HTML

Szösszenetek

Friss topikok

  • huKKK: Kár azért a pasiért aki nem elég motoros. (2014.12.24. 10:58) Motorosan
  • D-mon: Imádtam azt a délutánt...és most imádtam újra átélni azt a harsogó izgalmat, ragyogást, amit vissz... (2014.02.28. 20:51) Vulkánkitörés az Ezüst tó mélyén
  • D-mon: Szuper!!!!! A Télapó, Klári és Te is. Szerintem még reménykedsz is,hogy mégiscsak van Télapóóóóóó,... (2013.12.04. 20:19) Hófútta vendég
  • Kismarcsi: Végre! Most legalább elhiszik, hogy teljesen jogosan vagyok ennyire büszke rád! 100 éves korodig t... (2013.09.24. 20:27) Interjú a Démonnal
  • Kismarcsi: Szétszakadt a szívem ezerfelé, miközben olvastam...Elősétáltak emlékeimből az elbúcsúztatott cicái... (2013.09.11. 19:49) Dr. Bubó megszán

Címkék

Talabor virága, avagy hogyan (ne) haljunk bele a szerelembe

2018.11.03. 12:51 D-mon

narcissus_by_samwdean-d3f3csx.jpgTalabor a hátán feküdt a virágillatba bódult mezőn, résnyire nyitott zöld szemében vidáman összeszaladt a szikrázó nap minden fénye, egy jobb sorsra érdemes búzakalászt billegtetett a szájában, és kedvenc időtöltésének hódolt épp: önnön sorsán gyönyörködött. Szerencsés fickónak tartotta magát. Összevont szemöldökkel és megbocsáthatóan hamiskásan egy szerelmes dalt dúdolt, amibe roppant mód beleélte magát – ha nem ismertük volna jól, azt hihettük volna: az imént törték ripityára a szívét. A helyzet azonban most sem ez volt. Valójában az előző éjszaka képeit pörgette át újra emlékezetében, amikor egy bájos ifjú leánnyal szentül elhitette, hogy egy fél mondatával a lelkébe gázolt. Talabor örömét lelte az efféle könnyed mókázásban, nem gonoszságból, nem ártó szándéktól vezérelve, hanem inkább csak a játék miatt. A játék mindig izgalomba hozta, felpiszkálta vadászösztönét, és előcsalogatta belőle a majdnem-hősszerelmest. Hősszerelmeshez hasonlító állapotában egész egyszerűen ellenállhatatlan volt. Ez a leányka is oly szépen engesztelte. Olyan szelíden, olyan naivan. Oly nagy igyekezettel. Hát ki tudott volna neki nem megbocsátani? A férfi sokáig keresgélte a megfelelő szót: édes; igen édes volt, ahogy ennyire törte magát – mélázott Talabor, és félig elmosolyodott. Haját szerelmesen s kissé korholva borzolta a szélasszony, mintha megsejtette volna a feje alá tömködött roppant zsák titkát. Nektek, kik még nem ismeritek Talabort, elmondom, bár talán már rájöttetek: ő volt az a férfi, akire széles e világon minden nő vágyott. Volt bár nála fiatalabb, szebb, erősebb, okosabb is – de vonzóbb senki ember fia. Imádták a nők.

Talabor épp a sorsa felett érzett elégedettség mámorától nyújtóztatta tagjait, amikor a keze egyszer csak belegabalyodott valamibe. A valami vékony volt, hosszúkás, langymeleg és lágy. Talabor lehunyta a szemét, és próbálta kitapintani a részleteket. Gyakorlott mozdulattal finoman végighúzta rajta két ujját, és önkéntelenül is cirógatni kezdte. Csalhatatlan férfiösztönei azt diktálták, hogy ami nem szúr, csíp, vagy harap, azzal gyengéden érdemes bánni, mert előbb vagy utóbb meghálálja, így a vékony szárú idegen testet becézgetve hamarosan beazonosította új ismerősét. Kissé elemelte fejét a zsákról, vigyázva, hogy azt senki könnyűszerrel ki ne ránthassa onnan, résnyire nyitotta a szemét, és szemügyre vette a kezében tartott dolgot. Egy bájos, barátságos, a szokásosnál kicsit nagyobb fejű virág nézett vissza rá, és amikor azt mondom, nézett, azt szó szerint értsétek. A hatalmasra tágult zöld szempár alatt a pici orr és a vékony kis száj egy hús-vér lányra emlékeztette a férfit. Sőt. Megesküdött volna rá, hogy a virág elpirult. Napsárga szirmait is épp úgy lengette a szellő, mint dús hajkoronát: lobogtatta jobbra, balra, befújta a szemébe, majd kisimította onnan. Talabor meg is állapította magában, hogy ha ez a csinos kisvirág leány volna, bizony az ő ízlésének való volna. Fel is ült rögvest, mert izgatott lett, mint minden alkalommal, amikor nők közelségét érezte a tarkóján.

- Szia, kisvirág – hunyorgott a szemébe, és elővette azt a mély orgánumát, amiről tudta: olyan hangszer az, ami minden ajtót kinyit, mert úgy játszott rajta, ahogy csak ő tudott.

Mulattatta a helyzet, hogy egy virággal incselkedik. Fő a változatosság – gondolta, és mutatóujjával megcirógatta hátul azt a helyet, amit a nyakszirtjének gondolt. A virág összerezzent, és sűrűn pislogva tanulmányozta Talabort.

- Hogy hívnak? – folytatta a férfi, és jóízűen felkacagott. – Már hogy is tudnád megmondani…

- Én egy nárcisz vagyok – szólalt meg egyszer csak a virág, mire Talabor meglepettségében abbahagyta a cirógatást. – Megkérhetlek, hogy ezt ne hagyd abba? Még senki nem ért hozzám így, mint te...Talabor.

Talabor őszintén elcsodálkozott, és folytatta a simogatást, mert szívesen tett mások kedvére – bár ezt az önzetlenséget elsősorban a nők irányába gyakorolta. Zsákját sem féltve közelebb ült, és törökülésbe helyezkedett, úgy szemrevételezte a virágot. A tekintetéből áradó kedvesség bizalmat ébresztett a virágban. Talabor nem tudhatta, de a mező legkülönösebb virágszálához volt szerencséje. A kis sárga virág nem egy közönséges virág volt a többi közül, bizony messze földről jöttek megcsodálni nem hétköznapi képességét. Nevezetesen azt, hogy értett az emberek nyelvén, és az emberek őt ezért nagyon szerették. Aki csak leült mellé, mind azon kapta magát, hogy miután legféltettebb titkát, hőn áhított vágyait, legfájóbb bánatát is elmesélte neki, mintha varázsütésre megoldódtak volna a gondok-bajok-óhajok: a szomorú felvidult, a vágyakozó reményt kapott, a kisvirág csodálatos hatást gyakorolt mindenkire, aki csak szóba állt vele. Márpedig vele mindenki szóba állt.

- Honnan tudod a nevem?

- Hmmm – mosolyodott el a kisvirág. – Azt mindenki tudja.

- Igazán?

- Ühhümmm – mosolygott tovább a kisvirág, és lehunyta a szemét, úgy élvezte az érintést.

- Ki mindenki?

A kisvirág felnyitotta a szemét, és - mintha fejben utána számolt volna - az ég felé nézett.

- Itt, akit látsz, mindenki. A virágok, a fák, a mókusok, az őzek és az emberek. Igen, az emberek főleg.

- És beszélnek is rólam?

A virág elkuncogta magát, mert hallomásból már tudta, amivel most szembesült is: Talabort – bár vitathatatlanul tájékozott volt és kifejezetten intelligens - kevés dolog érdekelte jobban e világon, mint önmaga.

- Meghiszem azt – sejtelmeskedett a virág.

- Elárulod, hogy mit?

A virág huncutul beharapta alsó ajkát, és előrukkolt az ajánlattal.

- Elmondom, ha holnap is eljössz.

- Eljövök – vágta rá Talabor, és még pár pillanatig farkasszemet nézett a virággal, majd egy utolsó simítás után felegyenesedett, és vállára vette zsákját. – De most már dolgom van.

- Tudom – szontyolodott el a virág, aztán természetéből adódóan valahonnan ismét reményt gyűjtött, és vidáman a férfi után rikkantott: - Itt várlak holnap!

Talabor vissza se nézett, de bal kezével búcsút intett, és elballagott.

Másnap a virág korán ébredt. Szirmai a szokásosnál is sárgábban tündököltek, lágy szára már akkor melegebb volt a földnél, mielőtt felkelt volna a nap. Csak nem lázas vagyok? – tűnődött, de mivel kicsattanóan jó kedve volt, elhessegette a gondolatot. Délig viszonylag nagy türelemmel várt. Tudta jól, hogy hova tűnik el a férfi éjjelente, és sejtette, hogy a tevékeny éjszakák után nem fog korán kelni. Délután azonban már minden jövevényre felkapta a fejét, izgatottan várta, hogy mi bukkan fel a dombtetőn, de egyre másra csak jó ismerősei jöttek, Talabornak se híre, se hamva nem volt.

- Eljön – bátorította magát hősiesen, és olyan furcsán bizseregni kezdett a nyaka ott hátul.

- Hát téged meg mi lelt? – szállt mellé barátja, a rigó. – Úgy ragyogsz, mint egy drágakő.

- Várok valakit – villantotta rá egy pillanatra aggódó tekintetét a kisvirág, majd elnézett a háta mögött, és tovább fürkészte a távoli tájat.

- Már láttam. Úton van ide – vetette oda a rigó, és rosszallóan méregette a virágot, aki a hírre elpirult. - Nem tudom, miket képzelsz magadról, de felejtsd őt el – kapott a csőrével a szirmai felé. – Nem téged keres. Ő egy férfiember. Te meg csak egy nárcisz vagy. Egy virág.

A kisvirág dühösen nézett barátjára.

- Te azt honnan tudnád, hogy mit keres?

- Látom őt eleget reptemben. Tudom. Tegyél le róla.

- Te nem ismered őt – sértődött halálra a virág, és többet pillantásra se méltatta a rigót.

- Te tudod. Én szóltam.

A rigó tovább repült. A kisvirág szívében aggodalom gomolygott, és elszomorodott a keserű szavak hallatán. Mire Talabor előbukkant a dombtetőn, már fortyogott a méregtől.

- Már azt hittem, nem is jössz el – vetette oda neki, de akármennyire is dühösnek szeretett volna hangzani, a mondat végét már elmosolyogta.

- De hiszen itt vagyok – térdelt mellé Talabor, súlyos zsákját lezserül levetve válláról.

A virág nem volt benne biztos, de az ormótlan tárgy mintha nehezebbnek tűnt volna, mint előző nap.

- Köszönöm, hogy nem felejtettél el – énekelte a kisvirág, és a boldogságtól, mely a férfi közelében úgy áradt szét a szárában, mint a lávafolyam, egészen átmelegedett a teste.

- Megígértem – mondta Talabor, és kedvesen nézegetve a virágot, egyenként végigsimította sárga szirmait. A kisvirág táncra tudott volna perdülni örömében, de csak lehunyt szemmel ringatózott.

- De most rajtad a sor. Te is ígértél nekem valamit – mondta a férfi, miközben egyre csak cirógatta a virág fejét.

A kisvirág egyszerre kinyitotta a szemét. A csalódottságtól egy pillanatra azt sem tudta, mit szóljon, és még jobban utálta a rigót, aki majd biztos kárörvendően kineveti, ha megtudja: igaza volt. Talabort egyáltalán nem érdekelte a kisvirág. Ugyan kíváncsian méregette, de a kisvirág szíve mélyén tudta: csak arra kellett neki, hogy önnön tükörképének egy újabb üvegszilánkjában megnézegethesse magát - általa. Mert éppenséggel ő tudott beszélni.

- Igen, valóban – mondta a virág. – Sokat beszélnek rólad. Férfiak, nők, gyerekek…nők, leginkább.

- Ühümmm – mélyített a hangján Talabor. – És mondd csak: a nők miket beszélnek?

A kisvirág torkában megakadt a hang.

- Hogy…milyen vonzó férfi vagy.

- Nocsak - hümmögte melegen Talabor, és odahemperedett a kisvirág mellé a fűbe. A virág szíve nagyot rúgott, ahogy megérezte a férfi mellkasából felszálló illatot. – És még miket mondanak rólam, kedves kisvirágom?

- Azt is…hogy te…- a virág elbizonytalanodott. Nehogy túl sokat mondjon. Hiszen még a végén eltereli magáról a figyelmet. Konokul elhallgatott, de Talabor pontosan tudta, mivel lehet megoldani a virágszálak nyelvét. Oldalt gördült, felkönyökölt, miközben a másik keze mutatóujjával finoman cirógatni kezdte a kisvirág szirmait, nyakát, testét. Semmit sem hagyott ki.

- Jaj, te kisvirág..szinte izzasz – súgta neki, mire a virág megremegett. – Ugye nem vagy beteg?

Talabor odaérintette ajkát a virág szirmához, mire az ájultan lehanyatlott. Talabor ügyesen kinyitotta tenyerét, és elkapta a virágot, mielőtt a földre pottyant volna. A kisvirág hálásan nézett fel rá, és úgy érezte, biztonságban van. Ebben a pillanatban annyira magától értetődőnek tűnt, hogy itt van helye, el sem tudta képzelni, hogy ő ebből a tenyérből valaha kihullhat még.

- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem – mosolygott fel a szemével.

- Igazán nincsen mit – válaszolta a férfi, és csak bűvölte tovább a tekintetével.

- Nos, igen, mit is…a nők kivétel nélkül a szerelmedre áhítoznak – mondta a virág. Úgy érezte, hogy ebben a testhelyzetben bátran lehet őszinte. – Akárki jár erre, folyton arról csacsog, hogy hogyan lehetne a kedvedben járni. Talabor így, Talabor úgy, az egyik kacéran nevet, a másik sugdolózik, de van, aki pityereg.

- Igen?

- Igen...Talabor…

- Tessék.

- Miért pityereg, aki pityereg?

Talabor egyszerre kihúzta a tenyerét alóla, és a virág majdnem hanyatt szédült a fűcsomóba. Gyorsan összeszedte magát, és feltornázta a fejét Talabor térdmagasságáig, és igyekezett nem túl szomorúnak látszani.

- A nők már csak ilyenek – porolta le a nadrágját a férfi. A kisvirág látta, hogy menni készül, és elszorult a szíve. Még olyan melegen érezte magán a finom tenyerét, egyáltalán nem volt ínyére, hogy elváljanak.

- Milyenek, Talabor?

- Mindig többet látnak bele mindenbe, mint ami van.

A férfi feltápászkodott, és vállára vette zsákját. Indulni készült.

- És te mit keresel, Talabor?

A férfi felnevetett.

- Az igazit, kisvirág – ezzel hátat fordított neki.

- És…és az milyen?

- Tökéletes – vetette oda, mint aki pontosan tudja: a tökéletes nem létezik.

- De mégis milyen?

Talabor visszafordult, és leguggolt a virághoz.

- Miért érdekel az téged?

Olyan hosszan nézett a szemébe, hogy a kisvirág elszégyellte magát. Tényleg, miért is érdekli? Lesütötte a szemét, és visszatartotta könnyeit. Ugyanis pontosan tudta, miért érdekli.

Talabor fújtatott egyet, és újra útnak indult.

- Amúgy, csak, hogy tudd: barna hajú.

Aztán két ruganyos lépéssel eltűnt a távolban.

A kisvirág megmagyarázhatatlan dolgokat érzett egyszerre. Reményt és kétségbeesést, boldogságot és fájdalmat. Végül a remény kerekedett felül mindenen. Alig bírta kivárni, hogy napnyugtakor meglátogassa barátja, a rigó.

- Kisvirág, már megint nem tetszel nekem. Túlzottan fickándozol virág létedre.

- Drága barátom, kedves-édes rigóm, láttad-e reptedben a Biri nénét mostanában?

- Láttam, biza, a szomszéd faluban túrja a földjét naphosszat, és még rusnyább, mint valaha.

- Drága kedves rigóm, kérlek, menj el hozzá, és kérj nekem tőle egy főzetet azokból a varázsszerekből, amiket a kamrában rejteget!

- Bolond vagy te, kisvirág, már milyen főzet kellene neked?

- Azt szeretném, hogy barna legyen az összes szirmom.

A rigó megütközve nézte barátját.

- Barna? Ki látott már barna nárciszt? Mindenki tudja, hogy a nárcisz sárga. Néha fehér. De nem barna! Mi a csudának akarsz te barna lenni, mikor sárgább vagy a sárgánál?

A kisvirág annyira kérlelte barátját, hogy a rigó még aznap este elrepült a nénéhez, és előadta a különös kérést. Biri néne medvebőr foteljében hanyagul elterpeszkedve, hosszasan elmélkedve hallgatta az elbeszélést, és csak ennyit kérdezett:

- Van ennek bármi köze Talaborhoz, a zsákoshoz?

- Úgy hiszem, van, néne.

- Akkor nem segíthetek. Ne kérjetek tőlem effélét többet.

A rigó tudta, hogy a kisvirág mennyire szomorú lesz, ha főzet nélkül tér vissza, ezért felajánlotta a nénének, hogy ha megesik rajta a szíve, ő cserébe egész évben gondját viseli a veteményének, úgyis elszaporodtak benne a giliszták. A néne legyintett egyet, jelezve, hogy nem tart igényt effajta baráti áldozatra. Kelletlen-kedvetlen elcsoszogott a spájzig, kinyitotta titkos tölgyfa ládikóját, és kiemelt belőle egy mélyvörös üvegcsét. Egy zsineggel rákötözte a rigó lábára, és útnak eresztette. A rigó egész éjjel repült, mert gyakran meg kellett állnia súlyos terhe miatt. Azonban hajtotta a lelkiismeret, mivel sejtette, hogy a kisvirág szemhunyásnyit sem alszik, amíg vissza nem ér.

A nap éppen kikukucskált a hegyek lába közül, mire a rigó visszatért. A kisvirág ujjongott, amikor meglátta az lombkoronák közt bizonytalanul lavírozó rigót, és a lábain lengedező üvegcsét.

- Kedves-édes rigócskám, köszönöm, amit értem tettél!

A rigó kifulladva landolt a füvön, és mialatt csőrével kioldotta a finom zsineget, halkan korholta a virágot.

- Biri néne szerint nem jó ötlet. Nem bízik Talaborban.

- Biri néne egy megkeseredett ronda vénasszony. Nem ismeri Talabort. De kérlek, siess, repülj fölém, és öntsd a nyakamba az egész főzetet, mind az utolsó cseppig!

A rigó így tett. Csőrével kipiszkálta a dugót, két lába közé vette az üvegcsét, és felrepült a virág feje fölé. Megbillentette az üveget, vigyázva, nehogy egy csepp is mellé menjen. Amint a főzet elérte a virág ragyogó sárga szirmait, azok nagy barna foltokban terjedve át is színeződtek, és ez egészen  addig tartott, amíg már semmi sárgát nem lehetett rajtuk felfedezni. A kisvirág kedvtelve nézegette magát a válla fölött.

- Szerinted tetszik majd neki?

A rigó nem rejtette véka alá a véleményét.

- Szerintem tökmindegy. Barna vagy sárga: te csak egy virág vagy. Viszont nekem így már nem tetszel annyira. Ne haragudj – tette hozzá, és otthagyta barátját, aki hol újdonsült szirmait, hol a dombtetőt figyelte, miközben szívében hangosan dobolt a remény.

Talabor aznap későn és fáradtan jött. A nap már nyugat felé vette útját, de még melegen festette meg a mezőt, s annak virágait, melyek közt a férfi hosszasan bolyongott, mire ráakadt a kisvirágra.

- Nahát – emelte fel szemöldökét. – Te nem sárga voltál még tegnap?

- Tetszik? – ragyogott fel a kisvirág, és szélesre tárta összes szirmát. – Barna! Ahogy szereted!

Talabor halkan felnevetett, levetette zsákját, és feje alá tömte. Bal oldalára gördült, karjait összefonta mellkasa előtt, és a virág szemébe nézett. Mindig örömmel töltötte el az igyekezet. Mások igyekezete, hogy a kedvében járjanak.

- Hallgatlak – mondta most szinte közönyösen.

A kisvirág pontosan tudta, hogy Talabor miért jött vissza. Tudta, hogy mit akar - és ez végtelen csalódottsággal töltötte el. Tudta, hogy a férfi csak addig fogja őt társaságával megörvendeztetni, amíg olyat tud mondani neki, ami lelken simogatja. A kisvirág látott már ilyesmit: az emberek különös módon szomjazták a dicséretet, mert anélkül túl hamar kiüresedtek. Talán összefüggésben lehetett ez azzal, hogy nem volt szegényeknek gyökerük.  A virág sóhajtott, és belekezdett.

- Ma is járt erre egy lány, aki rólad beszélt nekem – kezdte a virág, de már azon gondolkodott, hogyan lehetne egy mondatban lerombolni a vetélytárs kívánatosságát a férfi előtt, egyúttal saját jelentőségét is megőrizni. Nem kis diplomáciai feladat volt neki, aki nem szenvedhette az efféle játszmákat.

- És mit mondott? – kérdezte a férfi kíváncsian.

- Hogy szerelmes beléd.

Talabor olyan arcot vágott, mint aki egyszerre kapott egy hatalmas kitüntetést, és ez egyben végtelenül bosszantotta is volna.

- Mindig ez van – jegyezte meg egy fűcsomónak, de a kisvirág pontosan látta, hogy ha nem ez lenne mindig, akkor meg az bántaná. – Én ezt nem értem.

- Min csodálkozol? Nálad férfibb férfit még én sem láttam errefele – jegyezte meg pironkodva a kisvirág, és bár Talabor eljátszotta, hogy nem hisz a hízelgésnek, valójában szivacsként szívta magába a bókot.

- Talabor – szólította meg csendesen a kisvirág.

- Hm? – kérdezte amaz, még mindig saját férfiasságán merengve.

- Lehetségesnek tartod, hogy megszeress…engem?

Talabor zöld szeme erre tágra nyílt. A kisvirág nem tudta eldönteni, hogy komolyan elgondolkodik a kérdésen, vagy a döbbenettől kerekedett ekkorára a szeme.

- Téged?

A férfi felhorkant.

- Nem – mondta, és felült.

- Miért nem?

- Hogy jut eszedbe?

A kisvirág lehorgasztotta barna fejét. Tényleg. Hogy jutott eszébe? Talán a férfi érintése. Vagy kedvessége. Vagy, hogy szóba állt vele. Ez butaság. Hiszen vele mindenki szóba áll, mert különleges. De attól még nem kell Talabornak.

Talabor érezte, hogy megbántotta a virágot. Magán is elcsodálkozott, hogy miért rohant ennyire ki ellene. Alapvetően sosem fakadt ki, olyan volt a közelében lenni, mint egy puha, kényelmes hintaágyban elnyúlni, és békén elringani. Természetes és megnyugtató. Megsajnálta a virágot, és két mutatóujjával végigsimogatta a szirmait.

- Nagyon szép vagy ám – búgta neki. – Ha valakit, téged nagyon nem áll szándékomban bántani. Olyan kedves vagy hozzám. De ha ragaszkodsz hozzá, elmondom, hogy miért nem tudlak megszeretni.

A kisvirág már akkor lehunyta a szemét, amikor Talabor ujjának melegét közeledni érezte. Hallotta ugyan a szavait, de már nem volt miattuk szomorú. Amikor a férfi ilyen kedvesen érintette, és minden figyelmét neki szentelte, az egész világ felperzselődhetett, az ő boldogsága akkor is kitartott.

- Miért vagy ilyen forró, kisvirág?

Észre se vette, hogy szirmai, levelei, karcsú szára teljesen átforrósodott.

- A virágoknál normális, hogy ilyen forróak legyenek?

- Nem tudom – mosolyogta a kisvirág, és megint kezdte úgy érezni, hogy különleges lett.

- Várj, megnézem – lelkesült be Talabor, és odébb térdelt, ahol tucatjával csoportosultak más nárciszok, tulipánok és egyéb szépségek.

A kisvirág erre már kinyitotta szemét, és először hitetlenkedve, majd dühösen figyelte az eseményeket. Mintha egy abszurd jelenetbe csöppent volna. Nem értett semmit. Hogy tudta Talabor ugyanolyan szépen becézni a többieket is? Miért érdekli egyáltalán más virág? Hiszen ő az egyetlen barna szirmú közülük, ráadásul vele tud beszélgetni is - miért nem elég ez neki? A férfi szinte gyermeki lelkesedéssel haladt virágról virágra, és mindig hátraszólt a kisvirágnak:

- Nahát, ez is melegszik!

aztán:

- Ki hitte volna?

végül:

- Kisvirág, ez mi nálatok? Mitől lesztek ilyen forróak?

A kisvirág elszomorodott. Úgy tűnt, Talabornak semmi nem elég. Ekkor váratlan segítség érkezett. A rigó visszatért, és egyenesen rászállt Talabor őrizetlenül hagyott zsákjára, majd éles csőrével tépegetni kezdte a vásznat, mire a férfi felpattant, és két kezével hadonászva durván hessegetni kezdte a madarat, aki „ugyehogyénmegmondtam?!” arckifejezéssel odaprüszkölt barátjának, és sietve elrepült.

Talabor boldog mosollyal visszahuppant a virág mellé.

- Erről nem tudtam. Képzeld, minden…

- …megkérhetlek, hogy ne meséld el nekem?! – szólt rá kicsit élesebben a kisvirág, amitől Talabor rögtön tudta, hogy személyesebb (és mindenképp mélyebb) hangot kell megütnie vele, mert akarata ellenére megint megbántotta.

- Csak azt akartam mondani, hogy minden virág melegszik, de ilyen forrót, mint te, kisvirág, nem találtam – húzódott közelebb hozzá, és megcsókolta az egyik szirmát.

A kisvirág Talabor ajkának érintésétől már nem forró volt, hanem egyenesen lángolt. Hirtelen csodálatosan reményteli gondolatai támadtak. Biztosra vette, hogy nem véletlen kap ennyi figyelmet a férfitól. Rendben, más virágokat is megsimogatott, ráadásul pont őelőtte, de biztos nem ÚGY, mint őt, és mégiscsak hozzá tért vissza. Mégis neki búg most a fülébe. Mégis van remény.

- Akkor elmondod, hogy mi kéne ahhoz, hogy megszeress? – kérdezte a kisvirág kedvesen. Eszébe jutott, hogy a rigó gyakran bámulta ezt a tulajdonságát, miszerint a legharagosabb kedvéből is egy pillanat töredéke alatt visszaköltözött belé a kedvessége.

A férfi felkacagott, most már ugyanolyan jóízűen, ahogy eddig mindig, és amiért a kisvirág úgy odavolt.

- Az apró pici probléma, amiért nem lehetünk egymáséi – viccelt a férfi – az az, hogy pöttöm vagy. Én meg nagy.

- Üh-hümmm…Azért holnap is eljössz? – tudakolta a virág.

- Miért, van még mondanivalód?

- Van – hazudta a virág, de tudta, hogy a férfi erre biztosan kíváncsi lesz, így eljön majd.

A kisvirág fejében máris összeállt a terv. Amikor Talabor roppant zsákjával távozott, nem szomorúság, hanem tettrekészség buzgott az ereiben. A rigó sem maradt el soká.

- Na, bejött a csel? – kérdezte szemtelenül, és kikapott egy húsos gilisztát a talajból, majd komótosan nyeldekelni kezdte.

- Azt hiszem – hadarta a kisvirág, és elővette a legkerekebb szemeit, mert tudta, milyen hatással vannak a rigóra. – Drága barátom, tegyél meg nekem még egy szívességet, nagyon kérlek.

A rigó torkán megakadt a giliszta, aztán kettőt-hármat krákogott, és letuszkolta a maradékot.

- Már így is túl sokat tettem – figyelmeztette, és két lépést hátraugrált. – A vesztedbe rohansz.

- Ne félts engem, kérlek. Végre tudom, hogy mire születtem, mindig is tudtam. Nem véletlenül tudok az emberek nyelvén. Kedves drága rigóm, kérlek, menj el ismét a nénéhez, és kérj nekem egy olyan főzetet, amitől hatalmasra növök, mint egy ember. Mint egy nő.

A rigó nem hitt a fülének.

- Mégis mit képzelsz? Miért akarnál ember lenni? Virág vagy!

- Tudom én azt magamtól is! De gondolj bele! Szerinted véletlen, hogy értem az emberek nyelvét? Biztos vagyok benne, hogy ember vagyok, és ez a szörnyű test csak valami kozmikus félreértés következménye! Én nem ide jöttem, nem ezt akartam…

- Ezt már hallottam valakitől – morfondírozott a rigó, de elhessegette a gondolatot. - Te megbolondultál. A szerelem különben sem így működik, hogy neki van egy listája, hogy ilyen legyél, meg olyan legyél, aztán te meg…ehhh… – csóválta fejét a rigó, de azért felreppent, és elszállt Biri nénéhez.

A néne a verandát söprögette, amikor a rigó a korláton billegve előadta neki a virág óhaját. A néne horkantott egyet, és kiköpött a padlóra.

- Talabor ezúttal túl messzire ment – jelentette ki a seprűnyélnek.

- De… - röppent át a rigó a néne vállára – hát, én tényleg ki nem állhatom Talabort, de nem gondolod, hogy ő most ebben tényleg ártatlan? Ezt a virág kéri. Talabor semmire sem buzdította, semmire sem kényszerítette. Ott voltam, tudnék róla. Ez a kisvirág ostoba vágya, nem más.

- Fenéket – vetette oda a néne, és a sarokba vágta a seprűt. Hosszas csörömpölés után egy világos lila üvegcsével a kezében tért vissza, és némán rákötözte a rigó lábára. – Magától egy virág ilyet soha ki nem fundált volna.

- Köszönöm a kisvirág nevében – búcsúzott a rigó. – Mivel tartozunk neked a kedvességedért?

- Pfffháááh – hörgött a néne. – Ez csak egy átokverte szolgálat. De tudjad, hogy ez a te barátod a végén a rövidebbet fogja húzni..na most menj Isten hírével.

A rigó az éjszaka közepén ért vissza a virághoz, aki annyira fel volt dúlva, hogy alig bírtak tőle aludni a többiek. Egyenesen felsikkantott örömében, amikor a csillagfénynél meglátta barátját, és az áhított üvegcsét.

- Maradj már – szólt rá egy rokona, aki halálosan kimerült a kisvirág szüntelen zsezsgésétől.

- Bocsánat, ne haragudjatok, de annyira izgatott vagyok – próbált suttogni a virág, mire még az is megébredt a tízméteres körzetében, aki eddig valami csoda folytán szenderegni tudott.

A rigó most sem tudta türtőztetni magát, amikor leszállt szörnyű terhével.

- Biri néne szerint egyenesen helytelenül cselekszel.

- De odaadta???

- Oda. De…

- Akkor gyere, borítsd rám az egészet, és reggelre ember leszek!

A környező virágok erre a mondatra mind magukhoz tértek. Felváltva kérlelték, hogy ne tegye ezt magával, épp ő, aki virágok közt a legkülönlegesebb virág, de a kisvirág szemében őrült láng gyúlt, és senkire sem hallgatva egyre csak noszogatta a rigót, hogy tegye meg, amit kér. A rigó nehéz szívvel emelkedett az üvegcsével a virág fölé, de mivel a barátja volt, és tisztelte a kérését, ráöntötte annak teljes tartalmát. Hideg levegő söpört végig a mezőn. A hold egy percre elbújt a felhők mögé, a csillagok lesütötték szemüket, és egy üstökös robogott át az égen, visítva, sikoltva. A kisvirág elájult.

Másnap reggel furcsán ébredt. Magasabban. Ahogy feleszmélt, észrevette, hogy az összes barátja aggódva pislog rá valahonnan a mélyből. A virágok, az őzek, a nyulak és a rigó mind ott álltak körülötte, és azt várták, hogy felébredjen.

- Milyen érzés? – kérdezte a rigó, és körberepkedte a virág hatalmas szirmait.

- Húúú, szédülök – vihogott a virág, de közben boldog és felszabadult volt.

- Szép magas vagy – mondta egy fiatal nárcisz valahonnan a fűcsomóból.

- Nézzétek, karjaim is lettek – nézegette kedvtelve magát a kisvirág, akit ez a név már nem is illetett meg. Sudár volt és boldog.

Talabor jöttére az állatok összerezzentek, de úgy döntöttek, nem hagyják magára a barátjukat, és egy lépést sem tántorodtak. Talabor őszintén meglepve ejtette földre a zsákját, és mielőtt ott hagyta volna egy lépésre is, mutatóujját feltartva mindenkit megfenyegetett, hogy eszükbe ne jusson megszaglászni vagy kiharapni. Az állatok pár lépést hátráltak a zsáktól, de a közelben maradtak.

- Hát veled meg mi történt, kisvirág? – kérdezte Talabor, és körbejárta a virágot.

- Tetszem? – kérdezte a virág, és finoman ringatta karcsú testét.

- Mi az, hogy! Már majdnem olyan vagy, mint egy igazi nő – mondta a férfi elismerő mosollyal, és hébe-hóba megtapintotta a virág egy-egy testrészét, amitől az meglepetésszerűen összerezzent. – Még kezed is van, bámulatos! Hogy csináltad?

- Kívántam egyet – füllentette a virág, hogy még rejtélyesebbnek tűnjön.

- Értem – búgta Talabor, és megsimogatta a virág arcát, mire az lehunyta szemét, és átadta magát a pillanat örömének.

Talabor megállt a virággal szemben. Így, hogy megnőtt, még mindig alacsonyabb volt a férfinál, aki egyszer csak kitárta karjait, és átölelte őt. A virág belebújt az ölelésbe. A legmelegebb, legbiztonságosabb, legfinomabb hely volt a világon, amit csak el tudott képzelni. A meghatottságtól kicsordult a könnye.

- Na…naaa…- mondta a férfi. – Miért sírsz, kisvirág? Tudod, mit? Már nem is vagy kisvirág. Majd én adok neked új nevet. Legyen a neved…mondjuk..Zsonkilla. Hallod, milyen szépen zeng a neved?

Zsonkilla, a kisvirág - aki innentől kezdve magára már csak így tudott gondolni, Zsonkillaként, hiszen már el sem tudta képzelni, hogy ő más néven valaha létezhetett a világon, - képtelen volt válaszolni. Csak ingott-ringott könnyes szemmel a férfi előtt, és várta a csodát. Hogy elérkezett a pillanat, és a férfi végre belátja: már nincs akadálya annak, hogy őt válassza. Talabornak azonban nem állt szándékában őt választani.

- Csak azért jöttem, hogy szóljak: elmegyek – tette csípőre a kezét a férfi, és tekintete már a távolban járt.

- Hoo---hogy érted, hogy elmész?

- Tudomást szereztem egy közeli faluról, ahol rengeteg a szép lány – mosolyodott el Talabor. – Ott van dolgom.

Zsonkilla szíve elszorult. Most, amikor már barna lett és ember méretű, nem értette, hogy miért nem veszi észre a férfi azt, ami nyilvánvaló.

- És…nem vinnél magaddal? – próbálkozott Zsonkilla, persze maga is érezte, hogy Talabort a nők közé kísérni olyan fájdalommal járna, amit nem biztos, hogy elbírna, de elválni tőle felfoghatatlan volt.

Talabor felnevetett.

- De hisz nem tudsz járni – simogatta meg Zsonkilla szárát ott, ahol női combokat szokott tapintani. – Nincs lábad.

- És ha lenne? – vágta rá a virág.

- Hát, ha lenne, akkor igen – mókázott a férfi, és vigasztalóan megcirógatta a szirmait.

- Akkor, kérlek, gyere el még utoljára holnap, és ha lábam is lesz, vigyél magaddal – kérlelte Zsonkilla, mire Talabor vidáman ráállt a dologra, felkapta tömött zsákját, és a virág szemébe nézett.

- Holnap erre indulok majd. Ha itt fogsz saját lábadon sétálni, kézen foglak, és magammal viszlek, ígérem – mondta neki, majd finoman és inkább érdeklődve szájon csókolta.

Talabor fürge léptekkel bevette magát a fák közé, és vissza se nézett. Zsonkillán sosem érzett boldogság vett erőt. A rigó a tenyerére szállt és felfújta magát.

- Felejtsd el. Nem.

- Kérlek, kedves kicsi drága rigóm, ezt az egyet még tedd meg nekem!

- Nem tehetem: belehalsz.

Zsonkilla hirtelen nem tudott erre mit mondani, kimondta hát azt, amit maga sem tudott, hogy komolyan gondol-e:

- Hát akkor belehalok. Nem élhetek többé virágként, mióta tudom, hogy létezik ilyen férfi és már csak ennyire icipicire vagyok tőle.

A rigó, az őzek, szarvasok, nyulak, környező fák és még megannyi teremtmény együttesen kérlelték Zsonkillát, hogy tegyen le szörnyű tervéről. Aki virágnak született, az is marad – érveltek. A természetet megerőszakolni nem lehet.

Zsonkilla addig-addig könyörgött a rigónak, míg az könnyeivel küszködve beszállt Biri néne ablakán, és - az öregasszony haragját ismerve - tőle tisztes távolban megült a párkányon. Így adta elő a virág kérését.

- Lábakat?! – harákolt a néne a tűzhely mellől.

- Igen, lábakat – horgasztotta le kis fejét a rigó.

- Akkor búcsúzz el tőle, mert abba belehal – jegyezte meg a néne félig csendesen, félig szomorúan. A rigó nem tudott mit mondani erre, hiszen érvei már mind elfogytak. Zsonkilla döntött.

Biri néne még utoljára eltűnt a kamrában, és ezúttal egy méregzöld üvegcsével tért vissza.

- Senki sem élhet gyökerek nélkül – kötözte rá ismét a rigó lábaira a fiolát, de ez alkalommal volt valami ünnepélyes lassúság a mozdulataiban.

Mielőtt a rigó sietve útra kelt volna, még utána szólt:

- Azt mondod, erre tart?

- Azt mondta.

- Felkészülök hát akkor – bólintott a néne, és búcsút intett a madárnak, de tudta, hogy többé nem látják egymást.

A kis rigó napnyugtakor ért vissza barátjához, amikor az ég alja már vörösen lángolt, és feltámadt a szél. Vonakodva szállt a virág tenyerébe. Zsonkilla ragyogóbb volt, mint valaha. Ahogy ott állt a mező közepén, barna haját tépte a szél, és két kezébe vette a fiolát, legyőzhetetlennek és tündöklőnek hatott, de ki tudja, miért, a rigó elhúzódott tőle, nem osztozott örömében.

Zsonkilla lecsavarta az üvegcse dugóját, és - hogy biztos legyen a hatás - egy csapásra kiitta a tartalmát. Az előbukkanó hold vérvörösen kigömbölyödött, a felhők szilaj bikákként rohantak egymásnak, mennydörgés zengte be a tájat, és zöldes-lila villámok fúródtak mindenütt a talajba. Az állatok menekültek, a virágok még szirmaikat is összecsukták, úgy rettegtek. Valami borzalmas dolog volt születőben.

Zsonkilla a külvilágból semmit nem érzékelt. A főzet marta a száját, csípte a torkát, de ő hősiesen tűrt minden fájdalmat, mert biztos volt benne: Talaborért megéri szenvedni. Ahogy a kellemetlen érzés tova tűnt, gyökerei bizseregni kezdtek a talajban, és addig forgolódtak, tekeregtek, hogy már érezni lehetett: két talp és két lábfej formálódik belőlük. Szára ágyéktájékban kilyukadt, a repedés mentén két formás női comb, térdkalács és finoman ívelt lábszár különült el, melyek boka tájékban eltűntek a föld alatt. Zsonkilla önkívületében felnevetett. Minden álma valóra vált, már csak ki kell szabadítani magát, és reggel ott vár rá Talabor, és vele az örök szerelem. Próbálta kihúzni a bal lábfejét a talajból, de a rögök kapaszkodtak belé, társai önnön gyökereikkel csimpaszkodtak rá, nem eresztették.

- Engedjetek – üvöltött rájuk, de azok csak szorosabbra fonták lába köré a béklyót.

Zsonkilla éktelen haragra gerjedt. Addig tépte-cibálta lábait, míg azok végre kiszakadtak a talajból, és a holdfénynél meglátta végre kecses lábfejét, apró lábujjait, gömbölyű kis sarkát. Az első lépések tétován sikeredtek, de az igyekezet, mellyel a férfit várta, túllendítette a kezdeti nehézségeken. Tudta, legkésőbb reggelig meg kell tanulnia járni, és azt is tudta, hogy nem ám akárhogy. Nem úgy, mint bármely ember. Úgy, mint egy hölgy. Talabor számtalanszor megemlítette, hogy mennyire lelombozta, ha egy hölgy nem hölgymód jár-kel.

Zsonkilla próbálta felidézni nőismerősei mozgását, hogyan teszik egyik után másik lábukat, és mitől hullámzanak úgy, mint egy tábla búzakalász. Keservesen megtett két-három újabb lépést. Tébolyultan felnevetett. Érezte, hogy fogytán az ereje. Térdre rogyott. A rigó kétségbeesve csapkodott a szárnyával körülötte, de már nem értette, mit mond. Talabor csókja még égett az ajkán, ölelése még perzselte a hátát, tekintete még éltette. Összeszedte maradék erejét, és felállt. Az eső közben már eleredt, és hatalmas cseppekben hullott alá. Az eső jó, örült meg neki, az eső mindig segít. Kitárta karjait, barna haja csapzottan örvénylett körülötte, arcát az égnek emelte és felkiáltott:

- Talabor! Látsz engem? Látod, hogy járok?!

A csoda, amit úgy várt, elmaradt. Az eső, most is, mint mindig, tette a dolgát, csak épp hozzá nem talált már utat. Zsonkilla kimerült. A cseppek dolguk végezetlenül pottyantak a lábára, mígnem a valaha volt virág ereje végleg elfogyott. Még sokáig nyöszörgött a sárban, és a férfi nevét suttogta. Mikor holtan összeesett, Biri néne messze a nagy tölgyfa alatt már elmondta érte az imát. Zsonkilla, akit valaha kisvirágnak hívtak, élettelenül hevert a nárciszok karjaiban.

Amikor másnap reggel Talabor pukkadásig teletömött zsákjával a vállán arra járt, egy pillanatra megállt a halott lány felett. Végignézett selymes, barna haján, most már örökre lehunyt szemén, gömbölyded formáin, és őszinte bánat lepte meg szívtájékon. Fehér ingét levetette, és ráhúzta a meztelen testre, mert így érezte illőnek. Aztán karjaiba kapta, és lesétált vele a völgybe, ahol jártában-keltében egy elrejtett barlangra akadt. Ott letette a lány testét, szakított pár ágat, és betakargatta vele. Még utoljára megcsókolta, és valamit suttogott is a fülébe. Azután óvatosan kinyitotta zsákját, mire vakító fényesség töltötte be a roppant teret, előtúrt egy másik hófehér vászoninget, felkapta magára, újra szorosan összekötözte a zsákot, majd - mint aki sosem ismert senkit, akit Zsonkillának hívnak - maga mögött hagyta a barlangot.

A lány hűlt helyén némán gyászoltak a barátok. Talabor érezte, hogy mondania illene valamit, de nem voltak szavak. A rigó szerette volna kérdőre vonni, vajon tényleg magával vitte volna-e a lányt, de tudta, hogy a férfi nem értené őt, és csak hessegetné. Talabor lassan leguggolt, és szemre vételezett egy aranysárga nárciszt.

- Hogy hasonlítasz rá – mondta neki gyengéden, mire a virág érezte, hogy lassan, de fokozatosan átmelegszik az összes szirma. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a férfi hozzáérjen. – Akkor Zsonkilla helyett téged viszlek magammal.

Talabor fogta magát, és egy hirtelen mozdulattal kitépte a virágot a földből, majd betűzte a gomblyukába, a szíve fölé. Útnak eredt. A kis sárga nárcisz azonnal levegő után kapkodott. Páni félelmében elhullajtott két-három szirmot, és fogyó erejéből már csak annyi tellett, hogy Zsonkillára gondolt. Hogy vágyott volna ide, a férfi bőréhez préselődve, az útra, hogy társa legyen a.. hova is? De végiggondolni már nem volt ideje, az élet lassan őt is elhagyta, és bódultan, mégis különös-boldogan ráhanyatlott a férfi ingére, aki lovára pattanva ráfordult a Szépecskenő nevű faluba vezető út (előző éjszakától még jócskán saras) göröngyeire.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://d-mon.blog.hu/api/trackback/id/tr5614341737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.