HTML

Szösszenetek

Friss topikok

  • huKKK: Kár azért a pasiért aki nem elég motoros. (2014.12.24. 10:58) Motorosan
  • D-mon: Imádtam azt a délutánt...és most imádtam újra átélni azt a harsogó izgalmat, ragyogást, amit vissz... (2014.02.28. 20:51) Vulkánkitörés az Ezüst tó mélyén
  • D-mon: Szuper!!!!! A Télapó, Klári és Te is. Szerintem még reménykedsz is,hogy mégiscsak van Télapóóóóóó,... (2013.12.04. 20:19) Hófútta vendég
  • Kismarcsi: Végre! Most legalább elhiszik, hogy teljesen jogosan vagyok ennyire büszke rád! 100 éves korodig t... (2013.09.24. 20:27) Interjú a Démonnal
  • Kismarcsi: Szétszakadt a szívem ezerfelé, miközben olvastam...Elősétáltak emlékeimből az elbúcsúztatott cicái... (2013.09.11. 19:49) Dr. Bubó megszán

Címkék

Búcsú apámtól

2018.07.20. 19:55 D-mon

20180720_145530.jpgSzia Apuci!

Mi, akik nagyon szeretünk Téged, most látod összegyűltünk, hogy utolsó utadra elkísérjünk, és Veled legyünk a végsőkig. Tudod, hogy hova tart velünk a hajó? Az északi összekötő híd felé megyünk, pontosan oda, ahol gyerekkoromban annyit néztük együtt a halakat, azaz, ahogy Te mindig mondtad: a halacsokat. Biztos vagyok benne, hogy életed legszebb időszaka volt az, amikor nyaranta minden reggel összeszedelőzködtünk, és strandlabdával, plédekkel, májkrémes kenyerekkel felszerelkezve elindultunk a Nánási úti strandra. Az északi összekötő hídon gyalog sétáltunk át. Azaz sétáltunk volna, mert Te mindig letetted a szatyrokat, kényelmesen rákönyököltél a híd korlátjára, és örömmel telve szemlélted az alattunk hemzsegő halakat. Közben a Stú engem folyton azzal heccelt, hogy mindjárt jön a vonat, és leszakad a híd, én eljátszottam, hogy rettegek, anyu pedig vezényelt, hogy menjünk, várnak az Icuék és nem lesz nyugágy, ha totojázunk. Boldogok voltunk, és gondtalanok, azt hittük, végtelen az időnk.

Biztos nem lep meg, apuci, hogy én ragaszkodtam hozzá, hogy beszélhessek Rólad. Kezdem a végével, mert azt is el kell mondani valakinek, mi történt Veled. Az elmúlt 5 évben vettük észre, hogy valami megváltozott. Már nem volt nyoma annak a mindig vidám, huncut kis fickónak, aki azelőtt voltál. Gondok, fájdalmak, aggodalmak nyomasztottak, de Te szokásodhoz híven nem a kesztyűt vetted fel, hanem csendben tűrtél, beletörődtél. Nem hibáztatlak. Honnan is lett volna eszköztárad szembenézni a nehézségekkel, honnan tanultad volna meg, hogyan kérj segítséget, és állj ki magadért, ha nem adatott meg Neked, hogy szerető családban nőj fel, ahol az a szokás, hogy a problémákat megbeszélik. Nagy kár. Egyben intő példa nekünk, akik itt maradtunk, és akik még kaptunk időt, hogy szeretetben és odafigyelésben élhessünk egymással. Én személy szerint növekvő aggodalommal tettelek fel mindig a 30-as buszra, amikor elváltunk egy-egy családi összejövetel után, és keserű szájízzel gondoltam arra, hogy nem vagy boldog, de ezen változtatni nincs erőd – még a mi segítségünkkel sem.

2017. január 28-át az életemben soha nem feledem. Szombati nap volt. Jól emlékszem, mert épp a Testnevelési Egyetemen táncórán voltam a tornateremben, amikor szünetben rápillantottam a telefonomra, és olyat láttam, mint még soha: két nem fogadott hívást a nővéremtől. Mivel tudtam, hogy ha ő telefonál, akkor baj van, de ha kétszer is egymás után, akkor minimum világégés, kiszaladtam a folyosóra és rossz előérzettel felhívtam. Persze nem vette fel, mert amikor azonnal választ akarunk, az idő megmakacsolja magát. Hívtam anyut, hogy vajon mit akarhatott a Stú, és akkor tudtam meg. „Apátokat elvitte a mentő, stroke gyanúval, de csillagom, figyelj ide, próbálj meg megnyugodni. Most úgysem tehetünk semmit egyelőre.”

Stroke. Mit is tanultam róla? A tanár mintha azt mondta volna a múlt heti egészségtan órán, hogy szerencsés az, akit elvisz és nem éli túl. Hirtelen kényelmetlen lett a tánccipőm, elfogyott a levegő, a tér úgy szorult rám, mint egy évtizede kinőtt kabát. Most hova kapjak, hova rohanjak? Ezer gondolat kavargott bennem, de mivel még azt sem tudtuk, be lehet-e menni hozzád, nyugton kellett maradnunk. Nyugton. Hát az nem ment. Este jött a telefon a doktornőtől, hogy menjünk be, mert súlyos az állapotod. Ilyenkor minden lelassul. Rohannál, de nem jön a busz. Sietned kéne, de dugó van. Szombat este. Öreg Józsi volt olyan kedves és felszedett autóval, pedig sötétben inkább nem vezet, de így gyorsan bejutottunk hozzád a Kistarcsai Flór Ferenc kórházba, készületlenül, tudatlanul, zöldfülűen. Ott egy fiatal rezidens doktornő – emlékszem, egy törött szárnyú galambra emlékeztetett leginkább, nem a Te megmentődre – nagyon halkan és nagyon vészt jóslóan elmondta, hogy baloldali, koponyaűri vérzés történt az agyadban, lebénultak a jobb oldali végtagjaid és a beszédközpontod. Tudtam is én még akkor, hogy ez gyakorlatban mit jelent, csak kérlek, nyisd ki a szemed, mosolyogj rám, és mondd, hogy szervusz, Ildikém, ahogy mindig szoktad…szubintenzív osztályon tartottak, ahova csak egy pislantást engedtek, és mivel influenzajárvány volt, további pár napig nem is látogathattunk. A hazafelé út teljesen kiesett. Akkor ott megtanultam, hogy szorult helyzetben mindig legyen mellettem valaki, aki képes gondolkodni.

Pár nap múlva azonban már tudtam veled egy mondatot beszélni, egy kedves nővér odatartotta a telefont, és belebeszéltél, nevemen szólítottál, aztán jött a halandzsa, de nekem ez a pár szó maga volt a remény. Emlékszem a napra, amikor először látogathattunk. Arra is emlékszem, hogy őszintén elborzadtam az orrszondán, hogy így kapod a másfél liter ásványvizet, talán kefírt, joghurtot is, porított táplálékot. Aggódva figyeltük a csontketreccé fogyott mellkasod, a réveteg tekinteted, a mozdulatlan lábad, karvalyszerű ujjaid. Ott tudtuk meg, hogy mi az az ápolási osztály, és mit takar a rehabilitáció. Továbbá azt is, hogy a hozzátartozó szokta intézni a beteg elhelyezését. Ezen a napon lett világos számomra, hogy sorsod a kezemben van. Én pedig eldöntöttem, hogy mostantól le nem teszlek egy percre sem.

Elkezdődött a bénázás. A megválaszolandó kérdések hosszú sorban döngették a kaput. Mi lesz veled most, hogy a neurológiáról ki fognak tenni? Hol fognak kezelni? felépülsz-e még? Mit ehetsz? Mit ihatsz? Szabad-e mozgatni, vagy attól felmegy a vérnyomás? Mi az a felfekvés? Hogy kell megelőzni? Mi lesz a nyugdíjaddal? Mi lesz a tartozásaiddal? Kistarcsáról a Bajcsy Zsilinszky kórház Gizella épületébe, a krónikus belgyógyászatára kerültél, ami a legrosszabb rémálmaimban még mindig visszaköszön. Hárman feküdtetek egy hajléktalan szállóra emlékeztető kórteremben. A harmadik ágyon sűrűn váltották egymást a bácsik. Csak Te és Laci bácsi voltatok állandó lakók. Laci bácsi szerette ordíttatni a tévéjét, és mivel mi a Stúval minden egyes nap bejártunk, már nekünk készítette a bevásárló listáját: hol elemért, hol kolbászért szalajtott le a SPARba.

Siralmas állapotban voltál. A remény, hogy a földszinti rehabilitációs osztály átvesz, hamar szertefoszlott. Hetente dugdostam a borítékokat és hízelegtem a dokiknál, de rá kellett jönnünk: magad uram, ha szolgád nincs. Néha már egy-egy szót tudtunk beszélni, a kezedbe visszatért az élet, volt, hogy szkandereztünk is már. Csak valahogy nem voltál jelen. Hoztam két saját gyógytornászt, emlékszel rájuk? Barbi úgy megtornáztatott, hogy másnap majdnem kómába estél. Ekkor értettem meg, hogy a kevesebb, néha több. Hogy nem vagyok isten. Hogy nem a dokik tesznek keresztbe, te nem vagy elég erős még. Mivel látható volt, hogy ápolási osztályon kell maradnod, és hogy nekünk a minden napos beutazás nagyon időigényes volt, úgy döntöttünk, megpróbálunk áthozatni a közelünkbe, hogy többet és többen tehessünk érted.

Áprilisban sikerült helyet találni az újpesti Károlyi Sándor kórházban, és az úgynevezett Lagúna kórteremben töltötted a következő 5 hónapot. Milyen szép név egy milyen szívszorítóan szomorú helyiségnek. Májusban azt hittük, elveszítünk. Nem ettél, nem ittál, csak egyre száradtál, gyengültél, a tekinteted elrévedt. Anyu körbetelefonált mindenkit, hogy ha még életben akarnak látni, most jöjjenek, mert később már talán nem találnak itt. Ekkor jött a drága Irma. Ekkor csoda történt. Olyan őszinte boldogsággal elmosolyodtál, amikor megláttad őt, hogy én is elpityeredtem. Irma jó másfél órát sírdogált az ágyad szélén, felidézte, mekkora csibészek voltatok huszonévesen, hogy szerettétek egymást és elmesélte, kivel mi van. Aznap valami megváltozott. Irmával, tesóval és anyuval összeszövetkeztünk. Anyu minden délelőtt összedobott neked egy főzeléket vagy pürét, és addig ült az ágyad mellett, amíg meg nem etted. Ha másfél óráig, akkor másfél óráig. Csodálkoztam is, hogy hogy sikerült neki ennyit beléd diktálnia, de szépen lassan elkezdtél enni. A nővérkék a csodádra jártak. Szobatársad, Károly is megörült, hogy a csak mekegni képes Laci bácsi és az állandóan szökésben levő, súlyosan demens Tihamér bácsi mellett végre tud valakivel egy szót váltani. Emlékszel, hogy szeretted Mártit, a gyógytornászt? Hogy örült a szívem, amikor már minden ebédre kiültettek az asztalhoz és csoportos gyógytornára is kezdtél járni? Egyre jobban lettél.

Augusztusban pedig felvettek a Pesti útra az idősek otthonába. Emlékszem, milyen nehéz szívvel eresztettelek el Újpestről, mert tudtam, hogy mindig ide vágytál, és mert olyan messzi volt az a Rákoskeresztúr. Viszont lett egy rendesebb szobád, egy tévéd, telefonod, saját kerekes széked, és lassan megszoktuk ott is az életet. Szeretted, ahogy ott főztek, büszkén mesélted, hogy már súlyzóztok is a tornán, csak az az átok katéter ne kínzott volna meg időről időre. Aggódtunk itt is eleget: heti kétszer jártunk, felváltva, mindig feljegyezve, hogy fáj-e valami, kinek kell szólni, mit intézzünk, mit hozzunk. Elcipeltettelek fogászatra, szemészetre, szerettem volna rendbe tenni az egészséged. Nagyon helyes kis szókincsed alakult ki. A szemészt látnoknak nevezted, a kerekes székes gyógytornát pedig úgy hívtad: kibiciklizünk. Kellett hozzá jókora fantázia, hogy rájöjjünk, mikor mi is történt. Visszatekintve azzal nyugtatom magam, hogy békés, nyugodt időszakot köszönhettünk az otthonnak az utolsó időkben.

Május 24-én a Stú látott Téged utoljára Kis Sándor mivoltodban. Jó formában voltál, picit fájlaltad a hasad, és azt mondtad, másnap kórházba mész. Stú körbeérdeklődött, hogy ki tud erről. Senki nem tudott. De igazad lett. Másnap, május 25-én tényleg kórházba mentél, mert jött a gonosz, az alattomos, a második stroke, a végzetes, a kamrába törő és ott mindent szétroncsoló. Az utolsó 3 hétről nem tudok írni, az emésztő aggodalomról, az egyre fogyó reményről és végül a sors iróniája folytán épp apák napján elhangzott ítéletről. Tudtuk, hogy vége. Hálát adok az Istennek, amiért szépen elaludtál, fájdalom és félelem nélkül úgy, hogy mi legalább elbúcsúzhattunk Tőled. Anyu szavait sose feledem, ahogy végtelen szeretettel megkért, hogy már ne küzdj, mert a Nénje vár Rád, ott a helyed mellette. Én csak annyit suttogtam, hogy találkozunk még, és kértelek, hogy sose félj. Így jutottunk el a mai napig. Sokat gondolkodtam az életeden. Lehetett volna boldogabb, hosszabb, bátrabb.  

Kiss Sándor, született két s-sel, Szabadszálláson, egy 8 gyermekes család fiaként láttad meg a napvilágot. Nem sokat tudok a gyerekkorodról. Emlékszem, mesélted, hogy egyszer leestél egy szekérről, és eltört a karod, majd rosszul forrt össze, és el kellett még egyszer törni, hogy másodjára helyesen forrhasson össze. Gyerekként ezt elképzelhetetlen borzalomnak tartottam, de Te csak nevettél. Volt egy ujjad, amin furán befelé nőtt a köröm, arról meg azt mondtad, egyszer leesztergáltad, ettől szintén rosszul lettem. Tudom, rettentően sajnáltalak, amikor megtudtam, hogy mivel édesanyád korán meghalt, és édesapád egyedül maradt a földeken ennyi gyerekkel, a fél társaságot, köztük Téged is, intézetbe kellett adni, hogy valahogy mindenki túlélje. Emlékszem, gyerekfejjel, családban élve, rettentően sajnáltalak, hogy egyik napról a másikra kitettek otthonról. Még Te vigasztaltál, hogy nem volt Neked ott rossz, együtt maradtatok páran testvérek Soponyán, és Te ott kifejezetten szeretted a rendet, a tiszta ruhát, a többieket. Tizenpár éves lehettem, amikor nyílt napot tartottak Soponyán az egykor ott nevelkedettek részére és elvittél minket. Egy falon láttam a kiskori képedet és megállapítottam, hogy azon a fotón mennyire hasonlítok Rád. Megnyugtató, de egyben szomorkás is volt nekem ott a sok volt intézetis most már felnőtt körében, látni szemükben a nyugalmat és érezni a ragaszkodást a családhoz, amit a semmiből teremtettek meg maguknak, épp úgy, mint Te. Ezt a ragaszkodást látom most minden fotón, amit nézegettünk, ahogy átölelsz minket, figyelsz ránk, örülsz nekünk.

Soponya után a fóti gyermekvárosba kerültél, és ott is érettségiztél. Nagyon büszke voltál arra, hogy egy hatalmas tubán játszottál a fóti zenekarban, később meg az Állami Áruház együttesében is. Nénjénél laktál jó pár évet, és mivel Irma és közted nem sok év volt, rengeteg időt töltöttetek együtt, és sokat csibészkedtetek. A pékségben dolgoztatok mind együtt, és így vezetett el az út anyuig. Nem tartott sokáig, mire összeházasodtatok és megérkezett először Zsuzsuka - ahogy hívtad - majd én. Nénjénél laktunk pár évig. Bár kicsi voltam, sok emléket őrzök. A kapunál volt egy homokozó, ahonnan kis játék teherautóval szorgosan hordtuk a homokot a bejárati ajtóhoz, majd mikor megdorgáltatok, visszaszállítmányoztunk mindent. De sokszor lopkodtunk kiskanalat a konyhából! Nénje mesélte, hogy miután elköltöztünk, egyre másra kerültek elő a kiskanalak a homokozóból vagy a sóderkupacból. Betyár kutyánkat nagyon szerettük, a csirkéktől féltem, a hagymát a földből kihúzva, kukacostul megettem. Építettetek egy medencét, kék színe volt, itt is pancsoltunk néha mind együtt, Szilvus és Ica is sűrűn jöttek. A disznóól közelébe nem nagyon mertem menni, a disznóvágásokon pedig bent sírtam a szobában. Egyszer szánkózni vitted a Zsuzsukát, és csak pár sarokkal arrébb tűnt fel Neked, hogy milyen könnyű a szánkó..a gyerek meg sehol. Mennyit nevettünk ezen mindig. Én az óvodai beszoktatásnál keserítettem az életeteket, mert krokodilkönnyekkel fogadtam meg hogy soha többé nem eszem csokoládét, csak ne menjetek a dolgozótokba. A nehézkes fürdési lehetőségekről, a kinti wc-ről, az egyéb gondokról-bajokról később anyu mesélt csak, én ott kisgyerek voltam, és csak azt tudtam, hogy mind nagyon szerettetek minket.

Anyu közbenjárására, és mert én fulladtam a kisszobában, 1983-ban Újpestre, az Árpád útra költöztünk. Mekkora luxus lehetett az Nektek akkoriban! Benti vécé, meleg víz, később telefon, színes tévé, videó magnó, erkély, gáztűzhely. Az első emlékem a lakásról az, hogy becsíptem az ujjam a fürdőszoba ajtónyílásába, meg az is rémlik, hogy sokat fúrtál és én sírtam, mert féltem a hangjától. Emlékszem, az óvodába be kellett hoznod a Zoknit, mert az ovistársaim nem hitték el, hogy a macskát szőr borítja, nem toll. Büszkén meséltem mindenkinek később az iskolában, hogy az apukám tűzoltó, egy igazi hős. Azt gondolom, hogy életed legszebb időszaka volt az ott az Árpád úton. 24 órás szolgálatban tűzoltó voltál, a 48 órás pihenőnapodon pedig maszekoltál, egy kis telepen sofőrködtél, és mindig mesélted, hogy hogy füttyögtetek a nők után. Bizony. Szeretted a nőket és ők is szerettek Téged. Jóképű voltál és mindig frissen borotvált, jó illatú, vicces-kedves, jó kedélyű. Nyáron kis fehér sortban és pólóban, hónod alatt az akkor nagyon divatos autóstáskával szaladgáltál, mindenhol szívesen láttak.

Amikor éjszakára bent voltál a tűzoltóságon, mindig az ágyadban aludtam, és anyu elég sokáig mondott nekünk esti mesét: a suszter manóit, öreg néne őzikéjét, meg a cowboyos dalt. Mesélted, hogy egyszer lélekszakadva vezetted a nagy létrás kocsit, amikor a diszpécser pont a mi címünket mondta be. Szerencsére téves riasztás volt, de jó sztori volt évekig, hogy sose téptél úgy az autóval, mint akkor. Emlékszem, nagyon sokat jártunk össze az Icuékkal, Anikáékkal, a Nyusziékkal, voltunk a Kálmánéknál, Kecskéséknél, meg számtalan házibuliban, esküvőn, ahol mindig szépen betakargattál és ágyba cipeltél minket, ha mi már kidőltünk estére. És a nénje..a drága, drága nénje! Nagymamánk helyett nagymamánk, szorgos, melegséges angyal, aki most már a kezedet fogja, és együtt figyeltek minket, tudom. Irma nemrég sírva vallotta meg, hogy még mindig őriz egy kis rajzot tőlem, amit Nénjének készítettem anyák napjára, és amiben megköszöntem, hogy felnevelt Téged nekünk. Duplán tragikus ma már ez a rajz.

Az Árpád úton remek kis közösség alakult ki a szemben levő szomszédainkkal: Ilike nénivel, Gyula bácsival, és Renátával. Olyan szimbiózisban éltünk, mintha dupla családom lett volna. Máig sokat nevetünk azon a képen, amikor Gyula bácsival még a lábatokat is egyszerre törtétek el, és egyikőtöknek a bal, másikotoknak a jobb lába volt hetekig gipszben. Volt is akkor mankódobogás a kilencediken! Meglátogattuk őket most, apuci, hogy ők is emlékezzenek rád, és hogy újra élhessem a gyerekkori történeteket. Már ők sem fiatalok, ez fáj, az fáj, ezer betegség…de nagy szeretettel gondolnak Rád, Ilike néni pedig üzeni, hogy csumi, a többit meg úgyis tudod. Egyszer még a Zoknit és a Fickót is összeeresztettük, és emlékszel? Zokni hazáig pofozta Fickót, mert az mindig megette a macskakaját. Sokat voltunk Veled, amíg anyu dolgozott a Chinoinban. Mennyit kirándultunk Anikával és Gabival, nagyon szerettük azokat a napokat, a vendégségeket, még akkor is, ha előtte nagytakarítani kellett, meg lesuvickolni az üvegasztalt.

Ahogy cseperedtünk, tesóval egyre inkább megértettük a házasságotokat, hogy voltak szép, boldog, könnyű, de ugyanakkor nehéz oldalai is. Mire gimnazista lettem, pontosan láttam, hogy miért nem működhet, de hadd mondjam el most nektek, anyu és apu, hogy végtelenül hálás vagyok azért, hogy a gyerek- és kamaszkoromat családban tölthettem. Imádtam Veled tévézni. Csütörtökönként egy jó téliszalámis zsemlével bekucorodtam a fotelbe, Te a tipikus oldaltkönyöklős pózodban elnyúltál a heverőn, kakaót ittam és együtt néztük a Szomszédokat, péntekenként pedig a Dallast. Milyen büszke voltam rá, hogy így hasonlítottál a Jockeyra! Mennyit nevettünk ezen.

Aztán sajnos eljött az idő, hogy már nem működtünk együtt családként és elköltöztél. Utólag pontosan látom, mi történt. A társfüggőség és az egyedülléttől való félelem újabb és újabb nők karjaiba taszított, de a talajt már sosem találtad meg többé. Ott voltunk neked, sűrűn találkoztunk, de az éden elveszett. A felnőttkor következett, szétsodort az élet és még nem figyeltem rátok annyira, mint most tenném. Bár kaptál volna otthonról elég erőt gyerekkorodban, hogy a gyökereidet saját magadban, ne máshol vesd meg. Bár ne féltél, ne tévelyegtél volna annyira. Bár mertél volna változatni, amíg nem késő. Ezer óhajtó mondat. Bár hamarabb felismertem volna, bár tudtunk volna többet tenni. Persze a józan ész bennem is megszólal, hogy segíteni csak azon lehet, aki hagyja. Te nem hagytad. Mindig csak azt mondogattad, jó ez így már, csak nekünk legyen jó, csak ez a lényeg. Te megleszel – állítottad. Ez a Te történeted, hiábavaló minden utólagos önmarcangolás. Most kapaszkodjon mindegyikünk abba, ami kedves neki Belőled. A jó, a boldog pillanatokba, a nevetésedbe, egy tál finom ételbe, egy ölelésbe, egy nadrágtartó húzingálásba, egy szófordulatba, ami Te voltál nekünk.

Az vigasztal, hogy amikor bajba kerültél, ott voltunk. Mindannyian ott álltunk, akik szeretnek, és azzal hízelgek magamnak, hogy mindent megtettünk. És volt is értelme. Amikor az első stroke után jobban lettél, tavaly ilyenkor, úgy érzem, visszaköltözött szívedbe a nyugalom. Minden egyes nap ott voltunk Veled, Te pedig megerősödtél. Visszakaptad a családodat, a nyugalmadat, és bár a járásodat nem, de a jó kedved, a humorod, az életszereteted visszatért. Köszönjük a sorsnak azt az egy évet, amit újra együtt töltöttünk.

Most búcsúzunk Tőled.

Kedves anyukám, köszönjük Neked mindannyian, hogy annak ellenére, hogy se Neked, se apunak nem adatott meg, hogy jól működő családban, vagy egyáltalán családban nőhessetek fel, mi mégis itt vagyunk, épen, egészségesen, erősen. Köszönöm, anya, hogy mindig megtaláltad az erőt, hogy talpra állj, és hogy rendet teremts magad körül. Köszönöm, hogy amikor apu bajba került, segítettél. Miattad kezdett el újra enni, Te tuszkoltad le másfél óra alatt azt a befőttesüvegnyi krumplifőzeléket hetente többször, és addig beszéltél neki az ágya szélén, hogy csak megitta az első 7 deci narancslevét. Nélküled nem erősödött volna meg. Külön köszönöm, hogy olyan szépen, békével és szeretetben búcsúztál tőle azon az utolsó szerdai napon, és ő, – látod - szót fogadott Neked. Nincs mit megbánnod, ne legyen bűntudatod, mindketten azt az életet éltétek, amit a legjobb tudásotok szerint élni tudtatok és hiszem, hogy szeretettel gondol Rád és az együtt töltött évekre és végtelenül hálás, hogy családot alapíthatott Veled.

Most Hozzád szólok, drága Nővérem, akit talán látszólag gyerekkoromban nem értékeltelek, de ma igazán tudom, hogy egy pótolhatatlan kincs vagy ebben a családban. Nem voltunk mindig közel egymáshoz, hiszen Te apu természetét örökölted, én meg anyuét: tűz és víz, ha egyezni próbál. A gondjaidat, örömeidet szereted magad átélni, nem kívánod a nyilvánosságot, de belül hatalmas és mélységeiben gyönyörű birodalom virágzik. Amikor apu bajba került, olyan oldaladat mutattad meg, amit eddig nem volt alkalmam látni. Teljes mellszélességgel ott voltál, előre gondolkodtál, hittél, bíztál és egy percig nem mondtál le róla. Nagyon jólesett látnom, hogy erőn felül vállalod a feladatot, hogy akkor is mentél apuhoz, amikor szakadt az eső, a bankban millió dolgod volt és a két gyerek körüli feladatmennyiség az egekbe szökött. Biztos vagyok benne, hogy apu nagyra értékelte, amikor megnyírtad a haját, vagy a körmét vágtad, bekented a hátát, enyhítettél panaszain vagy csak beszélgettél vele. Rettentő büszke volt Rád és a lányokra. Örülök, hogy megadtad neki a nagypapaság gyönyörű érzését és általad annyi örömhöz, vidám élményhez jutott. Dédelgesd az emléket, hogy még utoljára jó passzban láthattad és puszit nyomhattál a vigyorgó arcára. Emlékezz Te is a legendás öhömökre és palacsintákra, a pingpong mérkőzéseitekre, a strandolós, lazulós nyarakra, és arra a nyugalomra, csendességre, amit ő nekünk mindig képviselt. Mindig úgy fogalmaztunk, hogy apu a légynek nem ártott – valóban, jó szándékú, békés, megfigyelő típus volt, és ezt Neked adta tovább magából, ez már örökre a Tied.

Kedves Lányok, Dóri és Laura! Sanyi papa a legbüszkébb nagypapa volt, amiért Ti a világon vagytok, és sose hagyott ki egyetlen Mikulást, Húsvétot, Karácsonyt vagy ünnepet, hogy ne jöjjön el Hozzátok. Dórikám, én még emlékszem, hogy együtt tanítottuk Neked a színeket, és mennyit nevettünk azon, hogy nem hitted el, hogy a zöld az zöld, és szabályszerűen veszekedtél velünk. Lara drágaságom, talán nem fogsz rá emlékezni, de Sanyi papa nagyon jóízűen nevetett a bőbeszédűségeden és elevenségeden! Emlékezzetek, hogy hogy elvertétek mindig a malacos játékban, vagy a hernyótáncoltatásban, és kérlek, őrizzétek meg őt a szívetekben, mert amíg Ti emlékeztek, ő élni fog.

Kedves barátok, rokonok, gyászolók! Mindannyian őriztek apuval kapcsolatban valamit, ami csak a tiétek. Jót is, rosszat is, talán. Kérlek Benneteket, idézzétek fel néha, hogy milyen jóízűen tudott nevetni, mennyire örült akár egy tál finom ételnek, hogy igényelte a jó kis beszélgetéseket, összejöveteleket, és hogy milyen jó szándékú, becsületes, békés ember volt.

Végezetül mit is mondhatnék magamnak? Meg kell békélnem a gondolattal, hogy a sors ekkor és ennyit tervelt ki számodra, apucim. Nehéz elfogadni, hogy nem volt elég, amit tehettünk. Nehéz elfogadni, hogy nem volt annyira boldog az élet Neked, mint ahogyan érdemelted volna. Igen, ezt a legnehezebb elfogadni. Sajnos nem dönthettem, nem élhettem helyetted, hiába láttam, hol lett volna okosabb más útra térni. De amikor kellett, ott voltam és mindvégig nagyon szerettelek. Azt megígérem most Neked, hogy amíg van oxigén a tüdőmben és vér az ereimben, Te is élni fogsz. Ahogy a Nénjét minden egyes nap, úgy Téged is őrizlek, hordozlak, soha múlni nem hagylak.  Látod, én a búcsúztatásra szöveggel, Zsuzsuka zenével és fotóválogatással készült. Mi is összetartunk, kitartunk a bajban, remélem, ez Neked is megnyugvás. Mi, a két lányod, mindketten viszünk tovább valamit Belőled. Zsuzsukád a béketűrő személyiségedet, a megbízható nyugalmadat, a fanyar humorodat, én pedig a szemed tüzét, a szíved nyughatatlanságát és a vidám zsiványságod. Hiszem, hogy így jön létre az öröklét, így van rendben minden.

Most pedig elviszünk a halacsaidhoz, én pedig ígérem, valahányszor átsétálok az összekötő hídon, vagy csak leülök a Dunaparton, mindig elmesélem a halaknak, hogy Te voltál az én kedves, biztonságot adó, melegszívű apucikám. Kívánok Neked békét és fényt..és tudod, ahogy megígértem: találkozunk mi még. 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://d-mon.blog.hu/api/trackback/id/tr4614125881

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.