HTML

Szösszenetek

Friss topikok

  • huKKK: Kár azért a pasiért aki nem elég motoros. (2014.12.24. 10:58) Motorosan
  • D-mon: Imádtam azt a délutánt...és most imádtam újra átélni azt a harsogó izgalmat, ragyogást, amit vissz... (2014.02.28. 20:51) Vulkánkitörés az Ezüst tó mélyén
  • D-mon: Szuper!!!!! A Télapó, Klári és Te is. Szerintem még reménykedsz is,hogy mégiscsak van Télapóóóóóó,... (2013.12.04. 20:19) Hófútta vendég
  • Kismarcsi: Végre! Most legalább elhiszik, hogy teljesen jogosan vagyok ennyire büszke rád! 100 éves korodig t... (2013.09.24. 20:27) Interjú a Démonnal
  • Kismarcsi: Szétszakadt a szívem ezerfelé, miközben olvastam...Elősétáltak emlékeimből az elbúcsúztatott cicái... (2013.09.11. 19:49) Dr. Bubó megszán

Címkék

Mihez Tamás, az érthetetlen - 2. rész

2019.03.06. 18:32 D-mon

mt_ul.jpgA szalagavató utáni hetekben az élet visszatalált a normál kerékvágásba, mindenki a felvételivel és a közelgő érettségivel volt elfoglalva. A tanárok egyre ingerültebben próbáltak még 2-3 tételt beszuszakolni a tanmenetbe, és néha maguk sem tudták, hogyan lehetne még bármi újat tanítani, miközben a hetek másból sem álltak, mint vizsgafelkészítőnek álcázott számonkérésből. Panna a sok tennivaló mellett mégis hiányérzettel viaskodott. Nem bírta kiverni a fejéből táncpartnere érintését, illatát, különös viselkedését, és valahányszor a függöny mögötti jelenetre gondolt, valami váratlanul belenyilallt az alhasába, és csiklandós csomóba rántotta össze a szerveit.

Levente az egyik szünetben megállt a fiú padja előtt, és intett neki, hogy csússzon arrébb. Mihez Tamás levette termetes lábait a padról, és kedvtelve nézegette barátját, aki egy hatalmas szendviccsel egyensúlyozva leült mellé.

- Már rég akarok kérdezni valamit – kezdte a srác.

- Hogy éhes vagyok-e? Köszi, igen – mondta, és kihúzta Levente kezéből a szendvicset.

- Vicces – fintorodott el amaz, amikor visszakapta a tízórait.

- Na, mi emészti lelked, ifjú padavan?

- Hát, kis hülyeség.

- Na.

- Te mi a francot bámulsz ki folyton az ablakon?

Mihez Tamás bólintott.

- Látod azt a bordó panelt az udvaron túl?

- Aha. 

- Tizedik emelet, jobb szélen. Ahol az a szakadt reluxa lóg az erkélyajtón.

- Megvan.

- Lakik ott egy idős néni. Mártika. Mennyi lehet…80, de lehet, hogy 85 is. Néha meg szoktam látogatni, és viszek neki Rigó Jancsit. Látnod kéne azt az örömöt, amikor kicsomagolja. Édesszájú az öreglány – nevette el magát fejcsóválva. - Óvodás koromban kvázi felnyársaltam magam egy mászókán. Anyám bepánikolt, és sikítozott, belőlem meg spriccelt a vér. Artériás. Mártika, aki akkortájt azért jobb karban volt, a piacról jött haza. Legelőször anyámat tépte le rólam, mert – ahogy ő fogalmazott - „nem volt haszna”. Ő meg tudta, mi a teendő, amíg a mentők kiértek. Aztán összebarátkoztunk. Sokat mesél. Elmondta, hogy ’56-ban jócskán kivette a részét a dolgokból. A férjét, az apját és az anyját felakasztották, őt a siralomházban aszalták, hogy megtörjék. Csontsoványan, meggyötörve jött ki a börtönből. Egyedül volt, mint az ujjam. Életkedve nulla. Tudod, hogy végül ki miatt kapta össze magát?

- Angyalarcú, ferdeorrú Tomika?

- Nem. A halál kedvéért. Rájött valamire. Hogy az élet nem, de a halál boldoggá tette.

- Para.

- Dehogy para. Én értem. Voltál már nagyon beteg? Úgy igazán?

- Láz meg köhögés meg minden?

- Mondjuk. De inkább gyenge. Elesett.

- Ja, voltam hát.

- Mi volt a legidegesítőbb?

- Hogy szart se tudtam csinálni, csak döglöttem.

- És mire vágytál leginkább?

- Hogy kimozduljak.

- Utáltad az ágyat, a teát és a fekvést.

- Eléggé.

- Minden vágyad az volt, hogy újra tevékenykedj.

- Igen, de mi a szar ez? Hipnózis vagy mi…

- És mit csináltál, amikor kimozdultál végre?

- Nemtom. Csak lementem a térre, meg kosaraztam a haverokkal.

- És ma is úgy mész le a térre, mint aznap? Amikor először lementél?

- Hááát... most inkább csak olyan snassz.

- Snassz. Erről beszél Mártika. Ha el tudnánk kerülni, hogy minden elsnasszuljon, sokkal elégedettebbek lennénk.

- Nagyon zen vagy.

- Gondolj bele. Ő most tök joggal lehetne elégedetlen. Ki hibáztatná? De ő azt választotta, hogy azt az időt, amit kapott, nem fogja elcseszni.

- Ahogy az öreg Gandalf mondta. Nekünk az a dolgunk, hogy eldöntsük, mihez kezdjünk az idővel, amely megadatik.

- Nem pont szó szerint, de igen, kábé ez a lényeg.

- Jaj, ne már…

- De már. Az ember ostoba egy állat. Akkor kezd élni, ha jó alaposan megcsapkodja valami. Például közelgő halálának menetszele. Akkor rögtön hálás lesz. Te például miért vagy hálás?

- Nemtom.

- Tudd. Levegőt kapsz?

- Kapok.

- Szíved ver?

- Ver.

- Agyad van?

- Hööööööööööööööö…

- Ha elkezded ezeket a tök természetesnek vett dolgokat minden áldott nap megköszönni, nem azt fogod nézni, hogy miért nem te vagy a legfaszább csávó a kerületben.

- Miért, nem én vagyok?!

- De érted…nem mész tönkre a NINCStől, mert lesz VALAMId.

- Jóvan, azért nem vagyok húgyagyú. De még mindig nem értem. Miért bámulod azt az erkélyt egész nap? Hacsak nem vagy gerontofil, persze.

- Ezért. Hogy emlékezzek. Minden nap.

- Menj már…

- Jól van. Lebuktam. Igazából a szomszéd csajt bámulom. Az ablakban lógva szokott telefonálni, és egész jó a cicije.

- Mivaaaaan? Ne szívass! Komoly? – tapadt az ablakra Levente, Mihez Tamás pedig felvette híres félmosolyát, és kiment a büfébe, mert tényleg megéhezett.

Áprilisban aztán felbolydult az iskola, mert a hagyományokhoz híven eljött a diákkirály választás ideje. A legtöbb szavazatot kapott diák elnyerte a Könyves király címet, és egy hétig uralkodhatott az épület összes emeletén, megszabhatta a menza- és büfékínálatot, még pár rendelkezést is foganatosíthatott, ha az nem ütközött a házirendbe. Nem volt nagy meglepetés, hogy az idei király a szavazatok elsöprő többségét bezsebelve Bujdosó Ádám lett. Már a választás előtti hetekben körbeplakátolta a folyosókat, ígért sört, dolgozatmentes hetet, a nulladik óra opcionálissá tételét. Rendelkezéseit hétfő reggel az iskolarádióban ismertette, a történelem óra utolsó 3 percében. Tibor bá az adminisztratív teendőkre használta fel az ölébe hullott ajándék időt, és épp az óra anyagát körmölte a napló megfelelő soraiba, amikor elhangzott az utolsó rendelet. Az ukáz értelmében a folyó héten minden végzős lánynak kötelező volt topless megjelennie az iskolában. Az osztály felhördült. Tibor bá lecsapta a szemüvegét, és tenyerébe temette arcát. A király hozzátette, hogy a rendelet alól csak úgy húzhatják ki magukat az alattvalók, ha szülői vagy akár orvosi igazolással otthon maradnak. A következő percekben sok minden történt egyszerre. Az iskolarádió adása megszakadt, kicsengettek, és Kovács Alexa yeeeeeeeeee felkiáltással levette a pólóját. A fiúk füttyögtek, a lányok tenyerüket a szájuk elé kapva nevettek, vagy épp szörnyülködtek, Tibor bá pedig rájött, hogy ő mégiscsak az igazgató helyettes, odaszaladt a lányhoz, és követelte, hogy öltözzön fel. De addigra Lantos Barbara, Tóth Evelin, és még sok más lány követte Alexát a sorban. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor az osztályba belépő Bujdosó Ádám üdvözlésére Alexa kikapcsolta, és ledobta magáról a melltartót is. Tibor bá kirohant a folyosóra, ahol hangosan üvöltözve, de szemét eltakarva tört utat magának az igazgatói iroda felé.

Az osztály kitódult a teremből. Amerre csak néztek, félmeztelen lányok vihogtak az ablakok alatt, de ilyen-olyan formájú és méretű melleiket gondosan elrejtették mellkasuk előtt összefűzött karjaik mögé. Azok a lányok, akik nem csatlakoztak a mozgalomhoz, megvetően méregették a többieket, és itt-ott felreppent egy „ribanc” vagy egy „szánalmas” is. Mihez Tamás nem mozdult a helyéről. A visszakódorgó Levente elkerekedett szemmel adta hírül neki, mi történik a folyosón, de a fiúnak elég volt, amit az osztályban látott.

- Apukám, ha nem jössz ki, ezek azt fogják hinni, hogy buzi vagy.

Mihez Tamást a legkevésbé sem érdekelte, mit fognak mások gondolni róla. Panna felbukkant az ajtófélfánál, és aggodalmas tekintettel kémlelte hol a folyosót, hol Mihez Tamást, és a lassan köré gyűlő fiúkat.

- Mi az, téged még ez sem izgat?

- Nem tartom jó ötletnek – szólt a fiú, és felállt.

- Húzzál már ezzel a dumával a vérbe! Mit hajtogatod ezt folyton? – támadt neki Varga Máté egyik haverja, aki a folyosóról tántorgott be azzal, hogy a mai lányok aztán bevállalósak.

Mihez Tamás összepakolta a holmijait, táskáját vállára vette, és elindult kifelé. Az ajtóban Panna útját állta.

- Mi az, te is jöttél nyálat csurgatni? – kérdezte dühösen. Mihez Tamás pontosan tudta, minek szól a lány mérge, de nem válaszolt. Panna kihátrált a folyosóra, zihált, mint egy támadni készülő bika, arca egészen megcsúfult, csak a szeme, csak az maradt reményteljes.

A fiú látta, mire készül, odalépett hozzá, és megfogta a kezét:

- Ne csináld.

- Én ne, de a többieknek lehet? – kiabálta, ezzel dühösen kigombolta blúzát, és a fiúk biztatásától elvörösödve kikapcsolta melltartóját, és teátrálisan a radiátor alá dobta.

Mihez Tamás szomorúan fordította el a fejét, és elindult a kapu felé. Bujdosó Ádám és a sleppje rátapadtak.

- Most ezzel meg mi a fene baja van az úrnak? – kérdezte Varga Máté, mikor beelőzte a fiút, és hátramenetbe kapcsolt.

- Hagyjátok, meleg!

- Nem látott még cicit, az a baja!

Mihez Tamás nem állt meg, és nem magyarázkodott. Bujdosó Ádám aztán a lépcsőfordulóban odaszorította a radiátorhoz.

- Abbahagyhatod a faszakodást.

A fiú könnyedén lefejtette magáról a fogást, mire Bujdosó Ádám felszisszent.

- Nem jó ötlet. Majd meglátjátok – vetette oda, és ezzel kilépett a kapun.

Panna és barátnői egy hétre eltűntek az iskolából, de bőven akadtak alsóbb évfolyamokról más lányok, akik legalább a szünetben csatlakoztak a monokinizőkhöz. A tanárok – az igazgatóval az élen - tehetetlenek voltak. Valahányszor felöltöztettek valakit, kettő másik vetkőzött le helyette. Beírásnak, rovónak értelme nem volt, mert a Könyves király azt tehetett, amit csak akart, és az erről szóló igazolást Bujdosó Ádám büszkén lobogtatta, amikor a fenyítés réme rávetült a tanulókra.

A hétfői szenzáció keddre alább hagyott, és a fiúk egyre gátlástalanabbul merték nézegetni pőre osztálytársnőiket. A lányok eleinte sejtelmes pózokban szelfiztek, párokban csücsörítettek, de zavart nevetgélésük a nap végére egészen elcsitult. Szerdára már senki nem takargatta magát, a fiúk pedig a radiátoron heverve, vagy az asztalokon ücsörögve megbeszélték, ennél nagyobb császárság sose kell. A tanítás is egyre zavartalanabbul ment az iskolában, nem csak a bent maradó tanárok, hanem az egész iskola kezdett hozzászokni a látványhoz. Csütörtökön angol után a fiúk már Palvin Barbi legújabb fürdőruhás insta fotóit kommentálták, amin Kovács Alexa látványosan felkapta a vizet. Önnön unalmasságának első jele alaposan gyomorszájon találta. Péntekre már senkit sem érdekeltek a fedetlen keblek. Minden fiú kívülről fújta az egyes lányokhoz tartozó formákat, apróbb vagy nagyobb szépséghibákat, keresztül-kasul tárgyalták a bennük rejlő lehetőségeket, és Urbán Krisztián kimondta, amit mindegyikük addigra már így gondolt:

- Tudjátok, mi lenne igazán fain? Valakit levetkőztetni!

A lányok persze azonnal vérig sértődtek, de dühük akkor hágott a tetőfokára, amikor hétfőn visszatért a fél osztály, és a többé már nem király Bujdosó Ádám feltűnően sokat kezdett beszélgetni Panna legjobb barátnőjével, akiről nem sejthette, de roppant mód érdekelni kezdte, hogy kockás inge alatt milyen formát rejthet a kis fehér trikó. Mihez Tamás szótlanabb lett, mint valaha, és Panna hiába próbálta becserkészni, a fiú mindig elillant előle.

A májusi orgonaillatba aztán lassanként belevegyült a félelem szaga. A közelgő érettségi vizsgák felülírtak minden eddigi élményt. A diákok egyik lábukkal már a jövőjükben pancsoltak, másikkal még a jelen kötelezettségei közé gabalyodtak. Az utolsó napok kétségbeesett magolással, pánikolással, ötletszerű matekozással teltek. Mindenki azt mérlegelte, ha ennyi százalékot kap, ide tud jelentkezni, de ha csak annyit, akkor meg oda. Az ingerültség egyre fokozódott. Nem volt ritka az egymás torkának esés, vagy a többségében indokolatlan felfortyanás sem. A ballagást követő hétvégén aztán felrobbant az internet. Mihez Tamáshoz hasonlóan szombat este a többi tanuló is megkapta azt a körlevelet, amit ismeretlen e-mail címről küldött egy jóakaró. Levente azonnal becsörgött.

- Mondsza.

- Láttad?!

- Mit?

- A mailt.

- Most nézem.

- Ez ki a franc? Szerinted átverés? A rendőrség? Vagy Bujdi?

- Nem, Bujdi mindenki mással együtt itt értetlenkedik a csoportban. Nézem.

Mihez Tamás épp csak meg akarta nyitni az emailt, amikor egymás után pattantak elő a chatablakok. „Mit szólsz?” „Mit csináljunk?” „Ez ki lehet?” – kérdésekkel bombázták őt a többiek. A fiú elolvasta hát a levelet, és megnyitotta a csatolmányt. Ott volt a komplett középszintű érettségi, az összes tárgyból, megoldó kulcsostul, javítási útmutatóstul, csak el kellett olvasni.

- Azt a…

- Na? Mit szólsz?

Mihez Tamás rá nem jellemző módon hirtelen nem tudott mit szólni. Amit tudott volna, az nagyon nem tetszett volna a barátjának. A chatablakok úgy burjánzottak, mint eső után a gaz. Ilyesféléket írtak: „Kedves Tamás, tudom, hogy nem sokat beszélgettünk még, de érdekelne, hogy szerinted mit csináljunk,” vagy ”Helló Tomi, láttad a mailt? Szóljunk valakinek róla?”, és így sorjában a sok mit szólsz, mi a véleményed, mondj már valamit, és a többi, záporoztak folyamatosan a kérdések. A csoportos chat egészen más képet festett. Volt, aki már lementette, kinyomtatta, bemagolta, lefényképezte, minden formában fel is dolgozta a kincset, és akik tisztességről nyekeregtek, pestiesen szólva, le lettek oltva a sárga földig. Mihez Tamás elköszönt Leventétől, és elindult sétálni a langyos estébe. Kritikus helyzetekben képtelen volt ülve maradni. Mi hát a helyes lépés? Számára nem volt kérdés. Szerette megvizsgálni a konfliktust jobbról-balról, alulról-felülről, de a választ már általában a legelején, a homloka közepe mögött tudta. Villogott, mint egy neonreklám.

Amikor visszazuttyant a gép elé, átlesett a reluxás erkélyajtó mögül kiszűrődő lámpafénybe, majd leírta, amit gondolt.

„Jó páran megkérdeztetek, hogy mit gondolok. Azt gondolom, hogy ez nem helyes. Azt is kérdeztétek, hogy mit tegyünk. Tudom, hogy rontom a továbbtanulási esélyeinket. Tudom, hogy nem leszek népszerű. De azt is tudom, hogy nem tudnék a tükörbe nézni, ha ezt most nem tenném meg. Ezért értesítem az igazgatót. Köszönöm, ha megértitek.”  

Amit Mihez Tamás ezután kapott volna, ha elolvasta volna, nem díszelgett volna az ablakában az idők végezetéig. A „hülyebarom” volt a legenyhébb méltatás, ami 72-es betűmérettel, félkövéren szedve, vörösen villogva rápattant a monitorra. A fiú kikapcsolta az internetet, lenémította a telefonját, és felhívta az igazgatót. Meglepetésére a férfit már értesítették. Valaki az osztályból. Az igazgató megköszönte a fiú hozzáállását, és biztosította róla, hogy erre az esetre is fel vannak készülve, így a hétfői érettségi egy másik feladatsorral zavartalanul lebonyolítható.

Mihez Tamás vasárnap nem nézett se netet, se telefont, hanem egész nap csak zarándokolt. Át az északi összekötő hídon, gyalogolt Óbudán, itt-ott üldögélt valamennyit, majd elindult vissza. Alkonyodott, mikor hazaért. Levente a ház előtt várta.

- Miért tetted? – kérdezte, és ökle idegesen pumpált.

- Tudod jól – mondta Mihez Tamás, és próbált kitérni előle, de barátja megragadta a kabátját.

- Felfogod, hogy mennyire kicsesztél velünk?

A fiú nem tartotta lényegesnek elmagyarázni, hogy az igazgató nem tőle hallotta először. Nem számított.

- Nem tehettem mást.

- Nem tehettem mást, nem tehettem mást – nyávogott Levente. – Folyton csak ezt hangoztatod. Mi vagy te? Egy kibaszott szent?

- Csak a lelkiismereted.

- Remélem, jól fogsz aludni, amikor megtudod, hogy miattad nem vettek fel a Corvinusra. Gondoskodni fogok, hogy tudj róla.

- Sajnálom, ha így lesz.

- Dugd fel magadnak a sajnálatodat – köpött egyet Levente, és elrohant.

Mihez Tamás fénytelen tekintettel nézett utána. Levente futtában még belerúgott egy fémkukába, ami nagyon fájhatott neki, mert szentségelve és sántán szaladt tovább. Mihez Tamás még soha nem szerette őt ennyire. A szomorúság úgy tört rá, mint egy nyári zápor. Sajgott a mellkasa, és a fejében randalírozó vádak és szidalmak szinte kirúgták koponyája falát.

- Vissza kell találnom – mondogatta magának, és a virágra gondolt, amit sürgősen ki kellett bontogatnia a lelkében.

Eszébe jutott, hogy május első hétvégéje van. Ötórai tea. Felszaladt a tánccipőjéért, pakolt két váltás ruhát, telefonját otthon hagyta, és mint sivatagban bóklászó, ha a távolban forrásvizet sejt, hirtelen erőre kapva megiramodott a tánciskola felé. Ahol nem kell végre semmit sem megmondania. Ahol nem kell senkinek semmit se tudni róla.  Ahol semmi más nem létezik, csak az öröm.

Amikor édesanyja hajnal fél kettő tájt saját belső hangjára felriadt, hajmeresztő bizonyossággal tudta, hogy nagy baj történt. Az anyák érzik ezt. Azonnal hívta a rendőrséget, és kerestetni kezdte. A hatóság viszont az ilyenkor szokásos, nem túl készséges választ adta. Tessék megérteni, ez a szabály. A fiatalok - pláne érettségi előtt – van, hogy eltünedeznek. Ha estig sem kerül elő, jelentkezzen. Addig nem tehetünk semmit.

Mihez Tamás véresre rugdosott, késszúrásoktól patakzó testét saját édesapja egy hatodik kerületi kisutcában találta meg. Pár sarokra volt 

csak, de már nem jutott el a táncra. A fiú még hetekig nem volt olyan állapotban, hogy érdemben segíthesse a nyomozást. Amikor végre kihallgathatták, csak annyit tudott biztosan, hogy valójában semmit sem tudott. Soha azelőtt még nem látta a támadóit, azok pedig semmit nem akartak tőle. Hétköznapi rablótámadás. Tragikus véletlen.

Az érettségi feszült légkörben zajlott. Levente képtelen volt a feladatlapra koncentrálni, csak bámult ki arra a reluxás erkélyre, és folyamatosan átkozta magát. Bujdi írt, mint a gép, és maga is meglepődött, hogy mennyi mindent tudott. Panna annyi zsebkendőt halmozott maga elé a padra, hogy senki sem értette, hogy lehet májusban ennyire megfázni.

A tanárok és osztálytársak kis csoportokban szállingóztak a kórházi ágyhoz. Bujdosó Ádám maga sem értette, miért ragaszkodott hozzá, hogy ő mehessen be mindenki előtt. Még a csapat nagy részét is magával hozta, és az éjjeli szekrényen hagyott egy hófehér, dedikált labdát. Előkerültek a lufik, a csokik, (piát? hülye vagy?), plüssmackók. Panna fél órát suttogott az alvó fiú fülébe, majd hüppögve-orrfújva távozott. Mihez Tamás elesettségében is bágyadt-boldog volt. Levente kivárta, amíg egyedül maradhatott vele. Kapart a torka, és vasmarok szorította a tüdejét. De végre beszélt. Igaz, úgy, hogy egyszer se nézett feldagadt szemébe, mintha pókhálókat keresgélne az ágy lábánál, vagy a paplanhuzat minőségét ellenőrizné. Mihez Tamás erőtlenül megfogta a srác kezét, és repedezett félmosolyával ennyit suttogott:

- Fogd már be.

Levente a hirtelen jött, jóleső szellőt nem tudta mire vélni, aztán arra jutott magában, hogy valaki biztos végre kiszellőztetett. Így még a levegővétel is könnyedebb volt. Ahogy fél fenékkel ráült barátja ágyára, és mesélni kezdett, alkalma nyílt minden apró heget szemrevételezni, s így szépen lassan megnyugodni a tudatban, hogy bocsánatot nyert.

Mikor Mártika becsoszogott a kórterembe, Mihez Tamás tekintete egyszerre megtelt fájdalommal és meghatottsággal.

- Ne is ellenkezz, fiam – sípolta a néni, ahogy elsántikált az ágyig.

Levente kerített neki egy széket, vigyázva rásegítette, majd illően magukra hagyta a barátokat. Kint a folyosón kirimánkodott egy borzalmas kávét az automatából, és ahogy ott ült a narancssárga műanyag széken, és bámulta a szemközti csempére ragasztott hirdetményeket, egy lehetetlen érzés lepte meg. Boldog volt. A „most már minden rendben van” békessége áradt szét az ereiben. A beszűrődő napfény és kellemes fuvallat eszébe juttatta, mit kíván most a barátjának. Mi most a fontos. A levegő a tüdőben. A vér az ereiben. Az a félholtában is derűs nyugalom a szemében. És az a simogató megértés a keze erőtlen szorításában. Amikor a néni kicsoszogott a szobából, Levente úgy érezte, mondania kell valamit. Hülyeség, de azt érezte, mintha ismerte volna már régről.

- Hogy tetszik lenni? – kérdezte az egyetlen marhaságot, ami eszébe jutott.

- Nem panaszkodom, fiam – bólogatott a néni, és megpaskolta a feléje nyújtott alkart. – Sok ilyen fiatalember kéne még – tette hozzá, és elköszönt.

Mihez Tamás az érettségi bankettre már saját lábán ment. A vacsora közben figyelmesen végighallgatta az összes történetet, cikis pillanatot, poént, amit a többiek a szóbelikről meséltek.

- És veled most mi lesz? – érdeklődött Varga Máté. – Folytatod a Könyvest?

- Nem – rázta a fejét Mihez Tamás. – Elmegyek. Itt már nincs rám szükség.

Máté szólásra nyitotta a száját, aztán félúton meggondolta magát. Úgyse válaszolna. A kérdésre, hogy véletlenül nem fordítva van-e. Hogy neki van szüksége az iskolára, nem az iskolának őrá. Inkább vállon veregette a fura fickót, és csatlakozott az afterre indulókhoz.

Panna haloványan fénylő szemekkel állt meg az asztal csücskében.

- Jössz a bulira? – kérdezte halkan.

- Tudod, hogy nem – sóhajtott a srác.

- Áhhh…

- Ellenben....

- Ellenben?

- Elvinnélek egy helyre, ami tetszeni fog neked.

- Igen?

- Amikor egyik nap a kórházban bóbiskoltam, furcsa álmot láttam. Álmomban az ágyam szélén állt valaki, akinek leghőbb vágya volt, hogy újra táncoljon velem.

A lány úgy állt ott, mint kiskorában a karácsonyfa előtt, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy felfogja: perceken belül valami hatalmas öröm fogja érni, de még elég kicsi, hogy elhiggye: ez az egész most nem apa, nem anya, nem Mihez Tamás, hanem egy angyal műve.

- Na ne mondd….Valóban? – kérdezte évődve, és megringott a csípője.

- Valóban – mosolygott a fiú, és a combját megpaskolva hozzátette: - Csak adj egy kis időt, amíg újra formába jövök.

Az ötévente esedékes, első rendes érettségi találkozón szóba került Mihez Tamás neve. Véghné Szalay Erika tudni vélte, hogy a kisvárosi iskolában, ahová a csendes, magának való fiú átment, nagy népszerűségre tett szert, amikor az egész évfolyam összes szalagavató táncát egymaga koreografálta meg, és tanította be. Levente felnevetett, ahogy elképzelte Mihez Tamást a harsány hadvezér szerepében, és az űr, amit barátja hiánya okozott, melegen felfénylett. A tanárnő bizalmasan suttogva hozzáfűzte, hogy az ottani igazgató eleinte hetente ide telefonált tanácsért. Mégis mit lehet kezdeni egy végzőssel, aki bár tisztelettudó, és szabálykövető, egy mondatával mégis megdermeszti a komplett tanári kart.

- Mi volt az a mondat? – kérdezte Kovács Alexa tele szájjal.

- Mi lett volna, nem emlékszel? – csóválta a fejét Varga Máté.

Többen összenevettek az asztalnál, és kórusban kántálták:

- Nem tartom jó ötletnek.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://d-mon.blog.hu/api/trackback/id/tr514673407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.