyeket szorgalmi feladatként azonnal be is szolgáltattam az első héten. Elvetemült egy eminens voltam. Tapasztalatom szerint kétféle anyanyelvi tanár létezik. A jófejkedő-de-semmit-nem-követelő, és a humoros-de-vért-pisiltető. Kevin ez utóbbi fajba tartozott. Mint később megtudtuk, azért kelt át a nagy vízen, mert a mélységekig felháborította, hogy Bartókot jobban respektálják Amerikában, mint a szülőhazájában, és ő valamiféle modern kori messiásként abban látta szent küldetését, hogy „Bartókot a népnek” felkiáltással titkon kiműveljen minket, magyarokat. Valamint roppantul érdekelte ez a kommunizmus dolog, és úgy sejtette, hogy a Magyar Népköztársaság béklyóiból épphogy csak kiszabadult országunk pont alkalmas lesz egy kis terepmunkára. Az már csak hab volt a tortán, hogy 2 napja volt Budapesten, amikor bemutattak neki egy srácot, aki akkoriban térdközépig gázolt a nagy zenebonálásban, és valamilyen Ákosnak hívták. Azt hiszem, Kovács. Ezt kábé két évvel később árulta el, amikor a szép emlékű Budapest Sportcsarnokban Évicával és vele együtt kórusban üvöltöttük teli torokból ennek a csávónak az arcába, hogy Nineteen eighty-foooooour.

A Kevin pásztorkodása alatt töltött négy évet egy szóval jellemezném: sűrű. Buzgó és szabálykövető természetem nagyon hamar belesimult a keretekbe. Nem volt dolgozatom, ami 5+-nál rosszabbul sikerült volna, nem volt az a házi vagy szorgalmi feladat, amit ne csináltam volna meg azon melegében. Az általa kiejtett szavakat még ott az órán beitta az agyam, és míg sokan szenvedtek a kreatív beadandóktól, én hetente ontottam a novellákat, haikukat, esszéket és szonetteket, mikor mit. Rendkívül lelkiismeretes tanár volt. A fogalmazásainkat nem csak szimplán kijavította, hanem az egyes nyelvi megoldásaimhoz alternatívákat is javasolt, humoros megjegyzéseket fűzött hozzá, vagy épp telerajzolta a papírt zombikkal meg vérfarkasokkal, és a ránk irányuló figyelmének, szeretetének ernyője alatt nem volt köztünk egy bárányka sem, aki ne érezte volna azt, hogy ő ennek a pasasnak igenis számít. Nem a nyelvet tanította, hanem az azzal való kísérletezést. A nyelvtanulás feneketlen kút lett számomra, ahol képzeletből-intuícióból egy teljesen új birodalmat szőhettem, mely birodalom határait csak a szabadidőm és a lelkesedésem mértéke határolt be. Szárnyaltam. Az érettségi évében már minden valamire való angol tankönyvet kitanultunk, ezért angol és amerikai irodalommal foglalkoztunk egy éven át. Az egyetemi felvételimen olyan elemzést adtam egy James Joyce novelláról, hogy az azóta megboldogult Kállay Géza professzor úr kockás füzetére fektette szódásüveg szemüvegét, és vörös bajuszkája alól ékes angolsággal megkérdezte, mégis mit akarok én még az angol szakon tanulni. Ezért a mondatért örökké hálás leszek Bartóknak, hogy egészen Virginia államig elmuzsikált.

Volt ennek a fickónak azonban egy igen fura jellemvonása. Mégpedig az, hogy rajongott a koponyákért és a dinoszauruszokért. Együttesen ezekért meg pláne. Évente kétszer voltunk hivatalosak kerti partira a csillaghegyi házába, és itt minden alkalommal megesett, hogy valamelyikünk bográcsgulyásába belelógott egy barackfáról lengedező lábszárcsont, vagy épp egyikünk-másikunk sikkantva felugrott, amikor óvatlanul ráült egy elkóborolt fröccsöntött dinoszaurusz figurára. Amikor Steven Spielberg mozivászonra álmodta, nem volt kérdés, hogy az egész bagázs ott tölti a dupla órát a Jurassic parkban. Halloween idején a lenvászon sötétítőfüggönyök fodrai közé rejtett töklámpások pislákoló fényétől sejtelmes derengésbe burkolózott angol teremben egymás ujjait gyűrögettük az izgalomtól, mialatt Kevin tokától bokáig rémisztő jelmezbe öltözve kedvenc kötetéből, a Scary stories to tell in the dark címűből adott elő válogatott horror sztorikat úgy, hogy egymaga megteremtette akármelyik Hitchcock film hangulatát. Ezzel szemben adventkor tőlünk zengett az egész alagsor, mert heteken át több szólamban adtuk elő az angol karácsonyi énekeket, a népszerűektől a kevéssé ismertekig mindent megtanultunk, máig emlékszem a tűzőgéppel összehegesztett, több oldalnyi partitúrára. Mi pedig együtt énekeltünk, fiúk-lányok, önfeledten, harsogva, valahogy nem volt még ez ciki. Ezért is kockázatos velem moziban karácsonykor amerikai kasszasikereket nézni, mert én bizony az utolsó betűig végigéneklem a legjelentéktelenebb betétdalt is. És ebből nem engedek.

A morbid iránti érdeklődésemet azonban még Kevinnél is korábbról hoztam, egészen pontosan otthonról, ahol nálunk a könyvespolcon az Ablakzsiráf és a Bambi között jól megfértek Stephen King és Isaac Asimov novelláskötetei, és hát milyen a gyerek, levesz ezt is-azt is, én meg rákattantam. Így történhetett, hogy amikor az egyik órára szóbeli prezentációval kellett készülni, pár perc töprengést követően azt választottam, hogy részletes s érzékletes beszámolót tartok a legendás, és máig megfejtetlen Hasfelmetsző-gyilkosságokról. Tág az az „angol kultúra” fogalom, ugyebár. A rám szabott 20 perc alatt, elmondhatom, hogy jól feldobtam a csoportot, számos belső szervet és metszési technikát ismertettem a hallgatóságommal, Kevin pedig – hatalmas lábait egymáson keresztbe vetve, a termetéhez képest mini, nyekergő osztálytermi széken kuporogva - érdeklődve hallgatta az előadást, és mint mindig, feltett három olyan kérdést, ami újabb talányok felderítésére inspirált. Így találtam végül ott magam két gyanútlan osztálytársam társaságában Whitechapelben, turistatérképpel, szamárfüles jegyzeteimmel felszerelkezve, hogy felkeressük a borzongató helyszíneket, hol a 19. század fordulójának ködös-szutykos előestéin velőtrázó sikolyok s örvénylő köpönyegek árnyékában testmelegtől gőzölgő belek omlottak az esőtől áztatott macskakövekre.

1995 nyarán az iskola angol munkaközössége tíz napos tanulmányutat szervezett Londonba, amire jó anyám rengeteg túlórával valahogy összegürizte a pénzt, így rajta lehettem a buszon, ami egy júliusi napon megindult Újpestről a piros telefonfülkék és emeletes buszok városába.  A 36 órás utat Jenna mellett gubbasztottam végig, és a nagy kaland felett érzett áhítatomban a Jane Eyre-t olvastam angolul, há’ mer’ nehogymá’ ne. Jenna, aki nevét a péntekenként futó Dallas című sorozat egyik női szereplőjéről a hozzá hasonlatos hajviselete miatt kapta, már akkortájt is csudabogárnak számított. Hatalmas, zöld szeme hol a világra csodálkozott rá, hol belső utakon járt, törékeny, angyali arca finom lelket sejtetett, de azért fizika órán egy-egy ba*meg csak kicsúszott onnan is. Jennával tökélyre fejlesztettük a „hogyan kíséreljünk meg buszülésen aludni” módszertanát. Volt, hogy ő borult a vállamra, na, ez nem jó, kitörik a nyaka, akkor én az övére, igen, tényleg kitörik a nyakam, aztán keresztbe ültünk, és egymás nagylábujját szaglásztuk, utána térdelve, hanyatt fekve és lábunkat a támlára tapasztva is kipróbáltuk, semennyi sikerrel. Óriásira dagadt bokával evickéltünk le a buszról, és foglaltuk el szállásunkat egy családnál, ahol nagy mellényünk dacára két napig se a férj, se a feleség britebbnél brit kiejtését nem igen értettük. Amerikaihoz voltunk ugyanis szokva. Itt csatlakozott hozzánk Gabi, aki szerteszét álló élénk szőke csigabiga hajzuhatagával maga volt a napocska. Harsány, vagány, mindenre kész csaj volt, amolyan Madonna és Beyoncé közös gyermeke. Mi hárman lettünk elszállásolva Bivalybasznád alsón, ahol talán nem vetett rám jó fényt, hogy magyarul ugyan, de azonnal megállapítottam, hogy ezek a vörös téglás sorházak nagyban hasonlítanak Auschwitzra, don’t you think? Nomost vagy ezért, vagy sem, a vendéglátó pár nem mutatott irántunk különösebb lelkesedést. Az emeletre érve megkaptuk a szobánkat, és a szoba mellett egy titkos ajtóra lettünk figyelmesek, mely kulcsra volt zárva. A feleség próbálta elterelni a gyanút, és csak legyintett:

"Never mind this room."

Olaj a tűzre, kisbarátom. Ha nekem valaki azt mondja, ne is törődjek vele, mert semmi jelentősége, biztos, hogy addig viszket az orrom, amíg bele nem ütöm. Egyik nap aztán 3 percre magunkra maradtunk a lakban, és úgy döntöttünk, belesünk a szobába, hátha nem úgy járunk, mint Juditka a Kékszakállban. A zárban árválkodó kulcs elsőre megadta magát, és az ajtót pisszenés nélkül, és vigyázva betolva  – részint, hogy le ne fülelődjünk, részint, mert be voltunk tojva attól, amit ott találhatunk -  feltártuk a hetedik szoba titkát. Az ajtó mögött irdatlan ketrecben 7-8 nagyon szőrös, nagyon cuki valami ugrabugrált fel s alá. Jenna azonnal tócsává olvadt, Gabi közölte, hogy ja, ezek csak csincsillák, én meg gondolkodni kezdtem. Mi a fenéért tart valaki ketrecben ilyen nyúlnak látszó macskákat, aztán hamar összeraktam a képet, amit nem osztottam meg a társaimmal. Átsuhant az agyamon, hogy szabadon eresztem a jószágokat, de nem volt merszem.

Az étkezésről muszáj pár szót ejtenem, mielőtt Jackkel találkozunk, mert az angol konyháról keringett pár mendemonda még itthon, ám az, amit kaptunk, felülmúlta minden képzeletemet. A reggelire tejjel nyakon zuttyintott zabkásához szürcsölt ananászlé a negyedik reggelen már igencsak borzolta a bendőnket. Jenna ébredés után csak lassan tért magához, így ő kávéval is ingerelte bélbolyhait, viszont annyira álmatag volt, hogy nem háborgott sokat a kínálaton. Gabinál hamar kiverte a biztosítékot, hogy ebédre mindig paradicsomtól csurig átázott háromszög szendvicseket kaptunk, desszertnek ecetes chips-et, folyadékpótlásnak egy kétdecis, tejfölös dobozba töltött szénsavmentes szörpöt, melynek nevét - míg élek - nem feledem: úgy hívták, hogy: Pippapopp. Vacsorára hideg, aszpiktól még kocsonyásan remegő löncshús landolt a tányérunkon, pár fűszálnak tetsző botanikai csuda kíséretében. Nem meglepő hát, hogy a zsebpénzem jelentős százalékát hot dogra, sütire, csokira költöttem, és még így is úgy tértem haza, hogy anyám alig ismert meg. Fogyni akarsz? Irány Anglia!

Az egyik napon a felügyelő tanárok kétórányi szabad foglalkozás rendeltek el . Elérkezettnek láttam az időt tervem megvalósítására, és rögtönzött lakógyűlést tartottam. Lányok, én ma sorra végignézem a Hasfelmetsző-gyilkosságok helyszíneit, emlékeztek, tartottam róla prezentációt, na, ki tart velem?! Mivel meggyőzőkém már akkor is volt, Jenna és Gabi végül is nem bánták a bizarr programot. Whitechapel – mint akármilyen külföldi helység neve – nekem irtó menőnek hangzott, és amikor bemondtam az első címet a taxisofőrnek, ő az angol hidegvérhez képest pár Fahrenheittel magasabb hőfokon mondta rá az olrájtot.

A fekete autóból kiszállva aztán ránk szakadt a nagy angol valóság. Ott találtuk magunkat a londoni nyócker kellős közepén. Kietlen sikátorok, üresen ásító telepek, az üzletekre, mint lehunyt szemhéjak, úgy borultak az érthetetlen szavakkal összegraffitizett szürkéskék redőnyök, és itt-ott kisebb tömörülések, rossz arcú népek bandáztak. Jenna ösztönösen közelebb húzódott hozzám, Gabi kiprüszkölte a haját a szeméből, és elhúzta a száját, én meg próbáltam olybá tűnni, mint aki pont erre számított. Lópikulát. Kibogarásztam a térképről a hozzánk legközelebb eső bekarikázott pontot, Annie Chapman meggyilkolásának helyszínét. Valami űzött, hajtott, és kényelmes turistálkodásnak egyáltalán nem nevezhető rohamtempóban megindultunk a cél felé. Amikor rákanyarodtunk a Hanbury streetre, meg sem álltam velük a 29-es számig. Nem tudom, mire számítottam. Valószínűleg valami látványosra. Emléktáblára. Véres cafatok fotóira. Ehelyett egy teljesen átlagos utca teljesen átlagos kapujánál álltunk, ahol nyoma nem volt a szörnyű tettnek. Ezt Újpesten még úgy képzeltem, hogy amikor én majd a gyilkosság helyszínén állok, annyira felindulok, hogy képzeletem elém rajzolja az egész jelenetet, és valahol egy fennköltebb dimenzióban pár szót váltok majd Jackkel, talán még azt is kinyomozom, ki a franc is volt ő. Jack helyett azonban egy tarkapólós, színes bőrű pasas rikkantott felénk valamit, amire annyira megijedtünk, hogy hagytam a francba az áhítatot, és nyakunkba szedtük a lábunkat. Persze arra tereltem a lányokat, amerre a következő helyszín karikája görbült, időrendben az első áldozat, Mary Ann Nichols gyilkosságának irányába. Jenna öt másodpercenként lesett át a válla fölött, és csak akkor nyugodott le valamelyest, amikor elhaladtunk egy barátibb embercsoport mellett. Gabinak kezdett elege lenni a semmiextra látványból, de hősiesen kitartott, és végtelenül hálás voltam neki, hogy ha félt is, nem mutatta. Rákanyarodtunk tehát a Durward streetre. Siralmas csalódás várt itt is. Házszám híján a komplett utca lehetett akár bingó, de széltében-hosszában csak egy gyárépület fala ásított ránk, ahol egy betű nem sok, annyi sem emlékeztetett az iszonytató történelemre. Rájöttem, hogy elkalkuláltam magam. A turizmus iparág már rég kiaknázta a csávóban rejlő lehetőségeket, és éjszakai vezetett túrákat, s egyéb, hatásvadász elemekkel teletűzdelt élményeket kínált az izgalomra éhező látogatóknak. Gabi kezdett nyűgös lenni, Jenna pedig aggodalmasan vizslatta az utcasarkokat. Nem hiába. Az előző tiritarkapólós srác fel is bukkant a láthatáron, de ezúttal nem egyedül, hanem harmadmagával kiegészülve tartott felénk. Na, most lesz a baj, gondoltam, és nem mertem a többiekre nézni. Jenna belekapaszkodott a karomba, Gabi húúúúháááázott. Ezen a ponton kezdtem magasról tenni Hasfelmetsző Jack szellemére, és nekiiramodtunk annak az utcának, melynek végén embereket sejtettünk. A tiritarka közben beelőzött, és elénk állt. A következő dialógus – mely alatt a cimborái gondosan közrefogták triumvirátusunkat - érdemi részeit magyarul prezentálom:

"Hey!"

"Hi...."

"Na, mizu?"

"Seee...mmi."

"Segíthetek valamiben?"

Ó, a kérdés, aminek nem szabad bedőlni. A kérdés, ameddig el sem szabadna jutni. De mit tudtam én ezt akkor tizenhét évesen, tele naivitással, megfelelési kényszerrel, illedelmességgel. Ahelyett, hogy sarkon fordultunk volna, és uccuneki, a következőt találtam mondani:

"A Hasfelmetsző gyilkosságok helyszíneit szeretnénk végiglátogatni."

Mit gondol az oroszlán, amikor a barlangjába becsatangolt gazella megkérdi, nem éhes-e, nem tudom. Hogy ez a tiritarka és kompániája a neurózis mely alfaját állapította meg nálam, az is rejtély marad már. Én csak azt láttam, hogy Gabi szeme elkerekedik, Jenna meg belém vájja körmeit.

"Ezt nem kéne forszírozni," – sziszegte oda nekem Gabi, de eddigre már megvolt a baj. A tiritarka egy lépést tett az állam felé.

"Ó. Szóval érdekel Hasfelmetsző Jack?"

Csak azt a hülye jólneveltségemet tudom okolni, amiért azon nyomban kényszert éreztem a vallomástételre, melynek értelmében igen, rajongásig odavagyok a tizenkilencedik század legelvetemültebb sorozatgyilkosáért, ki nők méhét tépte ki, beleit szaggatta, torkukat nyiszálta. Innen is gratulálok magamnak. Mivel a gyűrű nem engedett, és kezdtem igen kellemetlenül érezni magam, elővettem a mondatot, amit vészhelyzetben csak a legnagyobb pancserek alkalmaznak:

"Na, most már mennünk kell."

Fogtam a két lányt, és hétmérföldes csizmánkban megindultunk abba az irányba, ahol a megmenekülésünk zálogát sejtettük: a járókelőket. Nem mertünk hátranézni. A kurjongatásokból arra következtettem, hogy a nyomunkban járnak, de nem úgy, mint kopó a rókára, inkább komótosan, mint tigris a lábatlan kecskére, úgy vadásztak ránk. Az egyik sarkon aztán megsegített az Isten. Azaz Jack. A Fogadó a Hasfelmetszőhöz úgy bukkant fel az egyik sarkon, mintha cilinderből húzták volna elő. Gondolkodás nélkül berohantunk, és elbújtunk egy pult mögött. Vagy azért, mert nem találtak minket elég vonzónak, akár azért, mert nem tűntünk elég gazdagnak, neadjisten tényleg csak útba akartak igazítani, de ide már nem jöttek utánunk.

"Hú basszus, csajok," – lihegtem a fedezékben. – "Én szívből utálom a sört, de most bizisten iszom egyet."

Az alkoholmámorra azonban nem kerülhetett sor, mert tejfölös képünk azonnal elárult minket, és úgy lettünk kitessékelve a kocsmából, hogy annyit se mondhattunk: goodbye. Visszataxizva a találkozási pontra megbeszéltük, hogy erről senkinek egy hangot se. Legfőképp anyámnak nem. Idült mosollyal néma kussban végighallgattuk, hogy ki merre járt a szabad két órájában, milyen szuvenírt vásárolt, hol evett fish&chipset, kivel beszélt angolul, de én, egyedül én tudtam, hogy aki nem hagyta, hogy nyakunk törjük Whitechapelben, nem volt más, mint maga Hasfelmetsző Jack.

 

(A szerző megjegyzése: a cím szóvicc, Hasfelmetsző Jack neve angolul így hangzik: Jack the Ripper. A tripper kalandozó utazót jelent.)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://d-mon.blog.hu/api/trackback/id/tr1514739971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.